32. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor
Hírek: Kérünk mindenkit, hogy ellenőrizzétek a drive-ban beadott multikarakterek esetén a hozzáférési beállításokat! Akiét nem tudjuk megnyitni vagy elolvasni, azét automatikusan elutasítjuk!
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Lorelai K. Riviera összes hozzászólása (205 darab)

Oldalak: « 1 2 3 4 [5] 6 7 » Le
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2013. november 15. 22:34 Ugrás a poszthoz

Matilda
November 20.


 
Egészen jól elüldögéltem én az út szélén, de amikor rám köszönt valaki, hirtelen felkaptam a fejem, ettől megszédültem. Kezemmel próbáltam a mellettem lévő üveg után kapni, hogy megtartson, mielőtt elesek. Persze épp elég rossz volt a koordinációs készségem, hogy csak megüssem az említett tárgyat. A köveken kicsit távolabb gurult, kocogott, csörgött és a hangja újra visszhangzott az egész úton. Felpillantottam rá, bár a tekintetem nem volt túlságosan tiszta, sőt, mondhatni egész zavart volt. Elsőre nem is tudtam beazonosítani, ki is áll előttem, csak bambán néztem rá. Mintha ismerős lenne... ja, igen, megvan! A kis fészeklakó betoji, aki túl sokat beszél és nem hajlandó leakaszkodni az emberekről. Megvan, megvan minden. Kivéve a neve.
  - Őőő, ne haragudj, édesem, de hogy is h-hívnak téged? - Kérdeztem, miközben furán néztem rá, csak azért, mert képtelen voltam emlékezni a nevére. - Gertrúd? - Kérdeztem végül, egy hirtelen jött, random nevet benyögve. Nem mintha Gertrúdra emlékeztem volna, ez jutott eszembe és akkor és ott nagyon elhittem magamnak, hogy ezt az emlékezetemből túrtam elő. Pedig esküszöm, tudtam a nevét, de tényleg, nagyon, mint amit az iskolában is mondanak, ha álmomból felébresztenek, akkor is tudtam volna. Sőt, még a megyei versmondón, hat évesen, teljes lámpalázban égve, összezavarodva is teljes biztossággal kimondtam volna. Legalábbis a keresztnevét biztosan, a vezetéknévnél lehet, hogy hezitáltam volna, de anyukám így is biztos büszke lett volna rám és mindenkinek azt mondta volna, hogy neki van a legszebb, legügyesebb, legédesebb lánya.
  Kár, hogy az ilyesmi gyerekkori emlékek egyszerű, mézédes ábrándozásom az agyam egy olyan részéről, amelyet a drága alkohol szabadított fel. Sosem jutottam el a megyei versmondóra, nem voltam soha félénk, lámpalázas kislány és az anyukám... nos, biztosan nem lett volna ott. És ha valamiért mégis, valahogyan odakeveredett volna, biztosan nem terjesztett volna ilyen szépeket rólam. Úgy meg végképp nem, hogy én is tudjak róla. Teljességgel lehetetlen.
  Aztán a lány, akinek elfelejtettem a nevét, elkezdett mesélni arról, hogy ő is nevetni fog a kis göncölön. Egy ideig csak néztem rá, kissé értetlenül, amíg az információ feldolgozása folyt a fejecskémben, aztán végül jókedvűen elnevettem magam én is.
  - Te buta, én nem is azon nevettem! Hanem a Holdon, hát nem tudtad? Teljesen egyértelmű pedig. - Ezek a hosszabb, bonyolultabb mondatok már nem voltak esztétikailag tökéletesek. A nyelvem egy-két helyen összeakadt, de lelkesen próbálkoztam tovább. Hiszen ilyen kicsike, aprócska, parányi, icipici problémácska nem állhat az utamba, nem bizony, soha!
  A lány, akinek még mindig nem jutott eszembe a neve, odaguggolt mellém, én pedig majdnem elterültem az út szélén, olyan hirtelen termett ott mellettem. De aztán végül sikerült visszaszereznem az egyensúlyt, bár most még az ülés is elég nehéznek tűnt. És megkérdezte, hol lakom, én pedig elgondolkodtam... hol is lakom? Nem tudom. Szeretem a kastélyt, de szinte senki nincs ott már, akit igazán szeretnék. Hiszen ott van az otthon, ahol a szeretteink, nem? Hát akkor az utolsó szeretteim tartózkodási helye az otthonom, ami Angliában van. Nagyon messze innen. Annyira hazavágyom, annyira jó lenne, ha végre olyan helyen lennék, ahol vannak olyan emberek, akik kicsit többet tudnak rólam. Még ha nem is a legjobb emberek. Még ha borzalmas emberek is. Most még az a borzalom is jobb lenne, mint ami itt van.
  - Oda nem mehetek, így nem, most nem... - Állapítottam meg, miközben lesütöttem a szemeimet, tekintetemet a földre szegeztem, majd sóhajtottam egyet.  - Ami azt illeti, most nem mehetek sehova, maximum kereshetek egy kényelmes árkot, az alvással addigra biztos nem lesz baj, aztán majd lesz valami, vagy igazából nem tudom mi lesz... - Aztán újabb hirtelen hangulatváltáson mentem át, pillanatok alatt és iszonyat szélesen elvigyorodtam, egyesen a másik arcába vigyorogtam, egy igazi vidámat és élettel telit. - De egyáltalán nem érdekel!
Utoljára módosította:Lorelai K. Riviera, 2013. november 15. 22:36
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2013. november 20. 20:55 Ugrás a poszthoz

Gertrúd <3
November 20.


  Amikor a lány valami idióta szóviccet mond, először csak rámeredek, ebben az állapotban meglehetősen több időt vesz igénybe minden. Szóval csak úgy csikorognak az agytekervényeim, nagyon gondolkozok pár pillanatig, aztán alaposan elnevetem magam. Alapvetően csak hülyének nézném ilyesmiért, de ez most valahogy hihetetlenül viccesnek tűnt.
  - A magyar olyan fura egy nyelv... egy csomó hasonló szó van. Bénán és banán... és tényleg olyan, mint egy banán! Hát ez zseniális! - Nevetgéltem tovább még egy kicsit, aztán kicsit megtörölgettem az enyhén kipirult arcomat. Ismét a kislányos, aranyos, nevetgélős énem került előnybe, ami alapvetően nem tartozik hozzám, csupán az alkohol mámora alkotta bennem. Vagy talán valahol még megvan? Volt egyáltalán valaha? Nem vagyok biztos egyikben sem.
  Nem tudom, miért maradt ki belőlem a normális értelemben vett, tömény kedvesség és aranyosság. Akármikor jót akartam a szeretteimnek, rosszul tettem, mégis jót akartam. Jót, csak rosszul. Ilyen ellentétek is csak bennem alakulhatnak ki, nagyon jellemző. Sóhajtottam egyet és felpillantottam újra a holdra, őszinte, tiszta, csillogó szemekkel néztem kicsit. Közben kezeimet a combjaim közé zártam és kicsit dülöngéltem, most kivételesen direkt. Teljesen elmerültem pár gondolatomban, továbbra sem tudtam, ki vagyok. De már nem is érdekelt.
  - H-hogy mi? - Kaptam a fejem Gertrúd felé, amikor megszólalt újból. - Na, mi? - Kérdeztem végül vissza, aztán amikor meghallottam a kérdését elvigyorodtam. Csak egy pillanatra volt ez bájos vigyor, hamar átváltott ijesztőbe, valami nem túl bizalomgerjesztőbe. Lassan, bátortalanul állok fel, ahogy Gertrúd segíteni próbál nekem, de még gyorsan elkapom az üvegemet, mielőtt teljesen eltávolodnék a már barátaimmá vált macskakövektől. Amint álló helyzetben voltam, hátravetettem a fejem, megszorítottam a lány kezét, hogy ne dőljek hátra, aztán megpróbáltam inni az üvegből, még pár cseppet legalább. Nagyon finom whiskey volt és hihetetlenül csalódott lettem attól, hogy nem ihattam belőle többet. Pénzem lett volna rá, de sehol nem szolgálnak már ki, főleg így nem. Összeszorítottam a szemem, majd hátrébb léptem kicsit, lecsaptam a fejem és egyszerűen magam elé levágtam a kövekre az üres üveget, ami szilánkokra tört.
  - Elfogyott. - Köszöntem keserűen, sóhajtva. Aztán megindultam tántorogva pár lépést, az üvegszilánkok csak úgy pattogtak a cipőm alatt, de engem nagyon nem tudtak érdekelni. Sötét pillantást vetettem előre. - Van egy hely, ahol nyugodtan tudunk beszélgetni. Bár nem túl meleg vagy kényelmes, de én oda megyek. - Közöltem makacsul, miközben elindultam, bár nem mentem túl egyenesen, teljesen határozottan trappoltam előre. Már pontosan tudtam, hogy víz közelébe megyek. Az majd megnyugtat, kijózanít, talán még meg is tudom, ki vagyok én.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2014. január 11. 21:47 Ugrás a poszthoz

