Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Hiába kéri, hogy koncentráljanak a tananyagra és felejtsék el az ő szerelmi életét, mint témát, Mihael hallhatóan nem vevő a dologra, hiszen folytatja a kérdezősködést, érezhetően egyre dühödtebben. Ráadásul olyan az arckifejezése, mintha személyes sértésnek venné, hogy a lánynak gyűrű van az ujján. Lin egyáltalán nem érti, hogy mi üthetett belé, főleg, hogy a gyűrűnek semmi köze egy másik sráchoz. Próbál nem megsértődni a fiú mondatain, de ez egyre nehezebben kivitelezhető. Végül Leen el is pirul, bár jelen esetben inkább a düh, semmint a zavar miatt.
- Ha megkérték volna, se lenne hozzá sok közöd, nem igaz? Hacsak nem te akartad volna megkérni előbb.
A feltételezéstől is kellemes bizsergést érez, de jelenleg mérgesebb annál, hogy ezzel foglalkozzon. Az viszont, hogy a fiú közel hajol hozzá, elakasztja a szavát, és levegőt is nehezebben kap. Mihael zöld szemeiben hiába látszik a harag, attól még gyönyörűnek tetszik a lány számára. Vagy éppen azért? Sosem merengett rajta különösebben, hogy miért pont Mihael az, akit Yar után ennyire megszeretett, bár a kérdés valahol mindig is ott volt, és valószínűleg a barátait is felettébb érdekelné, hogy mégis mi az, ami miatt vonzódik a sráchoz. Erre viszont nincs jó vagy megfelelő válasz, csak egyszerű: Mert ő Mihael.
Persze ez nem magyarázat semmire, de az egyetlen dolog, amiben Lin sosem talált logikát az a szerelem. Éppen ezért hiába idegesíti, hogy a fiú szinte számonkéri az ékszer miatt, hiába mérgesíti fel a feltételezés, ami kihallatszik a szavaiból, ezek miatt nem tud igazán megharagudni a srácra.
Az azonban elgondolkodtató, hogy mikor lett annyira bátor, hogy ilyen dolgokat egyszerűen kimondjon. Mármint most mégiscsak a házasságról beszélgetnek, bár nem olyan kontextusban, ahogy a párok között általában szóba kerül ilyesmi, bár ők még nincsenek is együtt, és Lin úgy érzi, talán soha nem is lesznek. Nem mintha rajta múlna a dolog, sokkal inkább a fiún, és azon a tengernyi pletykán, amik az iskolában keringenek. Vajon miért döntene úgy Mihael, hogy a szabadságát feláldozná egyetlen lányért. Ez egyáltalán nem logikus...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Lin egyre zaklatottabb lesz, ahogy a beszélgetés egyre furcsább és furcsább kanyarokat vesz, ráadásul mivel Mihael ilyen nagyon közel van hozzá, a lánynak már a gondolatai sem teljesen tiszták, egyre csak az jár a fejében, hogy mit szólna hozzá a srác, ha ő hirtelen előrehajolna? Vajon akkor megcsókolná végre, vagy egyszerűen csak hátrarántaná a fejét? Megkockáztassa és legyen bátor, vagy ez inkább botorság lenne tőle? Mihael amúgy is híres arról, hogy hódításainak számát már nemhogy fejben nem képes tartani, de, ha a szobája falán rövid vonalakkal jelezte volna mindegyik lányt, most már valószínűleg csak megtippelni tudná a fal eredeti színét.
Gondolatai messzire kalandoznak, ezért a fiú kérdése olyan hirtelen éri, hogy csak pislogni tud tőle. ~Most ez komoly? Erre mit lehet mondani? Ez nem egy lánykérés, ez csak egy mi lenne ha… , de rossz válasz esetén bizonyára szintén van következmény. Na, de itt mi a rossz válasz?~ Hiába kattog ezen az agya, nem találja a megoldást, így hát kimondja az első dolgot, ami eszébe jut, hiába gondolja cikinek vagy szánalmasnak.
- Igen… azt hiszem. - Hirtelen rájön, hogy mekkora marhaság csúszott ki a száján, ezért megpróbálja menteni a menthetőt. - Illetve azt akarom mondani, hogy igen, azt hiszem, ideje befejeznünk a tanulást.
Teljesen vörös arccal elkezdi összepakolni a könyveket, magában pedig szidja az ostobaságát és ezt az egész helyzetet. Szinte várja, hogy Mihael felnevessen és ezzel megadja neki a kegyelemdöfést.
Nem tudja elképzelni, hogyan lehetett annyira ostoba, hogy kimondja azt, amit tényleg gondol erről a témáról. Másrészről ez még neki is meglepetés volt, elvégre sosem gondolkozott azon, hogy valaha is férjhez menne, és, ha mégis, biztosan nem képzelődött olyasmiről, hogy Aileen Saint-Venant lesz a jövőben. Hm… Pedig nem is hangzik rosszul.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Most már mindegy, kiszaladt a száján, nem tudja visszaszívni, és Mihael nem hülye, megbukni is csak az érdektelensége miatt sikerül neki, szóval biztosan felfogta, hogy ez egy konkrét igen volt. Neki. Ez nagyon durva, felfoghatatlan, hogyan is sikerült ilyesmit bevallania, ráadásul eléggé meggondolatlan cselekedet is lenne ilyen fiatalon hozzámenni valakihez, akit nem is ismer. Vagy csak felületesen ismer. Persze nem mintha megkérték volna a kezét.
Próbálna a pakolásba menekülni a kínos folytatás elől, de Mihael nem hagyja, a kérdés viszont nehezebb, mint gondolja. Természetesen nincs senkije, hacsak nem számolja magát Mihaelt. Persze nem mintha beszéltek volna valaha ilyesmiről, de, ha a korcsolyázás, a párizsi “kirándulás” és a vidámparkos látogatás randinak tekinthető, akkor voltaképpen mi is van?... Ráadásul ő az egyetlen srác, akibe szerelmes, és ő az egyetlen hímnemű ismerőse, aki már az apjával is találkozott. De persze ezektől valószínűleg még nem lesz a pasija. Bizonyára ahhoz valamilyen megegyezés is szükségeltetik, bár ő erről nem tud túl sokat, hiszen még sosem volt barátja.
- Nincs - válaszolja végül lehajtott fejjel, hagyja, hogy haja körülhullámozza az arcát és kissé elzárja a fiútól. - Bár fogalmam sincs, hogy téged miért érdekel ez ennyire.
Ha nem lenne ennyire zavarban, akkor talán elgondolkodna ezen, hiszen ez valóban fontos felvetés. Miért is érdekli a fiút, hogy Leennek van-e partnere, és, hogy az netán már meg is kérte a kezét? Ha valóban nem járnak, ahogy ez a logikus következtetés alapján egyértelműen kijelenthető, akkor miért is fontos, hogy a lány kitől és miért kapta a gyűrűt?
Mivel azonban Lin túlságosan is kínosan érzi magát, azon sem töpreng el, hogy hogyan bukkanhat fel a fiú mindig akkor, amikor szüksége van rá. Ha logikusan végiggondolná, elutasítva a sorsszerűséget, amiben amúgy sem hisz, talán észrevenné, hogy ez többnek tűnik, mint a véletlen puszta játéka. Bár, talán, ha elmerengene rajta, sem jutna az eszébe olyasmi, hogy Mihael talán jobban kedveli őt, hiszen Lin nem tartja magát különösebben vonzónak, de olyannak biztos, nem, akibe egy Mihaelhez hasonlóan majdnem tökéletes férfi beleszeretne.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Mikor Mihael megszólal, Lin nem képes elhinni, amit hall. Annyira hihetetlenül álomszerű az egész, hogy a fiú elől rejtve még meg is csípi a karját, hogy biztosra menjen, ez tényleg nem valami látomás vagy képzelgés. Azonban hiába zárja ki ennek a lehetőségét, mégis hitetlenkedve emeli tekintetét a fiúra, akinek arca már olyan közel van, hogy szinte egymás tüdejéből szívják ki a levegőt.
Erről álmodott, ez volt a legnagyobb titkos vágya, és most, mikor teljesülni látszik, egyszerűen nem képes másra, mint némán tátogni, mint egy partra vetett hal. Sosem gondolta volna, hogy ez egyszer valóban be fog következni, még akkor sem amikor optimizmusa és önbizalma csúcsán volt.
- Mármint te… meg én… és ez… ezt te komolyan…? - A lány nem jut szóhoz, csupán mondattöredékek hagyják el ajkait, a feldolgozási folyamat leállt. Majd mielőtt végiggondolná vagy egyáltalán várna arra, hogy a fiú reagáljon szinte teljesen összefüggéstelen szavaira, hirtelen ötlettel áthidalja a maradék millimétereket, és egy sóhajjal végre Mihael szájára szorítja az ajkait. Agyából rögtön kifut az összes gondolat, nem számít a logika vagy a józan ész, csak az, hogy Mihael itt van, vele és, hogy ez nagyon jó.
Ha egy kicsit józanabb lenne, és nem szerelemtől részegült, akkor talán megkérdőjelezné döntése helyességét, de most nem jut eszébe kételkedni a srác szavaiban, vagy éppen azoknak hitelében, nem érdekli, hogy milyen pletykákat hallott róla, vagy éppen, hogy a legjobb barátnője mennyire rossz véleménnyel van a fiúról. Egyszerűen szereti. És bár pont ettől lesz olyan bonyolult minden, ez is egyszerűsíti le teljesen a világot, mely most nem áll másból, csak kettejükből.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Mostanában egyre többször érzem magam cefetül, és ilyen alkalmakkor nehezen tűröm meg magam mellett az embereket. Sem Alex, sem Runa nem tud segíteni rajtam, az aggódó vagy éppen sajnáló tekintetüket pedig nem bírom elviselni, így hát ilyenkor mindig a titkos búvóhelyemre megyek, ahol általában néhány perc, esetleg óra múlva el is tűnik a rosszullét. Ma azonban sikeresen elaludtam, és csak alig pár perce eszméltem fel. Mivel semmi kedvem okot adni egy prefinek sem, hogy hazudozáson kapjon - márpedig, ha találkozom eggyel, a csillagokat is lekamuzom az égről, csak ne vonjon le pontot és ne büntessen meg, anélkül is van épp elég bajom, hogy büntetőmunkára küldenének -, úgy osonok, mint egy ninja. Bár valószínűleg, ha Misi látna, a földön feküdne a röhögéstől, de hát én nem is vagyok képzett éjszakai lopakodó, mint ő.
Éppen odaérek a szfinxhez, és kérném tőle, hogy tegye fel a kérdést, de még a gondolataimat sem tudom összeszedni, mert lépteket hallok magam mögül. Sajnos a bejáratot elzáró lénynek néha igencsak fogós feladványai vannak, és, ha most is ilyesmivel áll elő, nem fogok tudni olyan gyorsan beslisszolni a klubhelyiségbe, mint szeretnék, így hát inkább elrejtőzöm egy - a közelben álló - páncél mögé, mert alkalmas rejtekhelynek tűnik, de ami meglepetésemre már foglalt.
Az ott megbújó fiú szintén levitásnak tűnik, akárcsak én, és nagyon fiatalnak is, hozzám képest legalábbis. Elsős, maximum másodikos lehet, és talán eltévedt az órák után, ami ebben a kastélyban néha még a rutinosabb bentlakókkal is megesik. Gondolataimból arra eszmélek, hogy a fiú próbál kommunikálni velem, és a szájáról a prefektus szót sikerül leolvasnom. Elmosolyodok, mert akkor nincs olyan nagy gáz, mintha egy tanár lenne, a prefikkel talán még lehet alkudozni, legalábbis remélem. Sőt, ha Mihael az, még külön öröm is lesz a találkozásban.
Bólintok a srácnak, hogy megértettem az üzenetét, majd óvatosan kilesek a rejtekünkül szolgáló páncél mögül, hogy lássam, kiket evett erre ilyenkor a... vagyis hát, hogy ki szenved álmatlanságban. Ismerősnek tűnnek, de nem tudom hova tenni őket. Kinézetük alapján azonban nem prefik, hacsak nem éppen valami újféle divatnak hódolnak. Ha ezt teszik, szerintem inkább legközelebb valami hasznosabb dologgal töltsék el az idejüket. Nem tudom eldönteni, hogy kilépjek-e a fedezék mögül vagy inkább maradjak, és figyeljek? Előbbivel, ha mást nem is, azt elérhetem, hogy az ismeretlen levitás fiú jól járjon, viszont utóbbi akár még az én malmomra is hajthatja a vizet.
A levitás felé fordulok, és megpróbálom elmutogatni neki, hogy várjunk - két kezemet lefelé fordított tenyérrel a padló felé közelítem -, és figyeljünk. - A szemeimre mutatok, majd az ismeretlen, fekete alakokra. Várom, hogy reagáljon, és lássam, vette-e az adást, mikor valami elszalad a lábam mellett. Lepillantok, és még épp látok egy hosszú farkincát eltűnni a páncélba. Bár sok állatfajtát kedvelek, valamiért a patkányokkal nem vagyok kibékülve, így hát számra szorított kezemmel próbálom elfojtani azt a nyikkanást, amit a rágcsáló látványa kiváltott belőlem. Remélem, hogy a két gyanús alak nem hallotta meg.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Ma délután lényegesen többet álltam a tükör előtt, mint szoktam. Általában egyáltalán nem vagyok kíváncsi rá, mennyit sápadt a bőröm a legutóbbi tükröződő felülettel való találkozás óta, vagy, hogy éppen mennyire tűnök nyúzottnak. Ismerőseim állítják, hogy a szemem alatti táskák fele akkorák sem, mint amilyennek én látom őket, de szerintem ez csak egy kegyes hazugság.
Annak, hogy ebben az esetben mégis szokatlanul hosszan bámultatom magam a tükörrel, több oka is van. Az első és legfontosabb a végzős bál, ahol Mihael lesz a kísérőm, aki remélhetőleg tud táncolni, mert eléggé furcsán nézne ki, ha megpróbálnám vezetni őt. Valószínűleg nem is sikerülne, pláne, hogy azért az én tánctudásomon tényleg lenne mit csiszolni. Na, de nem számít, ebben a kérdésben teljesen a fiúra fogok hagyatkozni, ha más nem, legalább jól fogok szórakozni. Ha a közelében lehetek, nekem mindenhogy jó.
A második, nem kevésbé lényeges oka tükörrel való szemezésemnek, az, hogy a szemem láthatóan megszűnt barna lenni. Egy ideje már észrevettem, hogy a színe elkezdett halványulni, de úgy gondoltam, hogy bizonyára bebeszélem magamnak, és nincs semmi gond. Hát nem lett igazam. Ezt tökéletesen alátámasztja a tény, hogy húszévnyi barnaság után a szivárványhártyám teljesen elkékült. Úgy is mondhatnám, hogy a színanyag eltűnt belőle, és csak reménykedhetek benne, hogy megállapodik ennél a színnél, és nem fog még tovább fakulni. Ez már így is elég ijesztő.
Az egész estét azonban nem tölthetem a fürdőszobában, muszáj készülődnöm a bálra, jobb híján ilyen szemekkel. Szerencsére a kék-szőke sem rossz párosítás, és még kék ruha is akad a szekrényemben, amiért, mint mindig, a nagymamámat kell áldanom, aki tiltakozásom ellenére, mindig bepakolja az összes ilyen ruhámat a táskámba. Választásom végül egy sötétkék, mell alatt egy széles pánttal összehúzott, elől térdig felvágott ruhára esik. Bár azt el nem tudom képzelni, mi fogja fenntartani rajtam, praktikusnak találom abból a szempontból, hogy elől, a lábaim előtt nincs anyag, vagyis kevesebb az esély arra, hogy rálépve hirtelen érjek földet, és ezzel nyilvánosan lejárassam és kiröhögtessem magam. Bár bízom Mihael reflexeiben, jobb az ilyesmit kiküszöbölni, amennyire csak lehet.
A királykék ruhához ezüstszínű kiegészítőket öltök, és a legmagasabb sarkú, pántos, szintén ezüst, cipőmet keresem elő, hiszen partneremnek alapból alig érek a mellkasáig. Még így is viccesnek érzem a táncot, hogy tudom, a lábbelim majdnem tíz centit magasít rajtam.
A hajam kontyba fogom a tarkómon, majd kék és lila szárnyú pillangós hajtűkkel díszítem, amik néha élethűen mozognak is. Sminkem egyszerű, nem hivalkodó, éppen csak annyi, amennyi ahhoz kell, hogy ne tűnjön annyira sápadtnak a bőröm.
Még utoljára ellenőrzöm öltözékemet a tükörben, majd elindulok a nagyterem felé. Az ajtó előtt már állnak néhányan, odaköszönök nekik, de tekintetemmel már Mihaelt keresem, akit nem is nehéz észrevenni. Mellé lépek, megfogom a kezét, de próbálok nem nézni a szemébe, hogy minél később tűnjön fel neki a színváltásom. Ha elég ügyes vagyok, sikerül addig kerülni a tekintetét, míg végül már be kell mennünk a terembe, ahol eltáncolhatjuk a végzősök keringőjét.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Ébredtem már sokkal szebb reggelre is, bár amíg nem olvastam el a levél tartalmát, úgy gondoltam ez a nap végre igazán jól kezdődik. Mihael szépen kanyarított betűit nem volt nehéz felismerni, és a borítékban található pergamen is könnyen kicsúszott tartójából. Heves szívdobogással olvastam... volna sorait, de a két rövid mondat egyet is alig tett ki. Ráadásul fogalmam sem volt, hogy miről is szeretne többet tudni. Valószínűsítettem, hogy nem közös alvásra próbál csábítani, a mondatok egyszerűségéből, rövidségéből és a végükön ágaskodó felkiáltójelekből pedig arra következtettem, hogy valamiért ingerült.
Persze nem kellett sokat törnöm a fejem, hogy rájöjjek, mi is történt, elég volt csupán a klubhelyiségig levánszorognom. Az egyik fal mellett álló nagy könyvet, amibe néháanapján én is szoktam firkálni, ha épp olyan kedvem van, egy csapat levitás vett körül. Ez - bár nem mindennapi látvány - annyira nem is lett volna szokatlan, de az már igen, hogy amint észrevettek, odébb álltak, de épp csak annyira, hogy én kényelmesen elférjek közöttük, egészen a könyvig. Ez már felettébb gyanús volt, így engedve a "tömeg" nyomásának oda is léptem a lapok elé, hogy elolvashassam a legújabb beírást. Aztán csak kapkodtam fel a padlóról az állam.
~Erről akar beszélni velem? Ez ilyen nagy szám? És ezért néznek rám furcsán feddő tekintettel a többiek? Hát itt senki nem ismeri a barátság fogalmát?~
Azonnal rohantam is Apollónért, hogy választ írjak az én zöldemnek, és lehívjam a Fénylő Lelkek Udvarára pontban tízre. Bár azt igazán szerettem volna megtudni, hogy ő hogyan is szerzett tudomást arról ilyen hamar, hogy mi szerepel egy olyan könyvben, ami a Levita toronyban található. Azonban ezen a napon minden válasz csak úgy az ölembe pottyant, emiatt sem kellett hosszasan gyötörnöm az agyamat, a bejárati csarnokban álló piros postaládába ugyanis üzenetem érkezett:

