Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Ugrom egy kisebbet, mikor valaki megszólal mellettem, és bár nem hallom minden nap a hangját, nem esik nehezemre kitalálni, hogy ki az. Felnézek a srácra kérdőn, de tekintetem nagyon fáradtnak és kiégettnek tűnhet. Fogalmam sincs, hogy mit szeretne, de remélem, hogy nem veszekedni, mert ahhoz sem kedvem, sem lelkierőm.
- Csodálkozom, hogy emlékszel a nevemre, Mihael. - Kicsit talán gúnyos a hangom, de nem túlságosan, igazából a gúnyolódáshoz sem tudok elég erőt kipréselni magamból. Ez már igazán szánalmas. Viszont a nevére, főleg annak különleges francia hangzására emlékszem. Sok felesleges dolog van a memóriámban.
- De ne aggódj, egyáltalán nem vagy félelmetes! - nézek a szemeibe, amik most valamiért zöldebbnek tűnnek, mint legutóbbi találkozásunkkor. Biztos a hideg miatt, talán fehérebb a bőre, és így nagyobb a kontraszt. Festési szempontból nagyon érdekesnek találom, ráadásul, ha még lenne kedvem rajzolni, portréalanynak sem lenne rossz. Bár nem tudom, hogy szeretnék-e annyi ideig összezárva lenni vele, amíg elkészül egy rajz róla.
Közben felmutatom a kezeimet takaró bolyhos, kötött kesztyűket, és félrehajtott fejjel tájékoztatom a helyzetről:
- Jelenleg hideg van, és fázom, úgyhogy akármennyire is zavar téged ez a szín, semmi esetre sem fogok megválni tőlük. Vagy, ha mégis szeretnéd, akkor neked kell a továbbiakban melegítened a kezem, mert különben biztos, hogy ide fogok fagyni. - Egy pillanatra tudatosul bennem, hogy ezt akár flörtölésnek is veheti, és végülis tényleg úgy hangzott, bár erről igazából szó sincs. Egyszerűen csak tudatni akartam vele, hogy a színfóbiájával most nem tudok foglalkozni.
Elveszettnek, kétségbeesettnek és magányosnak érzem magam, és mióta mellém állt még kicsinek és gyöngének is, a magassága és vállainak szélessége miatt. Utálok így érezni, nem vagyok tehetetlen csak beteg. Hirtelen elönt a düh, de nem rajta akarom levezetni a bennem felgyülemlett szorongást és fájdalmat, ezért inkább nyelek egyet, és megpróbálom elüldözni, mint ahogy mindenki mást is.
- Nincs kedved megnézni velem a jégpályát? Úgy hallottam, hogy idén is megnyitották a helyet, én meg nem tudok korizni, viszont szívesen megtanulnék. Te meg az egyetlen közelemben lévő ember vagy - sóhajtok fel rá, és biztos vagyok benne, hogy nemet fog mondani, aztán beszól pár csípőset, és lelép. Pedig én tényleg szívesen korcsolyáznék, akár vele is...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

- Apuuu, muszáj bemennem? - Reménykedve pillantok fel apukám arcélére az anyósülésről, hátha meggondolta magát, és mégsem kell óvodát váltanom. Már épp sikerült megszoknom a régit, nem akarok újat. Ő azonban hajthatatlan, és sokadszorra is elmondja, hogy így sokkal jobb lesz, mert közelebb leszek hozzá. De ez nem is igaz, mert csak a munkahelye van közelebb, őt egész nap nem is fogom látni, és nekem meg egész nap az oviban kell lennem, de én nem akarok.
Közben megérkezünk, és apu kézen fogva bekísér, aminek nagyon örülök, mert szeretek vele kézen fogva sétálni, de azt nem akarom, hogy itt hagyjon az ismeretlen nénivel, aki olyan ijesztően néz ki a furcsa kontyával.
- Apucii, ne menj el! - szólok utána, mikor a kezemet elengedve a kijárat felé indul, de ő csak visszanéz, integet, és megkér, hogy legyek jó. Ez nem igazságos, miért kell nekem mindig jónak lenni?
Közben a néni megfogja a kezem, és bekísér az egyik szobába, ahol segít átöltözni. A benti cipőm már itt van, meg még egyéb cuccaim is, mert már tegnap is jöttünk, akkor mutatta meg apu az ovit, de én már akkor sem akartam itt maradni.
A szám kezd sírásra görbülni, de ekkor a néni észreveszi, hogy valami bajom van, és megsimogatja a fejem. Feléled bennem a remény, hogy talán rendes lesz, és visszavisz apuhoz, de sajna nem ez történik. A néni ugyanis csak annyit mond, hogy a jókislányok nem sírnak. Ez pedig nem is igaz! A mamám is mondta, hogy sírni mindenki szokott, és nem kell szégyellni, de azért nagyon sokszor sem szabad, mert akkor bőgőmasinának fognak nevezni.
A néni ezután bekísér egy másik szobába, ahol sok másik gyerek van, és mindenki engem néz, és ez engem nagyon zavar, ezért inkább lehajtom a fejem, hogy ne lássam őket. Az óvónéni kéri, hogy mondjam meg a nevem, de én még haragszom apura is, meg rá is, ezért nem szólalok meg, úgyhogy kénytelen ő megmondani a nevem. Persze a magyar nevemet mondja, mert azt könnyebb megjegyezni, meg kimondani. Mert nekem van ám magyar nevem, meg angol nevem is. Az angol nevemet az anyukámtól kaptam, aki azonban már meghalt, és én nem is emlékszem rá igazán, de apu szokott róla esténként mesélni.
A néni azt mondja, hogy menjek oda a többiekhez játszani, de én nem akarok. Nem is ismerem őket, és különben sem akarok itt lenni. Úgyhogy direkt olyan helyre megyek, ahol kevesen vannak, leveszek az egyik polcról egy furcsán mosolygósnak tűnő plüsspingvint, és leülök vele az ablakhoz. Az a tervem, hogy itt maradok addig, amíg apu értem nem jön. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan jönni fog, és elvisz innen, mert ő sem akarja, hogy olyan helyen legyek, ahol nem akarok. Szóval biztosan hamar itt lesz. Egészen biztos vagyok benne.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Hiába ülök az ablak előtt már nagyon-nagyon hosszú ideje, apu csak nem akar feltűnni. Ez nagyon nem szép dolog tőle. A kezemben fogott pingvint kezdem nézni, mert kint csak az üres udvart látni, és az kicsit sem izgalmas. A pingvin ellenben aranyos, mert nagyok a szemei, és a csőrével furcsán mosolyog. A feje tetején meg van egy kis fehér pihe, ami olyan, mintha a haja lenne. Amikor lesimítom a kezemmel, úgy marad. Elmosolyodok, mert vicces a kinézete így.
Újra kinézek az ablakon, de apu még mindig nem jön, így hát sóhajtva visszafordulok a szoba felé. A többiek játszanak, és nagyon vidámnak tűnnek, én mégsem akarok velük játszani. Igazán nem. Többet nem is nézek rájuk, inkább a pingvinnel foglalkozom, ami nagyon-nagyon cukinak tűnik.
Ekkor valaki megszólal a közelemben. Egy fiú az, akinek egy kisautó van a kezében. Először arra gondolok, hogy elfordulok tőle, hiszen én nem is akarok itt lenni, de a mamám arra tanított, hogy nem szabad udvariatlannak lenni, és nagyon mérges lenne, ha megtudná, hogy csúnyán viselkedtem valakivel.
- Én nem szeretem a számokat. Sokkal nehezebb megjegyezni őket, mint a betűket. Viszont már tudom az ábécét, és le tudom írni a nevemet - vágom rá nem kicsit büszkén, amit rögtön meg is bánok, mert a mamám szerint nem szabad hencegni, mert azzal meg lehet sérteni a többi embert. Remélem, hogy én nem sértettem meg a fiút, mert eddig nagyon kedvesnek tűnt.