Douglas Börtön

Soha többé nem használom a hopphálózatot. Igazán hasznos dolog, csak arra nem számolt, aki feltalálta, hogy ha az embernek el kell mennie onnan, ahova érkezett - és történetesen nem mehet vissza -, akkor sajnos a visszaút problémás. Márpedig akkor nincs seprű, elvarázsolt autó, vonat, semmi, amivel jött és amit használhatna arra, hogy visszamenjen. Nem, akkor marad a jól bejáratott, ősi módszer: a lábbusz.
Nem tudom, annak a hapsinak miért kellett egy nyomorult kisvárost választania, hogy találkozzunk. Legalább nem volt olyan messze, mint Budapest, onnan is gyalogoltam már hazáig. De ez most más helyzet. Az a fazon igazán kivívta a haragomat. Nem véletlen, hogy öblös léptekkel üldöztem egész sokáig, hogy lerobbantsam a fejét arról a csábos kis nyakáról. Végül azonban sikerült elmenekülnie, én pedig már nem találtam volna vissza a városba. Elég volt elmennem egy ideig, hogy megkérdezhessem, merre van a kastély.
Meglepően hamar értem vissza a faluba, azonban ez nem volt olyan vicces, mint legutóbb. Ugyanis jelenleg tornacsuka helyett magassarkú volt rajtam, amiben még normális úton is necces ennyit gyalogolni, nemhogy a Mátrában, a kanyargós kis utakon. Ezért nem szoktam magassarkút húzni, most kivételesen mégis megtettem, mert muszáj volt figyelnem a megjelenésemre, ha már tárgyalni akartam azzal a pasassal. Na jó, mindenki tanúsíthatja, hogy ha valami, hát egy profi diplomata nem vagyok... nagyon nem.
Amikor odaértem a falu széléhez, a régről ismert, apró parkos részhez közelítettem. Az volt a legközelebb, ahol vizet találhattam... finom, éltető vizet. Jelenleg az volt az egyetlen, ami elhessegethette a borús gondolataimat. Akármilyen hideg volt, lerúgtam a lábamról a cipőimet, nem érdekelt semmi. Forrón égett mindkét talpam, nyúzottak voltak, sajogtak. Leültem a tó szélére, jóleső sóhajjal lógattam bele a lábam a jéghideg vízbe.
Hirtelen megnyugvás és jó érzés töltötte el az egész testem. Ez az elemi mágia... mint valami drog. Nyeltem egy nagyot, édes érzés támadt a számban a hirtelen változástól, lehunytam a szemeimet. Hátrahajtottam a fejem, kiropogtattam a nyakam. Akármilyen megterhelő volt a napom és akármennyire visítoztak a lábujjaim némi meleg vérért, eldöntöttem, hogy itt maradok egész éjjel.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2014. január 11. 23:09 Ugrás a poszthoz

Douglas Börtön

Amikor megláttam a férfit, furcsa gondolatok futottak át a fejemen. Egyrészt, mit keres itt ilyenkor egy felnőtt férfi? Mármint oké, én is itt vagyok, de normális esetben már rég a kastélyban lennék és a folyosókat járnám, hogy megkeressem a bajkeverőket és kiosszak pár szaftos büntit. És emellett, egyáltalán miért szólít meg? Figyelem az arcát a sötétben, de még sosem találkoztam vele.
Ennek ellenére türelmesen, mégis kissé érdektelenül hallgattam végig a mondanivalóját. A vízi nimfás dologra eleinte csak el akartam fordítani a fejemet, de aztán egy jó ötlet jutott az eszembe. Elvigyorodtam, de ahogy hozzám illik, nem túl barátságos vigyor volt. Sőt, mi több, elég veszélyes és fenyegető vigyor. Nem direkt, a gondolataim ezt csalták ki belőlem, nem akarok én feleslegesen bajt. Bár nem hiszem, hogy ő bármi bajt tudna nekem okozni.
Nem válaszoltam eleinte semmit a megállapítására, hanem a víztükörre helyeztem tekintetemet. Egy-két mozdulattal intettem kézfejemmel és ujjaimmal magam felé, mintha csalogattam volna a vizet, az pedig lassan hullámzani kezdett. Majd mint egy nyúlvány a gravitációra fittyet hányva indult meg felfelé, madár formát véve fel, de még mindig csatlakozva a tóhoz. Lassan mozgott, mint egy kígyó, a kézmozdulataimmal egy ritmusban, körberepült engem, de nem ért hozzám, majd feltartott karom körül is. Abban a pillanatban a madár megmerevedett, egy pillanat alatt változott jégszoborrá és a tenyeremben maradt.
A férfire néztem, rákacsintottam.
- Biztos vagy benne, hogy nem? - Vigyorogtam rá továbbra is, a madárkát dédelgetve a kezeim között. Nem olvadt el, gondoskodtam róla. - Mit gondolsz most?
Utoljára módosította:Lorelai K. Riviera, 2014. január 11. 23:09
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2014. január 12. 00:08 Ugrás a poszthoz

Douglas

- Tetszik, mi? - Vigyorogtam elégedetten, amikor láttam, hogy csodálja. Pedig ez nagyon nem elemi mágia volt. Egy látványos vásári trükk volt, ami egyszerűbb, mint amilyennek tűnik, külsős számára mégis túl bámulatos. Az elemi mágia tökéletes védekezési technika és fegyver is, de sokkal többről szól. Egy különleges kapcsolatról az elemeddel, ami fölötte áll minden emberi kapcsolatnak. Egy olyan kötelék, amit nem is lehet igazán leírni. Lehet, hogy csak az én személyiségem miatt kelt bennem az elemi mágia ilyen mély érzéseket, lehet, hogy ez az utolsó dolog, amibe jelenleg kapaszkodom... de megéri. Hiszen ez más. Olyan dolog, ami arra készteti a szívem, hogy dobogjon, mi kötelez folyamatos lélegzetvételre. Ami éltet.
Persze, ezt nem fogom ecsetelni egy idegen férfinek, aki most leül mellém, csak úgy, minden kérdés nélkül. Nem is ismer. Tudja, hogy hydromágus vagyok és egy tó mellett állunk. Hahó... ennek komolyan nem esik le, hogy két pillanatomba telne megfojtani?
- Nem, én túlságosan is józan vagyok, a körülményekhez képest. - Állapítottam meg, miközben előrehajoltam. Kiemeltem a lábaimat a vízből. A lábujjaim vörösek voltak, fénylettek a víztől. Erőlködve tudtam csak behajlítani őket, de végül megmozgattam mindegyiket, hogy kicsit visszatérjen beléjük a finom, meleg vér. Szinte éreztem, ahogy a sejtjeim jólesően felsóhajtanak a melegre, majd a bőrömön ki is ütött, tűző forróságért. - Te viszont nem tűnsz túl józan elméjűnek... vagy csak buta lennél? - Kérdeztem, miközben pár ujjamat a víz tetejére raktam és változtattam a hőmérsékletén. Egy kellemesebb hőfokot állítottam be, lefagyott ujjaimnak még mindig meleg volt, de legalább fokozatosan melegedett vissza, nem egyből. Szóval visszaeresztettem, játszadoztam kicsit velük.
- Hydromágus... szóval rájöttél. Akkor még kevésbé értem, miért vagy itt. Vagy netán a meztelen táncot várod? - Vontam fel az egyik szemöldökömet. Na nem mintha táncoltam volna neki meztelenül... vagy ruhában. Csak szerettem volna kicsit megérteni. Aztán eszembe jutott egy másik lehetőség.
- Várj csak, találkozunk már? Lehet, hogy csak nem emlékszem rád? - Kérdeztem, miközben gyanakvóan méregettem. Na igen, volt egy-két mélypontom, amikor az estét a faluban töltöttem és "kicsit" felöntöttem a garatra. Lehet, hogy azért ilyen bátor, mert ő emlékszik rám?
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2014. január 12. 01:12 Ugrás a poszthoz

