Norina
Mindannyian ismerjük a sablon történeteket. A fiatal boszorkány vagy varázsló kiszakad a jól megszokott környezetéből és gyűlöli az új otthonát –kényelmetlen az ágy, sokan vannak körülötte, mindenki olyan elutasító, túl sok szabály és a többi. Valószínűleg most azt kellene mondanom, hogy én is hasonlóképpen éreztem az első pillanattól kezdve és átkoztam a szüleimet, amiért ide küldtek, de ez nem igaz.
Gyerekkoromtól kezdve erre készítettek. Aranyvérű család egyetlen kicsi lányaként mindent megkaptam, amit csak akartam. Az már csak hab volt a tortán, hogy apám alvilági körökben mozgott. Sohasem tiltottak a mugliktól, de azt sem szorgalmazták különösebben, hogy barátkozzam velük. Tökéletesen otthonosan tudtam mozogni mindkét világban, ebben pedig sokat segített, hogy a nagyszüleim régimódi aranyvérűként belém vertek mindent, amit a családunk nevének és természetesen az elmaradhatatlan jó hírének továbbviteléhez tudnom kellett.
Miután berendezkedtem az új szobámban, amit a többi elsőévessel együtt birtokoltam felfedező utakat tettem a kastélyban, így aztán ma már céltudatosan vettem az irányt a Társalgó felé. Nem igazán csevegni akartam, inkább egy kicsit felmérni a többieket –halállista…ilyenek.
Halvány mosollyal löktem be az ajtót és telepedtem le a többiektől legtávolabb eső ablakpárkányra, kezemben egy könyvvel. Általában volt nálam egy, jelzés képpen, hogy nem kívánok társalogni senkivel sem. Ez csak akkor nem volt jó ötlet, ha az illető éppenséggel olvasta azt a bizonyos könyvet és nagyon kíváncsi volt a véleményemre. Olyankor gondolatban mindig bokán rúgtam magamat, hogy miért is nem tudok én egy nagy oroszt magammal cipelni… aki még azt is olvasta, az egy igazi őrült. Vele szívesen elcsevegek.