- Aileen a nevem - válaszolok a kérdésére, majd rájövök, hogy nem is jót mondtam. - De szólíthatsz Ilonának is, mert az is a nevem, és mától ide fogok járni.
Majdnem kicsúszik a számon, hogy én nem is szeretnék többet jönni, de visszafogom magam, mert nem akarom megbántani a fiút, aki biztos, szereti ezt az ovit.
- Neked mi a neved? Szép a kocsid, megfoghatom? - nyújtom ki a kezem a kisautó felé.
- Nálunk otthon nincs sok autó, én mindig babákat, meg plüssöket, meg könyveket kapok. Nem játszunk valamit? - kérdezem, mert bár biztos vagyok benne, hogy apu vissza fog jönni értem, addig sem lenne jó unatkozni, és a fiú nagyon rendesnek látszik.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

- Értem - bólintok a magyarázatra -, de nekem akor sem megy. Apukám szerint én humán beállítottságú vagyok, de sajnos ez nem tudom, hogy mit jelent, mert ezt tegnap délután mondta, és mielőtt rákérdezhettem volna, szólt, hogy ma ide fogunk jönni oviba. Utána meg haragudtam rá, és azért felejtettem el megkérdezni.
Egy pillanatra ijedten nézek a fiúra, mert valami olyasmi csúszott ki a számon, amit lehet, nem kellett volna mondanom. Nem szeretném, ha megtudná, hogy nem szeretem az oviját.
- Először én is úgy csináltam - bólogatok. - Nekem mindig a mamám írta le a betűket, aztán én lemásoltam, de most már tudom egyedül is.
A nevem miatt kicsit elbizonytalanodok, mert mindig mikor magyarázok valahogy a felnőttek sosem szokták érteni elsőre, és ezért nem igazán szeretem elmondani, mert akkor mindig el kell mondanom másodszorra is. A mamám szerint azért, mert nem fogalmazok elég világosan, de én meg nem tudom, hogy azt hogyan kell, úgyhogy a legtöbbször inkább nem szoktam elmondani.
De ez a fiú kedves, úgyhogy megpróbálkozom vele, lehet, hogy csak a felnőttek nem értik meg.
- Az én anyukám nem ebben az országban született, és tőle van az angol nevem, de azt le lehet fordítani magyarra. Igazából csak egy nevem van, de azt többféleképpen lehet mondani. Hívj Ainek az rövid, és a régi ovistársaim is úgy szoktak nevezni!
Erről eszembe jut, hogy hiszen én nem is akarok itt lenni, de közben megtudom a fiú nevét, és ez meghozza a kedvem a játékhoz. Végül is ma érezhetem magam jól, aztán holnap meg majd visszamegyek a régi ovimba. Csak sikerüljön meggyőzni aput.
- Nekem sok szép mesekönyvem van. Gyönyörű képek vannak benne, és a mama vagy apu szokott belőlük felolvasni esténként. Vannak bennük hercegnős történetek, meg szomorúak, meg az egyiknek az elején egy aranyos cica is.
Közben Alex felém nyújtja az autóját, amit megfogok, és megcsodálok. Nagyon tetszik, be is vallom neki, hogy nekem otthon nincs ilyenem, sőt másmilyen autóm sincs. Ekkor elindulunk játszani, de előtte még visszaadom a kocsit neki. Ő megfogja a kezem, és ez jó, mert az övé meleg, és mert tudja, hogy merre kell menni. Mindig apu szokott vezetni engem, ha olyan helyen vagyunk, ahol nem tudom, merre kell menni, ezért most furcsa, hogy Alex után megyek. Furcsa, de jó.
A fiú kiborítja egy kosár tartalmát, amiben rengeteg kisautó van. Felveszek egy piros színűt, tetszik, hogy nincs teteje, olyan vicces. Esőben biztosan megáznának a benne ülők. Alex felém gurít egy autót, de olyan érdekesen, hogy igazából maga felé húzza, de a kocsi felém jön.
- De jó! - nevetek fel, és felkapom a zöld kiskocsit, majd úgy, ahogy Alex mutatta visszajuttatom hozzá.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Nem akarom megbántani őt azzal, hogy nem szeretem az oviját, de hazudni nem szabad, ezt a mama gyakran mondja, ezért elmondom neki.
- Tudod, én a régi ovimban akartam maradni, és azért haragudtam rá, mert ide hozott. De most már annyira nem haragszom, mert itt vagy te, és már nem érzem annyira rossznak ezt az ovit sem - rámosolygok Alexre, majd, ha már így elkezdtem, folytatom a magyarázást. - Nem tudom, de nem hiszem, mert az apukám nem szokott csúnyán beszélni. Szerinte csak azok káromkodnak, akik nem ismernek elég szót, és a csúnya beszéddel helyettesítik.
Tetszik, ahogy kimondja a nevem. A mamám sosem szokott azon a néven hívni, ő mindig Ilonának nevez, de nekem az annyira nem tetszik. Azt mondja, hogy meg kell szoknom, mert ez Magyarország, és itt nem lehet angol nevem. De ezt nem értem, mert ha nem lehet, akkor nekem miért van?
Alex mesél, én hallgatom és közben játszunk. Egyre jobban tetszik ez a hely, az óvónénik is kedvesnek tűnnek. Ebédnél ülhetek Alex mellett, és ez jó, mert most még csak őt ismerem itt, és mert nagyon rendes. Ráadásul vizet is önt nekem, aminek örülök, mert én biztos melléöntöttem volna. Én még nem tudok ilyen szépen önteni, mert a kancsó túl nehéz, és mindig remeg a kezem miatta.
Ebéd után aludni kell, ami jó, mert teljesen elfáradtam, bár furcsa is, ismeretlen helyen nehéz elaludni. Szerencsére nem is kell sokáig ott feküdnöm, mert megjön apu. Azt mondja, hogy korábban eljöhetett a munkahelyéről, ezért engem is korábban hazavisz. Az óvónéni megengedi, mert ez még csak az első napom. Mielőtt elindulnánk, én még odamegyek Alexhez elköszönni:
- Szia! Holnap találkozunk.
Azt hiszem mégsem olyan nagy baj, hogy ovit kellett váltanom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Miután egész délelőtt a nagymamám tirádáját kellett hallgatnom, amit néhol apám aggodalmas megjegyzései szakítottak félbe, úgy érzem, hogy megérdemlek néhány órányi pihenést, ezért nem sokkal ebéd után elindulok körülnézni a városban. Igazából azonban úticél nélkül bolyongok a főváros utcáin mélyen gondolataimba temetkezve.
Ilyenkor általában a sötétebb eszmefuttatásaim szoktak előtérbe kerülni, de ma valahogy nem tudom beleringatni magam a halál közelségének félelmébe. Fáradtnak érzem magam, talán kicsit nyűgösnek is. Kerülöm az embereket, amikor csak tudom, így jutok el egy eléggé kihalt városrészbe. Mire feleszmélek már rég olyan helyen járok, amiről nem is tudtam, hogy létezik. Megtorpanva körülnézek, de semmi nem tűnik ismerősnek a látottakból.
Azt, hogy mágikus helyen vagyok, egyből kiszúrom, és az is leesik, hogy nem kéne itt lennem. A legtöbb ember az utcában talárt visel, és furcsán bámulnak rám. A házak sötétek, graffitik díszítik őket, falukról hámlik a vakolat. Sietve elindulok valamerre, de csak azért, hogy ne álljak az utca közepén kukán, fogalmam sincs, hogy jó irányba megyek-e, és hogy itt van-e egyáltalán jó irány.
Nem tűnik fel, hogy mikor kezdek el gyorsabban menni, csak azt veszem észre, hogy szinte már futok. Az egész hely ijesztő és nyomasztó, a gyomrom görcsbe rándul azoktól a képektől, amiket a fantáziám vetít elém. Valahol mélyen gúnyosan felnevet bennem egy hang, és igaza van: egész eddig attól pánikoltam, hogy kilenc év múlva valószínűleg meghalok, de ha így folytatom, akkor a holnapot sem érem meg.