Dáglesz

Erre már kicsit felé fordítottam a tekintetem. A hirtelen keménység, a váltás... látszott, hogy hamar megkeményítette magát. Nocsak, valaki játszani akar! Milyen szerencse, hogy éppen játékos kedvemben vagyok és olybá tűnik, nagyon jó kis játszópajtit kaptam. És őszintén szólva, ez meglehetősen tetszik.
Kifejezéstelen arccal, nyugodtan figyelem, amíg elmondja amit akar, a gyenge sértéseit. Látszik, hogy nem ismer, biztos nem találkozott még velem. De azt hiszem, kap egy kis ízelítőt belőlem. Hűvös nyugalommal nyugtattam rajta békés, sötétbarna tekintetem. Aztán amint végighallgattam a beszédét, lehajtottam a fejem és pár pillanatig csak nyugodtan lélegeztem.
Aztán egyszer, egy váratlan pillanatban felkaptam a fejem, jóízűen felnevettem. Már régen találkoztam ilyen nevetséges emberrel, nagyon mulattató volt, mennyire nyeregben érezte magát, annak ellenére, hogy én nem is versengtem vele. Legalábbis nem állt szándékomban. Szegény szerencsétlen egy egyedüli versenyben futkorászott körbe-körbe, versenytárs nélkül és ez borzasztóan mulattató volt, főleg elképzelve.
- Én nem akartalak megijeszteni... - Vallottam be mély levegőt véve, újra visszahajtva a fejem, rápillantottam, a vigyorom már sokkal mulatságosabb volt. Csillogtak a szemeim, ahogy rápillantottam. Egy kis ideig néztem, majd cinkos mosolyra húzódtak az ajkaim. - Egészen idáig.
Ezen megállapítás után egy könnyed kézmozdulattal varázsoltam egy vízgömböt a férfi feje köré. Hiába, azt nem lehetett leszedni, maximum kifröcskölni belőle valamennyit, de levegőhöz jutni belőle... hát, talán bőrlégzéssel. De sajnos az evolúció már elvágta ezen menekülési esélyét. Nem akarom én megölni, csak kíváncsi vagyok, mennyire nagy fiú most, hogy ilyen helyzetben van.
Aztán csak hogy viccesebb legyen, elkezdtem lehűteni a vizet, a szélét meg is fagyasztom kicsit.
Annyira rég játszottam ilyen jót.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2014. február 15. 23:07 Ugrás a poszthoz

Tilda

Sétálgattam a faluban, amikor megláttam a régi játszóteret. El akartam menni mellette ugyanolyan nemtörődöm arccal, de valami megállította a lábaimat. Egy ideig álltam, furcsa érzések kerítettek hatalmába. Kicsit borongós volt az idő és hideg, nem volt egy gyerek sem a környéken. Vettem egy halk, de mély levegőt és lassan fújtam ki. El kellett gondolkodnom mi is ez a furcsaság, amit kiváltott belőlem. Kicsit közelebb léptem, végigmértem a játékokat, elmerülve a gondolataimban.
Aztán amikor a hintához értem, megdermedtem és rájöttem, mi ez. Egy nagyon, hihetetlenül régi emlék kapargatta az elmém felszínét. Szabadulásra várva dübörgött a fejemben, én pedig kissé összevontam a szemöldökeimet. Cassie. Én. A hintán ültünk, hintáztunk. Alig érkeztem ide az iskolába, nagyon el voltam keseredve, azt hittem értéktelen az egész életem, nem akartam itt lenni. Lázadni akartam, de nem tudtam, hogyan. Cassie pedig a maga racionalitásával és tapintatos türelmével nyugtatott meg. A szavai még mindig a fejemben ugráltak, amikor visszagondoltam rájuk.
Megtöröltem a kezemmel a hinta egyik ülését, majd lecsüccsentem. Már kevésbé volt széles a hinta, mint akkor, de nem igazán zavart. Ahogy a lábammal lassan előre-hátra ringattam magam, a hinta pedig halk muzsikálásba kezdett. Valami égette a nyakamat, szinte fojtogatott. Elsőre nem tudtam, mi az. Vettem egy nagy levegőt, de nem volt az igazi, mintha nem enyhítette volna a légszomjamat. Benyúltam a kabát alá, megtapogattam a mellkasomat.
A nyaklánc. Még mindig ott volt a nyakamban, soha nem vettem le, egy pillanatra sem. Nyeltem egyet, elővettem és végigpillantottam rajta. Vajon ő még hordja? Megígértük, hogy mindig, akármi legyen, rajtunk lesz. Rossz érzés, hogy már nincs itt az iskolában, nem tartjuk a kapcsolatot. Igazából csak ez az icipici darab maradt meg nekem Cassie-ből, vajmi kevés, valljuk be. De több, mint a semmi. És ha az élet egyszer újra összesodor minket... a nyakláncaink újra összeillenek majd és akármennyire mások leszünk, biztos vagyok benne, hogy örülni fogok neki.
Örülni? Felkaptam a fejem. Mikor lettem ilyen szentimentális? Ez az egész nem kell nekem. Legszívesebben felrobbantanám ezt az átkozott helyet. A gyerekek nem érdekelnének, de nem akarok szankciókat, most nem. Vettem egy mély levegőt és egy gondolat ütött szöget a fejemben, ahogy összecsuktam hideg ujjaimat a nyaklánc körül.
Bárcsak ihatnék most egy meleg, gőzölgő kávét.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2014. február 15. 23:58 Ugrás a poszthoz

Tilda

Az ücsörgés jót tett nekem, kicsit kiszellőztette a fejem. A hűvös jó barátom lett, lassan elfújta a régi érzelmeket és a hirtelen támadt rombolási kedvet is. De ennek bizony ára volt. Mély, kongó ürességet hagyott maga után, egy újabb lyukat. Lehetséges, hogy egyszer elfogyok? Hogy csak egy nagy lyuk leszek ami a semmibe vezet? Hm, érdekes feltevés. Talán egyszer eljutok erre a pontra és meglátom mi történik.
Akkor ébredtem fel a gondolataimból, amikor valaki leült mellém és hirtelen csacsogni kezdett. Rápillantottam, ismerős volt, mind a viselkedés, mind a hang. Matilda minden egyes alkalommal, ahányszor csak találkoztunk, önkényesen beszélni kezdett valamiről, amit egyáltalán nem is kérdeztem. Gyakran nem is érdekel. De ettől függetlenül nehéz ezt megszokni, nem vagyok bőbeszédű. Amint meghallottam, mit kérdez tőlem, csak bámultam rá egy pillanatig, majd kifújtam egy nagy levegőt.
- Nem, még nem hallottam. - Mondtam, miközben megállapítottam magamban, hogy ez a lány sosem fog felnőni. Nagyon nem nézett már ki kicsinek. Emellett furcsa érzés volt mellette lenni. Néha úgy éreztem magam, mintha sosem lettem volna igazán gyerek. Bár senki sem született komolynak és felnőttnek, lehet, hogy csak nem emlékszem az ilyen dolgokra.
Nyugodtan visszaraktam a nyakláncot a kabátom takarásába, a védett helyére a mellkasomon, ahol mindig is volt. Már elmúlt a szentimentális érzések hada, már nem jelentett semmit, csak egy szép ékszer volt, amit szeretek viselni. Matildára pillantottam és akkor megcsapott egy illat.
- Kávé? - Kérdeztem egyből, kivételesen gondolkodás nélkül, majd meg is láttam a papírpoharat a lány kezében. Picit beharaptam az alsó ajkam. - Kapok belőle?
Nem szerettem a kávét, általában nem, de éppen most gondoltam rá, mennyire jól esne. Miért és hogyan? Nem tudom, nem hiszek a véletlenekben. Tilda biztosan azért járt ma erre, hogy hozzon nekem kávét, szóval jobban jár, ha ad belőle. Közben figyelmes lettem, milyen forró és mennyi vízgőz száll ki belőle. Egyik kezemet megemeltem, laza kis mozdulatokkal alkalmaztam az elemi mágiában tanultakat. Nem hagytam, hogy elrepüljön a gőz, visszahoztam körénk. Egy ideig vágtató ménesként szaladgált körülöttünk, majd madarak hadaként felfelé vette az  ég felé az irányt. Ott pedig kettéágazott és visszaszállt körénk. Én pedig beleraktam a kezem, hogy átmelegítsem az ujjaimat. Na jó, be kell vallanom, imádtam az elemi mágiát és ilyesmikkel szórakozni.
- Szeretnéd, hogy varázsoljak neked valamit? - Kérdeztem, hátha Tilda valami nehéz dolgot talál ki. Imádtam a kihívást.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2014. február 16. 01:03 Ugrás a poszthoz