A levél
Aileen Aurorának

Megbízható forrásból tudom, hogy egy bizonyos Mihael Gérard Saint-Venant június 17-én este Vegasba kirándult, de nem volt éppen egyedül.

Éppenséggel Czettner R. Luca születésnapját ünnepelték olyannyira megörülve az eseménynek, hogy a végén még gyűrűt is váltottak. Bár tudomásom szerint azóta már a válás is megtörtént, nem hinném, hogy az információ elévült volna.

Egyébként ezt a levelet most azért kapod, mert téged meg az említett úrnak (ha-ha, mik eszembe nem jutnak XD) árultalak be, úgy gondoltam, így igazságos. Na, meg mert nagyon belejöttem a névtelen levélírásba. *__*

Az információért cserébe egy tepsinyi lasagne-t örömmel elfogadok. :3


Tisztelettel:
A fal füle

Szóval innen tudta meg. Ez a fal füle nevezetű egyén küldözgeti a pletykáit szerteszét. Egyébként ez a lasagne-s dolog eléggé gyanússá tette, ha akartam volna, könnyűszerrel meg is látogathattam volna a kis dögöt, tekintve, hogy jelenleg is legjobb barátom szobájában héderel a plüssmacska. Viszont előtte fontosabb dolgaim is akadtak, így Garfield megnyúzását egy későbbi időpontra halasztottam.
Első és legfontosabb dolgom: újra megtanulni, hogyan kell levegőt venni. Maga a levél ugyanis éppen elég lett ahhoz, hogy pár pillanatra elfelejtsem hogyan működik az emberi tüdő. Az időpontot észlelvén, kicsit könnyebb lett a légzésem, de a szívemen a szorítás nem enyhült. Éppen elégszer láttam már a navinés lányt ahhoz, hogy tudjam, szebb, talpraesettebb és bátrabb, mint én. Mellette nem lehet semmi esélyem.
Remegő kézzel gyűrtem a levelet a talárom zsebébe, majd indultam a megbeszélt találka színhelyére. Odaérve Mihael elé lépdeltem, majd lehajtott fejjel köszöntem neki, és jeleztem, hogy megérkeztem. Már, ha nem lett volna egyértelmű. Ez után átadtam a beszélgetés irányítását neki, mert nekem semmilyen mondandóm nem akadt, és ami mégis eszembe jutott, és feszegette ajkaimat, azt szégyelltem volna kimondani.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

2015. nyara igazán csapadékosra sikerült. Most is éppen esik, bár csak olyan bágyadtan, cseppenként hull alá a víz, akárha az ég szemének könnycseppjei lennének. Budapest egyik csöndes utcáján az esőcseppek mellett valami más is kopog: egy fiatal, szőke nő halad végig a járdán, fekete esernyőjével óvva haját, ruháját a nedvességtől. Léptei először sietősek, majd lelassulnak, végül a lány megáll célja előtt, aztán csak nézi a ház ajtaját mozdulatlanul.
Nem úgy tűnik, mintha várna valakire, talán csak az elhatározás hiányzik belőle. Tétován közelebb lép a nyílászáróhoz, majd vissza a járda szélére. Ernyőt tartó keze remegni tetszik, valószínűleg nemcsak a hidegtől. Arckifejezése pillanatonként változik, gondolatai átsuhannak rajta, szemei izgatottságot, és talán némi bizonytalanságot tükröznek. Ajkába harap, homlokát ráncolja, kék szemeit le sem veszi a kilincsről. Végül elindul, érezhető a pillanat, amikor végre elhatározásra jut.
Két lépéssel megteszi az ajtóig tartó távot, majd becsönget a lakásba. Várakozás közben lesimítja nadrágját, hátradobja hosszú haját, próbálja rendbe szedni arcizmait. Egyszer csak éles fény vetül rá a lassan szélesedő ajtórésből, amit szinte azonnal egy fiatal férfi alakja takar el. A nő hirtelen mozdul, hiszen szemei látják, agya azonnal felfogja a szemüveg lencséi mögül kérdőn rátekintő, hihetetlenül kék szemeket, a rövid barna hajat, az ismerős termetet. Karjait széttárja, szája mosolyra húzódik és a következő pillanat már a férfi nyakában találja őt. Az esernyőt feledve - háta mögé dobva - szorosan hozzábújik az eddig látni vágyott alakhoz, élvezi közelségét, beszívja kellemes, megnyugtató illatát.
Olyan régen, több, mint egy éve már, hogy látta őt, emiatt lehet, hogy a találkozás öröme annyira magával ragadja, hogy végül terveit, melyek biztosan voltak, sutba dobva megcsókolja a férfit. Ajkaik éppen csak összeérnek, mikor a nő ráeszmél arra, mit csinál. Hirtelen hátrébb lép, elhúzódik, fejét elfordítja, talán magában átkozódik is. Nem egészen így kellett volna történnie. Mármint persze, be akarta vallani, el akarta mondani, mit érez, de nem szerette volna így letámadni a férfit. Bár egy kis része nem is bánja, hogy így alakult: ha végül a válasz "nem" lesz, ez a pillanat már akkor is az övé és élete végéig kincsként fogja őrizni. Most hát csendben áll és vár, hogy történjen valami, miközben ajkain még érzi Alex csókjának ízét.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Sosem gondoltam volna, hogy az élet lehet ennyire egyszerű és magától értetődő. Persze ahhoz, hogy rájöjjek, kellett egy bölcs görög útmutatása, egy belga fiú szeretete, egy rakásnyi kaland és tapasztalat, hogy végül egy ausztrál srác rajongása ráébresszen arra, hol és kivel is szeretnék lenni igazán. Mennyire klisés azt mondani, hogy az utam ott ér véget, ahol elkezdődött, és, hogy mindig is ott akartam lenni, ahonnan elmentem? Már ért bennem az elhatározás, hogy ideje hazatérni, nem is csak Alex miatt. Nemrég olvastam valahol az alábbi sort, és mintha csak rólam szólna a szöveg: "Eljön a perc, amikor az ember felismeri, hogy nincs értelme tovább vándorolni. Akárhova megyünk, magunkat úgyis magunkkal visszük."
Egyszerűen az utam a végéhez ért: elsajátítottam, amit másoktól megtanulhattam, már tudom értékelni önmagamat és cselekedeteimet, végre nem mások szemével. Azt hiszem valahol találkoztam önmagammal és megbékéltem vele. Olyan vagyok amilyen, és van olyasmi, amin nem is akarok változtatni magamban, amin pedig érdemes volt, az a változás magától bekövetkezett.
Annak ellenére, hogy tisztán láttam, már nincs miért távol maradnom, csak akkor indultam el ténylegesen, mikor rájöttem, hogy van értelme hazajönnöm, van célom, van valaki, akiért érdemes visszaindulni. Mikor Thomas, arcán azzal a félszeg mosollyal, kicsit elvörösödve randira hívott, gondolkodás nélkül visszautasítottam. Aztán csak álltam ott, és nem értettem magamat. A fiú kedves volt, helyes, bírtam a személyiségét, nem voltak taszító tulajdonságai és még a hobbijaink is egyeztek, mégis az, az elutasítás reflexszerűen jött, mintha teljesen abszurd lenne a dolog. És az is volt. Hiszen én nem őt szeretem. És csak ott, abban a pillanatban jöttem rá. Pedig egész nyáron őt festettem. Néha órákig merengtem azt a képet bámulva, amit még a ballagásunkon kértem tőle. Róla álmodtam éjszakánként, és ábrándoztam nappal.
De csak ott, egy másik férfit visszautasítva jöttem rá, hogy én azért nem mondhatok neki igent, mert Alexet szeretem. Annyira egyszerű és magától értetődő, hogy bárki megmondta volna, és én mégis ilyen lassan jöttem csak rá. De akkor azonnal csomagoltam, és indultam is haza, most pedig itt vagyok, és csak remélni merem, hogy nem álmodom, de, ha mégis, ez a legszebb álom, amiben valaha részem lehetett.
Érzem Alex ajkait a számon, karjait a derekamon, fejemből pedig kiszáll mindenféle gondolat, hogy csak annyi maradjon: soha többé nem akarom, hogy elengedjen. Erősen kapaszkodom belé, míg vége nincs a csóknak, aztán csak állok és várok, nem tudva, most mi lesz. A fiú közben behozza az esernyőmet, majd a karját nyújtja felém, én pedig gondolkodás nélkül szorítom meg ujjait és követem őt a ház belsejébe.
Beszélnünk kéne, talán előbb nekem, és lenne is mit mondanom, elvégre nem tegnap váltunk el, mégis valahogy nehéz megszólalnom. Talán az öröm némít el, hogy végre mellette lehetek, vagy a félelem, hogy vége lesz, vagy egyszerűen csak a rengeteg mondanivaló bennem nem tudja eldönteni, melyikük is a legfontosabb, mivel is kéne kezdenem. Pedig aztán ez is annyira egyszerű és magától értetődő:
- Szeretlek - bukik ki belőlem, majd közelebb lépve hozzá homlokom a mellkasára simítom. - Nem tudom, mióta, hiszen mindig is fontos voltál nekem, de egyszer csak azt vettem észre, hogy fontosabb vagy, mint bármi vagy bárki más. Hogy veled akarok lenni, látni az arcodat, hallani a hangodat. Hiányoztak a vicceid, a kedvességed, az, hogy hozzád bújhatok, ha baj van. Egyszerűen nem volt jó nélküled. Ezért vagyok most itt, és azért, hogy elmondjam, szeretlek.
Utolsó szavam előtt felemelem a fejem, hogy lássam arckifejezését, szemének csillanását, és kiolvassam belőle a jövőt, hogy létezik-e ilyen formában közös jövőnk.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Elmondom neki, min gondolkodtam az utóbbi időben, mit érzek, bár igazából ez csak mindennek az összefoglalója, a teljes verzió túlságosan hosszú és helyenként igencsak kínos lenne, vagyis nem éppen villanyfényes élőszóban előadandó változat. Beszéd közben hozzábújok, jólesik megérinteni. Érzem, amikor kapok tőle egy puszit a fejbúbomra, majd belefeledkezhetek csókjába is.
Végül Alexnek eszébe jut, hogy talán kényelmesebb lenne kabát nélkül, netán ülve, bár igazság szerint engem az sem zavarna, ha bundában kellene egész nap mellette ácsorognom. Nyálasan rózsaszínen hangzik, de igaz. Mosolyogva figyelem őt, majd megfogom felém nyújtott kezét, ujjaiba fűzöm ujjaimat, tekintetemmel megkapaszkodom az övében, majd leülök mellé.
Kicsit furcsa a helyzet, szokatlan, mert bár sokszor ültünk már így egymás mellett, azért mégsem egészen így. Más volt az érzés, a hangulat, más gondolatok száguldottak elménkben. Alex is észleli az egyre feszélyezettebb közérzetet, szokásos eszközéhez, a humorához nyúl ennek javítására. Egy pillanatra sem üt szíven, hogy nem figyelt, nem hallotta mondandóm, hiszen láthatóan a lényeg eljutott hozzá, de azért egy pillanatra megdöbbent a közlés. Végül felnevetek, fejemet a vállára hajtom: még sincs akkora különbség a régi és a mostani csevegések között. Hiszen akkor is szerettem, ha nem is egészen ebben a formában.
- Persze, szívesen. Éppen azt ecseteltem, hogy odakint pocsék az idő, lejártam a lábam, mire ideértem, és, hogy szörnyű házigazda vagy... - mondom, de hallhatja a hangomon, hogy közben vigyorgok - Én ennek ellenére valamiért mégis szeretlek.
Kimondom, még szép, hogy ki, elvégre eddig magamba fojtottam, nem engedtem tudatosulni az érzést, most pedig végre elereszthetem magam. Annyiszor mondom el neki, ahányszor csak szeretné. Mostantól mellette maradok, vagy legalábbis vele leszek. Elvégre hazajöttem. Hozzá jöttem haza.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Színjátszókör próbaterme