Futás közben hátrapillantok a vállam felett. Nem kellett volna. Csupán azt sikerül leellenőriznem, amit úgyis hallok: követnek. Egyre nehezebben veszem a levegőt, és továbbra sem tudom, hol vagyok. Soha életemben nem féltem még ennyire, valójában soha nem tapasztaltam még olyat, hogy valaki tényleg bántani akart volna. Egy éles kanyarban  befordulva, még egyszer hátralesek, és közben sikeresen nekimegyek valakinek. Lendületemnek hála mindketten a földön kötünk ki, bár én jobbára rajta fekszem.
Hallom, hogy üldözőim utolérnek, de nincs erőm tovább menekülni. Reménykedem benne, hogy legalább az általam letarolt illető nem egy kannibál. Ránézek az arcára, és megpillantom az ismerős zöld szempárt. Hát végülis nem egy kannibál. Azt hiszem...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Nincs időm azon csodálkozni, hogy Mihaelnek milyen áthatóan rémisztő aurája van - másképp hogyan tudta volna egy egyszerű pillantással elkergetni üldözőimet -, mert a srác kíváncsi arra, hogy mit keresek itt. Erre nincs túl jó válaszom, elvégre csak elbambultam, és mentem amerre láttam vagy éppen nem láttam, de az biztos, hogy nem nagyon figyeltem az utat. Teljesen a véletlennek köszönhető, hogy pont itt mellette kötöttem ki, de azt hiszem, hogy akár szerencsének is nevezhetném, legalábbis az én részemről.
A srác egyébként lassan elmehetne divattanácsadómnak is, mert ő az egyetlen ismerősöm, akiről mindig eszembe jut, hogy számbavegyem az általam éppen viselt ruhadarabok milyenségét. A legtöbbször találomra öltözöm, vagy azt húzom fel, ami éppen a kezem ügyébe akad, ez ma délután is így történt. Sötétkék, a bal térdénél és a jobb csípőrésznél erősen koptatott, majdnem lyukas farmerom szerintem hidegen hagyja, és a magamra kapott fekete színű, néhány szegeccsel díszített bőrkabátom sem hiszem, hogy különösebben zavarná, az alatta hordott rövid ujjú, sötétzöld felsőt pedig nem is látja. Hollószín, szegecses csizmámat is leltárba véve meg kell állapítanom, hogy ezúttal sikerült a legkevésbé sem Barbiesan felöltöznöm, az egyetlen, amit esetleg kifogásolhatna, az a nyakamban lógó, zöld kövekkel kirakott békás nyaklánc.
Persze biztos vagyok benne, hogy velem kapcsolatban nem csak a gyakran látott rózsaszín irritálja, de azért az talán jelen esetben pozitívumnak számíthat, hogy nem viselek semmit, ami az utált színt reklámozná. Válaszom azonban így sem tűnik olyannak, ami miatt érdemes másokat letarolni, ezért egy bocsánatkéréssel kezdek, elvégre megmentett vagy mi a szösz.
- Sajnálom, hogy neked rohantam, nem igazán figyeltem, hogy merre megyek. - Nem zavar különösebben, hogy úgy tűnik, mintha elengedtem volna a fülem mellett a kérdéseit, inkább veszek egy mély levegőt, mert tartozom neki még valamivel. - Köszönöm, hogy segítettél, pedig nem volt semmi okod rá. Eléggé megijedtem, nem szoktam ilyen helyeken járkálni.
Körülnézek a lepusztult házak, a szemetes sikátorok és a sötét kocsmák határolta utcán, és továbbra sem értem, hogyan sikerülhetett pont ide betévednem.
- Gondolom, lenne jobb dolgod is, mint nekem testőrködni, de, ha nem bánnád, akkor veled maradnék addig, amíg valami olyan helyre nem érünk, ahonnan már hazatalálok. Melletted biztonságban érzem magam.
Az utolsó mondat, bár van benne igazság, végül is csak az egójának szól. Ha másért nem, talán büszkeségből nem rugdos el maga mellől. De, ha ez megtörténne, akkor is van még egy ötletem, amit megcsillanthatok, viszont erre csak akkor támaszkodnék, ha már minden más csődöt mondott.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Most, hogy letudtam végre minden vizsgámat, és természetesen mindegyiken kiváló érdemjegyet szereztem, biztos lehetek benne, hogy jövőre végzős leszek. Hogy mi lesz utána, arról fogalmam sincs. A gyógyítói álmaimat egy jó ideje félreraktam már, hiszen én vagyok az, aki gyakori ispotálylátogatásra szorul, így pedig hogy tudnék bárkin is segíteni? Ráadásul az állapotom kicsit sem javul, sokkal inkább romlik, ezért nincs is okom hinni abban, amit a gyógyítók a hátralévő időmről jósolnak.
Apropó jóslás. Még mindig a kezemben tartom a reggel kézhez kapott üzenetet, miszerint a jóslástant tanító professzor látni kíván engem, mert van valami, amit meg kell beszélnünk a "vizsgán nyújtott teljesítményemmel" kapcsolatosan.
Épp ezért vagyok most itt a réten, pedig a mai napot a szobámba zárkózással és kisebb depressziós elmélyüléssel akartam tölteni. Nagy valószínűséggel amúgy sem tehettem volna ezt, hiszen Alex vagy Runa biztosan kirángatott volna a szabadba, de a kedvem mostanában - egészen pontosan tavaly nyár óta - nem a legjobb, és valahogy jól esik bosszankodni apróságokon. Addig sem kell a komolyabb dolgokra figyelni.
Egyébként nem értem, hogy mit szeretne tőlem a tanár úr, mert bár azt el kell ismernem, hogy nem szerepeltem éppen kirobbanó formában a vizsgáján, de azért nagyon pocsék sem voltam, elvégre akkor nem adta volna meg a legjobb jegyet rá. Lehet, hogy hallotta, mi a helyzet velem, és megszánt? Talán a többi tanár is csak sajnálatból adott kiválót a dolgozataimra? Nem, ez lehetetlen. Az itt tanító tanárok rangján aluli lenne, ha egy diákot nem az érdemei és tudása alapján osztályoznának. Utoljára kivételezést a mugli iskolámban láttam, de itt, Bagolykőn ilyet el sem tudok képzelni.
Várakozás közben kisebb kört taposok az élénk színű fűbe, mert egy pillanatra sem tudok megállni. Mióta megtudtam, hogy haldoklom, nehezemre esik semmit sem csinálni, kivéve persze, ha elmerülök sötét gondolataim mély mocsarában. Egy pillanatra visszanézek a kastély felé, és megpillantok egy taláros alakot, amint épp kilép az ajtón. Meglehet, hogy a tanár úr az, de én inkább nem indulok el felé, mert meglehet, hogy tévedek, és amúgy is a rét szerepelt a levelében, mint találkozási helyszín.
Egyébként ezt sem igazán értem. Miért pont itt? A professzor úr szobája, vagy a tanterem nem lett volna jobb? Talán, ha majd megérkezik, mindent megmagyaráz. Ha mást nem is, azt biztosan, hogy miért is kellett találkoznunk.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Valóban a tanár úr volt az, aki nem is olyan rég kilépett a kastély ajtaján, és most éppen felém tart. Kicsit kezd nyugtalanítani ez az egész beszélgetés dolog, de azért nem is rágom le a körmömet miatta. Úgy érzem, hogy az elméleti rész kifejezetten jól sikerült, könnyű kérdést kaptam, bár lehet, hogy csak nekem könnyűt. A gyakorlat azonban nem az erősségem. Kékessy tanárnő megdicsérte a tarot kártyás jóslatomat egy korábbi vizsgán, de nem hiszem, hogy azért, mert a jóslatom volt jó, egyszerűen sokat beszéltem, és tudtam, hogy melyik kártya mit jelent az adott helyzetben.