Tilda

- Kiverte a fogad egy hinta? - Kérdeztem vissza reflexszerűen, miközben megemeltem az egyik szemöldököm. - Vérbeli béna vagy. - Vontam le a következtetést egyből. Máris tudtam, milyen típus ő, az a kislány, akivel mindig történt valami, születésétől kezdve. Nos, én is így vagyok vele, csak éppen nem a fizikai sérüléseket szenvedtem el. Na jó, azokat is. Emlékszem még milyen kemény a gurkó, nagyon is. Néha hiányzik a kviddics is, a repülés. De Matildát kiismerni - velem ellentétben - könnyű feladatnak tűnt.
Könnyebben meggyőzhetőnek tűnt a kávét illetően, mint vártam. Az ember azt hinné, legalább kér valamit cserébe, de nem martam el tőle egyből, helyette inkább elemi mágiával szórakoztattam. Amikor a lelkes felismerést tette, sóhajtottam. Ki nem találta volna senki, hogy ez vízmágia, ha ő nem jegyzi meg. Na mindegy, már hozzászoktam, hogy azoknak, akik nem elemi mágusok, ez hatalmas csoda.
- Igen. Hydromágus vagyok... leszek. - Végül helyesbítenem kellett. Mindig emlékeztettem magam, hogy még tanulok és persze nem is vagyok bejegyzett elemi mágus sem... még. Viszont nagyon szeretem a mágiának ezen irányát és minél hamarabb szeretném tökélyre fejleszteni. Remélem Merkovszky a segítségemre lesz ebben, az ő érdekében. Jelenleg ő a legjobb, akit ismerek és az egyetlen lehetőségem a tanulásra.
Aztán Tilda belelkesül a kívánságműsortól, én pedig Dévény Tibi bácsinak érzem magam. Már csak egy pöttyös labda meg egy DJ pult kéne és tökéletes lenne az összhatás. Oké, be kell vallanom, hogy ez tényleg erős hasonlat volt. Odaadta nekem a kávét, én pedig egy köszi kíséretében biccentettem és belekortyoltam. Nagyon jól esett most, pedig nem vagyok kávéimádó, sem koffeinfüggő. Amikor meghallottam Tilda kérését, féloldalas, elégedett mosoly terült el az arcomon. Kicsit fokoztam a gőz mennyiségét, az én szintemen ez nem jelentett gondot. Majd lassan kavargott körülöttünk, végül egy hosszú sárkányt formált meg. Lassan kialakultak a bajszai is, az érzékszervei, majd a pikkelyek közül is kirajzolódott pár jellegzetes.
- Kávét nem fog köpni. - Mondtam újat kortyolva a forró italból. - Csak mert az pazarlás lenne. - Nagyon jól esett, eszem ágában sem volt ilyesmire fecsérelni a kávét. Azonban a sárkány körberepülte a játszóteret és zuhanórepülésben megindult Tilda felé. Száguldott, egyre gyorsabban, de amikor hozzáért, ártalmatlan kis gőzfelhőként melegítette fel és lebegett körülöttünk tovább.
- Ez könnyű volt. - Állapítottam meg, egyik vállam kicsit megrándítva. - Mondj valami mást.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2014. február 16. 02:22 Ugrás a poszthoz

Tilda

- Hát, ismerem a fajtád. - Mondtam neki féloldalasan mosolyogva, amikor beismerte, hogy még a vérbeli bénaságban is profi. Különleges szintekre emelheti a szerencsétlenséget, és őszintén szólva tudom, hogy nem túl hálás feladat asszisztálni ebben. Az ilyen emberek, mint Matilda mindig hatalmas bajba keverednek. Ők a hercegnők, akiket bezárnak a toronyba, akik megszúrják rokkával az ujjukat, akik beleharapnak a mérgezett almába. Röviden és tömören: akiknek tündérmese az életük. Én nem ilyen vagyok, volt idő, amikor azt kívántam, bárcsak én is ilyen lennék. Hogy ha valami gond van, leülhessek és várjam a felmentő sereget. De nem, ez sajnos nem az én világom és soha nem is lesz az, viszont már egyáltalán nem sajnálom, hogy így van. Talán még örülök is neki.
- Igen? Abban én is jó vagyok. - El kellett vigyorodnom, amikor a robbantásról volt szó. Hiába, az egyik kedvenc varázslatom volt, meglehetősen gyakran használtam is, ha indulatokat kellett levezetnem. - Ez egy plusz pont a bénasági skálán. - Állapítottam meg végül. Ha már ebben jó, nem lehet annyira nagyon védtelen. Persze ha az ember nem bírja a stresszes helyzeteket, minden megváltozik és bonyolulttá válik. Necces egy helyzet.
- Csak kis érzék kell hozzá. Az elemi mágia nagyon különleges dolog. - Mondtam neki, mert úgy tűnt, őt érdekli. Nem mindenki volt vevő az elemi mágiás dumára. De ahányszor víz volt a közelemben és lehunytam a szemem, megjelent a szemeim előtt a víztestű nő alak. Amint nyújtja a kezét felém, arckifejezése nincs, de talán boldognak tűnik. Mosolyog. És ez a látvány... ez maga a harmónia megtestesítője. Egészen különös, új érzéseket nyitott meg bennem a mágia ezen ága, talán ezért szeretem annyira és ezért ragaszkodok hozzá ennyire.
- Miért üldögélek? Eszembe jutott egy régi, kedves emlék ettől a helytől. - Vallottam be, majd felemeltem a kávét, kicsit megmelegítettem és ittam belőle még pár kortyot. Nagyon jól esett, ahogy átmelegített. Amikor újabb kérdést szegezett nekem, egyik szemöldököm felvontam, úgy néztem rá.
- Elmenni veled? Hova? Megártott neked a gőz, vagy mi? - Kérdeztem, miközben normál hőmérsékletű kezemmel odanyúltam, hogy megnézzem, nem lázas-e véletlenül. Lehet, hogy túlságosan felmelegítettem? Vagy már alapból kicsit beteg volt? Nekem úgy tűnik, mintha félrebeszélne.
Várjunk... miért aggódom emiatt?
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2014. február 16. 13:44 Ugrás a poszthoz

Tilda

- Azért ne bízd el magad. - Figyelmeztettem, amikor megörült egy-két plusz pontnak. Az ő negatív rekordjának ez annyit ér, mint halottnak a csók. Nem akartam lelombozni a jókedvét ezzel az aprócska ténnyel, hagytam hogy örüljön. Miért ne? Az még nem fájt senkinek sem, persze rajtam kívül.
Aztán felhozta a nyári találkozásunkat, amikor az eső elől bújtunk be abba a nagy fészekszerű dologba. Emlékszem, már akkor sem hittem, hogy normális. Azóta bebizonyosodott, hogy tényleg nem az.
- Ja igen, egy telefonfülke volt. - Állapítottam meg, visszagondolva. - Már attól is betojtál. - Állapítottam meg elvigyorodva. Emlékszem, először nem is volt egyértelmű, mit is akar tőlem. Azt hitte üldöznek vagy nem tudom, gonosz emberek vagy valami más bajba keveredtem. Mondjuk ha ismer engem, akkor jogos lett volna a feltételezés, abszolút. Mégis akkor még abszolút idegenek voltunk egymásnak. Hm, talán a bénasággal együtt jár a fokozott paranoia is.
- Némi kötődés? - Kérdeztem felvonva az egyik szemöldökömet. Nos, ha jobban, objektív szemmel megfigyeljük az én kapcsolatomat az elememmel... hát, én inkább az ijesztő vagy a mániákus kötődés kifejezést használnám. Persze, ez csak bennem zajlik le és nem igazán szoktam beszélni róla. Sőt, mutatni sem nagyon szoktam a külvilágnak, mert ezt túl bonyolult lenne elmagyarázni. Igazából ez csak az enyém, a mély rétegeimben lappang. Olyan ez, mint egy közös kis titok az elememmel, a vízzel, ami csak a miénk és senki mást nem engednék a közelébe. Bár amikor belelovalom magam az ilyen dolgokba, ennyire hevesen, abból sosem sül ki semmi jó. Hosszú, sokrétű tapasztalat igazol engem. - Mondhatjuk így is.
Aztán Tilda megkérdi, milyen emlék jutott eszembe. Lepillantottam a talajra, kicsit meglöktem magam a hintán. Egy pillanatra kicsit elgondolkoztam, jó ötlet-e elmondani neki. De aztán úgy döntöttem, miért is ne? Bár nem kéne már ilyen erősen kötődnöm Cassie-hez, remélhetőleg ez nem tűnik fel neki. A navinés lány beírta magát a szívembe, örökre.
- Amikor idejöttem, nagyon nehéz időszak volt. Igazából kényszerből kerültem ide és egy nagyon kedves barátomra emlékeztet ez a hely. Akiről jelenleg... nem tudok semmit. - Vontam meg a vállam, majd tovább hintázgattam. Nem löktem el magam rendesen, mert egyik kezemben még mindig a finom kávé volt. Nagyot szippantottam az illatából, majd ittam belőle pár finom, forró kortyot. Aztán odanyújtottam Tilda felé, hogy ő is ihasson kicsit, ha kér belőle, bár mintha azt mondta volna, hogy megkaphatom az egészet.
Miközben mesélte a régi emlékét, rá figyeltem, aprókat bólogattam, de nem volt hozzáfűznivalóm a dolgokhoz. Nekem nem volt testvérem, hála istennek. Nem akartam ilyen felelősséget, véletlen sem. Amúgy is csak idegesített volna, nem voltam igazándiból a gyerekek rajongója. Nem mondom, hogy utálom őket, de ha látok egy "cuki kisbabát", nem rohanok hozzá visítva, hogy megsimogathassam. Nem tudom, milyen lehet egy testvérrel felnőni. Bizarrnak tűnik. Magányos percektől mentesnek.
Kicsit megnyugtat, amikor azt mondja, nem beteg, legalábbis nem tud róla. Én sem érzem melegnek a homlokát. Sőt, hamar még az is egyértelmű lesz, mit akar. Valami közös programot. Nem tudom, rég csináltam már ilyesmit, talán túl régen. Egy ideig gondolkoztam az ajánlaton.
- Miért is ne? Attól nem félek, hogy rám ragad a bénaságod, ilyennek születni kell. - Állapítottam meg, miközben rá pillantottam, de kivételesen nem sértésnek szántam. Nem tudtam, mihez lenne kedve, de miért is ne. Talán éppen ideje lenne kevésbé elhatárolnom magam az emberiségtől.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2014. március 18. 19:30 Ugrás a poszthoz

