#Leonie ; #Gwen

Julien már pár napja megvetette a lábait a kastélyban. Egész kis kényelmes bungalót kapott, amelyet valószínűleg a lehető leggyorsabban terített be a holmijaival. A szobarésze is úgy néz ki már, mint az otthoni, csak kisebb kiadásban, de hát neki a hely sosem akadály, bármit feldúl, ha arról van szó. Szóval, ebben a kollektív disznóólból - amit anyja nevezett mindig annak, neki viszont művészi káosz -, hogy harapjon valamit, mivel úgy hallotta, egészen finom erre a konyha, amit ugyan már tapasztalt, de addig nem hiszi el, míg majdnem a legtöbb fogást meg nem kóstolhatta. Eddig egész elégedett az eredménnyel. A vacsora hív, Julien pocakja hamar feltöltődik, sőt, zsebeibe még pár desszertből csent süteményt is csempész – persze, teasüteményt, mivel a krém nem mutatna jól zsebben.. – és nagy ásítások, és nyújtózkodások közepette állt fel, hogy ha nyugovóra nem is, de elinduljon valamerre. Eredeti terveiben az Eridon hálókörlete volt a cél, de mivel még gyakorlatlan abban, hogy megtalálja itt a helyes utat, és, mivel folyton megáll bámészkodni, vagy egy festmény láttán, vagy valami más miatt, így nemigen arra az útra jut el, amely neki opcionális lenne. Egy ideig ácsorog valami öreg, kissé süket portréalak előtt, aki valami „selyemhuszárnak” nevezte őt, mivel épp kötekedhetnékje támadt, ő pedig leáll pörölni, hogy még selyemalsót sem hord, mert kényelmetlen, és túlságosan rossz a hőelvezetése. De nemigen győzte meg ezzel őt, így inkább ott hagyja magában morogni, amikor is a hallócsövével tárgyalja meg, hogy milyen elvetemültek a mai fiatalok. Ezt már annyiszor, de annyiszor hallotta már…
Selyemhuszárunk immáron számára ismeretlen helyre keveredve ténferedik, és még a sütiket is sikerült befalnia, így elkeseredetten sóhajt fel, miközben barna szemeit körbeviszi a folyosón. Remélhetőleg nem ez a hely lesz az, ahol kiszáradva, múmiaként végzi, mert senki nem jár erre, hogy visszarugdossa a főnixes házba, vagy legalább térképet adjon a kezébe. Mondjuk, ez elég okos dolog lenne, ha az újaknak térkép járna, majd fel is veti valami okos előtt, ha visszakeveredik. Ahogy jobban a folyosóra ér, úgy hallja meg a pusmogást, a halk, de érhető szavakat, és szökken magasra szemöldöke. Oldalra billent fejjel, mint valami aranyos kutyus, közelebb oldalaz a falhoz, és hallgatózik, mi is lehet a téma. Hamar rájön, hogy amit eredetileg beszéltek, már nem téma, inkább ő maga, hogy idetévedt, és még van mersze kihallgatni őket. Jól ki is húzza magát, hiszen nem szégyelli magát kicsit se, sőt, köhint a Dámák felé, jól hallhatóan, hogy biztos ne tévesszen füleket.
- Elnézést, Hölgyek, hogy így belezavartam a napi rutinba. – ejti ki anyanyelvén a szavakat, pontosabban franciát használva, hogy még dallamosabban hangozhasson, és körbepillant, immáron ráérősebben. Szép dekorált fal, nagyon szép, egészen más, mint amiket eddig látott. Egy-két helyen még jól meg is tapicskolja, de nemigen érez semmit a hideg falon kívül, így hát visszahátrál a hölgyekhez, és figyel tovább. Nemigen jut el agyáig semmi, amit azok beszélnek, mivel a sok kajától sütitöl, vagy is a cukortól eléggé eltompultak érzékei, de odabent viszont igencsak felpörgött. Először csak leül, mint egy jóllakott napközis, és egy szalvétát kiegyengetve, a farzsebéből előkerült filccel pingálja szépre, hogy a pörköltszaft mellett megjelenjen valami új is, de negyed óra múlva azon kapja magát, hogy hirtelen megindulásból, a szelvétát a sarokba lökve, már a két Dáma felára alkot épp egy főnixkezdeményt. Nem, nem érdekli a tiltakozás, sem semmi más, ő jókat vigyorogva kezd bele a vonalak alapozásába. Ide rendeltek főnixet?