Tender professzor nem sokat mondott a vizsga után, én meg csak arra emlékszem, hogy mindenfélét összehordtam, ami éppen eszembe jutott. Bár közben mintha tényleg láttam volna dolgokat a gömbben, de akkor csupán az üvegre vetődő árnyékoknak gondoltam mindegyiket. A jóslás a családomban nem igazán elfogadott mágiaág, elvégre apám tudós ember, nagymamám pedig nemhogy kettő, de szerintem legalább három lábbal áll a földön, és egyáltalán nem hisz abban, hogy léteznek valódi jóslatok.
Engem különösebben nem érdekelt soha, hiszen gyógyító akartam lenni, ezért inkább a gyógynövénytan, bájitaltan és a gemmológia felé fordultam. A nyáron pedig kaptam egy jóslatot, bár nem valódi jóstól, szóval valószínűleg a szó szoros értelmében nem nevezhető jövendölésnek, mindazonáltal bombabiztos előrejelzés: nyolc évem van hátra. Ezek után szerintem nem csoda, ha nem nyűgöz le a próféciák világa, hiszen nekem valójában már nincs is jövőm.
Közben megérkezik hozzám a professzor, úgyhogy depresszióba hajló gondolataimat egyelőre félreteszem.
- Jó napot! - viszonzom a köszönését, kérdésére azonban először nem tudok reagálni. Ezt egy olyan embertől, akivel véletlenül futok össze valahol könnyebben megemészteném, de hát ő hívott ide, valószínűleg nem az időjárásról akar velem fecserészni. Ráadásul engem már egy ideje egyáltalán nem érdekel, hogy felettem éppen süt a nap, vagy borult az ég, a rossz és a jó idő is el fog múlni előbb vagy utóbb. - Ha maga mondja - vonom meg végül a vállam, letudva ezzel az időjárási kérdés problémáját, majd egy bólintással követem a lassan elinduló tanárt.
Amit azonban mond sokkal nehezebb megemészteni, mint azt gondoltam volna. Persze közben felvonom a fél szemöldököm, mikor ahhoz a részhez ér, hogy az sem baj, ha a diák baromságokat mond, a lényeg, hogy szabad legyen az elméje. Nekem, aki általában a tudományosan igazolt - még, ha varázstudományosan is - tények világában él, ez nagyon lila megfogalmazásnak hangzik, de ezen azonnal túllépek, amikor végre elmondja, hogy miért is hívott ki ide.
Egy darabig némán ballagok mellette, és úgy érzem, hogy az agyam valahol jóval mögöttünk van, pontosan ott, ahol elhagytam, amikor ő kifejtette, hogy talán van némi jóstehetségem. Ahogy meséli, újra eszembe idéződnek a képek, amiket akkor láttam, de csupán képzeletem barangolásának hittem, és egy pillanatra még fejet is hajtok magamban az oktató kitűnő memória előtt.
Nem tudom, hogy mit kéne éreznem, vagy mit kéne mondanom. Igazság szerint ez az egész eltörpül amellett, hogy halálos beteg vagyok, viszont hónapok óta ez az első dolog, ami tényleg igazán megmozdított bennem valamit. Azt hiszem, kíváncsi vagyok. Tudni szeretném, hogy mennyire vagyok jó benne, hogy meddig mehetek el, hogy valójában mire is jó ez az egész. Múlt nyár óta nem érdekel semmi, de most hirtelen annyi mindenre vagyok kíváncsi, hogy úgy érzem, a rengeteg kérdéstől szétrobban az agyam.
A professzor úr folytatja a tudnivalók sorolását, bár egy részével már tisztában voltam eddig is. Tudtam, hogy ez volt az utolsó jóslástan vizsgám, de azt sosem gondoltam volna, hogy valaha egy tanártól ilyen ajánlatot kapok. Persze azért a végén jön a hidegzuhany: lehet, hogy az egész félreértés, és valójában nincs is semmilyen képességem. A prof ért hozzá, hogyan lombozza le az embert. Ennek ellenére szívesen eljárnék hozzá különórákra, mert talán ez végre lefoglal, és segít kimásznom abból a mocsárból, amiből a barátaim már úgy-ahogy kirángattak.
- Be kell vallanom Önnek valamit. Én sosem gondoltam igazi tudománynak a jóslástant. - Úgy gondoltam jobb, ha ezzel kezdek, hogy minden tiszta legyen. Bár nem akarom megsérteni a tanár urat, de elhallgatni sem akarom előle. - Két éve azért vettem fel, mert szimpatikus volt az oktató, ráadásul egy barátom is jó szívvel mesélt róla. Miután Kékessy tanárnő elment, egyszerűen nem adtam le, már én sem tudom, miért. Ennek ellenére szeretnék Önhöz különórákra járni, talán épp azért, hogy tágítsam a látókörömet. Tudja, nem akarok előítéletes lenni.
Lehet, hogy az őszinteségemmel mindent elrontottam, de kicsit sem bánom, hogy mindezt elmondtam neki. Tudnia kell róla, ha továbbra is tanítani akar, hogy valójában eléggé hitetlen vagyok a tantárgyával kapcsolatban.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Kellemesen csalódom a professzorban, amikor hazugság, és a tárgya istenítése helyett valóban őszinte hozzám. Bár arról beszél, hogy a jóslástan nem egyenrangú a többi, főleg gyakorlati készségeket előtérbe helyező tantárggyal, mégis úgy érzem, hogy becsüli és fontosnak tartja azt, amit tovább akar adni nekünk. Abban is igaza van, hogy a legtöbben nem éppen nyílt elmével állunk a próféciákhoz, sőt a legtöbben, főleg a levitában elzárkóznak ezektől, és talán tényleg az lehet erre a megoldás, amit ő próbál tenni, de azért ettől nem fogom hirtelen megváltoztatni a véleményem.
Láthatóan ő nem is törekszik a meggyőzésemre, egyszerűen elém tárja a véleményét, amivel nem vitatkozhatok. Mindenkinek szíve joga azt gondolni, amit akar, mások hitével veszekedni elvtelenség, legalábbis szerintem.
Furcsálkodva hallgatom a rólam szóló elemzését, bár megcáfolni ezt sem tudom. Valóban nem hiszek benne, azt viszont nem tudom megállapítani, hogy tudok-e, hiszen nekem nem ez a szakterületem. Mindazonáltal a jóslás továbbra is ködös és tudománytalan tárgy a számomra, amit azonban most már szeretnék jobban megismerni, hátha felfedezek benne valamit, amit eddig nem láttam meg, vagy nem ismertem fel.
Kicsit csalódott vagyok, mikor megemlíti, hogy valódi, pontos jóslásokra nem leszek képes, és egy pillanatra dühös is, amikor az esküvőt említve lelki szemeim előtt Mihael arca jelenik meg. Ez azért már túlzás! Persze a képzeletemnek ritkán tudok parancsolni, és a legtöbbször az ilyen futó gondolatokat nem is veszem komolyan, de ha ezt most valóban így gondoltam egy pillanatra, akkor az igencsak szánalmas. Nem is ismerem igazán a srácot, ráadásul fiatalabb nálam, bár ez lenne az egyik utolsó dolog, ami érdekelne, ha valóban szeretném őt. De erre nem fog sor kerülni. Soha.
Lezárva magamban a gondolatmenetet, ijedten veszem tudomásul, hogy a tanár úr magyarázatának egy részéről lemaradtam, de a pálcás hasonlatot könnyű elképzelnem, ezért remélve, hogy nagyon fontos dolgok nem hangzottak el előtte, bólogatni kezdek, miszerint értem, hogy mire gondol, az pedig, hogy eljuthatunk egy olyan szintre, ahol már nem tud nekem segíteni, nem igazán zavar, szeretek egyedül rájönni a dolgokra. A lényeg, hogy ott legyen, amikor elbizonytalanodom valamiben, illetve, hogy alaptudásom megszilárdításában segítsen. Ha megvannak az alapok, onnan már egyszerűbb fejlődni, akár egyedül is.