Sophie Alsen

Az évnyitó unalmas, mint mindig, de a megjelenés kötelező. Legalábbis nekem biztosan, ugyanis prefektus vagyok. Kicsit el kellett gondolkodnom azon nem vagyok-e túl régóta ebben a pozícióban... ráadásul már másodszorra veselkedek neki ennek az egésznek.
Szokásos rutinfeladataimat végzem az évnyitón, a bukdácsoló, tanácstalan elsősöket útbaigazítom, igyekszem elhallgattatni azokat a személyeket, akiknek túl nagy a szájuk és zavarják a helyet. Próbálom a tömeget is irányítani, ha éppen valami történik. Mert ezeken az évnyitókon sosincs nyugalom, na persze nem mintha máskor olyan ártalmatlan és unalmas lenne a kastély.
Ráadásul undorító kék az egész ünnepség, amikor gyönyörű sárga színekben pompázott a nagyterem, sokkal jobban tetszett. Fintorogva néztem körbe... a Levita nagyra lehet magával, ezt az évet átengedtük nekik. A következőben biztosan lesz ellenfelük, nem akarom feladni, bár nem volt túl sok időm a pontversennyel törődni ebben a tanévben. Így utólag morogni én is tudok, hogy elvesztettük a kupát, de nem érzem magam bűnösnek, hogy nem tettem érte. Az ilyesmi egyszerűen lepereg rólam.
Amikor vége volt a beosztásnak, végignéztem az újdonsült diákokon. Nem festettek valami talpraesettnek, mégis nosztalgikus érzéseket keltettek bennem. Ó, igen, nagyon is emlékszem arra, amikor én álltam ott, amikor idejöttem a kastélyba. Még egészen elveszett voltam, nem tudtam éjszakánként jól aludni, akaratom ellenére küldtek ide. El sem tudtam volna képzelni rosszabb helyet ennél. Most viszont elég nehéz lenne elképzelni az életem a Bagolykő nélkül. A sors iróniája.
Annyira fáj az önérzetemnek bevallani, hogy a nagynénémnek igaza volt: itt megtalálhattam a számításomat. Deborah sosem lesz a szívem csücske, de már nem akarok minden áron lázadni ellene, rájöttem, hogy felesleges.
Felpillantottam, visszatértem az emlékekből a valóságba. Halovány mosollyal megrázta a fejem, majd odaléptem a Navine asztalához. Mielőtt még leültem volna, egy kislányt láttam erre téblábolni, a házamhoz osztották be őt. Éppen egy szellem repült felé és tapasztalatból tudtam, hogy nem túl kellemes élmény.
- Tűnés. - Szóltam a szellemnek, miközben felemeltem a pálcám, bár nem sok kárt tehettem volna benne. A kísértet kikerülte a lányt, talán csak a fagyos tekintetem ijesztette el. A kis újoncra pillantottam.
- Látom nem igazán találod a helyed. - Mondtam neki, miközben leültem az asztalunkhoz. - Ülj ide, ha akarsz.
Biztosan ijesztő lehetek egy kislánynak. Nem vagyok a legbarátságosabb jelenség, emellett mestertanonc vagyok... további erényem, hogy még meg is büntethetem, ha akarom. Halványan elmosolyodtam a gondolatra, ahogy magamra nézek kicsi szemmel és megremeg a térdem. Lori, a rettegett. Őszintén szólva, tetszik ez az imázs. De most megengedtem a kislánynak, hogy leüljön velem vacsorázni. Miért ne? Ma rendesnek kell lennem velük és nem elijeszteni őket.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2014. március 19. 20:52 Ugrás a poszthoz

Sophie

Úgy látom, a lányka nem érzi magát túl kellemesen itt. Elég idegesnek tűnik, egyből feltűnik. Nem bámulok felé, csak szemöldököm alól, oldalra pillantok néha. Ha már úgy döntött, leül mellém, figyelek rá kicsit. Tudom, nem lehet minden diákot egyesével terelgetni, ahhoz túl sokan vannak, de olyan kis elveszettnek tűnik. Még az én kőszívem is meg lehet enyhíteni néha - a kislány erre most pont alkalmas. Persze, nem mutatom, hogy észrevettem, mennyire rosszul érzi magát.
Úgy tűnik, mintha kicsit melege is lenne a lámpalázon kívül. Elveszek az asztalról egy pohár vizet, egy ideig a kezemben tartom és az elemi mágiával alaposan lehűtöm neki. Jóleső, frissítő így is, de így talán jobban fog csúszni neki.
- Tessék, idd meg ezt. - Adom oda neki a poharat, miközben egy nagyon nevetgélő diákcsoportot méregetek. Nem vagyok túl éhes, talán majd pár falatot eszek, de azt is csak később. Nekem most fontosabb dolgom van, úgy érzem, mintha minden pillanatban elszabadulhatna a pokol.
Aztán a következő pillanatban a lány bemutatkozik, erre kicsit hátrébb dőlök, felé fordítom a fejem, rápillantok. Szimpatikus, hogy nem fél hozzám szólni és nem tűnik megszeppent báránykának, amikor rápillantok.
- Lorelai Riviera vagyok, örülök.
Biccentettem egy kicsit a lánynak, majd egy picit végignéztem rajta. Úgy tűnt, lassan kicsit megnyugszik. Nem tudom, hogy ez a jelenlétemnek köszönhető, vagy magában rendezte csak a dolgokat, de őszintén szólva nem is érdekel annyira. Viszont ha már megmert szólítani, igyekszek felhagyni a szavakban szűkölködő énemmel.
- Egyél bátran, nagyon finom szokott lenni. Jól főznek a manók, különösen a sültekhez értenek.
Halvány félmosollyal adtam tanácsokat neki, hiszen még nem igazán tudja, milyen is itt a koszt. Nem vagyok nagy evő, de vannak fogások, amiket tényleg muszáj kipróbálni itt, ilyenek a sültek. A manók nem tudom, hogyan csinálják, de legyen az sertés, bárány, marha, csirke... mindig tökéletes. Nem túl rágós, de nem is száraz. Pont tökéletes.
- Nem magyar neved van. Honnan jöttél ide? - Kérdeztem végül, miközben elvettem én is egy pohár vizet és ittam belőle pár kortyot, majd testemmel félig a lány felé fordultam, hogy a szemébe nézhessek.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2014. március 20. 22:01 Ugrás a poszthoz

Sophie

Látom, ahogy a lány elveszi a poharat tőlem, nem igazán érti, miért pont azt kéne innia. Viszont nagyon tetszik, hogy nem kérdez semmit, csak csendesen kortyolgatja a hűs vizet. Talán némi feloldást jelent neki a talár melege alól. Elkaptam a tekintetét, ahogy egy hálás pillantást vetett felém, én pedig egy aprót bólintottam neki. Most, hogy így belegondolok, gyakran kommunikáltam mindig is apró, nonverbális jelekkel.
Amikor azt mondja, hogy nem látott még manókat, csak megemelem az egyik szemöldökömet. Kicsit érdekes, de egyáltalán nem lepődök meg rajta.
- Varázstalan szülőknél éltél, ugye? Amikor idejöttem, én sem láttam még manót, ne aggódj. Viszont ne lepődj meg, ha sok új dologgal találkozol majd a kastélyban.
Jobbnak láttam előrevetíteni, hogy készüljön fel a meglepetésekre. Jól emlékszem, amikor idejöttem, mennyire hihetetlen volt az egész. Mint egy rémálom - hiszen én utáltam itt lenni. Ennek ellenére csodálatosnak találtam a varázsvilágot. Viszonylag hamar meg is szoktam mindent, a manókat és minden mást. A kastélyt is kiismertem már teljesen, hiszen rengeteg ideje élek már itt. Hét éve? Még belegondolni is iszonyat sok. Halvány mosoly kúszik az arcomra, amikor ezekben a gondolatokban elmerülök. Nosztalgikus érzés, csak idősebbnek érzem magam tőle. Mintha már ide sem tartoznék...? Egyszer el kell hagynom a kastélyt, ha minden igaz. Nem élhetem itt le az élete. Vagy mégis?
Közben Sophie-t figyelem, azt, ahogy eszeget és látom rajta, tényleg ízlik neki. A mosolyom erősödik kicsit, amikor őt nézem. Hiába, nem tehetek róla. Egyszerűen aranyosnak találom a lányt. Jól is esik most beszélgetni kicsit vele és nem az esemény felkavarodására figyelni. Amikor meghallom a nevelőszülő szót, akaratlanul is kicsit megrándulnak a szemöldökeim - össze akarnak húzódni.
- Mesélj róla, ha akarsz. - Ajánlom fel neki. Nem akarok rámenős lenni, miért lennék? Ha nem akar róla beszélni, úgysem fog. Ha pedig akar, majd meghallgatom. Pontosan tudom, az ember mennyire meg tud szenvedni a családjáért, a családjával. Elég sok dolgon mentem keresztül, talán most hasznot húzhatnék belőle és tanácsolhatnék neki valami hasznosat.
Aztán Sophie elfordul, egyértelmű, hogy sír és az is, hogy titkolni akarja. Nem mondok semmit, nem teszek rá megjegyzést. Úgy teszek, mintha semmi sem történt volna. Nem akarom nyaggatni vele, hagyom, hadd szedje össze magát. Csak utána pillantok le rá újra.
- Angliából származom, de a nagynéném előírta, hogy itt tanuljak. Megszerettem Magyarországot, csodálatos hely. - Bólintottam mellé egy aprót, majd belegondoltam, mennyire jóra fordult minden... már ami az országot illeti. Nekem kellett ez, szükségem volt erre. Itt kellett maradnom, még ha itt nem is menekülhetek örökre az emlékek elől. Nem is szabad tovább menekülnöm, szembe kell néznem velük.
- Így elsőre hogy tetszik a kastély? Örülsz neki, hogy itt lehetsz?
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2014. március 22. 15:58 Ugrás a poszthoz