Egészen belemerült a dologba, sőt. Néha nagyon is le tudja foglalni magát ezzel-azzal, ami ugyan egy nagyon hasznos tulajdonsága is lehetne, csak épp túl ritka ahhoz, hogy kamatozó legyen. De jelenleg megfelelő az egész, ahogyan nyelvét kidugva alkot, nem foglalkozva azzal, hogy az itt "lakó" hölgyek milyen hangosan tiltakoznak. Minek is hallgatna rájuk, ha nagyszerűen mulat éppen? Abba ugyan nem gondol bele,  hogy nem egyedül van a kastélyban, hanem igenis bárki jöhet erre, akár prefektus, vagy tanár, akikkel lehet nem lenne kellemes a találka, de.. oda se neki? Valahogy úgy. A főnix alakul, szépül, kivehető lesz maga az alak, hogy hogyan is álmodta meg, de még csak a vonalak alakulnak.
A közeledőre nem reagál, mivel a lépéseket elnyomja az, ahogyan a Dámák kajabálnak, de az amikor a settenkedő a színre lép, üvöltve, akkor maga is felvisít, elejtve a filcet, és az alak felé fordulva mered rá.
- Mi a.. ? - hördül fel, mikor megjelenik előtte a dolog lényege. Száját eltátja, pillái sűrűn moccannak, miközben követi a mozdulatokat. Agyarokkant dolgai vannak, az szent, de ilyet még sosem csinált. Csak figyel, néha meg-megemeli a kezét, úgy, mintha követni akarná a lányka mozdulatait, végül viszont nem kezd el ugrálni vele, mozizik, és a kezdeti ijedelem helyett már fel is nevet. Mint valami gyerek, úgy kezd ritmusra tapsikolni neki, mintha ütemet akarna adni, nem épp csak a tetszését fejezi ki.
- Váááááá! - pattog párat, mikor eljön a vég, és lezárul a táncika. Nem tudja, mi volt ez, normális-e, vagy bármi, de neki tetszett.
- Hogy csinálni ilyet? - kérdez élből, mert lehet, hogy ha eljön az idő, ő is beszállna mellé, és valljuk be, veszett jól nézne ki az egész. Szerinte. Ahogy mellépattog, úgy pillant rá, harci felszerelését jobban megfigyelve, majd, mikor befut hozzá a kérdés, kihúzza magát.
- Nem ijedni meg ennyitől! De amúgy.. nagyon ööö.. - akad le kissé, mivel ismét keresi a szót, amivel legjobban kifejezheti a dolgokat, viszont az nem mindig olyan könnyen jön ki belőle.
- Pazarló.. nem, nem, nem. Pazar! Meg jó. Jó, az volt. - bólogat, miközben leküzdötte félig-meddig nyelvi nehézségeit, és kinyögte kb, amit akart. Követi a tekintetet a falig, majd oda is fordul az idő közben majdnem elfelejtett rajzára, amelyet most láthatóan lektorálnak. Jaj neked, Julien? Vagy épp..
- Rajzolom. Csak úgy. - rezzen össze a kiáltásra, és készül, hogy megkapja a letolásadagját, amitől nem fél, csak nehezen magyarázkodik még.
- Filc. - fel is veszi a földről, és odatartja elé a rajzeszközét, meglóbálja, hogy ezt hogyan is alkotta. Na persze, lehet nem az volt a kérdés, hogy mivel tette, és arra volt kíváncsi, hogy művészvéna van-e a dologban. Na de már mindegy. Arra csak pislog megint, mikor arrébb lökik, de engedelmesen lép félre, tartogatja tovább a filcet, és fixírozza a másikat, hisz nem tudja, hogy mire készül. És már mondja is.. Julien arcára nagy vigyor ül ki, amikor nem letolást, hanem jó tanácsot kap. Egyből felvidul, bólintgat, hogy eme kritika igenis jó, és igenis alakítani fog rajta.
- Jó, hogy mond. Mindenkinek látni kell ezt! Nagyobb kell! - pillant a falra, de nem húz még vonalat, csak figyel. A bemutatkozásra figyel, mivel ha nem teszi, nagyon könnyen elfelejti a nevet, és igen kellemetlen lesz, ha nem tudja majd legközelebb.
- Én Julien. Hol látni? - rázza meg ő is a kezet, de mire mondhatna bármit, például azt, hogy harci dísze nagyon klafa, és neki is kell, ismét idegen, nem festménytől, és vöröskétől származó hang üti meg a fülét. Ma nagyon népszerű.
- Ahh! Te! - nem, nem ismeri a lányt, csak épp meglepi, mikor odafordul felé. Mit csinálnak.. Mennyire nézhet ki viccesen az indiánlány és a tróger punk egy helyen? El tudja képzelni.
- Mi mit? Euhm.. Épp fonogatni be a hajunk, illetve verset is tanulunk itt. - mindezt olyan ártatlan pofával veti szerencsétlen felé, mintha igaz lenne. Direkt ferdít, és löki a marhaságot, mivel a rajza látható, és a vöröske pedig felismerhető díszben van. A filc is az ujjai közt pihen, a rajzra lesve már húz is pár vonalat alapozásnak, és a felbukkanó kérdésre tekint vissza a szőkeségre.