- Én továbbra is azt mondom, hogy szívesen tanulnék Öntől - jegyzem meg, amikor egy kis szünetet tart a beszédben, de rögtön utána ledermedek egy pillanatra a kérdésétől.
Enyhébb kérdés? Talán ez az eddigi legnehezebb, amit valaha tanár szájából hallottam. Hogyan képzelem el a jövőmet? Nem kell elképzelnem, eléggé pontos képem van róla egy ideje, hogy milyen is lesz a következő pár évem.
- Professzor úr, nekem nincsenek elvárásaim a jövőmmel kapcsolatban, mert pontosan tudom, hogy mi fog velem történni. Nem látomások vagy próféciák hozták a tudomásomra, hanem néhány gyógyító és az édesapám. - Ha már elkezdtem befejezem, bár egyre nehezebben megy a beszéd, próbálok úgy tenni, mintha ez semmiség lenne, és már rég beletörődtem volna a dologba. - Múlt nyáron derült ki, hogy örököltem az átkot, amiben édesanyám meghalt. Az ispotályban azt mondták, hogy körülbelül nyolc vagy kilenc évem van még hátra, most már csak hét vagy nyolc. Mivel rólam van szó, valószínűbb a hét. - Keserűen elmosolyodok, de közben lehajtom a fejem, hogy előre hulló hajam elfedje arckifejezésemet. - Apám kérésemre elmondta, hogy mi is vár rám. Szép lassan leépülök, a belső szerveim egyesével állnak majd le, utolsóként a szívem tenné, de azt már úgysem élem meg, előbb fulladok meg a tüdőm működésképtelensége miatt. Állítólag fájdalmas lesz, de egyelőre még nem érzek semmit. Néha szédülök, gyakran van hányingerem és párszor már kerültem ájulás közeli helyzetbe, de ezek még nem komoly tünetek. - Felemelem a fejem, és belenézek a férfi szemébe, arcomon már nyoma sincs a hazug mosolynak. - A kérdésére visszatérve, professzor úr, nekem nincs jövőm.
Kíváncsi vagyok, vajon ez után is szeretne-e még tanítványának. Ugyan mi értelme olyasvalakit oktatni, aki mire mindent elsajátítana, vége is az életének. Félek, hogy, ha most tényleg itt hagy, és lemond rólam, olyannyira összetörök, hogy képtelen leszek továbbmenni. Pedig muszáj lesz, nemcsak a családom, hanem a barátaim miatt is. Attól még, hogy én nem ismerem el a jövőm létét, ők nem hagynak magamra. Bármennyire fájdalmas lesz számukra, ők akkor is mellettem fognak állni, amikor én megszűnök létezni ezen a világon. Nem is tudom, hogy az fáj-e jobban, hogy ilyen hamar meg kell halnom, vagy az, hogy fájdalmat okozom vele azoknak, akiket szeretek.
Persze a gyógyítók még reménykednek, de bizonyára az édesanyám is bizakodva tekintett a jövője felé, és mégis elment, mielőtt igazán megismerhettem volna. Én nem akarok rózsaszín álmokba és ábrándokba kapaszkodni, a hiú remények dédelgetése rosszabb, mint elfogadni az elkerülhetetlen véget.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Idén elég magabiztosan szerepeltem a vizsgákon, bár kevesebbet készültem rájuk, mint tavaly. Ennek ellenére mind kiválóra sikerült, ráadásul a jóslástan gyakorlati után Tender prof is megkeresett egy egészen különleges ajánlattal. Bár még most sem vagyok benne biztos, hogy nekem bármi közöm van a próféciákhoz, de eléggé felcsigázta az érdeklődésemet ahhoz, hogy igent mondjak neki, ezért ettől az évtől a tanonca leszek.
Emiatt és a gyakori ispotálylátogatások miatt, egyáltalán nem mondhatnám, hogy unatkoztam a szünetben, de mégis sikerült összehoznom egy olyan napot, ami messze felülmúlja bármelyik másikat izgalom szempontjából. Egyik nap ügyesen eltévedtem Pesten, és sikerült egy olyan környékre tévednem, ami nemhogy ismerősnek nem tűnt, de erősen veszélyes is volt. Természetesen nem a hely hibája, hogy olyan alakok járnak oda amilyenek, de nem hiszem, hogy egyhamar visszavágynék oda.
Szerencsémre, legalábbis én akkor úgy gondoltam, összefutottam - teljesen szó szerint - kedvenc rellonosommal. Éppen jó kedvében lehetett, mert kimentett onnan, és cserébe csak annyit akart, hogy jöjjek el vele az évnyitóra, meg utána majd valamerre. Nem hiszem, hogy ez túl nagy ár lett volna, tekintve a körülményeket, úgyhogy egyáltalán nem bántam meg, hogy igent mondtam neki.
Most épp őt keresem, egy cseppet sem izgulva azon, hogyan nézek ki. Kb. egy órával ezelőtt aggódtam halálra magam, hogy mit vegyek fel, és, hogy van-e egyáltalán nem rózsaszín göncöm, elvégre nem akarom, hogy egész este Barbienak hívjon, bár van egy olyan érzésem, hogy ezt sehogy sem fogom megúszni. Végül egy viszonylag rövid sötétkék, már-már fekete ruha mellett döntöttem, aminek összehúzott derékrészét két ezüst csat, és három fekete tüllvirág díszítette. Hajamat még tegnap befontam, ma pedig kiengedtem, így most lágy hullámokban omlik a hátamra. Elég sokat nőtt a szünetben, de azért a derekamat még nem éri el.
Éppen harmadik körömet teszem meg a levita asztalától a rellon asztaláig, amikor megpillantom a srácot egy kicsit odébb a fal mellett. Nem kicsit hökkenek meg a kinézetén, mert azt hiszem ennyire, hát öhm... összeszedettnek még nem láttam őt. Az elegáns szó talán kicsit túlzás lenne rá, de hát én sem nagyestélyiben jöttem.
- Szia, csak nem vársz valakit? - szólítom meg, nem túl fantáziadúsan, de jelenleg ennyi telik tőlem. Remélem, hogy neki van ötlete, mit is csináljuk az úgynevezett randink során, mert, ha rajtam múlik, akkor csendes esténk lesz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Mikor odalépek hozzá, épp beszél egy sráccal, aki kicsit sem tűnik ismerősnek, bár az elkapott szavaikból arra jutok, hogy talán nem is olyan nagy baj. Bőven elég, hogy egy ilyen fickót ismerek, akivel ráadásul ma az egész estémet fogom tölteni. vagy legalábbis a nagy részét.
Furcsa beismerni, de hiába tiltakozom ellene, és veszekszem magammal miatta, a szünet hosszú töprengéssel és álmodozással eltelt napjai után, el kell ismernem, hogy tetszik nekem Mihael. Hogy Yar után miért pont ő lett az, akinek sikerült elérnie, hogy potenciális párt lássak benne, nem tudom, talán azért, mert nem igazán hasonlít az említett kékre, aki ráadásul már nincs is a suliban. Egy kicsit szomorú gondolat, de vigasztal, hogy ő éppen egy nagyon fényes jövő felé tart, ezt még úgy is látom, hogy eddig még nem voltam hivatalos különórán Tender professzornál.
Mihael arckifejezését látva gratulálhatok magamnak a ruhaválasztásért, bár talán viccesebb lett volna, ha mégiscsak rózsaszínt viselek ma. Persze nem tettem, nem akartam rögtön támadható felületet biztosítani neki, na, meg bármennyire is nehéz beismerni, imponálni is akartam neki, ami úgy látszik, sikerült. Szavai egyébként nem ezt támasztják alá, de hangsúlyai, tekintete és vigyora engem igazol.