Én csak azt az érzést ismerem, amikor éjjel 11-ig tanulhatnál, de 12-ig kell Grin
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2014. április 21. 21:59 Ugrás a poszthoz

Sziasztok ^^ Mi a helyzet erre? ^^
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2014. április 21. 22:07 Ugrás a poszthoz

Szia Elena ^^

Jaj, Kiva, láttam a képed Cheesy Nálam tavaly volt olyan surprise, hogy unokatesóm csengetett, amúgy mást nem engedtem volna be, de mondom ha már eljött... kinyitottam a kaput és egy _vödör vízzel találtam szembe magam XD Kicsit sem visítottam Angel
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2014. április 21. 22:12 Ugrás a poszthoz

Néha még erre járok *Tildát ölelget*

Hát, én is kaptam a vödörből, képzelheted Grin De utána még kaptam kölnit is, hogy nehogy ne érezzenek meg kilométerekről Rolleyes
De ebből az esetből tanulva, tegnap buliztam és ma átaludtam a délelőttöt ^^
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2014. április 21. 22:23 Ugrás a poszthoz

Régebben én modoltam az OFF-ot, akkor éjjel-nappal itt lógtam Cheesy Amióta az új fórum van, ritkán nézek ide Cheesy

Hála istennek apukámat jobban csábította a horgászat Angel

Szia Lilla ^^
Utoljára módosította:Lorelai K. Riviera, 2014. április 21. 22:23
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2014. augusztus 5. 22:50 Ugrás a poszthoz

Sziasztok, unatkozok és jöttem kaparni a küszöböt némi társaságért Cheesy
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2014. augusztus 5. 22:53 Ugrás a poszthoz

Wolgast: csak egy kérdés, mi vett rá a roppant egyedi névválasztásra? Grin
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2014. augusztus 6. 16:34 Ugrás a poszthoz

Evelin Ordassy

Azt hiszem, nem kéne csak úgy, engedély nélkül a kastélyban lófrálnom, majd felkeresem az igazgatót, de előtte még megpróbálkozok egy sétával. Fogalmam sincs, milyen érzéseket vált majd ki belőlem, visszatérni ebbe a kastélyba. Azt hiszem, az lenne a legnagyobb csalódás, ha nem éreznék semmit. Elméletileg rengeteg időt töltöttem itt, itt tanultam, éltem hosszú évekig. Én viszont nem emlékszem semmire.
Amikor a folyosókat járom, valami furcsa érzés mocorog bennem, nem is tudnám megfogalmazni. Nosztalgikus érzésnek kéne lennie, nagyon akarom, hogy az legyen, de nem az. Csak furcsa, mintha már jártam volna itt, de nem emlékszem semmire, minden forduló új, ismeretlen festményeket rejt, nem tudom, melyik helyiség merre van, azt sem tudom, milyen helyek találhatók itt. Nem tudok semmit biztosra, de ide jártam, legalábbis ezt mondták. Most pedig újra itt vagyok. Hiú remények vannak bennem, hogy talán visszakapok valamit, ami az enyém volt, ami engem illet. Viszont a racionális, tudatos énem egyszerűen tudja, hogy ebből csalódás lesz, de még mekkora. Viszont nem tehetek ellene semmit.
Egy csomó manót látok szorgoskodni az egyik ajtó körül, ez pedig felkelti az érdeklődésem. Amúgy sem járkálhatok csak a folyosókon, talán egy-két helyiség felkeresése segít. Vagy a régi házamé... azt sem tudom, melyik házban voltam, de sárga-fekete cuccokat találtam a féltett tárgyaim között. Na mindegy, ahogy belépek, egyből feltűnik, hogy egy konyhába érkeztem. Egy másik lány is van itt, fiatalnak tűnik, végigpillantok rajta, majd köszönésképpen bólintok. Bentről hangos manók zajonganak, biztosan a reggelit készítik, vagy már takarítják? Azt sem tudom, mennyi az idő.
- Szerbusz. - Köszöntem rá végül a lányra. - Meg tudnád nekem mondani, melyik ház színe a sárga és fekete? Sokat segítene. - Kedvesen kérem, mert próba-szerencse, hátha segít. Közelebb lépek, látom, hogy salátát készít, némi vért pillantok meg és egy ragtapaszt az ujján. Türelmes mosoly ül ki az arcomra.
- Megvágtad magad? Szeretnéd, hogy meggyógyítsam? - Kérdeztem tőle kedvesen, hiszen nekem aztán semmit nem számít. Egy-kettő és megcsinálom, és talán szívesebben igazít útba, ha megmondja, melyik volt a házam. Sőt, talán még el is kísér, ha elég szépen dorombolok neki.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2014. augusztus 6. 16:56 Ugrás a poszthoz

Fish fingers & Custard...? WOW, micsoda élmény lehet o.o
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2014. augusztus 6. 19:55 Ugrás a poszthoz

Noeel *-* Van neked majd mesélni valóm, de ráér Cheesy

Amúgy tudom milyen fárasztó a meszelés :"D

A vihar meg tegnap este jött hozzánk, egész éjjel itt volt, dél körül mászott el tőlünk Cheesy
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2014. szeptember 11. 20:22 Ugrás a poszthoz

Gryllus Matilda
Egy fárasztó ügyelet alkalmával


A monoton napokba visszazökkenni könnyebb volt, mint gondoltam. Akármit csináltam, nem kaptam vissza az emlékeimet, pedig szerettem volna. Úgy éreztem, hiányzik belőlem egy darab, amit erőszakkal kirántottak, kiszakítottak. Elloptak tőlem valamit, amit vissza akarok szerezni. De sajnos nem tehetem, azt sem tudom, ki volt az. Azt sem tudom pontosan, hogy történt, csak Kim elmeséléseiből. Utálom ezt a helyzetet, nincs más választásom, mint megadni magam és igába hajtani a fejem, pedig ez nem jellemző rám... azt hiszem. Annak viszont örülök, hogy azt, aki vagyok, nem veszítettem el, nem vagyok egy élettelen valaki, üres tekintettel, jellem és minden további nélkül. Nem, ugyan, én el sem tudom képzelni magam tehetetlenül.
A kórházban segítettem, a hopp-hálózattal nem volt messze, nem is tartott sokáig. A pénz is jól jött, most, hogy elkezdtem a saját életem, a saját lábamon. Bár eddig sem éltem a szüleim nyakán (állítólag), de ez azért más volt. Saját háztartás, munka, feladatok, felelősség, minden. Bár nem féltem tőle előre, ismerem magamat, tudom, hogy a jég hátán is megélek, ha kell. És kapaszkodó, segítség nélkül is megoldom a dolgaimat... akkor is, ha nem muszáj. Szóval a kórházban dolgozni nem olyan nehéz munka, mint amit néha Japánban csináltam. Általában rutinfeladatok, emberek ápolása, sebek ellátása, a gyógyítók mindennapjai. A legtöbb dolog olyan érdekes, mint az irodai dolgozóknak postára járni, bár én azért több lelkesedéssel csinálom. Nem akármilyen munka az enyém, visszaadhatok valamit az életnek, kicsit visszafizethetem a kölcsönt, amit a születésemkor vettem fel.
Éppen egy beteg mellett ültem, gyöngyöző homlokát vizes kendő helyett pár kézmozdulattal, hydromágiával mostam le és hűtöttem le a bőrt. Két ággyal arrébb azonban egy nő feküdt, nyugodt álom helyett szenvedett, látszott rajta, hogy fájdalmai vannak. Gyors, gyakorlott mozdulatokkal álltam fel, sétáltam oda, elővéve a pálcám. Egy kézmozdulattal odahúztam egy széket és lecsüccsentem rá, egyenesen a nő mellé.
- Nyugodjon meg, kórházban van, biztonságban. - Jobbnak láttam egyből letisztázni vele, hogy ne pánikoljon be. - Elárulja, hol fáj, mik a panaszai? Segíteni szeretnék magán, bízzon bennem.
A hangom határozott, mint mindig, a tekintetem viszont megenyhül, ahogy végigpillantok rajta. Sajnálom őt, hiszen pontosan tudom, milyen úgy felébredni, hogy minden elveszett. Hogy semmid nincs, ezen a kórházi ágyon, a szobán és az ápolódon kívül. Tudom milyen kifosztva feküdni, üresen, félig eltávolodva önmagadtól.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2014. szeptember 11. 20:56 Ugrás a poszthoz

