[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=700071#post700071][b]Jamie Leroux - 2017.09.08. 15:41[/b][/url]
Mon Amie
Vele együtt nevettem, és fejemet megingatva csillogó szemekkel pillantottam ingjére. Az persze kifogástalan volt; tökéletesen élére vasalt, anyagából csavarni lehetett a minőségi francia parfümöt. Damien mit sem változott, állandósága pedig melegséget csempészett a szívembe. Felbukkanása akaratlanul is megidézte bennem a gyerekkorunkat és azzal együtt az
otthont is. Már csak
Charlotte hiányzott, de vele azóta, hogy Magyarországra költöztem, nem beszéltem. Egyetlen bagoly sem érkezett tőle, igaz én sem küldtem. Pedig annyi mindent akartam mesélni neki! Aztán, mikor leültem, és a macskakaparta sorok gyűlni kezdtek a megfakult levélpapíron, rájöttem, hogy már nem számít, mi mindent szeretnék megosztani vele. Valójában már nem volt létjogosultsága, hiszen egy ideje már nem voltunk egymás mindennapjainak része. Életünk közös fejezetére pont került, és tudtam, ha újra meg újra egymás után nyúlunk, az csak megnehezíti az elengedést. A szívem még belesajdult néhanap, persze. Ha megpillantottam az utcán egy rá emlékeztető barna fürtös lányt, a gyomrom összeugrott, és oda akartam menni hozzá, de már nem fájt úgy, mint az elváláskor és az azt követő hónapokban. Akkoriban azt gondoltam, hogy az életem értelmét veszítette, most már azt, hogy ő a legkülönlegesebb lány, akit ismerek. Ő volt az első szerelmem, vele éltem át az eddigi legszebb perceimet, és a felnőtté válásomhoz fűződő emlékeim legtöbbjében szerepel. A maradék meg... Damient illeti meg. Nem tudtam, hogy Charlie Cambridge-ben van-e még, vagy már másfelé sodorta az élet, de ahelyett, hogy rákérdeztem volna, lenyeltem a torkomat maró gombócot, és visszatértem a jelenbe.
-
Pardon – mondtam komolyan, egészen bűnbánó hangot megütve, és kezeimet védekezőn magam elé emeltem, ahogy tekintetem újra találkozott a férfiéval. Ajkaim
ismerlek, akár a rossz pénzt típusú vigyorra húzódtak, majd drámai sóhajjal szembefordultam vele. Hozzáértő mozdulattal nyúltam gallérja után, és mintha erősen koncentrálnék, csücsörítve igazítottam rajta. Aztán felpillantottam rá, és kitört belőlem a röhögés. Újra átöleltem. –
Hiányoztál.Nem foglalkoztam azzal, hogy ki hallja, és hogy aki hallja mit gondol, az érzés ezeréves természetességgel hagyta el a számat. Ő volt az egyik legnagyszerűbb ember, akit valaha megismerhettem, és büszke voltam arra, hogy a barátomnak nevezhetem. A legjobb, legrégebbi barátomnak.
-
Mint látod, az időbeosztásomon van még mit csiszolni - vigyorogva kerültem ki a visszadobott labdát, és Damiennel együtt pillantottam a dolgozatokkal beterített asztalra. Aztán a lapok fölé hajoltam, és egy kupacba rendezve kitoltam őket az asztal szélére, hogy még csak véletlenül se legyenek útban. Végül felkönyököltem a fára, és államat összefűzött ujjaimra támasztottam. -
Az ispotály és az egyetem együtt... emberpróbáló kombináció.Halkan, mosolyogva mondtam. Szemeimet lesütöttem egy pillanatra, vállaimat finoman megvontam. Damien tudhatta, hogy ez az én számból nem panasz, csupán megjegyzés. Szerettem a munkámat, a vele járó édes terhet, a napról-napra változó kihívásokat, hogy mindig zajlott az élet, és mindig volt mit csinálnom. Szükségem volt arra, hogy segíteni tudjak.
-
Sikerült lakást találnod? - kérdeztem, ahogy kíváncsian felpillantottam rá. A saját albérletemre gondolva tudtam, hogy ez nem mindig egyszerű feladat, főleg, ha nem kívánod az egész fizetésed rákölteni ötvenöt hellyel-közzel beburkolt négyzetméterre. Én szerencsés voltam. A másfél szobás lakás Pest egyik legjobb helyén, zöldövezetben bújt meg, a hirdetés szerint mindenhez -
úgy mint mindig zajló élet, városi rendezvények, pubok és plázák - közel, ami ugyanakkor azt is jelentette, hogy a munkahelyemtől bitang messze volt, és ha épp otthon voltam, az utcán részegen hangoskodó egyetemistáktól se pihenni, se dolgozni nem tudtam. Szó se róla, én így is imádtam.
A szemem sarkából láttam, hogy a pincérnő elindult felénk, mire hátradőltem, és világos tekintetemet az itallapokat szorongató lányra emeltem. Aztán visszapillantottam Damienre, bal szemöldökömet kérdőn felhúztam, és ha biccentett, kikértem a szokásos borostyánszínű italainkat. Duplán, jéggel. Ahogy mindig.