- Te sem hasonlítasz arra, akit én keresek, de ha már így alakult, azt hiszem, mind a ketten jobban járunk, ha nem várunk tovább eredeti partnereinkre - próbálom felvenni humorának fonalát, miközben elégedetten veszem tudomásul, hogy nőiesnek tart. Ezt, azt hiszem, ritka bókjai közé fogom eltárolni. Mosolyától zöld szemei is vidámabbnak, ragyogóbbnak hatnak, nekem pedig mindent meg kell tennem annak érdekében, hogy ne vesszek el bennük. Azt hiszem, már először is a szemei fogtak meg, na persze csak az egyedi stílusa után.
Mihael a karját nyújtja, én pedig szó nélkül élek a lehetőséggel, hogy közelebb kerülhessek hozzá. Szeretek a közelében lenni, de ez lenne az egyik utolsó dolog, amit valaha a tudomására hoznék. Közben észlelem, hogy a közelebbi asztaloktól néhányan felénk fordulnak, de nem igazán érdekel mások véleménye. Alex és Runa reakcióira viszont nagyon kíváncsi lennék, őket azonban nem látom. Talán jobb is egyelőre.
- Várjuk meg, míg az igazgató úr befejezi a beszédét, és szerintem utána mehetünk. Valahogy nincs kedvem tovább itt maradni. - Még nem vagyok antiszociális, de egyre kevésbé tűröm meg magam mellett az embereket, főleg az idegeneket, és főleg akkor, ha sokan vannak. Ez a tömeg nem tesz jót a lelkiállapotomnak.
- Viszont azt megnézném, ahogy a hátadon cipelsz ki - nevetek fel, majd jobban is belegondolok. - Nem, inkább mégse vagyok rá kíváncsi.
A programtervét nem fejti ki, én meg egyelőre nem firtatom, bár nagyon is érdekel, hogy mit agyalt ki, de mivel megdicséri az öltözetem, ezért úgy gondolom, nem lehet nagyon veszélyes a dolog. Egy ilyen ruha csinos, meg minden, de sok dolgot nem lehet benne csinálni.
Mihael hirtelen kiszabadítja a karját fogásomból, majd kezét a kezembe csúsztatja. Kérdőn nézek rá, mert nem értem, hogy ez miért lenne jobb pozíció, mint az előbbi, de végül ráhagyom, és inkább rákulcsomolom az ujjaimat is a kezére. Ha már van rá lehetőségem, ki fogom használni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Mihael nemcsak, hogy jóképűbbnek tűnik, mint egyébként, de társaságnak is sokkal kellemesebb, mint korábban bármikor. Bár most is kötekedik, de nem sértően, nem érzem benne a bántó szándékot, de sajnos úgy tűnik, hogy a barbiezásról nem most fog leszokni.
- Nem tudom, hogy kiről beszélsz, de, ha nem jött el, akkor bizonyára nem igazán érdekli, hogy kivel mit csinálsz. - Ez eléggé durván hangzott, de hát már nem szívhatom vissza. Sajnos mostanában már nem érzem természetesnek a kedvességet, és gyakran túllövök a célon. Azért megpróbálom kijavítani a hibámat. - Úgy látszik, hogy mára be kell érned velem. - Szavaimat egy mosollyal toldom meg, és egy enyhén kihívó nézéssel, majd belekarolok, ha már egyszer felajánlotta.
Ahogy közelebb kerülök hozzá, megérzem az illatát is, amely nem hivalkodóan, de körüllengi a testét. Kellemesnek találom, ezért lassabban és mélyebben veszek levegőt, hogy tovább érezhessem, átjárja a tüdőmet. Amikor megfogja a kezemet és én rákulcsolom ujjaimat, kezdek biztos lenni benne, hogy jó estém lesz.
Közelsége kezd elbódítani, de ez nem zavar, sőt hetek óta a legjobb pillanataim egyike. Nem aggódom semmi miatt, hiszen Mihael itt van mellettem. Egy halk hang még valahol az agyam egy hátsó zugában óvatosságra int, sőt, mintha olyasmit fecsegne, hogy nem szabadna jobban belezúgnom a srácba, mert nem lesz jó vége, de képzeletben lecsapom azt a suttogó alakot. Nem szabad? Kit érdekel? Veszélyes? Annál jobb. Legalább ez a napom nem fullad olyan unalomba, mint az egész szünetem. Szinte semmit nem csinálhattam az állapotom miatt. Komolyan, mintha terhes lennék. Meg fogok halni, épp ezért kell kiélveznem ezt a maradék pár évet. Ezt döntöttem el a nyáron, és ehhez fogom tartani magam ebben az új évben.
Mihaelnek sikerül megnevettetnie, bár jobban belegondolva annak eshetőségébe, hogy a vállán cipel ki, nem lenne mulatságos. Ezt éppen meg is jegyzem neki, amikor ő úgy dönt, hogy ez cseppet sem érdekli.
Kisebb sikkantással veszem tudomásul, hogy világom teljes mértékben felfordult, és amúgy sem nagyon látok mást a srác hátán kívül.
- Nem az a fontos, hogy most milyen, hanem, hogy milyen lesz, ha egyszer leraksz - fenyegetem meg burkoltan, de eléggé ingerülten. Az még hagyján, hogy cikis a helyzet, nem igazán izgat mások véleménye, de ilyen rövid szoknyában ez a mutatvány több lesz, mint kínos. - Fojtogatni?! - röhögök fel. - Minek nézel, kígyónak? - Ebben a testhelyzetben örülök, ha nem esek le, ráadásul biztos vagyok benne, hogy a nyakát nem érem el. Lehet, hogy megfojtom majd a fickót, de majd csak akkor állok neki próbálkozni, ha szilárd talaj lesz a lábam alatt. Mivel nem látok esélyt a szabadulásra, beletörődöm, hogy muszáj lesz kibírnom, később majd megtorlom valamivel.
- Legalább arra figyelhetnél, hogy minimálisra szorítsd azoknak az embereknek a számát, akik később elmondhatják, hogy milyen színű alsónemű volt rajtam az évnyitón - sziszegem oda neki, tervem szerint úgy, hogy a srácon kívül más ne, de ő biztosan meghallja. Persze aztán rájövök, hogy talán mégsem volt olyan jó ötlet ezt mondani neki, mert ez már majdnem felhívás tapizásra, de végül csak sóhajtok egyet, miközben Mihael a vállán velem elhagyja a termet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

-még a bálon-

Kicsit durvára sikerült válaszomat fel se veszi, amit persze gondolhattam volna, elvégre mégiscsak Mihaelről beszélünk, nem kell féltenem őt, aligha tudnám véletlenül megbántani. Igazából szerintem készakarva sem sikerülne. Szinte egyik hozzám címzett mondatában sem felejt el bókolni, ezért néhány pillanatig gyanakodva nézek rá, hogy talán tényleg egy másik fickóval van dolgom. Ha a srác úgy döntött, hogy nincs kedve hozzám és az évnyitóhoz, csak meg kellett kérnie vagy fenyegetnie valakit, és egy kis százfűléfőzet után meg sem mondanám a különbséget. Ezt az elméletet azonban rögtön elvetem, amint meglátom, hogyan rémiszt vissza csupán nézéssel pár diákot a bámulástól. Nem, ilyen aurája csak neki van.
Válaszából arra következtetek, hogy ma akár el is vethetem a sulykot, talán nem fognak másnap egy árokparton megtalálni egy késsel a homlokomban. Egészen kedvet is kapok a tesztelgetéshez, kíváncsi lennék, hogy meddig bírja, de ekkor jön a csodálatos ötlete, miszerint én biztos, nem tudom a lábamon elhagyni a termet.
Még szerencse, hogy Mihael háta az egyetlen, amit alapesetben látok, így legalább nem kell azokkal szemeznem, akik pár másodperccel korábban valószínűleg a bugyimat csodálhatták meg. Hirtelen átfut rajtam a gondolat, hogy, ha Alex vagy Runa látja ezt a jelenetet, mit gondolhat rólam, de aztán inkább hálát adok az égnek, hogy legalább Yar nem lett tanúja a helyzetemnek.