- Persze, gyere ha azt akar. Amúgy.. - lép el a faltól, és ha már az előbb megejtette, megteszi most is. Kezet nyújt a szöszi felé, filcmentesen, miközben eléáll.
- Julien. Te?

(#Jelmez)

Újdonsült külsejével indul meg a bálba, igaz, már pár órája így fest, mivel szoknia kellett ezt a mennyiségű hajat, így, már egészen jól elvan vele, az már más kérdés, hogy kezelni nem tudja, de megoldja, mint mindent. A fekete-fehér világ az, ami igazán leállítja pár percre – elsőre azt hitte, neki van valami gondja a látásával, de aztán rájön, hogy mégsem, ez a mai este hangulata. Mondjuk nem érti, hogy ezt mivel érték el, de menő, annyi szent. A buli eleje egész jól eltelik, eszik, iszik, de ez nem meglepő, vagy épp produkálja magát aktuális bőrébe bújva. Azonban a buli egy pontján úgy érezte, neki ki kell rohannia a mosdóba, elég sok lötyit sikerült meginnia, így sietőssé is vált útja, hamar kirohant, és elvonult, hogy dolgát elvégezze. Igen ám, ez mind jól hangzik, hogy végez, kezet most, visszamegy, és mulat hajnalig. Csakhogy, valahogy nem arra fordul le, amerre kellene – vagy maga a kastély nem akarja, hogy visszatérjen, nem tudni. Az biztos, hogy amikor benyit egy ajtón, és besétál, már baromia nem a nagyteremben találja magát, és tömeg helyett elsőre azt hiszi, egyedül van. Már épp morogna, hogy mi a jó élet van most itt, amikor nem messze tőle, fényt gyújt valaki. Fel is kiált kissé, meglepetésében, hogy mégis ki a franc az, pillanatok alatt fordul az alak irányba, és mered rá az idegen nőre. Idősebb nála, annyi szent, lehet, hogy Mestertanonc, vagy tanár, de inkább előbbire tippelne, hiszen fiatalnak nézi. Szusszan egy nagyot, hogy nem valami idegen, és erőszakos alakkal került össze, majd, ha már így szépen kivilágítják neki a helyet, körbenéz. Sehol semmi, ez tűnik fel neki. A lengedező függöny nem ijesztő számára, a látvány, amely az ablakon túl mutat, érdekes. Csak pár pillantást vet oda, nem is tulajdonít nagy feneket neki, gondolja ez valami díszlet, és már megy is tovább. Vagyis, pontosabban követi a nőt, mivel ki akar jutni, vissza a buliba, csak épp már minden borul felfele, és nem ért semmit, ami arcára is nagyszerűen kiül.
- Mi a..? – motyog maga elé, amikor a folyosóra érnek, és nem az a látvány fogadja, ami eddig. A portréalakos, hosszú folyosó eltűnt, csak egy szekrény, meg fotel van, no meg egyetlen egy portré, amely viszont nem ismert számára. Közelebb oson, és valamiért a hideg rázza a képtől, nem is érti, hogy került ez ide, de elbambul rajta. A fotelra csak ezután pillant rá, felkiált ismét, amikor a babával néz farkasszemet, hisz meg van róla győződve, hogy amikor a festményhez lépett, az a valami nem volt ott. A nevetés már csak hab a tortán, körbe-körbe forog, keresi a tulajt, majd végül ismét a hátborzongató babára kerül tekintete, és összeszűkült szemekkel vizslatja, hogy most tényleg onnan jött, vagy..? A felhangzó szavak, melyek az ismeretlenből jönnek, vérfagyasztóak. Megmerevedik, csak áll, és nagyokat pislogva hallgatja a pár mondatot. Tolvaj.. de ki? Egyikük sem az, hozzá sem értek semmihez, de akkor..? Nincs ideje gondolkodni, hisz újabb szavak jönnek, de immáron közelebbről, a nőtől.
- Mi?! – bukik ki belőle, angolul, mivel a magyart úgy érzi, elhagyja, és hol a nőre, hol a babára siklik pillantása.
- Hogy én.. ezt.. fogjam meg? A hideg ráz tőle. Olyan, mintha.. mintha.. – csak mutogat, de látszólag arra utal, ami a baba megfoghatatlan kisugárzása. Az, hogy nem él, de mégis, mintha az ember lelkéig látna. Sóhajt csak, rázza a fejét, de végül lehajol, és óvatosan megfogja azt. Eltartja magától, esze ágában nincs ölelgetni, úgy tarja, mint valami koszos valamit, és fintorogva pillant rá ebből a távlatból.
- És most..? Hova kell vinnem? – pillant a másikra, mivel nemigen figyelt arra, hogy odakint mi várja, és, hogy hova is kell mennie ezzel a… valamivel.