Grllyus Matilda
Egy fárasztó ügyelet alkalmával
Zenécske <3


Amikor a nő nem hajlandó válaszolni a kérdéseimre, kissé összehúztam szemöldökeimet. Semmi baj Lori, türelmesnek kell lenned vele. Én ne lennék megértő? Pontosan tudom, milyen, amikor felébredsz és hirtelen semmid sincs, eltűnt, amit eddig felépítettél. Mindent kezdhetsz újra, teljesen elölről. Az emberek mindig Delete gombot kívánnak az életükre. Legszívesebben beleverném a fejüket valamibe, amikor erre gondolnak, hátha megtapasztalják, milyen is az valójában. Elárulom: borzalmas. Az elveszettség, kiszolgáltatottság az előttem fekvő nőn is látszik, türelmesen pillantok rá, szokásos, kimért vonásaimmal.
- Igen, kórházban van. - Helyeslem egyből, amikor visszakérdez. Ezt ideje lenne feldolgoznia. Közben lassan mellé ereszkedek egy magas székre, onnan pillantok le rá. A pálcám már a kezemben, hogy segíteni tudjak neki. De csak nem akarja elárulni, hol és mije fáj pontosan. Én csak találgatni tudok vaktávban, de így nem lesz sok értelme. Lassan eresztem ki a bent tartott levegőt.
- Valószínűleg fejsérülése van és ha nem tévesek a vizsgálataim, nemrégiben egy átok találta el. - Bizony, egy olyan átok, aminek a hatását már én is nagyon jól megtapasztaltam. Nem voltam biztos benne, még nem mondhattam biztosra, eddig ébren sem volt. Nagyon remélem, hogy nem az történt vele, amire elsőre gondoltam. Végül megköszörültem a torkom feljebb emeltem az állam, továbbra is szigorú vonásokkal pillantottam rá.
Egyre zavaróbb volt őt nézni. A szeme, a vonásai... biztosan nem találkoztam vele korábban. Mégis nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy ismerem valahonnan. Ez az érzés a bőröm alatt bujkált, belülről viszkettem tőle, ahol még csak meg sem tudtam vakarni. Kellett némi idő, mire összeszedtem magam teljesen, és visszafogtam az érzés okozta grimaszaimat. Dolgozok, kimérten kell viselkednem. Miért nem akar menni?
Kifújok egy nagy adag levegőt.
- Nem tudok semmit a húgáról, egyedül került ide. Ha magával is volt, bizonyos, hogy nem szorul kórházi ápolásra. De ezidáig látogatója sem volt. - Teszem hozzá kissé halkabban, nem tudom, az emberek hogy reagálnak erre. Valahogy a nő közelségétől gombóc nőtt a torkomban, pedig nem szoktam ilyen szerencsétlenül viselkedni. Amikor ismét megpróbált felülni, egy határozott mozdulattal, a vállainál fogva toltam vissza az ágyba. Vannak páciensek, akik nem hajlandók megülni a fenekükön. Semmi baj, rájuk is fel vagyok készülve.
- Ne akard, hogy odakösselek. - Figyelmeztetem kissé összeszűkített szemekkel, majd lerakom a pálcám egy apró sóhaj kíséretében és előveszem a kórlapját és egy tinta nélkül is funkcionáló pennát, majd ismét rápillantok. - Kezdjük egyszerűbb kérdésekkel. Neve, születési helye, ideje, lakcíme... - Sorolom monoton hangon a kitöltendő adatokat. Volt idő, amikor naponta ezer ilyet is meg kellett csinálnom, amikor még csak kis szárnysegéd voltam. Baromira unom, de nincs mit tenni. Csak reménykedni tudok, hogy segítőkész lesz.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2014. szeptember 14. 14:11 Ugrás a poszthoz

Grllyus Matilda
Egy fárasztó ügyelet alkalmával


Ahogy elhangzik az átok szó, a nő ijedtsége csak fokozódik, én pedig magamban sóhajtok egyet. Ezt jobb most nem kiadni.
- Semmi baj, ahogy mondtam, ez még nem teljesen biztos. - Nyugtatom meg, de nem ígérgetek neki mindenfélét. Csupán felhívom a figyelmét a tényre, hogy amíg nincsen semmi bizonyíték, addig nem kell pánikolnia. Igazából akkor sem, ha bizonyíték van rá, mert az nem segít, sajnos nem. Én is tudom, mennyire kétségbeejtő érzés, ó, de még mennyire, hogy tudom. Most mégis arra próbálom sarkallni, hogy maradjon nyugodt és gondolkodjon racionálisan. Na, egy ilyen helyzetben mindent lehet, csak ezt nem. Elfojtok egy ironikus mosolyt.
Aztán lassan kezdi érzékelni a testét, a környezetét, lehet, hogy lassan össze is teszi, miért van itt. Nem tudom, mi zajlik a fejében, de amikor meghallom a kérdését, nyelek egyet. Nem szokásom ilyesmit csinálni, de nagyon sajnálom őt és úgy segítenék neki. Ami azt illeti, tudnék is, kevésbé unalmas módszerekkel, de hivatalosan még nem használhatom az elemi mágiát. Kicsit megszorítom a kórlapot a kezemben, sorosabban zárom össze az állkapcsomat, hogy elnyomjam az érzelmességet. Az ispotály nem az a hely, ahol lehet így viselkedni.
- Sajnos igen. - Válaszolom halkan, majd próbálok egy biztató mosolyt varázsolni az arcomra. - De ne aggódjon, már nem olyan vészes és idővel minden rendben lesz. - Ezt meg merem neki ígérni, hogy idővel helyre fog jönni teljesen, de valószínűleg lesz majd egy-két nyom, ami emlékezteti majd a sérülésére. A frontok érkezésekor fellépő indokolatlan fájdalom, vagy csak a rossz mozdulatok okozta szenvedés. Apró nyomok, amik majd beolvadnak a hétköznapjaiba, és habár egy idő után már nem is érzi őket furcsának, jelentőségük lesz, vagy inkább megmarad. De ezzel meg lehet tanulni együtt élni. Igazából én hiszek benne, hogy amíg él az ember, bármivel meg lehet tanulni együtt élni. Végtagvesztés, betegség, ezeket lehet kezelni, helyettesíteni, pótolni, csökkenteni a szenvedést és új világok felé terelni az embert. A halált viszont már nem lehet meggyógyítani, sajnos nem. És örülök, hogy ő életben van. Ma éjjel nem fogunk senkit elveszíteni, amíg én itt vagyok, addig biztosan nem.
- Rendben. - Bólintok egy aprót, visszafogottan mosolyogva, majd kissé türelmetlenül dobolok a tollammal a papíron. Nagyon remélem, hogy emlékszik a nevére, az alap adataira, akkor könnyebben nézhetem meg az eltűnt személyek listáját és kereshetek valakit, aki azonosíthatja őt. A feji sérülései miatt nem lehetek benne teljes mértékben biztos, hogy tudja magáról ezeket. Az pedig kellemetlen helyzet, igazán kellemetlen mindenkinek.
Arra ocsúdok fel, hogy a nevemen szólítanak, fel is kapom a fejem, körbenézek, ki lehet az. Aztán leesik, hogy a nő szólított így, én pedig nyugodtan pillogok rá.
- Honnan...? - Motyognám halkan a kérdést, de nem fejezem be. Nem vagyok hozzászokva, de ideje lenne. Lehet, hogy ismertem régebben? Ismertük egymást? Ettől kissé izgatott leszek, lejjebb engedem a táblát, nyelek egyet. Azt hiszem, kissé bizakodó az ábrázatom, pedig tudom, hogy vissza kéne fognom magam.
- Ismersz engem? - Kérdem kissé óvatosan, mert lehet, hogy csak összekever valakivel, aki hasonlóan néz ki, mint én. Hiszen most kapott felejtésátkot, nem lehetek biztos semmiben, amit mondd, de... talán ezért volt olyan ismerős érzésem a bőröm alatt. Nem tudom mi történik, de próbálom nem belelovalni magam, hogy feleslegesen koppanjak. Inkább megvárom, amíg válaszol.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2014. október 3. 15:03 Ugrás a poszthoz

