Budapest
|
|
|
W E I S S A R I O N R U B E N “Give you everything you been dreaming of Just let me in” 03.20., Budapest, Saint bárA létezés maga egyáltalán nem fájdalmas. A problémák, az emberi ostobaság és tudatlanság, az egymással való konfliktusok, a másikkal történő nemtörődömség, amiket embertársaink felé intézünk, teszi nehézzé. A létezés, mint olyan, egy igen egyszerű dolog. Nem kell többet látnod bele, mint amennyit feltétlenül szükséges, az elvárásaidat pedig a béka segge alá kell tenned, hiszen nem játszhatsz Istent, ahogy senki nem teheti meg, egy normális és tökéletes világban, amit mindenki elképzel magának és szeretne. Ugyan, nem kell az álszenteskedés, mindenki egy olyan világra vágyik, ahol neki van igaza bármit ejt ki formás ajkain, ahol az ő akaratának hajlik meg mindenki, ahol nem számít ki és mit mondd, mert az ő szava dönt, legyen az egy szekrény odébb helyezése, vagy egy emberi élet kioltása. Mert titkon, csak félünk bevallani még magunknak is, mindenki erre vágyik. Sok olyan vágy van, amit elnyomunk magunkban, mert mi is tartunk tőlük, ha más nem, attól, hogy kinevetnek miattuk. Van is okunk a félelemre, mert az Istent játszó okosak azt hiszik, hogy mindent megtehetnek, mindenki úgy mozog, ahogy ők elképzelik és akarják, mert a félelem és kétségbeesés az ember legnagyobb ellensége. Bár ugye, mint sok minden más is, ez is nézőpont kérdése. Mert melyik és milyen emberé? Hiszen nem kell messze menni, elég, ha saját magamat veszem elő, mint példa. Az én legnagyobb ellenségem? Ha elpazarolják az időmet. Az idő pénz maszlagot felejtsük el, mert az ilyesfajta klisés faszságokat - bocsánat a szóért, kedvesem - az Istent játszó senkik szokták használni, akiknek talán van mit a tejbe aprítani, de eszük aligha van hozzá, hogy az a tej ne ömöljön ki. És az én időm sokat ér, de ha hasztalanságra szeretnék elpazarolni, akkor neki se álljunk, inkább kiolvasok egy pazar könyvet. Annyi a probléma, hogy az én jó lelkem értékeli a kitartást, és aki megmutatja, hogy az, kitartó abban, amit el akar érni, meglágyítja a szívemet. Így történhetett meg, hogy az előttem elhelyezett fotelben ül a férfi, aki azt hiszi mindent tud, keze ügyében a kikért whisky lustán mozog még. - Hónapok óta tartó kitartásod meghozta a gyümölcsét, Weiss - már-már kedves mosoly ül fel arcomra, mert értékelem a kitartást. Semmi másért. - Itt ülsz előttem. Miben segíthetek? - mély hangom tölti be a szobát, amely a bár egy eldugottabb részében helyezkedik el, rajtunk kívül senki nem tartózkodik itt, a legilimentorok az ajtó előtt, ámbár ők nem számítanak. Szemeimben őszinteség csillan, a kérdésben nincs lekezelő hangnem, nem azért engedtem be, hogy bájcsevegjünk, így majdnem elmondható, hogy elbűvölően érdeklődöm ittléte felől.
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
offline RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
Írta: 2020. március 19. 14:42
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=799300#post799300][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.03.19. 14:42[/b][/url] W E I S S A R I O N R U B E N “Give you everything you been dreaming of Just let me in” 03.20., Budapest, Saint bárA létezés maga egyáltalán nem fájdalmas. A problémák, az emberi ostobaság és tudatlanság, az egymással való konfliktusok, a másikkal történő nemtörődömség, amiket embertársaink felé intézünk, teszi nehézzé. A létezés, mint olyan, egy igen egyszerű dolog. Nem kell többet látnod bele, mint amennyit feltétlenül szükséges, az elvárásaidat pedig a béka segge alá kell tenned, hiszen nem játszhatsz Istent, ahogy senki nem teheti meg, egy normális és tökéletes világban, amit mindenki elképzel magának és szeretne. Ugyan, nem kell az álszenteskedés, mindenki egy olyan világra vágyik, ahol neki van igaza bármit ejt ki formás ajkain, ahol az ő akaratának hajlik meg mindenki, ahol nem számít ki és mit mondd, mert az ő szava dönt, legyen az egy szekrény odébb helyezése, vagy egy emberi élet kioltása. Mert titkon, csak félünk bevallani még magunknak is, mindenki erre vágyik. Sok olyan vágy van, amit elnyomunk magunkban, mert mi is tartunk tőlük, ha más nem, attól, hogy kinevetnek miattuk. Van is okunk a félelemre, mert az Istent játszó okosak azt hiszik, hogy mindent megtehetnek, mindenki úgy mozog, ahogy ők elképzelik és akarják, mert a félelem és kétségbeesés az ember legnagyobb ellensége. Bár ugye, mint sok minden más is, ez is nézőpont kérdése. Mert melyik és milyen emberé? Hiszen nem kell messze menni, elég, ha saját magamat veszem elő, mint példa. Az én legnagyobb ellenségem? Ha elpazarolják az időmet. Az idő pénz maszlagot felejtsük el, mert az ilyesfajta klisés faszságokat - bocsánat a szóért, kedvesem - az Istent játszó senkik szokták használni, akiknek talán van mit a tejbe aprítani, de eszük aligha van hozzá, hogy az a tej ne ömöljön ki. És az én időm sokat ér, de ha hasztalanságra szeretnék elpazarolni, akkor neki se álljunk, inkább kiolvasok egy pazar könyvet. Annyi a probléma, hogy az én jó lelkem értékeli a kitartást, és aki megmutatja, hogy az, kitartó abban, amit el akar érni, meglágyítja a szívemet. Így történhetett meg, hogy az előttem elhelyezett fotelben ül a férfi, aki azt hiszi mindent tud, keze ügyében a kikért whisky lustán mozog még. - Hónapok óta tartó kitartásod meghozta a gyümölcsét, Weiss - már-már kedves mosoly ül fel arcomra, mert értékelem a kitartást. Semmi másért. - Itt ülsz előttem. Miben segíthetek? - mély hangom tölti be a szobát, amely a bár egy eldugottabb részében helyezkedik el, rajtunk kívül senki nem tartózkodik itt, a legilimentorok az ajtó előtt, ámbár ők nem számítanak. Szemeimben őszinteség csillan, a kérdésben nincs lekezelő hangnem, nem azért engedtem be, hogy bájcsevegjünk, így majdnem elmondható, hogy elbűvölően érdeklődöm ittléte felől.
|
|
|
|
Weiss Arion Ruben INAKTÍV
bastard offline RPG hsz: 297 Összes hsz: 423
|
Írta: 2020. március 19. 22:56
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=799426#post799426][b]Weiss Arion Ruben - 2020.03.19. 22:56[/b][/url] Alfred - Saint bár, privát részleg Mondhatni, nagyban kell gondolkodni, mindig. Nagyban és mindig éberen, mint valami kopó, lesni a lehetőségeket, nyújtózni, ameddig a takaró ér és még tovább, mert ez viszi igazán előre az embert, ha kilép a komfortból és átlépi a saját határait. Persze, nem minden esetben teljesen az vezérli, hogy nyújtózzon. Van, amikor csak lehetőségeket keres és van, amikor szórakozást, és közben megleli valami, ami érdekes. Szereti az életet, szereti, ha valami mézesmadzag elhúzódik előtte és rá tud kapni, mint valami csalira. Mert lehet, hogy az a következő olyan csapda, amelyből nem szabadul egykönnyen, mert hiába hisz mindent, a világ tartogathat meglepetéseket és persze azt is, hogy nem ő nyer. Kockázat, izgalom, ez az, ami neki való, nem ücsörögni és bagózni a tornácon, vagy sétálgatni a kirakatok előtt. Mint mikor az első lépések után kinyílt neki egy világ és ő olyan mohón falta, hogy nem tudta követni sem, elragadta, foltok és fények maradtak meg belőle, olyannyira gyors volt. A mámor, a libabőr, minden, ami csak elfogta. Mintha neki lett volna teremtve, mint mikor a mérleg billegett abban a pillanatban, mikor a világra jött, hogy őt melyik oldalra ossza, kiakadt volna a rossz, a sötét oldalán. Ez volt neki szánva talán. Szórakozni kívánt és mást lelt. Miért ne? Miért ne tehetne aprót, miért ne gondolhatna azokra is, akik messze vannak, de mindig ugrásra készen. Mint aki be akarná falni a világot, igazából pedig tenni akar kicsit, vagy pedálozni, sose tudni, mert van pár, akiknek tud ő is, a többieket leejti, szórakoztatják, semmi több. Már akkor érezte, hogy van itt valami, amikor átlépte a küszöböt. Persze, figyelmét lekötötte más, lekötötték, de ahogy végül el tudott vonatkoztatni attól, amit előtte illegették magukat, látott. Szemei kinyíltak és látott, hallott, ő pedig, egyre jobban és jobban ette be magát, előre, semmit sem nézve. Hogy ami semminek indult, lett valami. Bizsergés. Megérzés. Más nem a semmi. Lesznek és voltak nagyobb bukások az életében. A hideg rázza mégis, amint a hűs poharat tartja ujjai között, tekintete ismét megtalálja a másikét. A legilimentorok nem különösebben érdeklik, hiszen megszokta a jelenlétet, mégis, valamiért a borzongás futkos fel bőrén. Nem, nem a félelem, talán nem is az izgalom. Nem tudja megmagyarázni, de jóleső. Lassan emeli ajkaihoz a poharat és aprót kortyol, követi magában az ital rövid útját, és mire keze a pohárral együtt ismét kényelmesen pihen, ahol eddig, már véget is ért. Tekintete az előtte ülőre szegeződik, szinte mint aki át akarja világítani és valóban, nehéz volt, imádja a nehéz munkát, ha valami egyszerű, akkor talán unalmas is. De ő? Kíváncsi. Nem teljesen önmaga, nem kell annak lennie, továbbra sem kell mindent kitárnia. De akkor is kíváncsi. - Aki nem kitartó, az elsüllyed a szürkeség mocsarában – hízeleg felé, mert valóban. Többet hatott és tepert, mint az tőle megszokott. Az elején volt ilyen, amikor kellett, aztán elkényelmesedett, de nyúljon vissza oda, üljön az a tekintet rajta, mint akkor. Aki mindent akar és mohó, és azt eléri. Munkával. - De valóban előtted, vagy csak valami illúzió ez és a végén kiderül, te sehol sem voltál? - húzza a dolgot, mert sosem lehet tudni, mikor valaki más, valaki imposztor, aki a senkikkel foglalkozik, míg a nagy, nos, kutatja a másik nagyot. De nem gondolja talán komolyan, egy apró humor belefér, nem? De. Mintha ő irányítana. És el is hiszi. - Talán mindenben, talán semmiben. Valóban a lényeg legyen az első, vagy az, hogy tudjam, én akarom-e? Egy kis üzlet, egy kis kérdés – nem lövi el azonnal, ő ráér, és addig talán rá is érnek. Nem tudja. Semmit sem tud és ez valahol mélyen, eltemetve bosszantja, mert tudni akarja. Mindent. Újabb korty, lassú, apró. Kell a tiszta fej.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
offline RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
Írta: 2020. március 20. 11:37
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=799476#post799476][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.03.20. 11:37[/b][/url] W E I S S A R I O N R U B E N “Give you everything you been dreaming of Just let me in” 03.20., Budapest, Saint bárAz emberek a maguk formájában borzasztóan szórakoztató lények, hiába tartozom közéjük, mert én aligha szórakoztatok bárkit is bármikor. Ez egy olyan történet, amit nem járunk körbe, mert felesleges... na mi lenne? Úgy van! Időpocsékolás. Tehát szórakoztatóak, és még csak észre sem veszik, hogy a reakcióikkal, szembogaruk villanásával milyen mérhetetlen örömöt okoznak a másiknak, pontosan akkor, amikor nem is számítanak rá. Az embernek vannak olyan testi reakciói, amit nem tud irányítani, mert fel sem tűnik neki, hogy megtörtént, a teste megcselekedte azt az apró libabőrt, azt a minimális rezdülést, ami túl sok mindent árulhat el. De akkor már mindig késő. Ahogy most is az. Reakciója sok mindent elárulhatna, és akkor megint eljutunk a problémákhoz, csak nem érdekelnek. Bármilyen reakció hidegen hagy, amit az előttem ülő produkál, hiszen vajmi kevés esélye van arra, hogy felkeltse az érdeklődésem. Szemtelensége árad belőle, ahogy helyezkedik, ahogy kortyol az aranyló italból, melynek hűvössége az én bensőmet is melengeti, amikor leér gyomromba. Pillantásom elveszem róla, a könyvespolc felé fordítom fejemet, szinte már-már egy unott sóhaj szalad ki ajkaimon, miközben a köteteket fürkészem, hogy vajon melyiket kapjam le és álljak neki olvasni, amíg értékelem a kitartást, mert egyelőre mást nemigen tudok értékelni. Hamarosan váltunk át időpazarlásba, amit a szívem és lelkem, de még a testem is fájdalomként él meg. Az én időm sokat ér, nem pazarolhatom el holmi jöttment, magas lovon ülő... emberekre. Ó, a szürkeség és a mocsár kettőse. Visszafordítom fejemet felé, amikor megüti fülemet hangja, tekintetünk találkozik. Egy halvány, óvatos mosolyt eresztek meg magamnak. Weiss, meg kell mondjam, már lassan aranyosnak mondanálak, ahogy ülsz abban a fotelben, mégis forrsz belül. Vajon miért? Innen érzem a zsizsegést, ami belőle árad, ámbár mindegy, mert fejembe folyamatosan jönnek az információk így is, hamar kiderülhet mi a baja. Helyzetjelentések kintről, információk, kérések, óhajok és sóhajok. Nagyot szusszanok. - Milyen kedves feltételezés - szelíd mosollyal arcomon pillantok le a kristálypohárra, ujjaim között forgatom azt, éppen annyira megdöntve, hogy a whisky még ne löttyenhessen ki. - Nem kenyerem, amikor vádakkal illetnek. Előttem ülsz, nem más előtt, mert megérdemled - pillantásom hirtelen villan rá, fejem egy millimétert sem mozdul a cselekvés közben. Hangomban nincs fenyegetés, a semlegesség és közlési hangszín úgy üti meg a szoba csendjét, én is beleborzonganék. - Hogy te akarod-e? - fél szemöldököm ráng meg egy pillanatra, éppen azzal egy időben, ahogy kiengedem magamból a halk kacajt, ami neki szól bizony. Talán nem kell bizonygatnom, elég egyértelmű. Mosolyom szélesebb lesz, ahogy fejemet oldalra billentve kapom el tekintetét. - Egyelőre az időmet vesztegeted, amit nagyon nehezen tolerálok, úgyhogy ha csak a kitartásodat akartad megmutatni, akkor ügyes fiú vagy, sikerült - ismét kiengedek egy halk kacajt. Lábamat átvetem a másikon, térdemen támasztom meg jobbomat, majd whiskymet tartó kezemet is ráhelyezem. Fejemet, a legelbűvölőbb mosolyom mellett, döntöm hátra és támasztom a fotelnek. Halk kattanás jelzi, ahogy a legilimentorok egyike kitárja az ajtót, hiszen itt az ideje távozni, és könyörögnöm sem kell remélhetőleg eziránt.