Szép lassan kezdek beleszokni az új feladatköreimbe, alkalmazkodom a másfajta életritmushoz, amit ez követel tőlem. A tanárkodás meglepően könnyebbnek találtatott, mint azt előre sejteni véltem, legalábbis a legtöbb dolog, ami oktatóként a feladatom, sokkal egyszerűbben megoldható, mint amiket például Ausztráliában kapok. Az ottani színház vezetője a legtöbbször a lehetetlent is túlszárnyaló feladatokat sóz a nyakamba, de legalább tanulok és fejlődök munka közben.
Az iskolai színjátszó felügyelete is nagyon jó tapasztalat, bár még csak most kezd beindulni igazán. A nagy meghallgatás már lement, még azelőtt, hogy egyáltalán visszatértem volna a kastélyba, de azért vannak diákok, akiknek év közben jön meg a kedvük a különféle szakkörökhöz, őket pedig "le kell tesztelni", mielőtt bevennénk a körbe. Jeleztem a színjátszót vezető lányoknak, hogy szívesen átveszek néhány egyéni meghallgatást, hiszen ez is értékes tapasztalat lehet a későbbiekben.
Éppen egy ilyenre tartok most is az ismerős folyosókon, de ezúttal remélem, hogy hamar vége lesz, mert estére már Ausztráliában kell lennem, hogy másnap hajnalban kezdhessük a próba előkészületeit, és nekem még az egyik díszletelem festését is be kell fejeznem. Nehéz az élet, ha az embernek két munkája van, és mind a kettő más földrészen.
Belépve a terembe azonnal meglátom Anthonyt, aki az óráimról már ismerős, bár sokat azért nem tudok róla. Tehetséges festő, aki egy kis erőfeszítéssel még jobb lehetne, akár világszinten is híres művész. Persze addig még sokat kell tanulnia, de látom benne a képességet. Azt viszont nem tudom, miért is akarna színészkedni, hacsak nem a díszletek érdeklik.
- Szia! Örülök, hogy eljöttél. Mielőtt megkezdenénk a meghallgatást, kérdeznék pár dolgot, ha nem gond - sétálok mellé, és jelenleg örülök, hogy ül. Eléggé kényelmetlen, hogy általában fel kell néznem az emberekre, de akkor pláne zavaró, ha egy diákom tornyosul fölém. Olyan furcsa érzés, hogy a mellkasáig is alig érek, de én dirigálok neki.
- Melyik területen szeretnél majd feladatot kapni? A háttérben munkálkodnál inkább, vagy te szeretnéd játszani a szőke herceget? - mosolygok rá, mert a kisugárzása valamiért Yarra emlékeztet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Színjátszókör próbaterme

Újabb izgalmas, hosszú és fárasztó héten vagyok túl, és még nincs is vége. A hétvégéimet próbálom a színjátszókörnek szentelni, elvégre közeledik a karácsony, és az iskolai társulat szeretne összehozni valamit a bálra. De, hogy ez megvalósulhasson, sok mindent kell tennünk: szükségesek a jelmezek és a díszletek, na, meg fontos a szereposztás is. Örülnék neki, ha az első előadás nagyon jól sikerülne, mert az feldobná a hangulatot, és szívesebben, nagyobb lendülettel vetnék magukat a következőbe.
Annak is örülök, hogy egyre több az érdeklődő a szakkör iránt, persze nem meglepően főleg azok jönnek, akik amúgy is nyitottak a művészetek iránt, de így legalább ismerem őket, mert találkoztam velük valamelyik órámon.
A legújabb próbálkozó például Brandon, akinek korához képest elég magas szinten vannak a festői képességei, a társulat meglehetősen jól járna vele. Mondjuk, nem csak azért, mert a mozgó háttereket rá lehetne bízni, hanem azért is, mert hydromágus, aki talán az erejét a látványelemek létrehozására is tudná használni. Hallottam, hogy az elemi mágusok körében vonzó munkalehetőség az előadóművészet, vagy valamilyen háttérmunka az előadóművészek mellett. Persze nem tudom, hogy Brandon hogy áll ehhez, de, ha ilyen irányba terelné az élet, biztosan segítek neki, hogy elérhesse a céljait.
Na, de azért ne menjünk ilyen messze, a srácnak még nagyon távoli a pályaválasztás, de már egy ideje tűnön ülve várja a feladatát. Egymás mellett ülünk egy-egy babzsákfotelen, én pedig egyelőre azon tanakodom, mit is kérjek tőle. Inedra és Tiffany már felvilágosított, hogy mik az általános feladatok, amiket adni szoktak, én pedig most és a korábbi meghallgatásokon is próbáltam ehhez igazodni.
Pár percnyi szünet után végül eszembe jut, mivel is mérhetném fel legjobban a tudását.
- Kérlek, hogy készíts nekem egy téli tájat! Használhatsz bármilyen eszközt és varázslatot. Ott oldalt találsz háttérhez használatos vásznakat, ecsetet, festéket, valamint egyéb díszletelemeket is. Van negyed órád a dologra. Ez viszonylag kevés idő egy teljes színpadkép létrehozásához, de megelégszem annyival is, ha ránézve fázni kezdek tőle - mosolygok a fiú tudtára hozva feladatát. Én nem gondolom nehéznek a kérést, elvégre egy havas táj létrehozásához nem sok minden kell, de, hogy az valóban igazinak tűnjön, és ne csak egy maroknyi műhónak, ahhoz tehetség kell.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Színjátszókör próbaterme

Figyelem ahogy a fiú alkot, és igencsak tetszik, amit látok. Bár nincs túl sok ideje, azért igyekszik mindent kihozni a képből, és ehhez egyedi eszközöket is használ, ami még inkább megmelengeti a szívem, hiszen ez azt jelenti, hogy a festés számára már tényleg kezd fontos lenni, nemcsak egy tantárgy.
Persze a háttér nem fedi le a teljes színpadképet, de elég jól sikerült ahhoz, hogy szívesen lássam az iskolai társulat háttérmunkásai között.
- Tudod, a színpadon használt képeket nem szokás aláírni, nehogy valami szemfüles néző kiszúrja. A hátterek az atmoszférát hivatottak megadni, itt most nem önálló művészeti alkotások, hanem részei a darabnak. Ennek ellenére a kép gyönyörű lett, és használható is - dicsérem meg végül, elvégre a hiányosságok nem az ő hibái.
- A teljes színpadképhez sok dolog tartozik még hozzá, melyeknek egy részét a jelmeztervezők, másik részét a kellékesek teszik hozzá, ugyanakkor a nagyját a díszletesek végzik. Általában nem elég, ha csak a háttér havas, az nem eléggé vonja be a nézőt, nem érzi attól még magát egy havas tájon, bármilyen jó is legyen az a kép. Az viszont jó ötlet volt, hogy lehűtötted a levegőt, bár kissé pimasz megmozdulás, viszont én akartam fázni a munkádtól - nevetek fel, majd nem csigázom tovább, elmondom az eredményt:
- Gratulálok, felvételt nyertél a színjátszósok közé! - mosolygok rá, és a kezemet is nyújtom, hogy egy kézfogással tegyük hivatalosabbá az eseményt.
- Köszönöm, hogy eljöttél! A legközelebbi gyűlés és próba időpontjáról majd küldünk ki levelet.
Segítek neki összepakolni, majd együtt elhagyjuk a termet, és magam után bezárom az ajtót.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Nevetve hagyom, hogy Alex elinduljon szendvicsvadászatra, nem mintha bármi is nevetséges volna, hanem mert a helyzet ismerősen meghitt. Felállok az ágyáról és körbenézek a szobában. Nem voltam itt sokszor, sőt lehet, hogy még sosem? Ez azért elég kiábrándító képet mutat rólam. Évek óta a legjobb barátom, egy városban lakunk, és nem tartom valószínűnek, hogy tartózkodtam már nála. Bár azért a teljesség kedvéért hozzátenném, hogy nyáron ritkán vagyok a magyar fővárosban. Olyankor apám sem tanít, szóval utazgatni szoktunk, vagy a mamámnál dekkolok, de hát azért mégis... Mindegy, most majd bepótolom az összes elmulasztott lehetőséget.
Közben Alex a konyhából beszél hozzám, és mennyire szép dolgokat.
- Úgyis van egy esküvői ruhám feleslegbe, végre lesz alkalom, amin viselhetem - kiáltok vissza kissé élcelődve, bár nem célom, hogy egész idő alatt, amíg vele vagyok cukkoljam őt. Csak úgy adta magát a helyzet. Egyébként tényleg van ruhám, bár nem egészen az enyém. Az anyámé, meg a nagyanyámé, meg valami ősrégen meghalt rokoné... Komolyan, mintha mindenki azt várná, mikor házasodom meg. Én meg szépen gyűjtöm őket a szekrényemben, és a végén egyiket sem fogom viselni. Amúgy sem értem, miért adja valaki oda másnak a menyasszonyi ruháját. Bár, nagymamámat ismerve, valószínűleg nem volt elég hely a szekrényében.
A látnivalókkal gyorsan betellek, így hát visszahuppanok az ágyra, becsukom a szemem és veszek egy mély lélegzetet. Imádom Alex illatát, igazából elég régóta. Csak ilyet azért mégsem hoz az ember a legjobb barátja tudomására. Iszonyatosan furcsán hangzana. Nem mintha most hirtelen el akarnám neki mondani. Az lenne aztán az igazán szokatlan bejelentés.
Nem kell sokáig nélkülöznöm a fiú látványát, hamarosan visszatér a szendvicsek társaságában. Amint lehet el is veszek egyet, elvégre tényleg régen ettem már, de a vallomás előtt nem akartam teleenni magam, nem is tudtam volna. Elveszem az édesebbik szörpöt rejtő poharat és belekortyolok, kiszáradt torkom mennyeinek érzi az amúgy gondolom csak szimplán finom narancslét.
- Húú, annyi minden történt nem is tudom, hol kezdjem...
Aztán mégis sikerül és mesélek mindenről. A görög mesterről, aki felismertette velem önmagam és az érzéseim fontosságát; a brazil srácról, aki megtanított tetoválást készíteni; Ausztráliáról és a színészetről; még a fiúról is, aki miatt most itt vagyok. Elmondok mindent, hagyom, hogy közbekérdezzen, nevetek és úgy érzem, régen nem voltam olyan boldog, mint most, Alex mellett.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Színjátszókör próbaterme

Mostanában egészen megszaporodtak a színjátszós meghallgatások, úgy néz ki, errefelé a diákok szívesebben vállalnak részt kreatív tevékenységekben. Az előadás is készül lassan, dolgoznak rajta a skacok: tervezik, varrják a jelmezeket, festenek, vágnak, építenek, na és persze próbálnak is eleget, hogy a végén minden a helyére kerüljön. El sem hiszem, hogy nemrég még a megszűnés szélén állt a szakkör, Tiffany és Nedra sokat tettek azért, hogy ötleteikkel és munkájukkal fellendítsék az életet a színjátszóban, én pedig szívesen dolgozom a kezük alá.
Most is éppen egy a körrel kapcsolatos feladatomat végzem: egy meghallgatáson ülök. A próbaterem kicsi színpadán egy fiatal lány áll, várja, hogy elmondjam neki a feladatát. Én még gondolkodom rajta, mert fogalmam sincs, hogy őt mégis mi érdekelheti? Jelmeztervezés? Díszletes vagy kellékesi munka? Esetleg a színpad közepén szeretne állni, ahogy most is? Végül utóbbihoz szükséges készségeinek felmérése mellett döntök, elvégre a színészethez valóban kell valamiféle többlet képesség, a varrást, világítást könnyen elsajátíthatónak érzem.
- Kérlek, játszd el nekem, hogy hirtelen elveszíted a varázslás képességét! Nem kötelező beszélned, átadhatod az érzéseidet csupán arcmimikával és testbeszéddel is, de, ha szeretnél, mondhatsz közben valamit, ha úgy érzed, azzal jobban érzékeltetheted a helyzet árnyalatait. Kapsz pár percet, hogy átgondold!
Körülbelül öt percnyi hallgatás után, amit én szorgalmik javítására használok ki, intek neki, hogy kezdheti az előadást, én pedig feszülten figyelem, hogyan sikerül neki.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

A karácsonyi bál másnapján mentem haza. Meglepő módon több hely kellett az ajándékoknak, mint a saját cuccaimnak. Azt hiszem az utazgatás közben megszoktam, hogy kevés holmit cipeljek magammal.
Hazaérve aztán meséltem, mindenről, ami velem történt, hogy hogyan vagyok, mit tervezek, milyen a munka, mind a kettő... Közben nagymamámnak segítettem a konyhában, majd apámnak a nappali feldíszítésben. Idén ugyanis kisebb bulit tart: barátaival, kollégáival tervezi eltölteni a karácsony előtti estét. Nekem arra a napra más terveim voltak, illetve hát erre a napra, hiszen a nagy karácsonyi készülődés közepette gyorsan telt az idő. Én pedig most itt állok két tálca sütivel és néhány kisebb ajándékkal Alexék háza előtt.
Fogalmam sincs, hogy ők mivel ütik el a karácsony előtti napot, de remélhetőleg lesz annyi idejük rám, hogy odaadhassam azt, amivel készültem. Jó, mondjuk terveim szerint szeretnék itt is aludni, elvégre nincs kedvem hazamenni a hangos társaságba, és ami jóval fontosabb: szeretnék négyszemközt beszélni Alexszel.
Sóhajtok egy nagyot, a kiáramló levegő fehéren gomolyog az orrom előtt. Kezdek fázni bár annyira fel vagyok öltözve, hogy még én sem ismertem magamra otthon a tükörben. A nagy, pufi kabát, a szemig húzott sál és a fél arcot eltakaró csuklya nehezítheti a felismerést még akkor is, ha kéklő szemem és néhány kósza, aranyló hajtincsem próbálkozik is felhívni a figyelmet magára.
Újabbat sóhajtok, majd elsétálok az ajtóig és bekopogok. Most már nincs is már dolgom, mint várni és imádkozni, hogy Alexék itthon töltik a karácsonyt és nem mondjuk Ausztriában forrócsokiznak egy hegy tetején. Valami kellemesen meleg nekem is jól jönne most. Finoman vacogva toporgok a küszöbön, várva arra, hogy beengedjenek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Színjátszókör próbaterme

A lány kezdi a feladatot, én pedig figyelem őt, hogy a végén értékelni tudjam az előadását. Ügyesen érzékelteti az árnyalatokat, tetszik, ahogy szinte látom a gondolatait, mert arcmimikája annyira jól megfogja a dolog lényegét. Magamban kalapot emelek előtte, hogy képes így játszani, és csak úgy elsírni magát. Nekem sosem menne, ezért is maradok a háttérben.
- Köszönöm a produkciódat - szólok, amint befejezi, bár eléggé furcsának találom üres, semmilyen arckifejezését. Mintha tetszése szerint tölthetné meg érzelmekkel az arcát, mert alapból semmilyen érzés nincs rajta, s így ez nem is befolyásolja. Vagy mintha álarcot viselne, amit kedve szerint alakíthat, de ami eredetileg közömbös, kifejezéstelen.
Elhessegetem magamtól ezeket a furcsa gondolatokat, inkább közlöm vele a jó hírt:
- Gratulálok, felvételt nyertél az iskolai színjátszó körbe. Majd küldünk baglyot a következő megbeszélés időpontjáról, akkor találkozhatsz a többiekkel. Mostantól szabadon használhatod a próbatermet is. Az előadásod nagyon tetszett, kifejezetten érzékletes volt. Köszönöm.
Ezzel összeszedem a holmimat, majd kikísérem a lányt és bezárom mögöttünk az ajtót.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Szerencsémre Alex nyit ajtót, így megúszok egy esetleges magyarázkodást, amit a szüleinek adhatnék elő arról, hogy mit is keresek itt. Ő nem kérdez semmit, bár láthatóan először őt is megtéveszti az álcám. De ezen nem is csodálkozom. Ha nem apám előtt öltöztem volna fel hóembernek, szerintem még ő is megkérdezte volna, hogy ki a fene vagyok.
- Szia! Köszi - lehelem, miközben átadom neki a tálcákat és belépek mellette a házba. Végre megszabadulhatok a nyolcezer rétegnyi ruhától: a vastag kabáttól, a két méter hosszú sáltól, a kesztyűimtől, a rózsaszín kardigánomtól. És csodák csodájára emberi kinézetem van alatta. Kapok egy ölelést is, amit elnyújtok addig, amíg csak lehet. Államat Alex vállára estem, hozzásimulok, karjaimmal kapaszkodok belé. A puszit is viszonzom, és közben úgy mosolygok, mintha ma lenne karácsony, én meg öt éves lennék.
- Apám bulit tart, nem akartam láb alatt lenni, na, meg hiányoztál - hangzik válaszom, majd hagyom, hogy átkísérjen a konyhába. Vicces bemutatása - és keze a derekamon - megdobogtatja a szívem, kicsit elvörösödök, de úgyis kipirultam a hidegben, szóval nem valószínű, hogy bárkinek is feltűnik.
- Jó napot! - köszönök zavartan barátom szüleinek, majd tesója felé fordulva egy "sziát" is kinyögök. - Persze, szívesen beszállok a munkába.
Bólogatok, majd Alexre nézek kérdően, honnan is szerválhatnék zacskót, hogy aztán én is beállhassak díszíteni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Alex családjának tagjai kedvesek mint mindig, legalábbis eddigi tapasztalataim szerinti mindig. Karácsonyi készülődésük meghitten hangulatos, vagy csak nekem tűnik annak. Nálunk a nagy családi ünnepek mindig kicsit lehangolóak, mert olyankor óhatatlanul kettesben maradunk apámmal, és valahogy mindig ott van az érzés, hogy valami - vagy sokkal inkább valaki - hiányzik. Talán ezért is tart most apám nagy összejövetelt az ünnep előtt: megpróbálja kitölteni azt az ürességet, amit mindketten tisztán érzünk, bár talán ő fájóbban, mint én.
- Oh, köszönöm nem. Majd talán később - hárítom el a kedves kínálást, és már fogom is meg a felém nyújtott zacskót. - Á, szívesen segítek. Ráadásul ráérünk még. Úgy terveztem, hogy sokáig maradok, de csak, ha nem zavarok - pislogok gyorsan körbe, elvégre ez nem volt túl udvarias kérés. Sőt még csak kérés sem. Inkább a sütidíszítésbe temetkezek, hogy mielőbb készen legyenek.
Lassan telik az idő, én örülök Alex közelségének és a kellemes karácsonyi hangulatnak, ami bevallom, egyébként ritkán kap el, de a fiú mellett minden olyan egyszerű, és valahogy sokkal, sokkal jobb, mint egyébként.
Nem kevés idő múlva kissé sajgó derékkal és elgémberedő ujjakkal sóhajtok rá Alex testvérére, akivel szinte egyszerre végzünk, s ez valamiért vicces számomra, így ránevetek a lányra. Segítek még amiben lehet, illetve segítenék, de azért látom, hogy finoman hessegetnek már, elvégre mégiscsak én vagyok itt a vendég, nem kéne kivennem a munkát a kezükből.
- Hát akkor azt hiszem, megnézném a szobádat - lépek Alex mellé, és már-már megfogom a kezét, amikor rádöbbenek, hogy talán mégsem kéne. Nekem magától értetődőnek tűnik, de mintha korábban nem jártunk volna kézen fogva, az nem a barátok, hanem a párok kiváltsága... Hangyányit vörösebben indulok el Alex szobája felé, mint terveztem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Eredetileg nem terveztem, hogy részt veszek a karácsonyi bálon, már csak azért sem, mert otthon fontosabb terveim voltak, de végül mégis úgy alakult, hogy maradtam még a kastélyban az utolsó napra. Terveim meghiúsítója az egyik mestertanonc srác, aki úgy döntött, alszik az órámon. Mondjuk, ez tőle nem volt éppen meglepő, és alapesetben az ilyesmi nem is érdekel túlzottan, elvégre nem lettem szigorú tanár, és nem is az én érdekem, hogy az órán figyeljenek a diákok. Szóval hagytam volna büntetés nélkül az egészet, erre ő viccesen elhívott a bálba. Hogy bosszantsam, igent mondtam. Azt hittem, hogy csak poénkodik, és vissza fogja szívni, elvégre az ilyen szőke herceges srácok akárkit elvihetnének a bálba, úgy gondoltam, már van párja az eseményre. Tévedtem. Tony vagy komolyan gondolta vagy nem mert visszakozni, mert azt hitte, hogy én komolyan gondolom.
A lényeg, hogy nekiállhattam fehér ruhát keresni a szekrényemben. Amit persze nem találtam, hiszen a ruhatáram kimerül lila, rózsaszín és fekete darabokban. Még szerencsém, hogy a színházban, ahol dolgozom már vannak barátaim, így nem volt nehéz kölcsön kérni egy jelmezt. Állítólag egy éve ebben játszotta valaki a Hókirálynőt. Nekem mindegy volt, a lényeg, hogy fehér.
Ma este pedig felölthetem végre a ruhát, hajamat kibontva hagyom, nem akarok vele túl sokat babrálni, majd elindulok a nagyterem felé. Kísérőm már az ajtó mellett áll, láthatóan nem észrevéve engem. Lassan odasétálok - bár ebben a cipőben csak tipegni lehet - hozzá, és megszólítom:
- Úgy látom, te mindig, mindenhol képes vagy elaludni.
Mosolyogva felnézek rá, várom, hogy karját nyújtsa és elindulhassunk befelé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