Gryllus Matilda


Látom, ahogy a nő szépen, lassan darabjaira hullik. Mintha rossz, régi képkockák lennének, a folyamat lassú, mégis halad, ütemes és megállíthatatlannak tűnik. A könnyeivel küzd, miközben talán nem is tudja, hogy a saját gondolatai égetik ennyire, vagy azok hiánya. Élve megégni a saját magad által csapdába esve - ilyen érzés ott feküdni ilyenkor. Habár számomra is felkavaró ott állni és nézni őt, tehetetlenül, kifogyva a vigasztaló, biztató mondatokból, én nem engedhetem meg magamnak, hogy látsszon rajtam.
Azt mondja, érti, mégsem hiszek a szavainak. Ez nem lekezelő válasz, inkább csak védekező. Azt mondja, hagyj békén. Az egyik kezem kissé megremeg, mert most kellene határozottnak, kissé erőszakosnak lenni. Olyan megdönthetetlen ténnyel előállni, amivel nem tud majd ellenkezni. Egyszerűen és rendíthetetlenül, ilyennek kéne lennem, de nem tudok. Neki viszont nem kell látnia, hogy nem tudok, jelenleg talán nem is rám figyel, egyáltalán nem. Viszont amikor a nevemen szólít, egy pillanatra megáll a vérkeringésem, az egész világ megdermed kicsikét. Éppen csak amíg az információ villámgyorsan szalad végig rajtam, sikerül elkapnom és felfognom. Furcsán hallom, mintha hangszóróból szólna a hangja, az agyam erőlködik, hogy gondolatokat gurítson elém, elvéve a figyelmemet, én mégis rá akarok figyelni. Barátok vagyunk? Szóval biztosan ismert engem. Amióta én is így ébredtem, azóta készültem erre a pillanatra, egy emberre, aki azt mondja, tudja ki vagyok... illetve voltam én. Most mégis csak nyelek egyet, letörlöm az idióta, megkönnyebbült mosolyt az arcomról és megkeményítem a vonásaimat.
- Sajnálom, de nem olyan rég egy felejtésátok következtében elég sok emlékemet elveszítettem. Valószínűleg ezért nem ismerlek meg, aggodalomra semmi ok. - Na, ez már majdnem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, büszke vagyok magamra. Azt mondja, leveleztünk is, az én szívem pedig hevesebben kezd verni. Szóval azután is tartottam vele a kapcsolatot, hogy eljöttem a Bagolykőről. Ami azt jelenti, hogy tényleg közel állhattunk egymáshoz. Izgatott vagyok, minél többet akarok tudni róla, magamról. De ez most nem annak az ideje. Nyelek egy nagyot, hogy elnyomja a borzasztó kísértést.
- De most fontosabb, hogy felvegyük az adatait. - Térek vissza a kezemben lévő nyomtatványra, majd beírom a nevét. - Szóval, Gryllus Matilda, születési helye és ideje, jelenlegi lakcíme, esetleg valaki, akit értesíthetnénk? - Kérdezem, miközben halvány mosoly ül az ajkaimon. Lassan engedem ki a levegőt a tüdőmből és késztetést érzek, hogy finoman letöröljem a könnyeket az arcáról. Csak essünk már túl a formaságokon!
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2014. november 9. 18:31 Ugrás a poszthoz

Tildamilda <3


Ahogy elmondom neki, hogy felejtésátok talált el, látom rajta, hogy ez csak tetézi a pánikot. Igen, én is annyi mindent kérdeznék magamról, felgöngyölíteném az ügyet. Egyre inkább izzad a tenyerem, érzem, hogy ideges vagyok, vagy talán izgatott. Kissé szorosabban fogom a dolgokat, amik a kezemben vannak, de visszafogom magam. Azt mondom, koncentráljunk a fontos dolgokra, az adataira. Hogy felvehessük a kapcsolatot a hozzátartozóival... ők biztosan több érdemi információval szolgálnak majd. Valószínűleg fel is zaklatják, de azt hiszem, megéri, hogy ne legyen egyedül, mint a kisujja. Mert habár én nem vagyok nagy társaság, nagy támasz, próbálkozom és akarom, hogy jobb legyen neki.
- Értem... rendben, nincs semmi baj, ha egyelőre nem emlékszel többre. Nem kell erőlködnöd, ennyi elég lesz, hogy megtaláljuk őket. - Mosolygok rá biztatóan és már el is feledkeztem a hűvös magázódástól. Látom, mennyire kínkeserves szenvedés neki most felidézni bármit is, veszek egy nagy levegőt. Összeszorul a gyomrom a szenvedésétől, ahogy nézem a könnyeit, az én torkom is elszorul, gyorsan megköszörülöm. Előveszek egy "röplapot", amire gyorsan ráírom a fontos dolgokat és a pálcámmal rákoppintva egy papírmadár hajtogatódik belőle. Megmondom neki, kinek menjen, ő pedig már el is repül, a plafonhoz közel. Így könnyebb kommunikálni itt.
Utána pedig visszapillantok Matildára. Nem tudom, mi a francért érint ilyen érzékenyen, ami vele történt. Talán a saját élmény, talán csak tényleg fontos volt számomra. Egyik kezemmel finoman megkeresem az övét, hogy megfoghassam és egy kicsit támogassam. Másik kacsómmal pedig finoman letörölgetek pár könnycseppet az arcáról.
 - Héj, most már nem lesz semmi baj. Szólunk a szüleidnek, a húgodnak és nemsokára itt lesznek veled. Aztán szépen felépülsz és éled tovább az életed, mintha mi sem történt volna. - A végén kicsit elhalkul a hangom, mert mosolyogva gondolok arra, nekem is milyen nehéz volt elfogadni ezt és továbblépni. Talán még mindig nem sikerült rendesen, de bárcsak nekem is lett volna ott valaki, aki fogja a kezem. Kissé összehúzom magam, sóhajtok egy halkat, miközben mereven nézem a kezünket. A hüvelykujjammal kicsit simogatom a kézfejét, miközben... elkalandoznak a gondolataim. Azt mondta ismer, hogy... leveleztünk. Levelek! Az ajkamat harapdálom kicsit, úgy pillantok vissza az arcára.
 - Mondd csak... a levelek, amiket írtam... megvannak még? - Kérdezem tőle, bár fogalmam sincs, mi lett velem. Én vaslady vagyok, nem vagyok bizonytalan, nem kérdezősködök félve. Most mégis, alapjaiban megmeregtem egy kicsit. Mert talán... itt van az a személy, aki elvezehet a régi Lorihoz.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. január 13. 15:39 Ugrás a poszthoz

Jenny Miles


Egy újabb unalmas nap volt, éppen csak sikerült visszapaterolnom a hálókörletébe az összes színlelőt. Néhány paranoiddal is volt ma dolgom, kicsit sajnálom őket ilyenkor, a megfázás szezonban. Hosszan, türelmesen magyaráztam nekik, hogy nem, egy-két köhintéstől még nincs tüdőgyulladásuk és a harminchat és fél celsiusos testhő még nem láz, sőt, még csak hőemelkedés sem. Azt is pontosan ecseteltem, hogy valószínűleg a pániktól szédülnek, és semmi baj nincs az agyuk vérellátásával. Meglepő, komolyan meglepő, az ember lánya mennyi ilyennel találkozik, ha gyógyítónak áll. Ezért nem erőt kérek a munkámhoz, inkább sok-sok türelmet, hogy újra és újra el tudjam magyarázni ezeket, hiszen ez a dolgom.
Éppen a számomra kijelölt szobában ücsörgök, a délutáni teámat kortyolgatva. Jól esik egy kis lazítás, amikor bejöttem, még senki nem volt. Viszont biztos vagyok benne, hogy egyhamar megjelenik egy-két cukorfalat, akikről első ránézésre megmondom, hogy súlyos, kétoldalú iskolaundorban szenvednek. Egyik kezemben a teám, a másikban egy szendvics, amit ebédre hoztam be. A csípőmmel lököm ki az ajtót, fordulok meg. Akkor látom, hogy valaki ül az ágyon, de ahogy a lány vékony alakjára pillantok, máris végigfut a hideg a hátamon. Elég sok beteg embert láttam már, és ő határozottan az volt. Egy éppen nem használatos tálcára gyorsan ledobtam az ebédem és már mentem is oda hozzá.
Amint odaérek az ágyon ücsörgő lányhoz, hűvös nyugalommal pillantok rá. Nem, nem kell látnia rajtam, hogy sajnálom, sem azt, hogy rosszul néz ki. Minden felesleges pánik elkerülendő.
 - Szia, hogy érzed magad? - Kérdezem tőle, mert ez amolyan kötelező kérdés. Azért, mert felmérhetem én az állapotát rosszul is, az a fontos, ő hogy érzi magát. A füllentést, ferdítést viszont könnyedén kiszagolom.
- Miért jöttél ide? - Kérdem végül azt is, végigpillantva rajta. Látom, hogy kifáradt, lehet, hogy sietett idáig? Vagy csak nagyon megfázott és könnyen fárad, esetleg sokat lépcsőzött, nem tud aludni... már megint kombinálok.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Lorelai K. Riviera összes hozzászólása (205 darab)

Oldalak: « 1 2 3 4 [5] 6 7 » Fel