másik Kornél
Ellentétben, mondjuk mindenki mással, ő szinte az egész délelőttöt átaludta. Bár néha azért felkelt, megnézte az óráján mennyi az idő, majd morogva a párnája temette az arcát és tovább aludt. Hosszú éjszakája volt, éber álomban töltötte az éjszaka nagy részét, de valahányszor felkelt, sehogy sem tudott visszaemlékezni arra, mi történt az álmában, de egy valami szinte beleégett a retinájába, fehér alapon vörös foltok, először csak néhány csepp, majd egyre több, végül mintha egy egész vödörnyit rálöttyintettek volna. Dél körül végül úgy döntött, véget vet ennek a hülyeségnek. Lassan felkelt, lezuhanyzott, magára rángatott egy sötétkék pólót, farmert, a fekete tornacipőjét és elindult valamerre. A hajával nem sokat törődött, unottan túrt bele és még azt is megállta, hogy megnézze magát az egyik arra alkalmas lovagi páncélban. Nem foglalkozott semmivel, a semmi viszont foglalkozott vele. Egyre inkább megteltek a folyosók azokkal a diákokkal akik épp a nagyterembe igyekeztek ebédelni. A törpék akik körülötte rohangáltak olyan szinte felidegesítették, hogy komolyan elgondolkodott rajta, hogy megfogja az egyiket a hajánál fogva, felcipeli a Rellonba és felajánlja Kathynek ebédre. Ettől a gondolattól már sokkal kellemesebben érezte magát a valós probléma azonban nem szűnt meg. Emlékezett rá, hogy valamerre itt kell lennie a társalgónak, ami nem igazán hű a nevéhez, mivel általában üres. Így nem vesztegelt sokat elindul abba az irányba amerre sejtette, kirántotta az ajtót a helyéről majd ugyan azzal a lendülettel be is csapta maga mögött. Nekidől a fának, attól félt, hogy valaki esetleg követi, de amikor nem hallott egy árva lelket sem, végre körbenézhetett. Újra és újra végigfuttatta a tekintetét az ismerős helyen, de csak második alkalommal akadt meg a szeme az ismerős idegenen. Bár a srác idősebbnek tűnt annál, mint akire emlékezett, de egészen biztos volt benne, hogy a haverjához van szerencséje. Csak nem érti, akkor miért ácsorog itt, mint valami szerencsétlen. Köhint egy sort és lassú léptekkel elindul felé.
-Azt hittem, meghaltál nélkülem.
Széles vigyor terül szét az arcán, bármennyire is próbál hatásvadász lenni, hosszú lábainak köszönhetően néhány lépéssel átszeli a szobát így már nyújthatja is kezét Olivérnek.
-Pedig reménykedtem bele, hogy felfaltak a nők.
A kedvesség határtalan, de ez már csak így megy, közöttük. Kornél pedig inkább kezd bármi olyannal ami nem rá tereli a figyelmet.