Mikor jelzem felé ellenséges szándékaimat, szinte kiröhög, és még le is tapiz. Nyugtatónak szánt mondatait egy szemforgatással reagálom le, amit persze ő nem észlelhet, de nem is érdekel. Ez már így is úgy is rossz helyzet, inkább érjünk ki innen gyorsan.

-már Párizsban-

Sosem jártam még Franciaországban, ezért érkezésünk után inkább elnapolom Mihael megleckéztetését és megpróbálok minél több látványt, illatot és hangot elraktározni. Amikor azt mondta, hogy elvisz valahová, én maximum a falura gondoltam, sosem hittem volna, hogy ilyen helyekre is eljuthatok vele. Valójában hálás vagyok neki, de a nagytermes tettei után ezt nem fogom az orrára kötni. Esetleg akkor, ha ez az este tökéletes lesz, vagy legalábbis ahhoz közeli. Abban az esetben még talán meg is bocsátanék neki.
Annyi mindent szeretnék látni az éjszakai, gyönyörűen kivilágított városból, de Mihaelnek más tervei vannak, én pedig megyek vele, elvégre miatta vagyok itt, ez, még, ha alku tárgya is volt, egy randi.
Először hallom egyébként franciául beszélni, és furcsa, mintha a hangja is kicsit másmilyen lenne. Kellemesen zöngés nyelvnek találom, bár úgy gondolom, hogy valakinek, aki nem született francia, nehéz lehet beszélni. Mikor simán bejutunk az épületbe, már-már elismerően nézek a fiúra, de inkább visszafogom magam, nem akarom az egóját növelni, úgysem szorul ilyen téren fejlesztésre.
Odabenn a levegőben terjengő szagoktól nehezebben lélegzem, de ezt elfeledteti velem az új dolgok felfedezésének izgalma és kíváncsiságom, mely cseppet elkerekíti szemeimet és fényt lop a tekintetembe. Sosem jártam még csak hasonló helyen sem, ezért fogalmam sincs, hogy mire számítsak, de ettől talán csak még jobban tetszik a helyzet. Épp Mihael keze után nyúlnék, még, ha ezzel gyengének is minősülnék a szemében, mikor megérzem tenyere melegségét az ujjaimon.
Csodálkozva néznék fel rá, de nincs időm reagálni, mert magához húz és szinte a fülembe suttog. Szeretnék válaszolni neki, de hirtelen közelsége megremegteti a térdem, illata elbódít, míg lehelete megcirógat egy tincset a nyakamnál. Beleborzongok az érzésbe és akaratlanul nyújtom felé a jobb kezemet, mellyel először csak megtámaszkodom a mellkasán, majd belekapaszkodok az ingébe. Nyelek egy hatalmasat, majd megpróbálom működésre bírni a hangszálaimat.
- Kellemes hangulata van, bár nem vagyok olyan idős, hogy ismerjem azt a régi kort, amiről beszélsz, sem francia, hogy igazán átérezzem a dolgot. - Talán kicsit - vagy nagyon - hálátlannak tűnhet a megjegyzésem, de én már annak is örülök, hogy sikerült megszólalnom. Hirtelen tudatára ébredek annak, hogy mit is csinál a jobb kezem, ezért elengedem a fiú felsőjét, mielőtt még jobban összegyűrném, vagy netán elszakítanám.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Nem akarok hinni a szememnek, mikor meglátom a tanár úr arcán a mosolyt. Mielőtt még felháborodhatnék, vagy rákérdezhetnék, beszélni kezd, és attól, amit mond, bennem a szkeptikus, eszére hallgató ember összevonja a szemöldökét, keresztezi maga előtt a karjait, és lassan csóválja a fejét. Mellette azonban megjelenik egy másik alak is, akit nem érdekel a szavakból kihámozható logika, ő az, aki még mindig reménykedik bennem, annak ellenére, hogy eszem szerint már rég lemondtam magamról. Őt az ösztöneim és a szívem vezérlik, és a tanár úr mondatai, filozófiája erőt ad neki.
Agyam azonban nem képes befogadni ezt az egészet, próbál benne hibát, cáfolható dolgot találni még úgy is, hogy tudom, ez a férfi saját hite, véleménye, amellyel akkor sem vitatkozhatnék, ha téves lenne minden állítása. Az, hogy valaki hisz-e mások által láthatatlan, megfoghatatlan, vagy logikátlannak tartott dolgokban, a saját ügye. Mindenkinek más ad erőt, és ennek nem kell megfelelnie a logikának, nem kell ésszerűnek lennie.
- Professzor úr, Aiolosz nem szélisten? - kérdezem, mikor végre úgy hiszem, hogy megfogtam őt, végre hibázott. Persze fogalmam sincs róla, hogy valóban tévedett-e a tanár úr, hiszen a görög mitológiában sok isten egyszerre több dologért is felel. Például Apollón is az íjászat, a gyógyászat és a jóslás istene, mellette pedig néha napisten, aki egyben a múzsák vezetője is.
Bár az időtlen időt nem egészen értem, hiszen az idő bár megfoghatatlan, mégis mérhető és észlelhető, létezése bizonyítható és bizonyított, de amit a professzor mond, azt érdekesnek találom. Ha innen nézzük a dolgot, akkor valóban nem éltem igazán eddig, hiszen alig néhány különösen boldog pillanatra emlékszem, a legtöbb nap unalmas, monoton rutinja egybemosódik, csupán egy hatalmas szürke folt.
Vajon mit kéne tennem, hogy a maradék hét vagy nyolc emlékezetes legyen? Mit kéne tennem ahhoz, hogy elmondhassam, én valóban éltem is a halálom előtt? Bár kezdetben tiltakoztam a tanár úr filozófiája ellen, de most mégis magával ragad, a szerint kezdek gondolkozni, amit elmond nekem. Észrevétlenül szívom be, sajátítom el mindazt belőle, amit fel tudok használni, és szinte észre sem veszem, hogy a korábbi, „csak ennyi időm van” siránkozás helyett azon kezdek gondolkozni, hogy ezt az időmennyiséget hogyan tehetném a legjobbá.
- Szerintem a boldogság nem csak rajtunk áll - mondok ellent halkan a tanárnak, elvégre hiába minden érzelem és szívre hallgatás, ha valaki egy évtizeden át inkább az eszére hallgat, nem tud olyan könnyen váltani. - Akarhatom én nagyon, de attól még valami mindig közbejöhet.
Ekkor eszembe jut édesanyám: talán számára én és az apám voltunk azok, akik miatt hosszabbnak, a tanár úr szavaival élve aioloszinak érezte az életét. Talán épp azért nem feküdt be az ispotályba, mert ő igazán boldog akart lenni még a betegsége ellenére is. Hallottam róla suttogni gyermekkoromban a rokonaimat, hogy, ha anyám aláveti magát a gyógyítók akaratának, és életének utolsó pár évét benn tölti az ispotályban, akkor talán évekkel is tovább élhetett volna. Akkor még nem igazán értettem, hogy miért nem tette ezt meg, de most, a professzor szavainak és saját tapasztalataimnak köszönhetően némileg megvilágosodott előttem a helyzet: mi értelme lett volna éveken át egy ispotály szobájának fehér plafonját bámulni, ha e helyett otthon is lehetett a családjával? A hosszabb élet helyett, a rövidebbet, de boldogabbat választotta.
Kérdőn nézek a professzorra, nem tudom, vajon sejti-e, hogy mennyit segített nekem ezzel a pár mondattal. Nem igazán várok választ a ki nem mondott kérdésre, egyszerűen elkezdek hálát érezni.