- Azért szerintem másban is tehetséges vagy - utalok arra, hogy bár imád aludni az óráimon, attól még jó festőnek tartom, akiben látni a lehetőséget. - De azért tény, hogy ezt többet gyakorlod - nevetek fel, majd rögtön utána el is pirulok a bóktól. Felnőttesebbnek érzem magam, mint tavaly ilyenkor és magabiztosabb is vagyok, de úgy látszik, még mindig nagyon könnyen vörösödök el. Ráadásul nagyon furcsa, hogy tanárnőnek szólít, még akkor is, ha tényleg az vagyok.
A tegezés viszont egyáltalán nem zavar, sőt el is várom, hogy a diákok tegezzenek, elvégre alig fél éve még én is ide jártam. Azt sem hiszem, hogy a tanárok a kollégájuknak tekintenek. Bár többen is vannak, akik korban nem állnak olyan messze tőlem.
- Köszönöm a kedvességed és a virágot is. A szavakkal pedig nincs gond. Szólásszabadság van, vagy nem? Bár sokan elfeledkeznek arról, hogy mindenről mindenkinek lehet véleménye, de a véleménynyilvánítás csak addig szabad, amíg azzal valakit meg nem bántunk. De bocs, igyekszem kevésbé kiábrándítóan viselkedni az este további részében. Ez pedig gyönyörű - emelem fel a kezem, hogy rátehesse a virágot a csuklómra, majd villantok a fiúra egy hálás mosolyt.
- Persze, indulhatunk - karolok bele, majd lépek be Tony mellett a terembe, ahol minden fehér, minden vakító, minden ünnepi. Tetszenek a díszek, a hóesés, a DÖK-ösök idén is kitettek magukért.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Alex "végigszenvedi" a díszítéses procedúrát, én meg néha bocsánatkérően pislogok felé, de amúgy egészen kedvelem az ilyenfajta időtöltést, nem számít, hogy sok a feladat. Hiszen rajzolni kell, bár éppenséggel nem portrét, de a tetoválószalonban sem Mona Lisát kellett mindenkire festeni. Az ott szerzett tudásomat azóta már többször is kamatoztattam, most is rengetegféle minta az eszembe jut, bár a legtöbb nem karácsonyias, de ez a legkisebb gondom.
Az utolsó darab befejezése után végre Alex szobájában kötök ki, le is ülök rögtön az ágya szélére.
- Persze, megnézhetjük. Mostanában úgysem volt lehetőségem filmeket nézni - bólogatok egyetértően. Hát igen, a varázslónegyedekben ritkán találni televíziót vagy internetet, pedig aztán szerintem igazán hasznos mugli eszközök is vannak, amiket nem ártana a varázslóknak használatba venni.
A fiú mellém ül, én pedig nyelek egyet. Régen nem hatott így rám a közelsége, ebben biztos vagyok. Azonnal túl melegnek érzem a szobát, szerencsére van még mit levennem, mielőtt ahhoz a réteghez érnék, ami már megbotránkoztatná a jelenlévőket. Lerángatom magamról a pulcsimat, alatta rövid ujjú, lila pólót viselek. Csuklóm körül rögtön megélénkülnek a pillangók, kicsit feljebb szálldosnak, rezegtetik szárnyaikat. Én már egészen megszoktam őket, mozgásuk egyáltalán nem zavar, Alex kérdése viszont megmosolyogtat.
- Valódi szőke herceg - mondom Anthonyra gondolva, majd felkacagva oldalba lököm a srácot. - De csak a diákom, semmi egyéb. Ne felejtsd el, már tanár vagyok, még, ha nem is nézek ki annak! Anthony általában aludni szokott az óráimon, viszont kedves volt tőle, hogy kísérőmnek jelentkezett. Hangulatos estém volt, de semmi különös.
Én is szívesen feltennék egy hasonlóan puhatolózó kérdést, de nem tudom, mire fel. Én nem tudok egy eseményre vagy alkalomra vonatkozóan tapogatózni a témában. Simán rákérdezni meg nem akarok, az olyan esetlenül hangzana.
- Na, és veled mi újság? Mit csináltál abban a pár napban, amíg nem hallottam felőled? - mosolygok, de közben némán korholom magam: "Gyáva vagy."

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Kicsit úgy tűnik, mintha Alex lélekben máshol járna, de nem feltűnően bambul el, és láthatóan figyel rám, szóval nem teszem szóvá, és nem is aggódom különösebben miatta. Bizonyára fáradt, elvégre ő kezdte a díszítést.
- És mi a másik? - kérdezem, mert hirtelen nem jut eszembe semmi. Mármint azon kívül persze, hogy ott minden nap láthattam Alexet, és többet vele lehettem, mint itt. Az nagyon is számít, de azt úgyse mondanám el neki. Legalábbis nem így hoznám a tudomására.
Mikor szóba kerül a bál és Anthony, érzem, hogy a hangulat kicsit nyomottabbá, hm... nem, talán csak kicsit feszültebbé válik, és nem értem, miért. Felvont szemöldökkel nézek a fiúra, de végül mégsem kérdezek rá. Lehet, hogy rosszul érzem, és nincs is semmi baj, akkor meg inkább jobb nem piszkálni a dolgokat, mielőtt teremtődik egy.
Kérdésemre egyszerű válasz érkezik, nem is érzek mögötte semmi elhallgatást, úgyhogy meg is nyugszom rögtön. Azt észrevenném, ha Alex találkozott volna az igazival. Mármint észrevenném, nem? Csak feltűnne. Remélem.
Aggodalmam közepette egy pillanatra nem figyelek oda, a másikban meg már a fiú kezében van a kezem. Hirtelen felnézek, érintése kellemesen melengető és tűzforrón égető egyszerre. Elvörösödök, pedig mellette nem szoktam.
- Oh, ez? - nézek én is a most már riadtan odébb rebbenő és felszárnyaló lepkékre. - Ajándékba kaptam a mesteremtől, aki Brazíliában tanított. Nem fogadott el nemet válaszul arra a kérdésre, hogy festhet-e rám.
Halkan felnevetek, mert eszembe idéződik a fickó, és hát hihetetlen egy figura. De sokat tanultam tőle, hálás is vagyok neki, nem csak művészként, de emberként is.
- Az unokáimnak? - kapom el a mondattöredéket, majd hitetlenkedve felnevetek. Még mindig nem hiszem, hogy fogok addig élni, hogy unokáim legyenek. - A titok a festékben van, illetve a különféle krémekben, amit előtte a bőrre kennek. Nagyon izgalmas egyébként látni, ahogy elkészül egy ilyen. Én csak egyszerűbb formákra vagyok képes, de már az is büszkévé tesz, hogy egyáltalán meg tudom csinálni.
Nagyon élveztem a Brazíliában töltött időt, lelkesen is mesélek róla, bár sok mindent már levélben is megírtam Alexnek, hiszen folyamatosan tartottuk a kapcsolatot. Beszéd közben azonban feltűnik, hogy milyen közel van az arca a kezemhez. Szinte lélegzetvisszafojtva figyelem, ahogy a lepkéimet tanulmányozza, majd egy hirtelen ötlettel megsimogatom az arcát. Aztán hagyom karomat visszahullani a kezébe. Fogalmam sincs, hogyan fog reagálni rá.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Szóval az itteni barátok. Bólogatok, mintha érteném. Valójában azért van is róla fogalmam, milyen az, amikor a szíved több felé húz, de én a kastélyban szereztem az első barátaimat. Eléggé antiszociális gyerek voltam, ráadásul csendes, magának való, nem igazán feltűnő. A rajztehetségem miatt a tanárok néha kivételeztek is velem, emiatt pedig még nehezebb volt barátokat szerezni. Most, hogy már jártam több helyen a világban és ismeretségekre tettem szert, kezdem érteni ezt az érzést egy kicsit jobban. A brazil vagy éppen görög ismerősökhöz az ember nem tud csak úgy leruccanni, akkor sem, ha éppen boszorkány az illető.
- Hogy micsoda?! - nézek rá vészjósló szemekkel, és kezem már valami párnaszerűség után kutat, amit hozzávághatok, de közben mosolygok. Valójában nem érzem ilyen nagy tragédiának a dolgot. Valószínűleg úgysem leszek... hogy is mondta? Szottyos bőrű nagymama. A betegségem még mindig gyógyíthatatlannak minősül. Valójában ezen a téren semmi nem változott. Illetve valami mégis: én és a hozzáállásom. Már nincs kedvem összegömbölyödni a sarokban és sajnálni magam. Helyette mosolygok, amin csak lehet, megyek tovább, addig, amíg megtehetem. Ha holnap összeesek, és mindennek vége, legalább elmondhatom, hogy nem rettegve vártam a halált. Még tetkóm is lett. Nem királyság?
- A drog és a tetkó két külön dolog. Engem nem zavarna, ha az unokám úgy érezné, szeretne ilyet. Tiltsa neki az anyja! - nevetek fel, és leteszek arról a szándékomról, hogy megdobáljam a fiút, lehetőleg valami kevésbé keménnyel.
- Persze - csillan fel a szemem. - Jövőre rózsaszín hajjal fogok hazaállítani, miután minden rellonosra rápingáltam egy sárkányt.
- Nem tudom, hogy lesz-e, de egyelőre nem tervezek. Ez sem előre megfontolt szándékból született, egyszerűen ajándék volt, amit nem utasítottam vissza. - Kedvtelve nézegetem én is a szép szárnyú pillangókat, amiket lehetetlen megérinteni, legalábbis nekem még sosem sikerült. Folyton odébb rebbennek. Pedig szívesen megsimogatnám a szárnyukat, hogy lássam hímporos lesz-e a kezem tőle. Annyira valódinak tűnnek a számomra. Na, persze a mester egy valóságos művész, én a közelében sem járok annak, amire ő képes.
- Nem tudom, hogy a muglik mit látnak, lehet, hogy egyáltalán nem látják - vonom meg a vállam. Még senki nem nézett kimeredt szemekkel a karomra, szóval úgy gondoltam, akármit is észlelnek, az nem lehet túl gázos.
Közelségétől megrészegülve, szinte transzban emelem fel a kezem, hogy hozzásimítsam arcbőréhez, majd ejtem vissza a tenyerébe, ő azonban szinte azonnal vissza is emeli a fejéhez. Ekkor veszem csak észre, hogy egy ideje már nem veszek levegőt. Biztos, emiatt vörösödtem el, elvégre mi más lehetne rá a magyarázat? Közelebb hajolok vagy csak hirtelen úgy tűnik, mintha közelebb lennénk egymáshoz. Megbűvölve nézem a fiú száját, szeretnék még közelebb húzódni hozzá. Hirtelen zajt hallok a szobán kívülről, ami megzavar, és az ajtó felé fordítom a fejem. Végül megköszörülöm a torkom, és zavartan felnevetek.
- Öhm, kérdeztél valamit? Vagy...ööö - Jah, nem vagyok képben, látszik.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Punkosításom ötletét teljesen kitárgyaljuk, még, ha igazából fikció is az egész. Nem tudom elképzelni magam ártatlan - na, perszeee, röhögnöm kell - rellonosokat kikötözve és tetkósítva, sőt igazából rózsaszín hajjal sem. Bár ez utóbbi még elmenne valamilyen jelmezbálon vagy farsangkor, esetleg egy nap viccből, de hosszabb ideig biztosan nem csinálnék magamból szivárványpónit. Misi már így is olyan sokáig hívott Barbienak, hogy erős a gyanúm, a tanulóim nagy része is így nevez a hátam mögött. Kíváncsi lennék, hogyan reagálnék, ha valaki szemtől szembe szólítana így... de nem, annyira azért nem vagyok kíváncsi.
Aztán áramszünet következik. Valaki lekapcsolta a lámpákat a fejemben, a szívem a fülemben zakatol, a tüdőm pedig üres, Alex arca pedig már szinte csak centikre van, amikor egy a szoba előtt gyorsan elhaladó személy megtöri a pillanatot. Zavartan próbálok kilábalni a helyzetből, miközben csalódottnak érzem magam, amiért végül semmi nem történt. Kedvem lenne közelebb bújni a fiúhoz, de nem vagyok az a leteperős típus. Ráadásul fogalmam sincs, hogyan reagálna, ha rámásznék. Várjunk csak! Az előbb ő is észrevett valamit a csókközeli állapotból, vagy csak annyit látott, hogy bambán bámulok rá? A fenébe! Annyira elmerültem a saját kis világomban, hogy nem tudom felidézni a reakcióit. Pedig az most kifejezetten fontos lenne. Végül is nem hátrált el, nem röhögött ki, szóval nagyon rossz véleménye nem lehet, de az is előfordulhat, hogy csak nem vette észre. Miért nem tanultam legilimenciát? Na, nem mintha használnám rajta. De legalább a jósképességem erősebb lehetne. Na, nem mintha minden jóslat igaz lenne.
Amíg én ilyen gondolatok között tipródok Alex igyekszik kilábalni a kínossá váló szituációból és filmnézést kezdeményez, ami ellen nem is szólalok fel, elvégre a sötétben könnyen közelebb lehet bújni a másikhoz, sőt, ha ijesztő a film, akár még a kezét is megfoghatnám... khm... Akarom mondani biztosan nagyon izgalmas a film, szóval érdemes lesz megnézni. Illetve érdemes lenne, ha nem lenne ilyen közel a karácsony, és nem kéne készülődni rá. Alex anyukája újabb feladattal lep meg minket, ami nincs is annyira ellenemre, bár a filmes összebújást többre értékelném jelenleg. Na, de hogy a legtöbbet hozzam ki a helyzetből magam elé kapok egy zacskónyi szaloncukrot, és igyekszem vele Alex közvetlen közelében elhelyezkedni.
- Nálunk is hasonló - nevetek fel. - Sőt a buli miatt annyi hópelyhet vágtam ki, hogy a végén már nem éreztem az ujjaimat. Na, de apámért és a bulijáért bármit.
Beszéd közben a kezem is mozog, egy cérna segítségével kettőt felkötök, majd egy pillanatra megtorpanok, és Alexhez fordulok segítségért:
- Ti kettőt vagy egyet szoktatok egyre kötözni? Mi is-is, de nem tudom... - nézek bizonytalanul, pedig ennél aztán csak nagyobb problémáim lesznek ma. Hiszen még mindig nem mondtam meg neki, pedig lett volna alkalmam rá. Most így két szaloncukor között csak nem vethetem oda neki, az milyen lenne már. Ahjj, ha így folytatom vénlányként fogok meghalni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Az egész nap úgy röppent el, mintha nem is órákból, csupán percekből állna, és mire észbe kaptam már EBBEN a helyzetben találtam magam. Nem mintha rossz dolog lenne, csak hát... De csak magamat hibáztathatom, elvégre, ha nem szólok rá a fiúra, most alhatnék a matracon, nem kevesebb szokatlan gondolattal, de némileg talán kényelmesebben. De hát én mondtam, hogy aludjunk együtt, mint régen. Végül is teljesen logikus, valószínűleg őt is ez győzte meg a gondolat helyességéről. Csak hát...
Édes istenem! Hát hogy lenne ez logikus meg helyes? Az egy dolog, hogy egy egyszemélyes ágyat nem véletlenül hívnak EGYszemélyesnek, de az akkorihoz képest igencsak megváltoztak az érzéseim. Nem mondanám pálfordulásnak vagy száznyolcvan fokos fordulatnak, de régen Alex számomra a legjobb barátom és fogadott testvérem volt. Nem volt abban semmi kínos, hogy mellette aludtam néhanapján. De most csak arra tudok gondolni, hogy milyen jó az illata és, hogy még csak ki se kéne nyújtanom a kezem ahhoz, hogy megérinthessem.
Én ezt nem bírom! El kellett volna neki mondanom, mielőtt lefeküdtünk. Mármint aludni, értitek... Talán most, hogy sötét van és csend könnyebben el tudnám neki motyogni a mondandómat. De lehet, hogy már alszik... Oh, hallom a légvételeit. És ez annyira awhh... Na, jó, több értelmet kérünk, ennyire nem vagyok csöpögősen rózsaszín. Nem, és kész! Nem vagyok Barbie! Többé már nem, sőt soha többé! Miért van az, hogy valahányszor szerelmes leszek valakibe, agyatlan liba lesz belőlem?! Talán el kéne felejteni ezt az egészet... De nem tudom! Kész, vége, agyhalottnak nyilvánítom magam.
Puffogva, hirtelen mozdulattal fordulok az ágyon, egészen elfelejtve, hogy ez csupán egyszemélyes, sőt azt is, hogy nem ártana figyelnem arra, hogy ne lökjem le a mellettem feltehetően már alvó fiút. A csattanás elkerülhetetlen hangjára megáll a szívem is egy pillanatra, majd turbó sebességgel keresni kezdem az ágy szélét - és lepottyant, lelökött Alexemet -, vagy a lámpát vagy valamit, de csak azt érem el, hogy tapogatózásom közben az ágy mellé nyúlok, hogy aztán elveszített egyensúlyomat a földön és Alexen szedjem össze.
- Áucs - nyögök, majd rémülten megpróbálok lemászni a fiúról, elhessegetve az olyan gondolatokat miszerint nem is olyan rossz ez a testhelyzet, és azonnal bocsánatkérés-lavinát zúdítok rá. - Sajnálom, annyira, de annyira... bocsi, én ezt nem így akartam, illetve nem is akartam, teljesen véletlen volt. Jól vagy? Hol van itt valami fény? Jézusom, én annyira hülye vagyok. Bocsi, ugye nem esett semmi bajod? Vagy legalább semmi komoly. Én annyira...
Kezdenek könnyek szökni a szemembe, leginkább a dühtől, amit magam iránt érzek. Most komolyan, ennél jobban hogyan lehet bármit is elrontani? Mindegy, mihez nyúlok, totál béna vagyok. Maradnom kéne a vásznaim és ecseteim között, azokban legalább nem teszek kárt. Egyszerűbb lett volna egy festett szívet küldeni a srácnak, bár azzal lehet nem tisztult volna ki egészen a közölnivaló, de akkor legalább megúszta volna az esést, meg engem. Sokkal jobban járt volna.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Bocsánatkéréseim után olyan sokáig húzódik a csend, hogy félek, Alex többé nem is fog hozzám szólni. Meg is érdemlem amilyen béna vagyok. Némán térdelek a közelében és ajkaimat beharapva átkozom az ostoba fejem, de hiába ostorozom magam, valahogy nem érzem jobban magam tőle.
Mikor megszólal, először elönt a megkönnyebbülés. Na, azért mégiscsak hozzám szól, talán nem is haragszik nagyon, hogy összetörettem a fejét és még rá is estem. De, amit mond, attól megkörnyékez a kétségbeesés. Én nem akartam, hogy ez legyen a vége.
Érzem, hogy könnyek szöknek a szemembe, nem igazán a szomorúságtól, inkább dühkönnyek ezek. Utálom magam. Végre itt vagyok vele, a közelében, vele is alhatnék, erre mindent elszúrok. A cseppek végigfolynak az arcomon, majd lezuhannak ölemben tartott karjaimra, és én csak rázom a fejem.
- De én szeretnék veled aludni - sírom, megpróbálva halkan cselekedni ezt, elvégre semmi kedvem Alex szüleinek magyarázni, hogy miért próbáltam meggyilkolni a fiúkat. - Én csak... Sajnálom. Nem tudom, mi van velem.
~Hazug liba. Még szép, hogy tudod, mi a gond, csak gyáva vagy és nem mered bevallani. És ezzel most mindent tönkreteszel.~
Könnyeimet megpróbálom letörölni a kezem hátával, de csak arra tudok gondolni, hogy milyen gáz, hogy elbőgtem magam. Nem vagyok már kisgyerek, és mégis úgy viselkedem. Ez annyira... szánalmas. De mit tehetnék? Amióta tudom, mit érzek Alex iránt, valahogy már semmi sem olyan, mint régen.
- Ha megígérem, hogy nem mozdulok, alhatok melletted? - kérdezem csendesen. - Majd én fekszem kívül, és akkor legközelebb csak én esem le.
Szipogva emelem könnyes tekintetem a fiúra, szemeimben némi könyörgéssel. Én tényleg nagyon szeretnék mellette maradni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Awhh, megölelt. Igen, igen, tudom, hogy már máskor is történt ilyen, de ez egyáltalán nem csökkenti a jelenlegi élvezeti értékét. Sőt! Összehasonlítva a régebbiekkel, ez most klasszisokkal jobban esik, hiszen régen nem gyorsult fel ennyire a szívverésem csupán egy ölelésétől. Bár úgy sejtem, számára egyáltalán nincs különbség, engem mégis megmosolyogtat a gondolat.
Na, meg Alex humora! Belenevetek a fiú vállába, ujjaimmal a felsőjébe kapaszkodom, és maradni akarok. Mostantól nagyon-nagyon sokáig. Persze nem tarthat örökké a dolog, elvégre könnyeim lassan felszáradnak - vagy a továbbiakban Alex ruháját nedvesítik -, aludni meg azért csak kéne. Hiába ajánlom fel, hogy alszom kívül, Alex nem megy bele.
Felmerül, hogy alhatnánk a padlón, de kényelmetlenségi okokból, ez sem kerül megvalósításra, helyette visszatérünk az alapfelálláshoz, ami bevallom, kicsit se kényelmesedett azóta, hogy lelöktem a fiút az ágyról. A változás csak annyi, hogy most már meg sem merek mozdulni. Az első tíz percben olyan mereven fekszem, mint egy darab fa, és később is csak azért lazítok, mert úgy nem lehet röhögni, Alex viszont mindent elkövet, hogy azt is elfelejtesse velem, valaha sírtam.
Közel van hozzám. Közelebb, mint korábban, és bár ez izgalmasan felzaklató, de ugyanakkor mélységesen megnyugtató is. Jó érzés a közelemben tudnom őt. Olyannyira ellazulok, hogy már-már elalszom ebben a korántsem kényelmes, de annál kedveltebb helyzetben. Vagy már el is aludtam?
Finom, puha, "aligérintést" érzek az arcomon, majd a halántékomon, a homlokomon... Nem is olyan rossz ez az álom. Érzem, ahogy felfelé görbülnek a szám sarkai, ugyanakkor meghallom az ágy rugóinak halk hangját. Érzem, ahogy mellettem az ágy kicsit besüllyed, mintha valaki jobban támaszkodna arra a részére. Érzem is az okát: egy csókot az arcom másik felén.
Viszont akkor... nem alszom? A következő csók, már érinti a szám sarkát, én meg bármilyen boldog is vagyok, teljesen kétségbeesem. Most akkor mi van? Ez most tényleg megtörténik? Mit kéne tennem? Öleljem át a nyakát, és húzzam magamhoz (magamra?) a srácot, amíg van rá lehetőségem? Vagy szóljak neki, hogy ne tököljön már ennyit? Mi van, ha "alvajár"? Mondjuk, nem tudok róla, hogy hajlamos lenne ilyesmire. Játsszak kivárásra vagy lépjek valamit? Vagy inkább szólaljak meg?
Tépelődésem következtében végül nem teszek semmit, teljesen a Alexre bízom magam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Finoman bizsereg a bőröm ott, ahol Alex ajkai érintik. Olyan... édes érzés. És mégis egy kicsit keserű, hiszen ezt végül is vehetem még baráti gesztusnak is, nem? Jó, hát eléggé a határon van, de már együtt is aludtunk, szóval a mi esetünkben még csak nem is olyan nagy szám. Illetve hát, jajj dehogynem! És mégis, ez még nem jelenti azt, hogy egyformán és ugyanazt érezzük. Az is lehet, hogy Alex alvajáró. Elvégre honnan tudhatnám, hogy éjszakánként nem szokott-e elmászkálni mellőlem? Elég mélyen alszom ahhoz, hogy nyugodt szívvel le is lökhetne róla, az se tűnne fel.
De aztán megcsókol, és velem fordul egyet a világ. Vagy én repülök? Igazából mindegy is, a lényeg, hogy Ő velem van. Aztán... Nem folytatja... Elrontottam? Vagy mi van? Csak így abbahagyja? Azért ilyen könnyen nem szabadul meg tőlem. Most, hogy már biztos lehetek abban, hogy érzéseim viszonzásra leltek, szorosan hozzábújva, a karjaiban szeretnék maradni, amíg csak lehet.  
Hirtelen mozdulattal közelebb hajolok, és hevesen szájon csókolom. Sejtem, érzem, tudom, mit érez irántam, bár még ötletem sincs, mi lesz velünk ez után. Más lesz, és bár nem tudom, jobb-e, bízom az érzéseimben, az övéiben, és őbenne. Soha többé nem akarom befejezni ezt a csókot, de figyelembe véve, hogy az embernek levegő is kell a túléléshez finoman eltávolodok tőle, de csak annyira, hogy fejemet a mellkasára helyezhessem. Hallgatom dübörgő szívverését, ami legalább olyan gyorsan zakatoló, mint az enyém, és bár percekkel korábban azt gondoltam volna, hogy ez a döbbenettől vagy a félelemtől van, most már hiszem, hogy ez az öröm jele.
Bal kezemmel átkarolom a fiút, és bár kedvem lenne megszólalni, mégsem teszem. Vajon kellenek még egyáltalán a szavak? Mondatokba tudnánk foglalni az érzéseinket? Nem elég, hogy tudom, itt van mellettem, s, hogy én mellette maradok, amíg csak lehet? Mindenesetre, ha mondani akar valamit, az ő térfelén van a labda, neki kell nyilatkoznia, én ugyanis bizonytalan időre megnémultam a boldogságtól.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Bogolyfalvi temető

A Halloween kifejezetten érdekes és vicces is a maga ijesztő módján, de október végén az embernek akaratlanul is eszébe jutnak halott rokonai, ismerősei. Számomra ez az ünnep mindig is egy grimasz volt. Mint amikor valaki könnyes szemekkel nevet rád, és érzed a mosoly hazugságát, és azt, hogy ez az arcra kínlódott vigyor az egyetlen, ami még elválasztja attól, hogy ténylegesen sírni kezdjen. Hiába a sok ijesztő arcfestés, az ijesztgetések, azért ez számomra mégis inkább komolytalannak tűnik. Olyan, mint egy morbid farsang, ahol a gyerekek törött lábú, lenyúzott arcú Hófehérkének öltözhetnek, a szüleik meg azt mondhatják rájuk, milyen aranyosak.
Mi édesanyám haláláról februárban szoktunk megemlékezni, de ilyenkor, ősz közepén is eszébe jut az embernek kit veszített el, ki hiányzik neki. Bár ez a temető mindig kísérteties, most különösen az, én mégis ma akarok gyertyákat vinni elődöm sírjára. Bár a professzor eredetileg Pécsett lett volna eltemetve, de aztán történt némi kavarodás mugli és varázsló részről is, így végül itt helyezték örök nyugalomra.
Míg Maróti sírját keresem, nyugtalanul kapom fel a fejem minden rezdülésre. Nem szívesen mászkálok ilyen helyeken, még akkor is, ha tudom, zombik nem léteznek, legalábbis nem úgy, ahogy a muglik képzelik. És akkor is, ha tudom, sejtem, hogy lassan már inkább ide tartozom, mint oda, az élők közé.
Éppen egy kopottas sírkövet veszek szemügyre közelebbről, amikor gyanús hangot hallok a hátam mögül. Megfordulok, és megpillantok valakit. Megijedve felsikítok, hátrálok, majd megbotlok egy fa gyökerében. Nem mintha amúgy ijesztő lenne a lány, aki előttem áll, csupán nem számítottam rá. Azt hittem, megint csak egy falevél, vagy valami ilyesmi.
Elvörösödök zavaromban, és halkan elnézést motyogok.