|
|
|
|
Weiss Arion Ruben INAKTÍV
bastard offline RPG hsz: 297 Összes hsz: 423
|
Írta: 2020. március 20. 23:08
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=799596#post799596][b]Weiss Arion Ruben - 2020.03.20. 23:08[/b][/url] Alfred - Saint bár, privát részleg Nem kell tökéletesen ismertnek lenni a testbeszéd olvasatában, hogy leesen, a férfi épp nincs se lenyűgözve, se lefoglalva, szinte már-már látja, ahogy feláll, kihúz egy kötetet és lapozgatni kezdi. Szinte látja, hogy fejében már eltemette a pillanatot, amiről még mindig úgy hiszi, saját maga fogja és terelgeti. És valóban, van benne valami. Mind a ketten ezt teszik, majd eldől, kinek a marka erősebb. Talán nem is fontos. Látja, figyeli, ahogy egyre jobban elveszik a kíváncsiság fénye, a vonások ellazulnak, nem mennek se jó, se rossz irányba, semerre. Elveszti a pillanatot. Vagy épp mesterkélten játszik erre? Utóbbi. Mintha erre született volna és mégis, a sok év alatt valamelyest már beleivódott a bőrébe, hogy hogyan és mit fessen rá, mit és hova. Odakint tudja mik vannak, így óvatos, amennyire lehet, amennyire képes. Talán igaza volt az ifritnek, nem ártana idejét tanulásba is ölni. Majd meglátja, mennyire erős ez benne, mennyire lesz szüksége arra, hogy kicsit erősítsen magán odafent is. Egyelőre sekélyes, hagyja gondolatait cikázni, mint aki izgul, fél és tolong egyszerre minden négyzetcenti láttán. Aki kíváncsi és valóban, mert nem tudhatja, hogy a valóság mit takar, mit leplez. Tökéletes. Így kell lennie. Nem kívánt nagy bölcseletet, mert az nem az ő területe, nem kívánt sosem szószóló lenni, és most mégis. Talán tényleg tanulni akar valamit. Nem fontos, hogy ezen most elgondolkodjon. Mosolyog. Apró, alig mozdulnak ajkai, de megteszi. Persze, hogy nem veszi komolyan, miért is tenné. Miért, ha nem kell neki. Ha nem érdek. Ahogy szép lassan fejtődtek le a rétegek, úgy mászott elő az, akivel szemben most ül. Aki miatt hajlandó volt a nehezebb útra és a verejtékre mellé. És akkor mosolyog. Menten kitör belőle egy röhögés, de nem, az nem kedves, nem aranyos. Nyers, öblös és állatias. Talán lenne inkább egy üvöltés. Ám legyen. - Nem vádak, nem. Csak apró kérdés, sokan nyúlnak eme trükk felé. De aki nem fél semmitől, annak nincs rá szüksége – biccent felé, mintha ezt is elismerné. Pedig olcsó trükk, unalmas, ha nem így lenne, ahogy mondja, nem ülne itt. Lerombolta volna azt az illúziót, amely idecsalogatta. Megérdemli. Valóban? Pedig, ha rajta múlt volna teljesen, nem finomkodott volna. Megérdemli hát. Mindent. A bizsergést. Aztán elmúlik. Eltöri a nevetés, tekintetük egybe fúródik, állja. Mint valami vadnál, ha elkapod, véged és nincs tovább. Ő pedig vad, most mégis, tekintetében nem csillan vissza az a tűz, amely belülről égeti. Most elfojtotta, máshol tartja. Teste nem mutat semmit, egy fokkal érzi csak azt, hogy türelemre kell intenie magát. Mire elengedi tekintetét, már finoman nyílik is a zár, finoman ki is lett parancsolva. Komolyan? Azt hitte, azért ült be ide, hogy megnézze magának és fordítva? Elnéz az ajtó felé, de nem mozdul, nem áll fel. - Akarom – fordítja arcát vissza felé. Őszinte szó az akarat, mert neki mindig az van. Mély, tömör, legyűrhetetlen. Kész sértés a feltételezés, de, most ez is kell. - Nem vagyok gyerek, aki beszaladt a nagy emberhez megmutatni, mit ért el. Nem vagyok az se, aki most reszketve áll fel és szalad ki. Tudom mit látsz – ki ne tudná, tükör sem kell hozzá. Hangszíne változatlan, nem változik semmi. És mégis. Más miatt áll fel a szőr a karján. Saját maga bensője. De nem lehet. - Valóban mégis gyerek vagyok, aki most lép ki a való világba. Akinek nem mondtak el mindent. Valóban üzletet akarok, akár nevezhetjük szövetségnek, szívességnek. Akarom és ki is mondom – pillant az ajtó felé, amely ha bezárul, akkor folytatja. Formaság csupán. - Nincs szükséges a fellengzésre, az üres körökre. Értem. Engedjük is el. Megéri az idődnek vagy el se kezdjem? - mert ha tovább marad, akkor mesél, de, ahogy jelezte, időt veszít. Hát hogy hízeleghetne jobban, ha engedélyt kér szinte, hogy rabolhassa?
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
offline RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
Írta: 2020. március 20. 23:58
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=799602#post799602][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.03.20. 23:58[/b][/url] W E I S S A R I O N R U B E N “Give you everything you been dreaming of Just let me in” 03.20., Budapest, Saint bárFőbb erényeim közé tartozik a türelem és a megértés. Ezek egyvelege pedig olyan hatalommal ruház fel, amit nagyon kevesen érthetnek meg. Elmondom miért, mielőtt a szívedhez kapsz, hogy ömlenek a hülyeségek és snassz dolgok a számból. Kezdjük a türelemmel, ha már azt említettem elsőnek. Egy olyan emberi tulajdonság, ami mérhetetlenül megkönnyíti az életet. Türelmes vagyok, tehát nem kapkodok el dolgokat, nem nyaggatok embereket, hogy gyorsabban dolgozzanak. Kivárom a sorom, és ha én vagyok a hatvanadik akkor elfogadom, vállat vonok, és tovább sétálok, nem törődöm vele, mert türelmes vagyok. Mennyivel egyszerűbb, nem? Türelmesnek lenni, és nem izgulni felesleges dolgokon, amik csak megnehezítik az életedet, talán itt jöhet képbe a megértés. Mert megértem, hogyha te türelmetlenebb vagy, megértem, ha neked az idő valóban pénz és haladni szeretnél. Megértem, ha neked a türelmed véges és nem szereted ha feszegetik a határokat, amiket meghúztál. Ó, azt én sem szeretem, de a határok mozgathatók, ha én azt akarom. És most? Egyelőre a türelem fázisának határa kerül kitolásra a velem szemben terpeszkedő férfival kapcsolatban, és komolyan úgy érzem, hogy hálás is lehet nekem, amiért nem penderítettem ki rögtön, akkor és ott, amikor benyögte, hogy ő akarja-e? A magabiztosság egy ügy érdekében nagyon fontos, csak tudnunk kell kinek adjuk elő, mert talán nem mindenki értékeli, főleg nem akkor, ha az a magabiztosság hamis, vagy olyanból származik, amire nem kellene büszkének lenni. Apró sóhajt engedek meg, miközben pillantásom visszavezetem vendégemre, a kristálypohár ezzel egy időben emelkedik ajkaimhoz. Tekintetem csillogása elárulhatja talán, hogy ez a hízelgés mit sem ér, de hogy biztos legyen, szavakká is formálom a hideg pillantást. - Ne hízelegj nekem - teszem vissza térdemre a poharat egy könnyed mozdulattal. - Aki nem fél semmitől, az már halott - a zárnyelv halk kattanással jelzi, hogy elhagyta nyughelyét. Az ajtó kitárul, a legilimentorok egyikének kérdő tekintetével találom szemben magamat, ahogy belép, majd türelmesen vár az ajtóban, kezét az ódon kilincsen pihentetve. A türelemről beszéltünk már, az itt elengedhetetlen, különben mindent egy helyre dobhatnék és felgyújthatnám. A türelem fontos. Fejemet előre biccentve pillantok vendégemre, és amikor megszólal, a szelíd mosoly egy hideg és gonosz vigyorrá alakul át pillanatok alatt. Még mindig nem érti. Elhiszitek ezt? - Nem érdekel különösebben, hogy mit akarsz - kellő nyomatékkal ejtem ki számon az utolsó szót ahhoz, hogy érezhesse, az akarásnak itt vajmi kevés esélye - vagy csak helye egyáltalán - van. Az ajtó becsukódik, szinte hangtalanul, szinte már fájóan lassan, így mikor ez megtörténik, tekintetem visszaesik rá. - Ez alapvetően is egy nagyon kellemetlen szó, te itt, nagyon maximum, szerethetnél valamit, Weiss - türelmes vagyok, így megadom neki. Kitartó volt, így megérdemli, hogy előttem üljön. Minden szintet végig járt, hónapok óta az elit tagja és kitartóan próbált meg bejutni hozzám. Nem vagyok Isten, hogy erre nemet mondhassak, nemde? Hirtelen mozdulok. Lábam a puha szőnyegen huppan, miközben előre dőlök, a pohár a tömör fa dohányzóasztalra csusszan, könyökeimmel térdeimen támaszkodom meg, miközben a férfi arcát fürkészem és arcomon a hideg mosoly bujkál. Milyen kedves, ezt mondtam már? - Mondd el nekem mit látok - támasztom államat összekulcsolt ujjaimra. - Mert én egyelőre téged látlak, aki azt hiszi, hogy ő tesz nekem szívességet azzal, hogy a fotelben ülhet és whiskyt ihat - érdekes látásmód, de nyitott vagyok az újabbnál újabb nézőpontokra, főleg, ha azok nem fecsérelik az időmet, így értelmüket is meglelhetem, ha nagyon keresem. Eddig? Unom magam, igyekszem szórakoztatni magam, a saját érdeklődésem akarom felkelteni, hogy tovább tudjam értékelni vendégem kitartását. Nehéz munka ez. - C-c-c - húzom el számat, arcom grimaszba torzul, ahogy összeszorítom szemeimet. - Megint ez a kellemetlen szó, ámbár akkor ne rajtam bukjon a dolog. Tehát üzlettel jöttél hozzám, ha jól értem. Hallgatlak - összekulcsolt ujjaimon pihentetem fejemet még mindig, tekintetem le nem veszem vendégemről. Akárha egy kihallgatáson ülnénk, csak az nem biztos, hogy ki hallgat ki kicsodát. Érdekes egyáltalán ez? Számít? Az önbizalom, amely olyan dologból származik, amire nem lehetsz büszke, mit sem ér itt, mert a szabályok az én kezem által lettek leírva, és azzal, hogy átlépte a küszöböt, elfogadta őket. Talán még a kíváncsiságomat is felkelti, és mégsem lesz időpazarlás. Kellemes fordulat lenne. Akarom.
|
|
|
|
Weiss Arion Ruben INAKTÍV
bastard offline RPG hsz: 297 Összes hsz: 423
|
Írta: 2020. március 22. 11:17
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=799795#post799795][b]Weiss Arion Ruben - 2020.03.22. 11:17[/b][/url] Alfred - Saint bár, privát részleg Talán mégse volt olyan jó dolog és ez nem egy egészséges pillanat az, ahogy egy helyre kerültek. Noha fogalma sincs és tisztában sincs azzal, amely miatt ez egyelőre igencsak ingatag terep, valahogy érzi a zsigereiben, mélyen, hogy fék. Hogy óvatosan, hogy most gondoljon a nyugtató zenére, mezőre és kis nyuszikra, bár nem, hazugság, ha ő le akar nyugodni, másra gondol. Mindegy mi az, de eléri és akkor jóság van. Persze, nem kell ez most, egész időben bizseregnek a zsigerek, hogy végre gondolkodik is azon, hogy néha nem árt, ha előbb kétszer átrágja magában a szavakat. Valahogy megérti, hogy szinte már rögtön ajtót is kap majdnem. Igen, elrontotta, rossz irányból és a rosszabbik hangnemben közelített. Még mindig nem az ő terepe ez, ő szeret irányítani, vezetni, bármit, csak nehezen veszi, ha újak próbálják elnyomni, mert ebben is válogat, nem fogad el akárkit, nem is akar elfogadni, egyelőre azok, akik vannak, tökéletesen elegek. És mégis. Most kicsit kell, hagyni kell és várni, talán a csodára, saját magától. Bár nem hatja meg azzal, amiket mond, még ő se hitte el, ennyi kell. Kellett. Neki pedig egy kicsi csend a maga részéről. Mert ugye a rossz oldal. Nem szikrázik semmi, nem akar lángra lobbanni, csak és egyszerűen érzi egy kicsit, ha épp nem a magában fortyogó dolgokra figyel. Kihúzza magát ültében, kényelmes pontot keres, mert nem, nem megy ki. Kellene, mert bizonyára akkor úgy kényszerítik, azonban senki nem mozdul, sem aki belép, se a másik a fotelből senkit. Apró mosoly. - Vagy túlságosan ostoba hozzá – mert valóban, és mégis igaz, mindenkinek van félelme, mindenki képes félni, ameddig képes felfogni a helyzetet maga körül. Van az a szint, főleg aki hősies akar lenni, amikor viszont, ostobaság nélkül ugyan, de nem veszik észre azt, csak utólag reszket a kéz és a láb, szakad ki a szív, mert akkor és ott más számított. Hogy ő hős lenne? Sosem. Ő az, akitől a hősök mentenék a másikakat, akitől óvnák azt, de vele is előfordult, hogy nem vette észre, neki sajátos és más talán ez az egész, fogalma sincs. Lehet, hogy ő is részben ostoba hozzá. De ahogy nem mozdul, úgy folytatja a férfi és úgy tájékoztatja, hol hibádzottak szavai, hol csúszott ki majdnem. Nyugodtságot sugároz, ahogy ott ül és figyel, ahogy bólintva ismeri el, hogy igen, talán ez volt a probléma. Legyen neked igazad alapon hagyja a dolgot. Nem, nem hízeleg akkor. Más kell. - Akkor szeretnék. Igen. De az érdek, nos, azt fenn kell tartanom, hogy mégis érdekeljen – mert érti ő, hogy mit akar és ez nem tetszik neki. De nem csusszanhat el ezen, ha már az ajtó bezárult és a tag eltűnt. Tehát, még egy esély? Nem tűnik olyannak, aki a harmadikkal élni fog. Ahogy mozdul, úgy kerül kissé közelebb, úgy vált tartásán, hirtelen és mégsem rezzen meg, nem ugrik meg szinte, hogy ez félelmet keltett benne, ő azonban nem mozdul közelebb, nem csusszan előre, továbbra is onnan szemléli, tekintete követi és megállapodik vonásain. Szórakozik és mégsem. Egyelőre. - Én szívességet ezzel? - emeli meg a poharat, kérdő tekintettel. Ajkaira apró, hamis, de szelíd mosoly ül. Mindjárt röhögni támad kedve, ahogy kezét előre nyújtva ő maga is leteszi a poharat, majd kezét visszahelyezi a fotel karfájára, ahol eddig pihent, ujjai most a semmit tartják. - Ez nincs így. Tény, hogy a munka „gyümölcsét” illendő megünnepelni, de koránt sem. Elvesztem a gondolataimban kicsit, de nem. Ezt most rosszul látod – lágyan rázza meg a fejét és hát miért lenne így? Amúgy de, de hát most nem ő ül a mindenség közepén, még ha valahol nem is tetszik neki. Mindegy. Abban igaza van, hogy itt most mégse ő az, aki számít. Elvonatkoztat. - Igen, üzlettel – bólint, most már kicsit helyezi a saját súlypontját másfelé. Már nem a kényelmes ülés a fontos, hanem, hogy közölni szeretne. - Nincs tisztább dolog az elismerésnél. A pénz nem fontos, nekem van, neked van, azt kezdek vele amit ak... amit szeretnék. Úgy gondoltam, hogy beszállok az éjszaka világába, azonban nem mehetek el amellett a tény mellett, hogy egyelőre ki uralja a piacot. Hogy ne úgy tűnjön, hogy a babérokra török, hanem együttműködésre számítok. Vagy valami ilyesmi. Őszinte leszek, talán tárgyalni nem a legjobban tudok, azonban maga az idea, az biztosabb, mint a szavaim. De tapasztalatom... aligha több, mint bárki másnak. Szeretnék veled dolgozni azon, hogy a világ, ami a nap leszállta után éled, tökéletes legyen. És én téged szeretnélek, mint lehetséges partner – fejezi be, bár talán ezzel sem ér el semmit, de akkor majd megoldja, másképp. De ez a tökéletes alkalom lenne arra, hogy valóban megtudja, ki is a másik – már amit hajlandó megmutatni.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
offline RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
Írta: 2020. március 22. 14:44
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=799828#post799828][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.03.22. 14:44[/b][/url] W E I S S A R I O N R U B E N “Give you everything you been dreaming of Just let me in” 03.20., Budapest, Saint bárPedig a félelem gyönyörű dolog. Lehetséges, hogy botor és vakmerő döntésekre készteti az embert, olyanokra, amiket alapesetben aligha tennének meg, mert a józan eszük az ellenkezőjét diktálja nekik, mégis megteszik, hiszen a félelemnek olyan mértékű befolyásoltsága van az agyra, amely szinte már-már felfoghatatlan. Félelemből cselekedni sokaknak mentség, sokaknak támasz, és más valakiknek pedig egyszerű indok arra, hogy megcselekedjék azt, amit elképzeltek. De ha egy ember félelemből tesz valamit, akkor az őszinte? Hiába őszinte érzelem a félelem, talán az egyik legőszintébb, mert azt nem tudod befolyásolni, nem tudod elrejteni, egy apróbb rezdülés is elárulja, hogyha félsz. Mindezek ellenére mégsem érzem úgy, ha valaki félelemből cselekszik meg az én javamra esetleg valamit, az őszintének mondható. Nem-nem. Cselekedd meg azért, mert megszeretnéd, mondd ki, mert el szeretnéd mondani és állj elém, ha hibáztál, légy őszinte, de félelmet ne lássak a szemedben, mert akkor nem tisztelsz eléggé, csak a félelem beszél belőled. Nincs értelme ennek, mert ha nem tisztelsz, ha nem érzed, hogy elmondhatod, mert tartasz a következményektől, akkor félsz, és nekem ez jó. Nem szeretném, hogy félj tőlem, így csak egy hümmögést eresztek el arra, amit mondd, jobb szemöldököm éppen hogy csak megrezdül az elhangzott mondatra. Hogy ostoba lenne mindenki, aki nem fél? Lehet benne ráció, mert mindenki tagadhatja, de mélyen legbelül a félelem mindenkiben megbújik. Kinek több, kinek egyetlen egy dolog, de mindenkiben van félelem, még ha nem is olyan feltűnő, ha takargatja, ha még magának sem vallja be. Szeretnéd, hogy elmondjam az én legnagyobb félelmemet, mi? Ne aggódj, nem fogom, ennek még nem jött el az ideje, de ha figyelsz a részletekre, ha okos vagy, akkor elég hamar rájöhetsz. Légy kitartó. - Vág az eszed, mint a beretva - emelem meg felé poharamat csöppet, majd kortyolok. Végül a nyugodalmas pozíció csak hamar elmúlik. Nézzenek oda, jó modorra kell tanítanom az előttem ülőt? Üsse kő, ha már a második esélyt megkapta, mint mindenki, aki belép ebbe a szobába, akkor egy kis etikett sem árthat. Mert ugye, ha belépsz ide, az első esély mindig arról szól, hogy mikor jutnak el a tudatodig a szabályok, amelyek köztudottak, mégsem értik meg sokan. És, legnagyobb sajnálatomra, Ruben, te is ezen buktál el, de nem baj, hiszen még mindig jár a második esély. Az első a legfontosabb, hogy meghúzzuk a határokat, megértsd a szabályokat, felnyíljon a szemed és tudd értelmezni a leírtakat, majd jöhet a második, amikor reményeim szerint mindig elérünk a lényeghez. - Magas lovon ülsz, Weiss - mélyet sóhajtok, már lemondónak mondanám. Apró mosoly bujkál szám szegletében, miközben fürkészem az arcot, amely mosolyog. Szemtelen. - De csak a tisztán látás végett elmondom, hogy a szívességeket én teszem neked egyelőre. Azzal indult, hogy fogadtalak, folytatódott, hogy hellyel, majd itallal kínáltalak, végül, hogy nem tettelek ki a bárból, amiért fecsérled az időmet - amely a legfontosabb minden ember életében, és eddig az én időm csúnyán fel lett koppintva, amit nehezen viselek, de türelmes vagyok, amiért ő kitartó volt. Oda-vissza működik a dolog, hiszen megérdemli, és ha valaki megérdemel valamit, eljutott oda, ahova szeretett volna, illik megjutalmazni. A jutalom maga, most nagyon úgy tűnik, de én vagyok Rubennek. Micsoda remek napnak nézünk elébe, ha ez valóban így lesz a végére, azonban egyelőre még nagyon az elején tartunk. Kiderül majd. Összekulcsolt ujjaim rándulnak meg kicsit, amikor végre közli a lényeget. Üzlet. És bár ez egyelőre semmit nem jelent, mert kinek milyen üzlet éri meg jobban, de talán már elmondható, hogy az érdeklődés apró szikrája csillan meg megacélozott tekintetemben, ahogy beszélni kezd. Lényegi információ aligha van benne eddig, mégis megérinti a szívemet, ahogy kijavítja magát beszéd közben, mert már érti. Rájött a szabályokra, még ha kicsit szájbarágósabban is kellett elé tenni, nem probléma, a lényeg mindig a vége a dolgoknak, és egyelőre meg vagyok elégedve. Türelem, a kitartása miatt, most pedig türelem azért, mert felcsapott bennem az érdeklődés, így lehunyt szemekkel iszom magamba a szavakat, amelyek elhagyják ajkait. Mégis tudja, hol helyezkedik el a ranglétrán, ezért van itt, nem másért, mert nem ellenséget akar belőlem, amire így is vajmi kevés esély van, hiszen felőlem fel is gyújthatja magát a nagyvilág előtt, nemigen érdekelne, hanem partnert. - Ez már majdnem hízelgő - nyitom ki szemeimet lassan. Óvatos mosoly kerül fel ajkaimra, ahogy elkapom az engem figyelő tekintetet. Aprókat bólintok, miközben ujjaim kicsúsznak egymás közül, lassan nyúlok a pohárért, ami ismét az asztalon koppan egy kiadós korty után. - Partnernek szeretnél abban, hogy elindíts egy éjszakai tébolyt a nagy világban, ám arról még nem esett szó, hogy ez nekem miért éri meg - könnyed mozdulattal vetem át lábamat a másik térdemre, a pohár is ujjaim között végzi ismét, mielőtt folytatnám. - Mint mondtad, pénzem van, üzleteim vannak, társaim vannak, adrenalin nem kell, úgyhogy beszéljünk a lényegről, ne fecséreljük egymás idejét. Főleg ne most, kérlek, amikor végre elindultunk egy olyan úton, amely talán mindkettőnknek megfelelő lehet - apró, már-már elnéző mosoly kerül fel arcomra. Tekintetemből semmi nem olvasható ki, egyszerű semlegesség csillan benne maximum, amely a másiknak vagy előnyére, vagy hátrányára fordul majd át. Ne okozzon nekem csalódást, hiszen végre kezdünk kilyukadni valahol, ami még a végén megfog, megtart és magával sodor. A legfontosabb mégis elmarad mindig; nekem ez miért jó?
|
|
|
|
Weiss Arion Ruben INAKTÍV
bastard offline RPG hsz: 297 Összes hsz: 423
|
Írta: 2020. április 7. 11:43
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=803757#post803757][b]Weiss Arion Ruben - 2020.04.07. 11:43[/b][/url] Alfred - Saint bár, privát részleg Félelem. Az érme másik oldala az, amikor látod csillogni a tekintetekben, amik nagyra nyílva szegeződnek rá. Sokszínű íriszek erdeje, amelyben mindig ugyanaz a villanás, csillanás, egy pillanat, majd még több, megfertőzte, elburjánzott és mindenhol megült, végül pedig tetőtől talpig elmérgesedve itta bele magát akár az illatba is, amely körbelengte. Lehetett bármennyire édes, a végére keserűvé vált, szinte kézzel fogható. És csak ez számított, mert a félelemre építkeztek néhol, szilárd alapot nyújtott, vagy épp ingatag, ez mindig kétes volt, mindig érdekes felfedezni, hogy ki mit és mennyire merészkedik el abban az állapotban bármerre is. Érdekes és furcsa játék, mondhatni, mint valami ragadozó és a vad közötti fura párhuzam, és valóban, mert a nagy hal megeszi a kicsit, és mégis, mi van akkor, ha két nagy kerül egymással szembe? Addig tépi, marcangolja, míg végül könnyedén nyeli el, vagy csak léteznek egymás mellett, elismerve mindent? Nem fél, nincs benne félelem, ha kell, előadja, hogy van valami, de nem tud rettegni úgy, mint amikor valaki a földön térdel, az életéért vagy másért könyörög. Akaratlan fut fel benne az érzés, beleborzong. A képeket elásta, mélyre dugta, nem hülye legilimentorok között ő is óvintézkedéseket hozni a maga elméje érdekében. Nem ő a mester, nem ő az, aki megváltja ezzel a világot, de épp elég és kellő. A szükséges. Figyel a szavakra, a gesztusokra, magára, hogy ne csússzon ki. Nehéz, vagy épp figyelmet igényel, de tudta, sejtette, hogy nem lesz egyszerű, az egyszerű már unalmas. Kihívásokat szeretne, amelyek felpörgetik, beindítják, amelyek ezekbe a még mindig csendes időkben hoznak valamit. Apró mosoly kerül fel ajkaira, szinte már szerény. - Ó, köszönöm. Igyekszem – biccent felé, ő ugyan nem kortyol, de a poharat maga is megemeli. Ajkait száraznak érzi, apró mozdulattal nedvesíti meg, a whisky aromája még mindig uralkodik, kedvtelve ízlelgeti újra és újra, miközben a férfi visszanyeri a türelmét és talán nem ássa el végleg. Tény, vele nehéz, mindig is az volt és még maga is elismeri, ha szavakkal nem is, de magában igen. Sosem akart könnyű lenni és sosem akarta visszafogni magát, de felfogja, megérti, hogy itt más taktika kell, más arculat. Persze, miért is ne. Könnyű mondani, megcselekedni nehezebb. Háromig számolni tanul, gondolkodni a szavak előtt, ismét. Nem ez az első alkalom, csak mindig elfelejti, megfeledkezik róla, pedig aki előtt gyakorolja, ő sem mindig toleráns. Sőt. De akkor újra. - Meglehet. Onnan lehet a legnagyobbat esni – bólint felé egy aprót, immáron komoly ábrázattal. Hogyne ülne magasan? Mindig az övé volt a világ azon része, amire csak szemét vetette, megtanult magason ülni, mondhatni, sosem ült alacsonyan. Soha. Most mégis, mintha ott lenne, leereszkedve, csendben és türelmesen figyeli a másik szavait. Feje aprót billen oldalra, arcán értetlenség. - Kérlek, ne érts félre – kezdi el, miközben helyezkedik kissé, mielőtt elterülne annyira a fotelben, hogy testtartása is azt sugallná, ő valóban nem értékel semmit sem. Pedig de. Csak másképp. El kell fojtani a vörös ködöt. Most el. - Én értékelem nagyon is a szívességet, mi több, a fogadást, bármit. Nem erről van szó, nagyon is érzem ennek a súlyát – mert most arca komoly és tényleg, akkor most annak is kell lennie. Ha már időt ölt bele ő is, mondhatná, hogy neki is mennyi ment ide és oda, mennyit áldozott és mennyit pakolt bele, de tudja, akkor végképp veszítene, akkor végképp vége. Nem, fel sem hozzá, úgy tekint rá, mint valami adományra, egy apró csomagra, amelyet letett lábai elé, hogy igenis képes rá, csak idő kell ehhez is, mindenhez. Ahogy a ködös szavak idejének is vége, úgy tűnik, ez sem nyerő. Nem ő a tárgyalások embere, ez tudott, kezdi magát hülyének érezni, hogy most ebbe egyedül vágott bele. Másnak fondorlatosabb szavai vannak és okosabb rávezetése, gondolatai. Mindenkinek megvan a maga szerepe és feladata, egyértelmű, hogy neki mi. Nem ez. De ezt most neki kell elintézni, elvégre, ő akarja, ő akar kitűnni a tömegből valamivel és egy pár apróságnak, azok azonban nem fontosak. - A lényeget is mondtam. Én téged szeretnélek, nem mást. Nem a pénz, nem a hírnév, hanem te – folytatja akkor ott, ahol abbahagyja. - Hasonlóképp illúziókra építeni és mégsem, hiszen, mint emlegettem, nem ellenfél kívánok lenni. Tapasztalatom vajmi kevés, számok és adatok, ezekben könnyű elkeveredni és megtalálni az utat, mégis, úgy reméltem, hogy a semmiből előtűnve sokat nem remélhetek. Ám ha mellettem állsz, akkor talán komolyan vesz a világ is. Én komolyan véve a dolgot, szeretnék úgymond... tanulni tőled, aztán pedig segítségnek, társnak maradni? Nem tudom, csak azt, hogy szükségem van rád – alázatos, nem könyörgő mégsem, nem esik túlzásba. Őszinte, őszinte lapokat terít ki, kortyol végül az italból egy aprót, ujjai a hűs üvegen siklanak végig. - Tudom, neked csak egy siheder vagyok, aki addig szaglászott, ameddig be nem lett engedve. A pavilon terve valós, a felső körnek, a világnak talán, bevonzani bárkit, akit csak lehet. Mégis üzlet, a nagy profittal, vagy elismeréssel. Nem akarok a babérjaidra törni, nekem bőven elég az alacsonyabb ló – teszi le a poharat és türelmes, kíváncsi pillantással dől hátra. Gondolkodik, adu ászon, de többet nem tud ajánlani, mint maga. Mert persze, azt még nem is említette, hogy ő is hasznos akár, de bizonyára, erre is csak legyintene.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
offline RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
Írta: 2020. április 13. 17:12
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=805065#post805065][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.04.13. 17:12[/b][/url] W E I S S A R I O N R U B E N “Give you everything you been dreaming of Just let me in” 03.20., Budapest, Saint bárIgyekszik. Milyen kedves gesztus tőle, megmelengeti szívemet a tudat, hogy az előttem ülő igyekszik. Hogy miben? Ez egy remek kérdés, próbáljunk meg rájönni együtt, rendben? Mert félek, hogy egyedül talán nem sikerülne, és amíg van pár percnyi időm, addig igenis szeretném tudni, hogy valójában miben igyekszik. Weiss Arion Ruben, közelebb a harminchoz, mint a húszhoz. Magas, szikár testalkatú, azt hiszi az övé a világ, hogy mindent megtehet, hogy az akarata előtt úgy hajlik meg mindenki, ahogy neki tetszik, ahogy azt ő kívánja másoktól, mert ellentmondásnak nincs helye. Ha ő azt akarja, akkor térdelni fogsz előtte készségesen, mint egy jól beidomított cirkuszi állat, míg ő kéjes vigyorral arcán, elégedett morranásokkal ismeri el, hogy mennyire jól csinálod azt, amit megkövetel tőled. És miért teszed? Félelemből. Nem azért, mert akarnád, mert tiszteled, egyszerűen félsz nemet mondani, hiszen ki tudja, hogy mit váltana ki abból, aki előtt a világ maga hajt fejet? Igyekszik. Már rájöttél? Igyekszik, hogy az embereknek a szemében félelem csillogjon, amikor meglátják, mert abból táplálkozik. Vannak olyanok, akik kimutatják, vannak olyanok, akik rejtegetik, és vannak olyanok, akik pont az ilyesfajtáktól nem félnek, mert nincs rá okuk. Mindenkinek meghagyom a szabad döntési jogot, hogy besorolja magát a megfelelő csoportba. Őszinte mosoly kerül fel ajkaimra, ahogy elismeri nemrég elhangzott tényállításomat. És ugyan felesleges elismerni, mert tisztában vagyok vele, mégis jól esik a lelkemnek, hogy egy ilyen aprócseprő dolgon nem állunk le vitatkozni. Vicces lenne pedig. Lehunyt szemekkel, állam alatt összekulcsolt ujjaim ránganak meg néha, hallgatom szavait. Fél szememet kinyitva sandítok rá, egy igencsak gonosz vigyor terül el arcomon. Szóval nem mondja ki, hogy neki mennyi idejébe telt ez, hálás lehetnék érte igazából, nemde? De nem mondja ki, mert a gondolatok ellenére, megadja a kellő tiszteletet, és olyannyira tisztában van a szabályokkal, hogy meg sem próbálkozik vele. Gondolatfoszlányokért pedig aligha lehetne kitenni bárki szűrét, ugye? Nem az én műfajom lenne, esetleg visszatérünk rá később, de az idő fontos, szóval türelmesen, immár mindkét szemem felnyitva fürkészem az előttem ülő arcát. Üzlettel jött hozzám. Egy olyan üzlettel, ami szerinte megérte hónapokig tartó kitartását azért, hogy feltárja előttem és nekem. Talán azt hiszi ezzel közelebb került hozzám? Végül is, lenne rá oka, előttem ül, ez elég sok magabiztosságot adhat ahhoz, hogy elhiggye, valóban ülhet a magas lovon, és még meg is érdemli. A hatalmas szívem fog a sírba tenni egyszer. Aprókat bólintva hallgatom végig, nem szólok közbe, türelmesen, tekintetemben őszinte érdeklődéssel hallgatom a szavait. - Kellek, hogy komolyan vegyenek a semmirekellők, akiknek nyitnád a tébolyod – nyelvem szájpadlásomra tapad, onnan cuppan le, ahogy ízlelgetem az elhangzott szavakat. – Megmondom az őszintét, érdekes elgondolásnak hangzik, még azt is mondhatnám, hogy látom benne a potenciált. Tanítódnak, majd társadnak akarnál, hogy ne süllyedj el a felejtésben az elképzeléseddel együtt. Cseles, és dicséretreméltó – elismerően hümmögök egyet felé, szemeim pillanatok erejéig szűkülnek össze. Hátra dőlök, a fotel nyikorog súlyom alatt, ahogy Weiss arcát fürkészem. Nem hazudik. Már jó pont. - Az én babérjaimra igencsak nehéz törni, de ha valaki megpróbálja, első sorból szeretném végig követni – már-már szégyellős mosolyt villantok felé. – Most már elmondtad mi a terved, milyen szerepet szánsz nekem ebben. Azt mondd, nekem ez miért éri meg, mert aligha derült ki eddig – ha csak üzlet, ha csak pénz és elismerés, akkor nem éri meg. Mi az a plusz, amely miatt megéri nekem ehhez a nevemet adni? Kell egy plusz. Ennyi egyelőre vajmi kevés.
|
|
|
|
Weiss Arion Ruben INAKTÍV
bastard offline RPG hsz: 297 Összes hsz: 423
|
Írta: 2020. április 20. 19:54
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806353#post806353][b]Weiss Arion Ruben - 2020.04.20. 19:54[/b][/url] Alfred - Saint bár, privát részleg Nem tudja eldönteni, hogy az előtte ülő csak táplálja az ellenszenvet, vagy lenyűgözi. Hogy legszívesebben rombolna, törne és taposna, vagy csak csendben fürdene a társasában. Gyűlöl vagy lenyűgöz, az, amely árat belőle és amely átjárja a szobát. Hogy csak egy nagyra jutott valaki, vagy tényleg az, akinek eladja magát. Nem tudja és nem is fog erről most dönteni magában, egyelőre csak ül és mérlegel, a saját szavait, a másik szavait és tekintetét, amelyet rá emel, amelyben dolgok vannak és mégis, mintha semmi sem lenne ott. Hogy most ő van ismét górcső alatt, egy olyan tekintet előtt, amely magasról figyel. Mert szinte el is felejtette, milyen ez, milyen, amikor bizonyítani kell és nem csak a megszokásból táplálkozni. Hogy amit tesz, azt már tudják milyen, hogyan, nem kell dicséret, mert ez az elvárt minimum, afölött pedig van és csak nyeli és nyeli, táplálja a hatalmas gombócot, amelyet hizlal, ameddig egyszer ki nem durran. Mert volt idő ugye, amikor olyan apró volt, mint ahogy most a férfi talán beállítja magában, amikor igenis lefele kellett pillantani, mert úgy illik és persze, nem illett még a kérdés sem. Se joga, se hangja, se semmije nem volt, aztán egy pillanat alatt történt minden. Persze, sosem látta, de el tudja képzelni, ahogy a rideg és számító mosoly kúszott az arcára és kezét nyújtva segítette át a végső akadályon, hogy elveszhessen a fertőben. Azóta pedig nagyon sok minden történt, formálódott, nem tudja egyszerűen lesunyni a tekintetét, mert minden mozdulatát figyelnie kell és látnia, hogy mégis mit és hogyan tesz, hogyan reagál rá. Fogalma sincs, mennyire nyerő a rávezetés, vagy bármi. Tartása kényelmes, meg sem rezdül, mintha épp olyan őszinte lenne, mint sosem. Figyel a gesztusokra, a mimikára, talán még a tekintetében játszó fényekre is, hogy hol élesebbek, hol tompábbak legyenek. Igyekszik mindenre, főleg a szavakra. Nem a legegyszerűbb, lehet előtte gyakorolhatta volna a tükör előtt, mint tincseinek belövését, a tökéletes külsőt. Ülés előtt lazította ki zakójában gombját, amely még mindig szinte gyűrődésmentes. A színek egyszerűek, az éjszaka színei, mélykék és fekete, semmi hivalkodó és szemnek bántó. Az anyag sem egyszerű, érthetően gonddal választott és vásárolt, mintha nem is mulatni jött volna, hanem eleve erre készülve és ha figyelt, mindig hasonlóban láthatta, mint aki elsőre és sokadjára is arra készült, hogy ha kell, akkor a pillanatnak megfelelően jelenjen meg. - Igen, igen, pontosan így – bólint egy aprót, erre gondol. Téboly, milyen jó szó rá. Már-már majdnem meg is dicséri, de szavakkal nem teszi meg, inkább, míg beszél, figyelve őt, amit kifejti, mire is célzott, ismét aprót bólint. Kinyúlva veszi el a poharat ismét, hátrébb dőlve kortyol egy aprót, már csak megnedvesíteni ajkait, a száját, legurul az ital és visszatéve a kezét, apró mosolyra húzódnak ajkai. - Azt én nem tudhatom, neked mi éri meg teljesen, hiszen értékrended valódi mértéke ismeretlen számomra – ujjaival a pohár falán játszadozik, apró mozdulatokkal. - Én nem mutattam mást, csak szavakat. Sem erőt, sem tudást, semmi mást, és a kételkedés jogos. Azonban, mondhatnám, hogy engem. Nekem senki jött-ment nem kell, ahogy emlegettem, és cserébe bármit meg tudok adni, amely csak, mint valami teszt, lépcsőfok kell az egészhez. Őszinte leszek. Be akarom bizonyítani, hogy itt és melletted a helyem. Engedd hát, adj egy esélyt, és ha nem sikerül, akkor eltűnök oda, ahonnan jöttem. Mondhatni, ahogy te időt adtál nekem, most annak van ideje, hogy valamelyest viszonozzam – az, hogy bármi, remélhetően érthető, hogy nem csak holmi apróságra értendő, hanem hogy nem fél kezét bepiszkolni. Sőt, be akarja piszkolni. Hogy ez miért éri meg neki? Mert amit hoz utána, amely oldalról ő jön, annak jobb nem útjában állni – nem mintha ez állna fenn. Ez amolyan önös akció. - Szabad esetleg itt rágyújtani?
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
offline RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
Írta: 2020. április 21. 15:39
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806464#post806464][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.04.21. 15:39[/b][/url] W E I S S A R I O N R U B E N “Give you everything you been dreaming of Just let me in” 03.20., Budapest, Saint bárMindenki azt hiszi, hogy az ok, amiért nehéz elém kerülni, annyiból áll, hogy elfoglalt vagyok, és folyamatosan mennek az üzletkötések a tömör faajtó mögött, ami mindennel védve van, ami csak szemnek-szájnak ingere. Sajnálatos módon ezt az elképzelést össze kell, hogy törjem. Nem azért nem jöhetnek hozzám, mert annyira elfoglalt ember lennék, egyszerűen nem vagyok kíváncsi a semmitérő lelkekre, a haszontalan ötleteikkel. Hasznosabban is tudom tölteni az időmet, amit nekem szánt az élet, mintsem zagyvaságokat hallgassak olyan emberektől, akik azt sem tudják, miről beszélnek. Az én időm ehhez túlságosan értékes, így szerény véleményem szerint nem róható fel nekem, hogy nem pazarlom el haszontalan emberekre. Inkább kiolvasok egy jó könyvet, esetleg a nemrég fülembe jutott ellenőrzés körül járnak a gondolataim, de mindig van valami. Unalmas ember vagyok én, mégis mindenki azt hiszi, hogy azzal, ha elém kerül, megválthatja a világot. Nem is különbözünk mi annyira egymástól, én is ugyanúgy gyalogosan közlekedem, ha megtehetem, jólmenő állásom van, kedves és önzetlen vagyok. Látod? Akárcsak te, mégis azt hiszed, hogy más vagyok. Ugyan miben lennék más? Ajkaim szavakat formálnak, a fülemmel hallom meg a dolgokat, a szememmel látom meg a tényeket, amiket elém tárnak. Mint ahogy Ruben teszi éppen a tébolyának ötletét. Elém tárja, hogy mit szeretne, kivel és hogyan. Agyam pörög körülötte, szemeimet lehunyom, hogy véletlenül se zavarhasson meg senki a gondolkodásban. Igyekszem a kockázatot a legminimálisabbra tenni, az lenne a legjobb, ha szóba sem jönne ez az opció, minthogy van benne kockázat. Márpedig túl sok is van benne, de ezt egyelőre nem köthetem vendégem orrára, akkor oda az egész szórakozásom. Szeretem nézni, ahogy erőlködik, próbálkozik, mert a kegyeimbe akar jutni, pedig talán nem is sejti, hogy mennyire felesleges köröket fut ezzel. Azzal, hogy beengedtem, már egy alapszintű bizalomról indulunk, a lehetőségek tárháza pedig minduntalan nő és nő körülöttünk, ahogy belevetjük magunkat az ittléte érdemi részébe. Csodálatos, van benne fantázia, azonban a kockázatok nagyrésze még így is feszélyez egy minimális szinten, így le kellene redukálnom. Piszkos kékjeim villannak vendégemre, amikor ismét hangja tölti be a szobát. Ajkaim elnyílnak egymástól, alig látható cselekedet, arcomra gonosz vigyor ül. Kezd érdekes lenni az a plusz, amire szükség van, hogy komolyabban elgondolkodjak rajta. Ügyes fiú vagy, Weiss. Nagyon ügyes. - Bizonyítani szeretnél, hogy elismerjelek – összegzés, semmi más. Arcomra nem ül ki semmi a gonosz vigyoron kívül. – Felajánlod magad nekem, hogy én odaadjam önmagamat, igazából a nevemet. Ördögi kör ez – szabad kezem lendül a levegőbe, azzal egyidőben, hogy lehunyom ismét szemeimet, tenyerem Ruben felé fordul, hogyha egyetlen egy mód van rá, akkor ne szólaljon most meg. Felajánlja magát nekem, hogy úgy használjam, ahogy nekem tetszik, és képes lenne bármit megtenni azért, hogy elismerjem, mint társamat. Bármit. Kezem esik a fotel karfájára, nemrég leküldött utolsó korty whiskymet ízlelgetem, míg végül kinyitom szememet, és ezzel együtt szólal meg ismét. Nagyon ügyes. - Természetesen – aprót biccentek. – Az ajánlatodat rengeteg kockázat övezi, ami aggodalomra adhat okot, mégis… – kékjeimet fúrom az előttem ülő tekintetébe, ajkaimra halvány mosoly kerül fel, ami abban a pillanatban is foszlik szerte, ahogy elmélyítem a pillantást. Hangom elmélyül, kékjeim hidegséget árasztanak. – Elfogadlak. Mától az én kezem alá dolgozol, Weiss, és nem szeretnék csalódni. Fájna, ha hamar el kellene válnunk egymástól, vagy így, vagy úgy – ugyanazzal a hideg tekintettel dőlök előre, térdeimre támaszkodva állok fel a fotelből. A cigaretta füst tölti be az irodát, könnyed léptekkel sétálok az íróasztalhoz, hogy a fiókot kinyitva egy gyönyörűen megmunkált nyelű kést vegyek elő. - Választhatsz – ujjammal húzom végig a pengét, majd pillantok fel Rubenre. – Megszeghetetlen eskü vagy vérszerződés – a lehetőség adott, sőt, a levegőben a harmadik opció is fennáll, amely érezhetően kettőnk között lebeg; megköszöni és elsétál. Ne kelljen csalódnom, kérlek. Szépen kérlek.
|
|
|
|
Weiss Arion Ruben INAKTÍV
bastard offline RPG hsz: 297 Összes hsz: 423
|
Írta: 2020. április 22. 20:34
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806660#post806660][b]Weiss Arion Ruben - 2020.04.22. 20:34[/b][/url] Alfred - Saint bár, privát részleg Minden a látszat, ebben igazat kell adnia. Látszat, láttatni és elhitetni. Hisz ismeri, tudja, nagyon mélyen van az a vonal, amely ebben fürdik a mai napig. A látszat, egy kép, amelyet ki is akaszthatsz a falra, mert megörökít egy fontos momentumot, aztán pedig ha mögé nézel, talán sehol sincs az, amelyet sugall. Vagy többet takar, fed el, sosem tudni, a rizikó nem csak a másik félnél merülhet fel, és talán botor dolog az, hogy pont ő és pont egy ilyen alakkal próbál bármit is, lehet olyasmi, amelyből csak újra és újra nyerhet. Semmit sem tud igazán, csak a képet a falon, amely felkeltette az érdeklődését és le akarja akasztani, hogy megnézze, mit írtak a hátuljára. Vannak dolgok, tettek, pillanatok, amelyek végül önállóvá válnak és maguk cselekszenek, miközben hiú ábrándként hitetik el a látszatot, hogy minden rendben, a gyeplő az ujjak között pihen. Lehet szemei becsapják őt, megérzései semmit mondóak, terve, jelenlegi „vágya” azonban erős, bár tény, megtehetné egyedül, egymaga, csendben, valahogy úgy érzi, ennyi plusz kellhet, ha már meghallotta, amit talán sokak nem. Mert járnak ide olyanok, akik valóban csak a szemüknek akarnak hinni, érezni akarnak és időt pazarolni, semmi többet, amit a külső máz adhat. Aztán ott van az is, akik egyel előrébb lépnek, de még mindig semmi. És van ő, aki a gonoszra nyúló vigyort bámulja, miközben talán olyasmit mond, amit a hirtelen felindulás számlájára írhatnak. Mert sosem mondta senki, hogy aminek hiszi magát, az talán hibásabb és sérülékenyebb, nem tökéletes. De kit érdekel, itt csak most a szavainak vannak jelentőségei. Mert ilyen ő, folyton ott van a sorok között, folyton mozog és forrong, folyton tenni akar. Nem lehet leültetni, nem lehet arra kérni, hogy álljon meg. Máskor ez áldás, most inkább átok. Unja azt, hogy mint egy eszköz, a fiók mélyén pihen, hogy senki se lássa, mégsem ostoba, hogy a nyilvánosság előtt balhézzon. Hogy romboljon, tomboljon. Valami kell. Talán ezért is rohan bele, úgy és azzal, amit cselekszik. Most vagy soha, a szavak már elhangzottak, egyszer már rányitotta az ajtót, hogy elijessze, íme, hogy mennyire fél valójában. Talán ahhoz ostoba még mindig, talán már nincs mitől, talán ahogy ő a sorok között, úgy nem olvasott eléggé. Mit számít már. Kimondta. Aprót bólint, de nem szól semmit. A kezének se kellene mozdulnia, mert nincs mit mondania egyelőre, ebben minden benne volt, mert bár ő nem úgy számol az idővel, mint a másik, mégis, felesleges köröket ritkábban. Van, megesik, egyre gyakrabban, amely nem a legjobb, de lehetne rosszabb is. A semmiben, ugye, és most fel akar törni, mászni, egy újabb szintre. Mohón akar valami újat, izgalmasnak ígérkezőt és ez a férfi hozzá a kulcs. Hogy jó vagy rossz, azt nem ő dönti el, hanem majd az idő. Ördögi kör. Milyen jól mondja. A pokol sem lehetne üresebb, amennyien fent vannak, mégsem lehet olyan vészes, mint egy sötét, gyilkos világ. Elkapja a tekintetét újra, eddig csak költői szavak voltak csupán, a lényeg pedig most érkezik. Feszült a csend és a pillanat, ujja rándul, mintha a karfába akarna kapaszkodni, de csak simul rajta, kényelmesen. Aztán, ahogy előre haladnak a szavak, ajkaira úgy ül ki a sajátos mosolya, elégedett, mégis van benne valami, amely arra utal, amelyből táplálkozik. A vörösség. - Mifélék, ha tudhatom? - csendes kérdés, talán csak azért, mert valóban kíváncsi, vagy csak saját csendjét töri meg. Fogalma sincs. Nem is érdekli. Mindenben van kockázat, veszély, a bukás gyűlöletes gondolata. Minden. És mégis, ezek mellett dönt, ahogy nem olyan rég még arról folytak a szavak, miért éri meg neki, most úgy válik válasszá az a miért. Halk szusszanás, az az apró, amikor az ember megkönnyebbül, de hogy valódi-e? Vagy inkább annak szól, hogy nem kell tépnie a száját ugyan arról? - Senki sem szeret csalódni, ahogy én sem. Azonban üres ígéret sem szép dolog, mégis, egyelőre azt mondom, ez nem szerepel a terveim között – őszintén, ez sem volt, ez sem, ebben a formában, de aligha az az alak, aki szeret visszalépni. Épp nyúlna maga is a cigarettáért, miközben követi ahogy feláll és az asztalhoz lép. Tekintete villan egyet, a hátára szegeződik, ahogy a választás kerül elébe. Talán most lepte meg igazán, gerince mentén fut végig a jeges bizsergés. Félelem, düh, a csapdába csalt állat momentuma? Behatárolhatatlan. Hisz igaz, a papír az papír, eléghet, a szavak elszállnak és ő a kockázatot úgy néz ki, egy olyan eszközzel fogja csökkenteni, amely könnyedebb megoldás, mint bármi más. Vele, élettel. Megkeresi, szemkontaktust teremt, habár ez valóban olyan momentum, amely már koránt sem olyan szórakozásból történt, mint az első belépése a bárba. - Választhatok. Elkényeztetsz, már most – emeli meg magát, hangja halk. Nincs benne az előbbiek bohóssága, nincs benne olyan, amely azt mutatja, hogy ne vehesse komolyan. Felé lépdelve csökkenti a távot végül kényelmes kartávra, miközben menet közben egy laza mozdulattal lazítja meg mandzsettagombjait, mind a zakón, mind az ingen, hogy az anyagot feljebb csúsztassa, csupasz felületet és tiszta utat biztosítva. Mert vörös. - Parancsolj – nyújtja felé a kezét, a felületet, ujjai mozdulatlanok, nem remegnek meg, tekintete a pengére szegeződik, majd vissza rá, a szemeibe. Választott. Az, hogy ezt nem vette számításba, már nem fontos. Megtörtént.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
offline RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
Írta: 2020. április 23. 19:58
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806721#post806721][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.04.23. 19:58[/b][/url] W E I S S A R I O N R U B E N “Give you everything you been dreaming of Just let me in” 03.20., Budapest, Saint bár Kérlek olvasd el;
A tartalom 18+-os besorolást kapott, mert olyan elemek lehetnek benne, amelyek a tiszta és aranyat érő lelkednek nem tesznek jót, így ismételten megkérlek, hogy csak akkor olvasd el, ha valóban felkészültnek érzed magad erre. Köszönöm! Tetszenek a döntéseid. Ráérsz később?;
Szeretem meglepni az embereket, az teljesen mindegy, hogy mivel. Egy szó, egy mondat, egy értéktelen valamivel, a lényeg, hogy meglepődjenek. Azt azonban nem szeretem, ha engem lepnek meg. Ki nem állhatom a meglepetéseket. Furcsa lehet, de sokat beszélgetek az embereimmel, szeretem megtudni mi jár a fejükben, miről mit gondolnak, esetleg ők mennyire látják máshogy a dolgot, mint én. Van olyan, amikor egyáltalán nem egyezik a véleményünk, mégis él mindegyik. Látod? Meglepetés. A másik nézőpont rengeteget segíthet egy ember életében, olyan részleteket vehetsz észre, amikre nem is gondolnál, ezért merül fel a mai napig, az ilyen beszélgetések alkalmával a téma; miért nem lettem legilimentor? Hiszen attól még én tudok meglepetést okozni, ők mégsem tudnak meglepni engem. Jogos a kérdés, mindig el is mosolyodom, amikor úgy fejtegetik, mintha ott sem lennék, de sajnálatosmódon a válasz mindig ugyanaz. Mert nem akartam az lenni. Mégis miért? A lényeg az, hogy az én tudatom ne lehessen látható, nem az, hogy olvashassak másokéban, amikor megteszik helyettem. Most mégis tudni akarnám mi jár az előttem ülő fejében, mégsem intézkedem aziránt, hogy megtudjam. Megtartom a homályban, vigye csak el innen messze, kiderül, amikor ki kell neki, addig is pedig hadd üldögéljen elégedetten a fotelben, mintha neki tervezték volna. A magas ló tudod miért veszélyes? Sokkal nagyobbat lehet esni, jobban fáj, és sokkalta jobban csorbítja meg a büszkeségedet, ha a porba kerülsz. Én pedig nem fogok segíteni, hogy felállj. Ha buksz, akkor egyedül teszed meg. - Maradjon titok, majd én foglalkozom velük – aprót rázok fejemen, kezem ráng meg, ahogy legyintésre emelem, majd meg is cselekszem azt. Ő mással ne foglalkozzon, csak azzal, hogy előttem ül és olyasmit tár elém, amely megérheti, még az én nézőpontomból is. A kockázatokat majd én elsimítom, ne tereljük el a beszélgetést egy olyan mederbe, ahol drága vendégem nem tud követni. Kár lenne, ha most veszteni el a fonalat. Már az asztal mögül pillantok rá, amikor ismét megszólal, ajkaimon a gonosz vigyor úgy ül, mintha soha nem akarna eltűnni onnan. Tekintetem villan, amikor az az egyetlen egy szó elhagyja ajkait, halkan nevetek fel, mégis megtölti az egész helyiséget. - Egyelőre – ismétlem meg a szót szórakozottan, halkan kacarászva magamban, pedig legszívesebben kiengedném magamból, mert a helyzet abszurditása megköveteli. Egyelőre. Milyen kedves dolog, hogy elhiszi van választása, hogy a lapokat ő osztja továbbra is, hogy a szabályokat ő írja, mint a világ közepe. Ezért kell gondolkodni, mielőtt megszólalunk. Felmerül benne, hogy az ígéreteim üresek, amely szavak szinte tőrként szúrnak szívembe, és legszívesebben itt helyben fognám meg és véreztetném ki belőle ezt a hihetetlenül szemtelen gondolatot. De türtőztetem magam, mindössze a kés kerül elő, amelynek pengéjén húzom végig ujjamat, őszinte áhítattal tekintetemben. Elszakítom a fénylő pengéről pillantásomat, Rubenre nézek, elkapom a kékeket és somolyogva követem, ahogy feláll, majd az asztalhoz lép. Ügyes fiú, csak még kicsit formálni kell, mindaz ellenére, hogy a választása igen csodálatos. Gyengéden csúsztatom kezemet Ruben kézfejére, óvatosan, mégis határozottan húzom kissé közelebb magamhoz karját, egy pillanatra sem eresztve el a kékeket. A kés hirtelen mozdul kezemben, ahogy vendégem tenyere felé fordítom azt, majd szemrebbenés nélkül, hideg tekintettel vágom bele a kétélű pengét a tenyérbe, amely így az asztalnak csattan. A penge az asztallapba fúródik, odaszegezve Ruben kezét is. Megacélozott tekintetem emelem rá, amiben semmilyen emberi nem lelhető fel jelenleg. Elérte. - Akkor ismét tisztázzuk – könnyed mozdulattal engedem el a kést, a hátam mögött terjeszkedő székbe huppanok. – Az üres ígéreteidet másnak tartogasd, ne nekem. Ha meg tudom, hogy a hátam mögött intézkedsz, ha meg tudom, hogy csak eszedbe ötlött elárulni engem, márpedig meg fogom tudni, akkor vége. Mindennek. A feltételezésed is sértő ismét, hogy esetleg csalódnál. Neked itt nincs döntési jogosultságod, mert azzal, hogy beléptél ide és engem kértél, az enyém lettél – apró szöszt szedek le zakómról, amit végül a földre dobok. Kékjeimet emelem vissza Ruben arcára, majd a karfákon megtámaszkodva állok fel, és pillantok le a kezére. Kedves mosoly kerül fel ajkaimra, miközben ismét egy fiókot húzok ki, azonban most egy egyszerű pergament veszek elő belőle. A markolatra markolok, határozott és hirtelen rántással húzom ki azt az asztallapból is és vendégem tenyeréből is a pengét. A pergament helyezem Ruben elé. - Az enyém vagy, Weiss Arion Ruben. Mindenestül.
|
|
|
|
Weiss Arion Ruben INAKTÍV
bastard offline RPG hsz: 297 Összes hsz: 423
|
Írta: 2020. április 24. 23:16
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806821#post806821][b]Weiss Arion Ruben - 2020.04.24. 23:16[/b][/url] Alfred - Saint bár, privát részleg ❝When He broke the second seal, I heard the second living creature saying, "Come." And another, a red horse, went out; and to him who sat on it, it was granted to take peace from Earth, and that men would slay one another; and a great sword was given to him.❞
A következő képi sorok vulgaritás, erőszakot, szexualitást és annak kendőzetlen megjelenítését tartalmazzák. Érzékeny lelkű olvasók, mélyen vallásos lelkek számára felkavaró lehet, nem ajánlott, mindenki más azt tesz, amit akar. Ha mégis kíváncsi vagy rá, kattints és élvezd a műsort. |
|
Talán rossz lóra tett és nem azért, mert az sánta és lassú, hanem mert túl gyors és vad. Talán. Talán sosem voltak a döntések lényegi részei a kezében, olyan mértékben, ahogy azt hitte. Mit számít, hiszen akaratossága az erősebb, mindig is. Ruben talán sosem volt olyannyira okos ebben, mint akarta. Nem fontos, hiszen ő másban jó, másban kell jónak lenni, másban remekelni. Mondhatni, egyszerűnek indult minden, az ő indíttatásai azok voltak és mégis, mivé váltak? Egy olyan megbeszéléssé, amelyben sokkal több minden van, mint egy lebuj, ami a fejében él. Újra és újra elfogja az, hogy lehetségesen túl mély vízbe akart gázolni és a ladik, amely megtetszett neki, nem a kikötőbe fogja vinni. Ó nem. A viharba bele, egyenesen. De úgy véli, ennek már mindegy. Tudta, hogy van ebben az emberben valami és most ha apró szeletet is, de lát és kap. Még mindig mérlegel magában és idejük ugyan lesz, szeret megfogalmazni egy első, apró véleményt, hogy aztán vagy változzon, vagy nem. Lehet ő is mindent lát, míg saját szemei be vannak csapva vagy épp másra terelve. Szereti a veszélyt, az izgalmat, minden, ami a sötéttel jár, túlságosan nyakig benne van, hogy mást is lásson. - Rendben van – bólintva egyezik bele, bár továbbra sem szereti a titkokat. Sőt. Itt azonban most nem engedik úgy szóhoz, ahogy szokás, ahogy eddig hangja kiszakadt belőle és folyamatosan mondta, mikor áttelepedtek ide. Mennyire és sokszor, bár semmit sem ért, de mondhatta. Itt viszont elnyomás van, apró és finom szinten, amely kicsit, ha nem is láthatóan, de felkavarja. Ilyen az, ha valaki nem kapja meg azonnal azt, amit, mert hozzá van szokva. Vajon tudja a másik, hogy a valódi mindenség mögött, az elkényeztetett ficsúr elhiszi, hogy bármi a kezében van? Hogy hibás gépezet? Vajon mennyit tud abból, amit előadott? Mert neki előadás volt, hogy közelebb férkőzzön. Talán ez volt a rossz ló. Nevetése furán tölti meg a helyet, egy éle van, amelytől talán a hideg is rázhatná, de aztán csak aprót érez. Nem lép azonban hátra tőle, pedig lehetségesen ez lett volna az a pillanat, amikor a harmadik opcióval kellett volna élnie. Mert neki van már egy olyan élete, amelyben fürödhet és cselekedhet, amelyet csak színesíteni akart. De Alfred kezében ott van egy ecset, amely a vöröset most a saját színeire kezdi el pingálni kissé. És ő ebbe az absztrakt, szürreális művészetbe nyújtja bele a kezét, önszántából, szinte már-már baráti mosollyal... Közelebb lép, ahogy érzi vállában a húzást, amit intéz. Tegye csak, hiszen ennek ez a módja, tekintetét állja közben, nem sejt semmit, semmi olyat, amelytől megrándulhatna ujja. Lazán pihennek azok, mintha sosem lennének képesek bántani senkit sem. Fel van készülve az apró fájdalomra, tartása nyugodt, levegővételei puhák. Így kell elaltatni a bárányt, hogy aztán a kés előkerülhessen, mert nem szennyezi be semmi majd az ízt, mielőtt... Szinte darabokra törik a pillanat, ahogy az előbb, úgy tűnik el minden a másik íriszeiből. Hideg, és végül hirtelen mozdul. Arcából a pillanat hevében és a felismerés percében tűnik el minden, ami barátságos, ami eddig lágy volt. Egy éles fájdalom tör fel benne, kézfejét egy mozdulattal szegezi az asztalhoz. Egy ordítás. Egy rövid, de állatias hang, amely kitör belőle, amely tükrözi, mi fortyog odabent valójában. Nem a kedves szavak, nem a nőket hajtó, nem az apja fia. Egy vadállat. Hangja elhal, izmai feszülnek és akaratlanul dől előrébb, hogy a kezében lévő feszültséget csökkentse. Mellkasa szaporán süllyed és emelkedik, de nem a vágytól, az más. Egy pillanatra önti el minden és sodorja egy vérvörös mezőre, ahol puhán lépkedve markolnak ujjai a kardra, amely lesújtja a világot. Valódi tagjai szinte már-már mereven hajlanak meg, az éles fájdalom az, amely a jelenben tartja. Lépked, aprókat lépked, mindenhol csak csend és mégis hall mindent. Nyöszörgés, könyörgés, egy késztetés, hogy kirántsa magából a pengét és lesújtson. De nem lehet. Ösztönös reakció, ahogy fogait összeszorítva zihál és állatias tekintetét a férfire emeli, aki könnyedén ül le. Ez a ló veszett és egyelőre nem tetszik neki a kimenetel. Viszont döntött. Újabb hullám zúg végig rajta, ahogy lassan lüktet a seb, amely egyelőre nem mozdul. Lassan húz le mindent, ami a téboly, mert nem az az, amit nyitni akar. Hanem ő. De néma marad, tekintete csak rá szegeződik. És meglátja. Megvan a plusz, megvan az, amely miatt felfigyelt. Hogy ez tetszik-e? Nem. Akarja-e. Most talán nem. Meg fogja tenni? Igen. Hibás. Szabad keze ujjai szorulnak ökölbe, majd támaszkodik meg vele az asztal lapján. Fáj, persze hogy fáj neki és most tiporták össze azt, amit eddig a kezében hitt. Sejti, hogy mindvégig tudta, mivel kell a valódi őszinteségre bírni. A valódi felére, amely még mindig ott feszíti elméjét. Lassan távolodva lépked el, ő, a tökéletesség, messzi távolba húzódik, mert mindig ott lesz a sorok között. Tényleg őt kérte. Tényleg őt kapja. Ez meg egy ár. Fájdalmas nyögés, már csak arra, ahogy a pengéhez ér. Szemeit lehunyva várja a pillanatot, amikor ereszti, üvöltése azonban most elmarad. A sebből azonnal szivárogni kezd a vér, egy folyam indul, az élet folyama, amely lassan terebélyesedik az asztal lapján. Remegő, szinte erőtlen és ernyedt kezét emeli meg, lassan, láthatóan fájó mozdulattal. Megsebezni nem érdemes a vadállatot, azonban, talán most tudja először, sok idő után ismét, hogy nem haraphat. Nincsenek könnyek, nincsenek könyörgő pillantások. Másik keze csúszik meg a saját maga okozta tócsán, piszkolja be tiszta ujjait vele. Szinte már beteges vonzalom a vörös, ahogy megborzong tőle, keveset nyúl a sajátjába. Keveset kell. Megsebezte, de vajon ez mennyit ér? Végül keze mozdul, előre tolja a levegőben. A folyam, a cseppek azonnal a pergamenre hullanak, a lap szélét is eléri egy kicsi abból, amit ott hagyott. Nem veszi le róla szemeit, felegyenesedve, csapzott tincseit túrtja hátra, mintha azt mutatná, minden rendben. Homlokát keni össze, de minden olyan természetes, mintha csak víz lenne. - Nem fogsz csalódni bennem – hangja halkabb, másabban cseng. Nem meghunyászkodó, nem félelemmel teli, hanem valódi. A sajátja, az igazi. Halk, elszánt és tettre kész. De akkor használja is. Csuklójára fogva igyekszik elszorítani valamelyest a keringést, ha már egyelőre más nem fontos. Szemeit lehunyja ismét, mintha ítéletre várna, mély levegővel szívja magába a fémes illatot, amely a sajátja. - Mindenestül – ez valahogy ijesztőbben cseng, mint annak a ténye, hogy mit tettek vele.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
offline RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
Írta: 2020. április 25. 16:50
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806886#post806886][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.04.25. 16:50[/b][/url] W E I S S A R I O N R U B E N “Give you everything you been dreaming of Just let me in” 03.20., Budapest, Saint bár Kérlek olvasd el;
A tartalom 18+-os besorolást kapott, mert olyan elemek lehetnek benne, amelyek a tiszta és aranyat érő lelkednek nem tesznek jót, így ismételten megkérlek, hogy csak akkor olvasd el, ha valóban felkészültnek érzed magad erre. Köszönöm! Tetszenek a döntéseid. Ráérsz később?;
Ahogy a kés könnyedén átvágja a bőrt és a húst, majd csattan egyet, a borzongás úgy fut végig gerincem mentén, egészen agyamig, hogy ott kellemes bizsergést idézzen elő, akárha éppen a legtökéletesebb teremtés térdelne előttem és minden kiejtett szavamat, minden követelésemet olyan készségesen cselekedné meg, hogy nekem csak élveznem kelljen. És élvezem is. A csattanást követően tölti meg a körülöttünk lévő levegőt a vér jellegzetes, fémes illata. Halkan, mégis mélyen szívom be az illatot, tizedmásodpercek telnek el így, az agyamban lévő zsibbadás, mintha egy egész éjszakát végig whiskyztem volna, csak fokozódik, ahogy Ruben ordítása tölti meg a hatalmas teret, amely körülöttünk van, amelyet a vér csodája tölt meg. Halkan kuncognék fel a meglepettségén, azon, hogy egészen eddig milyen mélyen és tisztán hitt abban, hogy olyan magas lovon ül, mire leér a porba, egy virágokkal tele tűzdelt mezőre érkezne le. Szívem kihagy egy ütemet, miközben megszólalok, hangom hidegsége fagyaszt meg mindent, ami csak van bennünk és körülöttünk, kékjeim ugyanolyan hidegségről árulkodnak. Érzéketlenségem a semmiből csapott le, mert kiharcolta, pedig én mindig megadom a lehetőséget és szeretem nézni, ahogy az emberek vacillálnak, melyik a legjobb döntés. Ő döntött, a legjobb mellett, amelyet én tálcán kínálok neki, azonban sajnálatos módon, az eddig lefektetett szabályok kényelmessége és halványan való leterítése, nemigen vezetett sehova. Elbuktam, ami megbocsáthatatlan, de talán az még jobban, hogy vendégem ilyen mértékű tiszteletlenséget enged meg magának. Amikor feléd tartják a görbetükröt és nem te tartod mások elé, hogy mennyire szörnyűek, milyen borzalmas dolgokat tettek, akkor már nem olyan élvezetes, ugye? Ejnye, Ruben, beleestél a saját, hamis önbizalmadba. Szörnyű, hogy miközben ültömből pillantok fel rá, és szavaim csattannak a falakon, a tekintete ugyanazt sugallja. Engem akar. Nos, megkapott, talán nem olyan formában, mint akart volna, esetleg a kedves elképzelései engedték volna, de megkapott, és a mai naptól fogva, nem szabadul tőlem, hacsak én úgy nem döntök. Mert én döntök. A penge halkan válik el az asztallaptól, majd Ruben húsától is, élvezettel követem végig pillantásommal, ahogy kicsúszik mindkettőből. Csodálatos. A sebből kicsordul a vér, vörös szőnyeget hagyván a tökéletesen megmunkált asztalon. Ciccegve csóválom meg fejemet, miközben előkerül a pergamen. Tekintetemet le nem véve vendégemről csúsztatom elé a pergament, amelynek szélét azonnal elkapja a vörösség, amely az előttem állót élteti. A görbetükör előtt milyen érzés állni? Hogy felfogd, nem vagy sérthetetlen és halhatatlan? Szükségtelen aggodalom, mindenképpen segítek abban, hogy eljusson tudatáig az élet fontossága. És itt kezdődik minden, mert az enyém. Mosolyogva, azonban ugyanolyan érzéketlen tekintettel követem végig, ahogy vérét csepegteti a lapra, amin a szavak fokozatosan mutatják meg magukat, a vért úgy issza magába, mintha hetek óta nem evett volna. Valóban így van. Tökéletes alkalom, hogy megetessük, Ruben vére talán erre a legalkalmasabb. A vér eltűnik, a szavak előkerülnek, bensőmben pedig a nyugalom úgy terjed szét, mint a tökéletesség az asztalon, amely csak terebélyesedik és terebélyesedik, mintha fel akarná hívni magára a figyelmet. Milyen kedves, még a vére sem bír magával. Zsebkendőt húzok ki zakóm belső zsebéből, a pengét gyöngéden törlöm át vele, majd helyezem oda saját tenyeremen, ahol Rubent sebezte meg. - Van egy hely az ember tenyerében – nyomom meg kicsit a pengét, amely rögtön felsérti a puha bőrfelületet. – Nagyjából a közepe táján, ahol nem érsz csontot, porcot, vagy esetleg ideget. Ha csak fél millimétert hibázol, elveszti az illető az ujja feletti kontrollt – ámulattal figyelem, ahogy vérem kiserken, tekintetem villan Rubenre, miközben kezem ökölbe szorul és a pergamenre csepegtetem sajátomat. Ami én vagyok. Mert engem kért. - Üdvözöllek, Ruben, a világomban, amely most már a tiéd is – a mély bariton, amely betölti a szobát, keveredik a vér illatával, kezemet veszem el a papírlap fölül, zsebkendőmet tekerem rá óvatosan. Az ajtó nyílik, mosolyogva fogadom a tál meleg vizet és tiszta rongyot. – Remélem minden tetted és szavad megfontolt lesz, amit mellettem teszel. Elvárom a lojalitásodat, még akkor is, ha ez a halálodat jelenti, azonban nem akarlak egykönnyen adni, drága lovasom – szelíd mosoly kerül fel ajkaimra, megbabonázva hallgatom pár pillanatig Ruben légzését, majd nagyot sóhajtva lépkedek közelebb hozzá, álla alá nyúlva emelem fel fejét. Szó nélkül nyúlok a rongyhoz, amelyet a tál fölött csavarok ki, majd óvatosan törlöm le homlokáról a vért. - Szeretném, ha nem hoznál rám szégyent – a vér azonnal elszínezi a színtiszta vizet, mint a legtisztább lélek, amelyet valaha láttál. Lágyan csúsztatom kezemet vendégem kézfejére, a folyadék, mely mától összeköt minket, azonnal bepiszkítja kezemet, és a mozdulat ismerős lehet, talán Rubent apró borzongásra készteti, mégis, most csak a nedves rongyot húzom végig kezén, hogy a mocskot, amellyel bepiszkította a tökéletességet, amelyet hitt, eltüntessem.
|
|
|
|
Weiss Arion Ruben INAKTÍV
bastard offline RPG hsz: 297 Összes hsz: 423
|
Írta: 2020. április 25. 23:16
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806926#post806926][b]Weiss Arion Ruben - 2020.04.25. 23:16[/b][/url] Alfred - Saint bár, privát részleg ❝When He broke the second seal, I heard the second living creature saying, "Come." And another, a red horse, went out; and to him who sat on it, it was granted to take peace from Earth, and that men would slay one another; and a great sword was given to him.❞
A következő képi sorok vulgaritás, erőszakot, szexualitást és annak kendőzetlen megjelenítését tartalmazzák. Érzékeny lelkű olvasók, mélyen vallásos lelkek számára felkavaró lehet, nem ajánlott, mindenki más azt tesz, amit akar. Ha mégis kíváncsi vagy rá, kattints és élvezd a műsort. |
|
Vérvörös szimbóluma, mint erőszak, mint élet, tűz és szenvedély. Egy vörös terem agresszív és folyton feszült energiákkal tölti meg a benne ülők. Egy lassan kavargó köd, amely fojtogat, mint a vékony, de erős ujjak szorítása. Orrlyukai kitágulnak, mintha bika lenne és lebegne előtte a fátyol, pupillái egy pillanatra nagyra tágulnak, mint valami tudatmódosító hatása, nem a hideg acél benne, a húsában. Fülében dübörög az adrenalin, nem a vérveszteség lesz az, amelybe beleszédül. Gondolatai olyan vadul cikáznak, mint egy heves, nyári viharban a villámok, csak jönnek és jönnek, pedig el sem múlt a másik. Cinkelt lapok ezek, mert ő meg volt esküdve, hogy a royal flush van az ujjai között, ez azonban meglepően vált... Hosszan engedi ki a levegőt, a lüktetés egész karjában felkúszik, ha nem ő lenne, talán zokogna, könyörögne és örökre eltűnne. Azonban, ő már nagyon régóta nem olyan, aki menekül és a társadalom által elvárt normák szerint működik. Rendszerint szeret mulatni azokon, akik igazi rosszfiúként fogalmaznak magukról, közben pedig az a legnagyobb tettük, hogy elemeltek egy üveg vodkát a polcról és kisétáltak vele. Szereti, hogy a világ előbb szimbolizálja egy bőrruhás, motoros taggal a szót, mintsem azzal, ami előtte áll, vagy azzal, ahogy ő görnyed az asztal felett és vadul zihál. Sosem az öltöny, a kifinomult ízlés és kimért szavak, azok a maffia szónál keresendők, pedig tudja ő, hogy susogós mackót hordanak a legtöbben és izzadtságszaguk van. Nagyvadak, kisvadak, megint elterelődik, vadászni akar, vadászni, elkapni, vörösre festeni a szoba falait, szétszedni, mint a rossz gyerek és megnézni, mi van benne, mitől működik. Felhajtani könyékig a másik karján is az ingét, mint valami művész és alkotni. Állni egy Pollock festmény előtt, amelyben nincs egyenes, nincs logika, csak színek, mély színek és kavarodás. Hogy egy ott pihen a falán, mert vörös és mint a köd, olyan, hogy elé állva úgy érzi, tükörben látja magát. Az egészet. Pont annyi logika és mégis, van benne valami követhető, valami, ami elragadja azt, aki érti és figyeli. Mögé lát. Szinte harci dobként dübörög szíve, melynek nyomása fülében visszhangzik. Szóra hívja, cselekedetre, tettekre. Had menjen, indulhasson, engedje tarolni, engedni bármire. Ez a férfi mára egy olyan meglepetés, amelyben még nem látja a logikát és amely valamely groteszk módon sokkolta. Az ő új Pollock festménye, és éppen arra készül, hogy saját maga ecsetével fesse meg. De ahogy kikerül a penge, úgy húzódik vissza az, amit, akit kiváltott belőle. A levegő marni kezdi a sebet, ujjai merevek és elsőre talán átvillan agyán, hogy elcseszte, hogy tönkretette. Aztán rándul a kisujja, mozognak az inak és izmok, melynek hatására csak több és több csorog belőle. Nem húzódott vissza teljesen, csak megállt, kezét maga mellé helyezve figyelte őt a kék íriszek mögül, csendben, mintha várna valamire. Parancsszó? Nem, az még nem. Magyarázat? Semmit sem érne. Csak áll és vár, a mező közepén, szelet érez és megborzong újra és újra. A fájdalom eltompít mindent, újra megtanítja arra, hogy él és nem elérhetetlen. Te átkozott, ott az asztal végén, talán megbánja még, hogy mit szegezett nem csak az asztalhoz, de magához. Ahogy fordítva. Betette, csalira tűzte azzal, hogy csak ült és folyton kérdezett; miért éri meg, mi éri meg. Fortyong benne ezer és egy dolog, de végül a pergamenre tekint, követi, ahogy minden megjelenik rajta, ő pedig csak áll, arca egy árnyalattal sápadtabb, de mit számít. Ajkai rándulnak meg, arca még mindig állatias vonásokban pihen, tekintete nem szelíd, ahogy azt egy ilyen esetben elvárná bárki is, hogy fejet hajt és letérdel. Ó nem. Attól ő makacsabb, nehezen hajlik. De figyel és nem mozdul, csak ujja szorítja a saját kezén a pontot, mint a végtelen türelem. Pedig csak húzza és húzza. Továbbra is érzi, hogy szívesen sértené fel ő a másik bőrét, faragna bele szépet is, ez azonban csak a vihar szava. Számol. Lassan, megfontoltan, számol előre, ahogy tanulta. Sorokat idéz fel, mint valami vallásos, de ezekben nincs semmi áhítat és szentség. A vér illata, a pergamenen koppanó vércseppek, egy apró sípoló hang a fülében. Lehunyja a szemeit és most először rázza meg úgy a fejét, mint aki kábulatból ébred fel, álomból, hipnózis volt ez. Hallgatja a szavait, amelyek húzzák a valóságba, mintha tanítania kellene neki, hogy biztonságos egy szúrás, egy golyó ütötte lyuk. Tudja hol fáj, tudja hol csak puha, de ártalmatlan. Szavaira mégis apró, szórakozott mosoly ül ki ajkai szegletébe. Üdvözölve. Szemhéjai erre nyílnak fel lassan, tekintetét emeli el az asztaltól, a mocsokról, amivel beszennyezte és fúrja a másik szemeibe az. Üdvözli. Nem köszön, nem biccent, csak figyel és észre sem veszi, mit hoznak be közben, az ajtó mozdulását nem. És akkor újból törik. Úgy nevezi, amely nem lehet véletlen. Úgy hívja és szólongatja, amelyet épp visszaküld a sötétbe fejében, mintha... Ó, te aljas ördög. Balga szent. - Keveset beszélek, annál többet cselekszem – még mindig halk, még mindig a más. Nem tud visszabújni abba, amit ma akart hozni. És ne is kérje. Zihálása lassan már csak egyenletes, de még mindig nem kellemes ütembe vált. Alig pislog, mintha szükségtelen lenne, elengedi a kezén a pontot, ahol vörös folt jelzi, milyen erősen is tette. Holnapra lilává válik, mit sem számít. - Tehát tudod. És ez nem lep meg. Drága árad volt – pillant le tenyerére. Nem, nem a seb az. Rég nem. Némán hagyja, hogy hozzáérjen, nem rezzen össze arra, hogy közel van hozzá. Légzése válik egyenletessé, keze még mindig kitartva, mintha muszáj lenne. Csak adja a kezébe, csak engedje, de tudja, nem fogja. Nem. Arca tisztul, kezéhez ér, akaratlanul rándul most már össze, teste ösztönös reakciója. Ekkor látja a vágás helyét, tiszta, pontosan ott, ahol lennie kell, egyenes és erő volt benne. Ujjai mocorognak a tisztogatásra, a víz csak újabb löketet ad a folyamnak. Orrát már teljesen betölti a fémes illat, mint valami parfüm. - Csak azt hozhatom, amire kreáltak. Mit vársz tőlem? Minek nevezzelek? - nem meghunyászkodás ez, tapogatózás. Arca merev, mint valami szoboré, amelytől mindenki csak menekül. A pokol fattyait ábrázolták valaha így, a kegyetlenséget. Végtelen a világ és nincsenek határok. Határozottan nem tetszik neki, hogy mivé vált előtte a férfi, határozottan vágta át érzékeit. És most először sóhajt egy nagyot, vágyakozóan, mintha mindig csak erre várt volna – megint. Újra és újra. - Mikor láthatom a világod? - látni akar. Elborult. Határozottan képtelen a logikára ma este. Határozottan legyőzték; ismét. De nem végleg. A felszínt kaparták meg. Látni akarod, mit rejt a mélység?
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
offline RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
Írta: 2020. április 26. 17:13
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806985#post806985][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.04.26. 17:13[/b][/url] W E I S S A R I O N R U B E N “Give you everything you been dreaming of Just let me in” 03.20., Budapest, Saint bár Kérlek olvasd el;
A tartalom 18+-os besorolást kapott, mert olyan elemek lehetnek benne, amelyek a tiszta és aranyat érő lelkednek nem tesznek jót, így ismételten megkérlek, hogy csak akkor olvasd el, ha valóban felkészültnek érzed magad erre. Köszönöm! Tetszenek a döntéseid. Ráérsz később?;
A tudás csodálatos dolog. Olyan világokat fed fel előtted, amire gondolni sem mertél egészen addig, amíg a tudás birtokába nem kerültél. A hatalom, amely a tudással kerül a kezedbe, sok olyan dolgot idéz elő, ami veszélyesen hathat rád. Információk birtokában főleg, de a lényegen mit sem változtat; tudsz valamit, ami kell a másiknak, így veszélyben vagy, mert szomjaznak a tudásra, ami a te kezedben van. Mindez mellé a sejtés, bár nem olyan hatalommal ruház fel, mint a tudás, mégis ott van a kezedben ugyanúgy, kissé megspékelve az emberi kíváncsisággal. Mert ha valamit sejtesz, akkor ott a lehetőség, hogy vagy megcáfolják azt, vagy megerősítést nyer, és te kíváncsi vagy arra, hogy melyik áll fenn. Mert a fifty-fifty játszmákban soha nem tiszta lapok játszanak, annál sokkalta nagyobb az ember tudásszomja, így a fair játékból, ahol csak sejtesz, kerülnek elő azok a kártyák, amiket te keversz, amiknek minden egyes négyzetmilliméterét ismered és tudod. Csúnya játék ez, amely vagy dicsőséget hoz a kíváncsiságoddal kevert sejtésedhez, vagy szomorúan eloldalog, mert nem azt a hatást érte el, amit vártál tőle. Pontosan az utóbbi helyzet állt fent bennem és nálam, amikor Weiss először feltűnt a bárban. Rögvest engem keresett, megfontoltan ékelődött be az elit tagok közé, hogy végül elém kerüljön egy olyan ajánlattal, ami eltakarja, mit akar valójában; engem. Beengedtem, pedig a képek, amelyek a fejében voltak aggodalomra adtak okot, amikor elém kerültek, amikor láttatni engedték azt, ami a fejében van mélyen és mélyebben elrejtve. Megkapott. De nekem nem ő kell, hanem ami benne van, amit a képek ígértek nekem, lejjebb a maszk mögött, amit felhúzott, mikor belépett az irodába és elkezdődhetett a játék. Túl sok volt a kockázat, a rizikó kilométeres nagyságba ért fel, mégis engedtem, hogy belépjen ide, de tudtam, hogy hatalmas árat fizethetek érte. A kíváncsiság. Elvakít, és megölhet, ha nem figyelsz, ámbár botor hiba lenne a gondolatiban fel-felbukkanó képeknek eleget tennie. Lesz rá lehetősége, hogy ő szabdaljon szét engem, megadom neki, ám annak még az ideje egyáltalán nem jött el. Azt ki kell érdemelni, ahogy mindent. És amikor kiérdemeltem, hogy, ámbár csak a felszínt kapargattam meg talán, de megmutassa magát, a valódi mivoltát, a tudás a kezembe került, amely hatalmas felelősséggel jár. Halvány mosollyal tisztogatom meg fejét, melyet ügyetlen módon vérezett össze, mintha nem számítana semmi és senki. De nekem ő igenis számít, főleg most, hogy a valódi ember néz velem szemben, mert a maszk levételre került, hiába nem akarta. Sajnálatosmódon a döntésnek ezen formáját nem adhattam az ő kezébe, mert annak semmi értelme nem lett volna. Ahogy a tudás hozzám került, úgy elvárom a másiktól, hogy ezzel tisztában legyen és a továbbiakban is úgy álljon hozzá, ahogy most már hozzá kell neki. Mert az élet csodálatos meglepetésekkel van tele, még akkor is, ha a meglepetés, amit magadnak szántál, mindössze egy sejtésre alapozva, meg akar ölni, szeretné, ha kínok között halnál meg. Egyszer talán eljön ennek is az ideje, azonban a mi időnk még csak most jött el, ezt az örömöt kissé még húzni kell. Felkuncogok. Kevés beszéd, több tett. - Ez a legnagyobb probléma – hangom lágy, simogató, szinte már altató hatással lehet az előttem állóra. Szeretem ezt a hangtónust használni, akaratlan nyugodnak meg tőle az emberek, úgy hogy szinte észre sem veszik. Csak most nem ez a fő célom, de nem ám! Egyáltalán nem szeretném, hogy Ruben lehiggadjon, azt akarom, hogy tekintete vágja át a levegőt, ahogy rám emeli, lássam benne azt a vadállatot, amit őrizget, engedje láttatni mit is rejteget magában mélyen. Mert ez még a felszín. Most már biztos. A tónus mégis akaratlan jön elő. - Mindennek meg van a saját ára – szinte már kedvesen vonom meg vállamat, miközben a rongyot ismételten kiöblítem, majd kicsavarom, hogy végül óvatosan simogassam vele az átszakított felületet. Milyen pontos szúrás. Csodálatos. – Ki hogy méri azt az árat. Szerinted drága áram volt, én úgy vélem, még a töredékét sem fizetted meg azért, hogy megkaphass – öblít, kicsavar, töröl. Már rutin. A víz jobban és jobban veszi fel a vörös árnyalatot, a vér, amely Ruben kezéről patakzik át az én bőrömre, halkan kopácsol a parkettán. Mosolygó kékjeimet emelem fel rá, fejemet oldalra biccentve fürkészem az előttem állót. Kijelentés, végül két kérdés hagyja el ajkait, amire kékjeim siklanak. Vajon hogy állna neki a vörös? Alsó ajkamat nyalom meg akaratlan, ahogy a képek villannak agyamba, még a rutinszerű mozdulatok is megállnak, nem törődöm azzal, hogy Ruben vére csúszik át csuklómon egészen alkaromra, hogy eláztassa a hófehér inget, mert kezem kissé leereszkedett. Kissé talán elkalandoztam. - Nagyon retteneteseket beszélsz. Téged semmire nem kreáltak, csak már elhiszed, hogy valóban így van, mintha egy vadállat lennél, akit azért szelídítettek meg, hogy öljön. Én mást látok – folytatom a mozdulatokat, amelyek abbamaradtak, végül a rongyot hajítom a vízbe. Ujjaim vándorolnak zakómhoz, könnyed mozdulattal dobom le magamról, ahogy az inget is, majd a vízhez lépek. Nyugodtan kezdem el törölgetni magamról a vért, amely karomat ékesíti. Szebb lenne, ha az enyém lenne, nem a tied, igaz Ruben? - Azt várom tőled elsősorban, hogy ne árulj el, mert annak nagyon csúnya vége lenne. Nem szeretném megtenni – rosszallóan csóválom meg fejemet, hangomból hallgató a rosszallás, még ha arcomat nem is látja, amiért háttal állok neki. A kíváncsiság, tudod? Kiszolgáltatott pozícióban a vadállat, amely kiharcolta a másik igazi arcát. – Minek nevezz? Tudod a nevemet, lovasom, azon hívsz, amelyik szimpatikus – vállam felett mosolyodom el halványan. – Ne siess ennyire. Túl sok mindent várok el tőled ahhoz, hogy ilyen hirtelen dobjalak bele a mély vízbe. Légy türelmes, kérlek, és amint úgy érzem eljött az idő, keresni foglak. Távozhatsz – az ajtó felé intek, a vörös víz szennyezi be a padlót, ahogy kezem lendül. Zavartalan fordulok vissza az edényhez és mosakodom tovább. Az ajtózár kattanására sem figyelek fel, percekkel később veszem csak észre, hogy immár egyedül vagyok. Csodálatos nap. Virágzó. Kellemes. Örömteli. Hogy állna neki a vörös? A saját vörössége...?
|
|
|
|
Weiss Arion Ruben INAKTÍV
bastard offline RPG hsz: 297 Összes hsz: 423
|
Írta: 2020. április 26. 23:22
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=807030#post807030][b]Weiss Arion Ruben - 2020.04.26. 23:22[/b][/url] Alfred - Saint bár, privát részleg ❝When He broke the second seal, I heard the second living creature saying, "Come." And another, a red horse, went out; and to him who sat on it, it was granted to take peace from Earth, and that men would slay one another; and a great sword was given to him.❞
A következő képi sorok vulgaritás, erőszakot, szexualitást és annak kendőzetlen megjelenítését tartalmazzák. Érzékeny lelkű olvasók, mélyen vallásos lelkek számára felkavaró lehet, nem ajánlott, mindenki más azt tesz, amit akar. Ha mégis kíváncsi vagy rá, kattints és élvezd a műsort. |
|
Ismét lehunyja a szemeit, fogadja a sötétséget, amelyet csak a fények, az eddig bámult vér fest más színűre. Amelyben táncolnak a csillagok kissé, hiszen a feszültség és minden más felkorbácsolta, de amelyben mégis tökéletesen csak önmaga van, talán csak néha a fantázia szüleménye, hogy körben ülnek mind, minden maszk és a másiktól várják a szavakat, mondatokat, okos dolgokat, hogy minden tökéletes maradjon, minden úgy menjen, ahogy ő diktál. Diktálna. Mély levegőt vesz, a közeg még mindig túl erős és túl intenzív, úgy szívja be magába, immáron a férfi illatát is, mintha valami veszett aroma kellene testének, hogy teljességben az őrület mélyébe vethesse magát. Szemeit csukva tartja, kizárja a külvilágot, megszűnik a fülcsengés, egy csendes, monoton hang búg csak elméjében, ismételgeti a sorokat. Mióta ismersz te engem annyira, hogy elgondolkodjak azon, jobb lenne-e egy gyors vágás és talán utána valami gyötrelmes halál? Hogy utánunk csak hamu maradjon? Mióta ismer úgy, mint a tenyeret, amelyet átvágott és amely talán nem arra való, amelyre szánkák. Mióta ismer úgy bárki, úgy, amely kimondva sem lett sosem, mióta csak az országhatárt átléptük. Mióta történnek a dolgok az ő kedve szerint, mióta olvasol bennem? És a legfőbb; mi az ára a hallgatásnak? Lágy, kellemes borzongás kúszik végig rajta, mert való igaz, ez az üzlet nem más, mint egy hatalmas hiba. Egy rossz lépés, amelyet úgy számolt ki, ahogy kénye és kedve akadt, de a búgó hang sem tudta előre, vagy tudja most sem, hogy mikor csúszott meg. Talán a felszínesség, talán csak a csapda és a pókháló, amely közben őt is ellepte. Apró, halk sóhaj, mellkasa emelkedik meg, mintha meditálna, mintha csak aludni készülne. De nem, még nem és ha nem itt, majd máshol, másképp. Amennyire a másik figyelt fel a jelekre és kívánt valami lehetetlen, amint száz gyertya elfújása után sem kaphat meg senki sem. Vagyis kaphatna, csak arra érdemesnek is kell lenni. Jogos a kérdés, hogy a másik az-e, valóban alkalmas, vagy csak belenyúlt az úgynevezett darázsfészekbe, és beleragadtak ujjai a mézbe, amely most vörös, sokkalta lágyabban folyik ki a réseken, hömpölyög és árasztja el a világot. Felkészültél, vagy sem? Szemeit felnyitva nézhet szembe a valósággal, a csenddel és a feszülő állkapoccsal, amely nem mozdul, visszaszorongatja a további ordítást, amely már nem a fájdalom hangja lenne. Csatadal. Fess csak és fess. Szinte már-már nevetni támad kedve, ahogy az előbbi ridegség helyett most egy mosoly árnyékával az arcán tisztogatja tovább. Kierőszakolta a réseken a valóságot, nem csak a mézet és most úgy kezeli, mint valami új játékot, amelyet meg kell tisztítani. Csatadalt akar, fanfárokat és mégis, ahogy elhúzza a kezét homlokától, úgy mozdul a nyaka, lusta félkört ír re, melybe aprókat roppannak az inak, ízületek, kényelmes zsibbadás apró ábrándját keltve zsigereiben, amelyek még mindig csak arra várnak, hogy szabadulhasson az ujjak béklyójából. Valóban tudta-e, ez a kérdés újra és újra felbukkant benne, mégis némán követi a mozdulatait, nem érez késztetést, hogy bármivel is közbevágjon. Ilyenkor valóban kevesebb, nincs társalgás, nincs semmi más, csak a szobor és annak aranytalapzata. Probléma? Közel sem érzi annak, állt eleget némán és figyelve, miközben vagy előkészült a terep, vagy megoldásra került bármi is. Állt eleget, mert repedt már fel ajka a felesleges beszédért, és korábban, siheder évek alatt. Sok minden és hosszú, üvegszilánkkal beszórt út vezetett oda, ahol most áll, aki előtt. Lágy hangja cirógatja a fülét, azonban, csukott ajtókat talál csak. Nem, közel sem az a megoldás, hogy mint valami sérült állattal, gyerekkel beszél, vagy ha nem is tudatos, ez most nem jött be. Semmi sem változik, talán csak türelmetlensége, ahogy ujjai rándulnak – kész vagy már? - Akartam valakit kapni, és más lett belőle. Efelett nem hunyhatok szemet, hogy ma este nem csak rólam szakadt le a lepel – tényként közli, se mosolya, se vigyorai egyike sem köszön vissza rá. Már meg sem rezdül, ha a sebhez ér, de ugyanúgy érzi. Lüktető, tompuló, majd aztán eszeveszetten maró pont az. Egy kapu. Ott a pokol kapuja, kedves Alfred, jó hogy nem dugod bele az ujjad, megnézni, mennyire forró is a kénköves felleg. A vérzés nem mostanság fog alábbhagyni, így ha talán nem simogatná, előrébb lenne, de megáll, bámul és valahol máshol jár. Rendes esetben a maszk kitöltené a csendet, megoldást húzna elő, ő pedig csak veszít egy árnyalatot arcából, de íriszei ugyanolyan vadul csillognak. Addig fog, ameddig örökre le nem csukódik. - Ez a nézőpont. Sosem voltam szelíd, csak megtanultam, hogyan kell – mert valójában már rég eltörött és elborult, ha akkor és ott nem találnak rá és teszik rendbe azt, amelytől működni képes. Nem hihető rá a szociopata, azok érdektelenek, ő viszont érdeklődő és heves, csak nem mindegy mi és ki iránt. Biztosan tudja, hogy miket gondol, azok a mocskok odakint bizonyára most mindent látnak. Lássák csak, nem fontos. Az a fontos, amit tesz. Gyerünk, fess csak, fess. A falon még van hely. Annyit emlegeti az árulást, hogy talán az a félelme is lehetne, mert csak kimondva szűnik meg. Ennyire értékes lenne, hogy hallani sem akar róla? Lepillant kezére, amely még mindig cseppeket ont magából, ujjait hajlítja be. Válaszokat kap közben, de végig figyel, hiába máshol jár tekintete. Végül hátára szegezi azt. - Ahogy akarod. Mindegy mit ejtek ki a számon – a papíron ott van minden, nevesítve, szavakkal, amiket ki is mondd. Nagyon ízlelgeti a szót, ízlelgesse is. Újabb hosszas pislantás, mély levegő és várakozás. A mai napba ennyi fért bele, ő pedig szinte érzi, ahogy a láthatatlan vaspántok csusszannak le kezeiről. Lassan lépked hátrafelé, mintha nem merne elfordulni felőle. - Várni fogom – talán az apró megjegyzésben bújó apró él rejtve marad. Talán csak kósza képzelet, hogy ez hangzott eddig a legmohóbb, legtürelmetlenebb, mégis szinte megnyugtató szavaknak. Elfordul, az ajtó fejé indul, sebesült kezét szorítja magához, vöröslő foltot hagyva mindenütt. Nemes egyszerűséggel löki félre az útjában állót, aki talán csak azt teszi, amit tennie kell, könnyed mozdulat, állatias ösztön, ahogy a falnak csapódik és mire szitkait szórhatná, a másik már el is tűnt. Elveszik az éjszakában, mert ha nem akarja, nem találja meg senki sem. És isten tudja, vagy ördög, hogy mit fest most arra a képre, amely tökéletesen jellemzi a pillanatokat. A színjátékot, a leleplezést és végül felemelkedést. Ma éjjel még a csillagok is elbújnak előle, mert elszabadult és féket kell találnia. Gyorsan. A bukás nem opció.
|
|
|
|