- Ezek szerint, ha elfelejtem az időt és minden mást, ami korlátoz, szabad lehetek? Viszont, ha nincs idő, akkor mi értelme van a jóslásnak? Sőt, bár én azt mondtam az előbb, hogy hét évem van hátra, de, ha holnap balesetet szenvedek és meghalok, akkor ez az állításom máris tévesnek bizonyul. A jövőt én úgy képzelem el, mint lehetőségek végtelen sorát, melyekből a döntéseink által választódnak ki létünk lépcsőfokai. De, ha valami ennyire bizonytalan, akkor hogyan lehet foglalkozni vele? Mikor meglátok valamit a jövőben, honnan tudom, hogy az valóban be fog-e következni, vagy csupán egy lehetőség?
Igazán kíváncsi vagyok a válaszára. Már nem akarok hibát találni benne, de vitatkozni szeretnék. Az érvek egymásnak ütköztetése sosem lehet rossz dolog, sőt mind a két fél előtt hasznos ismereteket tárhat fel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Bár még csak most kezdődött a tanév, de engem már a mai nap hajnali sugarai is a tanulószobában találtak. Ez az utolsó évem, és a tanárok tényleg nem viccelnek: a feladatmennyiséget elnézve lehet, hogy ma kezdtem el a leckeírást, de bizonyosan holnap fogom befejezni. Persze itt van az egész hétvégén, és nem mintha lett volna bármi tervem, de azért nem dob fel a gondolat, hogy újabb aioloszi pillanatokat cseréljek fel könyvek feletti görnyedésre. Ráadásul terveztem Mihaelt is felkeresni, annak ellenére, hogy mindig észlelem a csodálkozó tekinteteket, és már a suttogás is elért hozzám, mert a legtöbben nem értik, hogy mit is akarok a fiútól. Sokan arra a következtetésre jutottak, hogy zsarol valamivel, vagy megfenyegetett, ami felületesen ismerve a srácot talán nem is tűnhet furcsának, de közelebbről nézve a dolgokat egyenesen ostobaság. Mihaelnek nem hiszem, hogy ilyen messzire kéne mennie ahhoz, hogy megszerezzen magának egy lányt.
Erről eszembe jut néhány diák, akik elég furcsán viselkedtek ma reggel, bár csak néhány pillanatra láttam őket, így alapos megfigyelés híján nem tudtam megfelelő következtetés levonni róluk. Talán néhány rellonos szórakozott megint pár védtelen diáktársával. Ha végzek itt, majd óvatosan, különösebb figyelve kell visszajutnom a klubhelyiségbe, elvégre nem akarok a sorsukra jutni.
Na, mindegy, egyelőre félre az ilyen gondolatokkal, vissza a könyvekhez. Ha idén végezni akarok, és jövőre szeretnék elkezdeni a gyógyítói mestertanonci képzést, akkor meg kell feledkeznem a magánéletemről egy időre, és neki kell állnom komolyan tanulni. Idén elég sok tantárgyat vettem fel, így aztán a vizsgaidőszakom is sűrűbbnek ígérkezik, mint valaha, de, ha év közben rendesen készülök, akkor nem lehet semmi gond. Addig pedig el kell hessegetnem magamtól a rózsaszín álmokat és ködfelhőket.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Minden figyelmem az előttem heverő könyvnek szentelem, hogy aztán gondolataimat lejegyezhessem a mellette fekvő pergamenre. Egészen jó kis írás fog ebből megszületni, bár, hogy a tanár hogy fogja értékelni, az már más kérdés. Egy pillanatra elmerengek újonnan összeállított órarendem felett, hogy kitaláljam melyik legyen a következő óra, amire készüljek. Talán hamarosan már jóslástan különórám is lesz, ami eddig a legérdekesebb órámnak tűnik idén, természetesen csak a gemmológia után.
Alig kezdek bele egy újabb bekezdés átolvasásába, mikor hallom, hogy nyílik az ajtó. Felnézek és látom belépni egy levitás társamat, aki már ránézésre is annyira boldognak tűnik, mintha pár centivel a föld felett lebegne. Elhúzom a szám, és morgok valamit a szerencsés emberekről, amikor rám köszön.
Egy pillanatra elcsodálkozom a furcsa köszönési módon, majd vállat vonok rá is, meg a válaszra is.
- Semmi különös, tanulok. Veled? Valahogy különösen jókedvűnek tűnsz ma.
Nem jópofizásból kérdezem, tényleg érdekel a válasza, elvégre, ha valami legális szernek köszönheti a csodás hangulatát, lehet, hogy még kérnék is tőle.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

~A tanulás cuki? Te jó ég, ez a lány a fejére eshetett.~ Ez az első gondolatom miután a levitás befejezi a beszédet, na meg a rövid szájtátás. Még sosem találkoztam senkivel, aki ennyire... hát öhm... azt hiszem, a rózsaszín a megfelelő szó ide. Na, szóval nem láttam még senkit, aki ennyire rózsaszín lett volna.
Kezdem tényleg azt hinni, hogy nem egészen magától ilyen, hanem rásegít valami - talán egy bájital vagy bűbáj - a vidám hangulatra. Néhány hónapja még ennyiben hagytam volna a dolgot, nem érdeklődve az után, hogy mivel sikerült elérnie az édesen nyálas állapotot, de most úgy gondolom, hogy rám is férne egy kis vidámság.
Utolsó mondatából azt merem kivenni, hogy akár segítene is rajtam, persze azt még nem tudhatom, hogy ingyen vagy netán bizonyos pénzösszegért cserébe.
- Érdekesen hangzik, amit mondasz. Mit kéne tennem, ha netán én is szeretnék gondtalan és vidám lenni? - Igyekszem nem kertelni, de azért nem is akarok ajtóstul rontani a házba, mert még a végén itt hagy, és én nem tudom meg a csodaszer receptjét, már, ha létezik ilyen, és nem visznek tévútra a megérzéseim.
A lány mosolya azonban biztató, talán nem csak egy teszt, ami elé a tanárok állítják a tanulástól megfáradt diákokat, akik, ha élnek a lehetőséggel, azonnal az igazgató előtt találják magukat tiltott szerrel való visszaélés miatt. Nem, ennyire nem gonoszak az itteni profok. Legalábbis remélem, hogy csak a paranoiám gondoltatta ezeket velem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Nem értem, hogy gondolja azt, hogy hagyjam, hogy átjárjon a cukiság, ezért még inkább kételkedve nézhetek rá, mint eddig. Őt azonban ez cseppet sem zavarja, helyette inkább hozzám lép, és megpuszil. Annyira ledöbbenek, hogy nem is tiltakozom ellene, pedig egyébként nem hagynám, hogy ismeretlenek, jobban mondva csupán ismerőseim puszilgassanak. Ha barátom lenne, vagy legalábbis valami közelebbi ismerősöm, akkor még elmenne, de így?
Kételyeim és húzódozásom azonban hamarosan szűnni kezd, helyette rózsaszín köd kezd terjeszkedni az elmémben addig, míg el nem foglalja azt teljesen. Gondolataim egyre kevésbé tiszták, viszont minden sokkal szebbnek, jobbnak és mi tagadás cukibbnak tűnik.
Érzem, ahogy arcomra kiül egy vigyor, olyan széles, hogy szinte fáj. Nem is értem, mit keresek egy ilyen szép napon a tanulószobában a könyveim felett görnyedve, amikor lehetnék kint a réten is, ahol lehet ugrándozni, meg pipitért szedni.
- Hát ez nagyon jó - nézek a lányra, akinek köszönhetem ezt az egészen édes érzést, fel is pattanok rögtön és megölelgetem őt, mert egyszeriben annyira, de annyira kedvem lett ölelőzni.
Ez az életérzés csodás. Lehet, hogy terjesztenem kéne? Sok diák van a suliban, akire ráférne egy kis vidámság, és szerintem a tanároknak sem ártana, ha néha rózsaszínben látnák a világot.
- Köszönöm szépen - nevetek jótevőmre, majd könyveimet hátrahagyva elindulok a szobám felé, elvégre a hangulatomhoz sokkal jobban illene néhány rózsaszín ruha. Remélhetőleg nem dobtam még ki őket.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő