Várffy-Zoller Professzor



Nem zökkenőmentes a beilleszkedésem, azt nem lehet ráfogni. Az elődök hosszú sora nehéz terhet ró az ember lányára, pláne, ha szakít a hagyományokkal, és nem a zöldeket erősíti egyéniségével. Arra számítottam, hogy a nővérem elég biztonságot nyújt majd. Ő lesz a háttér, akire mindig számíthatok, de így, hogy ő nem elég, hogy felsőbb évfolyamra jár, de még másik házban is van, nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. David legalább együtt lesz velem bizonyos órákon, de ugyanolyan elveszett, mint én. Tudom, hogy Lizi kivívta már a saját helyét az övéi közt, és reméltem, hogy az ő dicsfényéből nekem is jut. Nem beszélve arról, hogy a nagyapám az iskola legtekintélyesebb uralkodója az igazgató után, vagy előtte. Mégis csalódnom kell benne is, mivel nem áll a helyzet magaslatán a nagyi halála óta. Csak árnyéka önmagának, Lizi hátszele meg inkább tűnik hátráltatónak, mint segítőnek. Szúrós tekintetek merednek a hátamba, szinte érzem a figyelem hegyes dárdáját a bordáim közé hatolni. Fogalmam sincs, mi lehet az oka. Egy dolog van, ami kicsit erőt ad ebben a pillanatban, ezért nem törnek meg az ellenséges erők. Határozottan lépkedek a tanári étkezőasztal felé, ahol nagypapi szokott reggelizni, ebédelni, ám most nem ül a helyén. Én, mint a legkedvesebb unokája, jogosan foglalhatom el a székét a legnagyobb lelki nyugalmat erőltetve magamra. A tanári asztal mindig vonzóbb, ezt már rövid ittlétem során is kitapasztaltam. Mások az ételek, nagyobb a választék, de különösen a kávé és a sütemény illata csábító. Gondosan magam alá húzom a széket, felkészülve arra, hogy valamelyik tanerő kiebrudal az öreg helyéről. Bízom azonban a mosolyomban, így kivillantom a jackpotos vigyoromat, majd veszek egy kakaós, rumos piskótás süteményt. Tetején tetemes mennyiségű tejszínhab tornyosul. Bele is nyalok, mert azt nem lehet kihagyni. Ez a legjobb része. Élvezettel hatolok tovább a sütiben, rétegenként haladva, módszeresen a fogyasztásban.

Várffy-Zoller Professzor

Ahogy a teremben elhalkul a nyüzsi, már rosszat sejtek. Várffy professzor lépett be az ajtón. Ahogy átszeli a termet, úgy fagy meg a diákokban a szufla. A légy zümmögését is lehet hallani, így a csámcsogásom akkor is mennydörgésnek hatna, ha halkabban táplálkoznék, de muszáj az ujjaimra ragadt töltelékkrémet lenyalogatni. Cuppogok na, de csak diszkréten. Azért volt gyerekszobám, meg némi illem is szorult belém, - még, ha néha nem is látszik - lenyelem a falatot, mielőtt válaszolnék a nekem szegezett kérdésre.
- Bárcsak jobb étvágya lenne. Gondoltam viszek neki ár falatot, de ide ragadtam. -  Szó szerint. Sajnálkozva felmutatom ragacsos ujjaimat, amiken a nyalogatás csak rontott. Ez van, nem kéne ennyire szilaj kihívásoknak alávetni szegény elsőéveseket. Eredetileg tényleg az volt a tervem, hogy felpakolok pár nagypapi kedvencét, aztán már osonok is a szobája felé, de az illatok, meg az ízek rabul ejtettek. Folytatom.
- Ja, és nem én vagyok a professzor, csak helyettesítem. Az órákon nem tudom, de az evésben igen. Nem csodálom, hogy össze tetszett téveszteni minket, azt mondják nagyon hasonlítok rá, főleg profilból. - Úgy fordítom az ábrázatomat, hogy jól megfigyelhesse a hasonlóságot. Még jobban a fénybe is húzódom, hogy a gyengén megvilágított arcélem kirajzolódjon, rajta nagypapi jellegzetes vonásaival. Várok valami reakciót, de nem erőltetem. Nem megerősítésre vágyom, csak udvarias vagyok, nem fojtom a szót a tanerőbe. A kérdését sem engedem el a fülem mellett.
- Professzor úr! Az ideérkezésem előtt, áttanulmányoztam a Szabályzat mind a hatszázhatvanhat oldalát, meg is tanultam szóról szóra, és valóban, teljesen igaza van. Mint diák, nem ülhetnék itt, de mint családtag, semmi nem tiltja. Sőt precedenst is találtam a könyvtárban, a Bagolykő története című vaskos kiadványban, miszerint kétezerkilencben és tizenegyben, az akkori igazgató első szülött fia, mint rokon étkezett ennél az asztalnál. - Való igaz, a neveket nem jegyeztem meg, nem gondoltam, hogy szükség lesz rá. Átkos mulasztás, de legalább befoghattam volna a szám. A sok félinformáció támadási felületet biztosít, amire abban a pillanatban döbbentem rá. Be is fogtam a lepénylesőmet, tekintetem a tányérra szegezve. Semmi mentőötlet nem ugrott be. Csak...
- Professzor úr! Kér egy teát? Ez gyömbéres mézes, de hozhatok a Levita asztaltól is, mert ott pemetefüves citromos van. - Annyi igazságom mindenképpen volt, hogy az asztal, még valóban ugyanaz, mint évekkel ezelőtt, annál az esetnél. Igaz, hogy egyedi sztori volt, mégis ha egyszer már volt ilyen, akkor létjogosultsága van. Persze nem én szabom a történelmet, sem a szabályokat, úgyhogy bármi is lehet. Öntök pár kortyot a teából a tanerőnek, ha kér, ha nem.
- Tortát? Megédesíti a hétköznapokat. -

Várffy-Zoller Professzor

Eléggé szürreális jelenet, ahogy ott ülök a tanári asztalnál, háborítatlanul, kedélyesen elbeszélgetek az iskola egyik prominens, bocsánat, a legprominensebb oktatójával. A teát és a tortát is szívélyesen fogadja. Már-már kiválóan érzem magam. Semmi nem ment meg attól, hogy ezután mindig itt egyek. Ha a nagypapi itt lesz végre a helyén, akkor még inkább. Az ő tekintete még mindig megdermeszti a levegőt. Van tekintélye és ragaszkodik kivívott presztiséhez.
- Nem tagadom le professzor, de simán lehetnék eridonos is ekkora dumával. - Még el is nevetem magam, míg ajkamra nem fagy a mosoly. Jó mélyen bele kell nyúlnom az agytekervényeim közé. Hmmmm? Mit is olvastam erről? Éreztem én, hogy ez monológom gyenge pontja. Hiába kutatok az emlékfoszlányaim között, erre nem találom a választ. Szótlanul nézem, ahogy a teáját szürcsölgeti és valahová máshová kívánom magam. Bár nincs abban semmi, ha valaki nem tud mindent, de levitás vagyok, Merlinre, ami szent.
- Nem? - Inkább kérdezem, mint mondom. - De Lupiné sem? - Ráhagyom a választ. Csillogtassa csak meg a zsenialitását! Az én kicsi agyam tele adatokkal, amiket meg lehet tanulni, vagy elolvasni valamelyik könyvben, ami nem pótolja a vérré vált tudást. Összeszedem a maradványaimat, hogy elsunnyogjak a jobb alsó fenébe de az újabb kérdés megállít.
- Aaaaa Levitában? - Nem tudom eldönteni, hogy kérdésében mennyi a cinizmus és mennyi az igazi kíváncsiság. Gyanítom, hogy utóbbi semennyi. Elgondolkodom, vajon ezt milyen szempontból kéne megválaszolnom.
- Igen, tisztában vagyok vele. Kár, hogy akkor még nem jártam ide. De nem igazán tudom, hogy pontosan mit szeretne tudni. Lényegre törőbben tudnám tájékoztatni, ha konkrétabban kérdezne. - Érzem, hogy elönt a melegség, homlokom és tenyerem izzadni kezd, rossz az előérzetem.

Várffy-Zoller Professzor


Vajon a kérdéseivel most teszteli a nemlétező tudásomat? Valami alapján döntenie kell, ezzel tisztában vagyok, és érzésem szerint most buktam el a tanársegédséget. Nagyon akartam, nagyon rágörcsöltem, nagyon készültem, már amennyire erre lehet készülni.
- Igen, hogyne, meg fogom nézni - rebegem lehajtott fejjel, az előttem fekvő maszatos tányérra bámulva. Persze, hogy utánajárok, egyértelmű. Addig le sem fekszem ma, míg meg nem találom a választ, de gazából egyre megy. Ha a nevezett igazgató fiai nem jártak a Bagolykőbe, akkor...Na, jó, nem rágódom ezen. Indulnék is, hogy megbizonyosodjam a válaszról, de a prof még visszatart.  Eleinte csodálkozom is a dolgon, mert azt hittem, rövid úton kipenderít innen,  úgyhogy figyelek, kicsit közelebb hajolva az asztalhoz, mintha éppen azt nézném, melyik szelet húst tűzzem a villámra, pedig nem is vagyok éhes. Nem tagadom, megremegek, mikor kimondja, nem engem választott. Egy Világ omlik össze bennem. Egy gyönyörű szépen felépített jövő képe esik szét darabokra. Fájdalom mardos, még a dicséret, ami a tanerőtől nagy ritkaság, még az sem derít jobb kedvre, de aztán hallgatva szavait megnyugszom lassan. Az étvágyam is visszatér, ahogy újra felcsillan a reménysugár. Visszhangzott fejemben a főnyeremény mondat: "Én tudok segíteni abban, hogy kihozd magadból a maximumot." Ezen annyira elábrándozom, hogy az utána következő kijelentés nem jut el a tudatomig teljes részletességében, mégis a zsigereimbe talál. El is csendesedtem rögvest. A kezdeti vagány csacsogás, hallgatag, filozofálgatássá szelídül. Várffy választ vár, de bennem a válaszok helyett csak kérdések vannak. Amit kapnék, roppantul csábító, de talán az ára kicsit sok. Erre nem számítottam. Előadom a hitem szerinti legnagyobb akadályt, ami könnyen orvosolható lenn, ha akarnám. És lehet, hogy akarom majd.
- Bár még a suliban lakom, de minden valószínűség szerint beköltözöm a faluba, a családi házunkba. Lizi már ott lakik. Tartok tőle, hogy nem jutna minden dolog a tudomásomra, amire kíváncsi. - Nyelek egy óriásit, mert ahogy felcsillant az a bizonyos remény, úgy halt azonnal hamvába. Őrlődtem, mint csacska csacsi, hogy a bal oldali répát válassza vagy a jobb oldalit. A mézesmadzagot Várffy belógatta az orrom elé, és tényleg csak rajtam állt, hogy szaladok-e utána. Megéri-e a tudás a nyilvánvalót, amit elvár tőlem cserébe? A kérdés itt nem az, hogy lesz-e elég infóm, hanem inkább az, hogy tudok-e majd tükörbe nézni.
- Mielőtt igent mondanék vagy nemet, szeretném, tisztán látni a részleteket! Mi az pontosan, amit el kell mondanom, amit figyelnem, tennem kell? - Bár erős a vágy bennem, hogy egy olyan embertől tanuljak, mint Várffy, és a jövőm múlik rajta, vannak határok. Azt szerettem volna megtudni, hogy nála hol húzódnak ezek.
- Kér még teát? - érdeklődöm udvariasan, majd ki is szolgálom, ha igényli, ez is az elterelés része. Bármi is legyen a válasza, nem szeretném az egész iskola orrára kötni az egyezségünket. Biztos akarok lenni benne, hogy a szolgálatom megfizeti majd, és azt kapom, amire számítok, de ő is. Tisztelem, mint a tanáromat, bízom is benne, de legyen egy kimondott szó legalább.

Várffy-Zoller Professzor


Nem ismertem régebbről Várffyt, viszont tudtam róla egyet s mást, hogy érdemes tőle tanulni, mert nagy hangsúlyt fektet a gyakorlásra, és a fejlődésre. Ezért is jelentkeztem hozzá tanársegédnek. Amit ajánlott, azonban annál jóval több volt, de a kétségeim, valahonnan mélyen zsigerből csak feléledtek. Nem akartam megbántani, de tisztán szerettem volna látni a feladatomat, hogy aztán én is és ő is elégedett lehessen az eredménnyel. Szótlanul hallgatom az előadást, amiben részletezi a teendőimet, és egyre jobban kisimulnak a nem létező ráncaim az ábrázatomon. Már-már mosolygok, de inkább csak belül. Egy-egy szavára jóleső melegség önt el, hát egóm az van. Eljátszom a gondolattal, hogy "titkos" meg "jobb kezem" izgalmasan hangzik. Mindaz, ami nem hétköznapi, sablonos, unalmas és régi, az csak jó lehet. Felpiszkálja a csőrömet a kihívás, mert ez már nem is feladat, hanem több annál. Élvezhetem egy tanár támogató bizalmát, kell ennél több?
- Meg tudom oldani, hogy ne költözzek a faluba. Mégis csak jobb lesz úgy - bizonygatom az elkötelezettségemet, hogy lássa csak, mi mindent fel nem áldozok a dolog oltárán. Bizsereg a lelkem, máris mennék kezdeni az aknamunkát, hogy mielőbb jelenthessek, persze csakis építő, jobbító szándékkal. Baj nem lehet belőle, pláne, ha jól csinálom. És miért ne csinálnám jól?!
- Teljesen világos Tanár úr. Számíthat rám, meghálálom a bizalmát. Köszönöm, hogy engem választott erre a nemes feladatra. - Legszívesebben lepacsiznék vele, de nem illendő. Ha az idősebb jogán a kezét nyújtja az egyezség megpecsételése végett, akkor viszonzom természetesen, minél kevesebb feltűnéssel.
- Akkor mennék is a dolgomra, ha megengedi tanár úr. Öröm volt Önnel ebédelni. Majd máskor is csatlakozom, ha szabad. Annyit még megjegyeznék, hogy ezek szerint hatott a Bizalom elixír. -

Mikhail Sergejevics Kazanov


Szerencsére elég jól sikerült az írásbeli tesztem, nagypapinak is megmutattam, hogy mit tudok. Nem volt túl lelkes, legalábbis nem mutatta. Neki a bájitalok tudományánál kezdődött a mágia és ott is ért véget. Hiába mondtam el neki, hogy hírszerző szeretnék lenni és az álcához ez milyen nagyon jól fog jönni nekem, csak hümmögött, de tudtam, hogy azért büszke rám, mert szürkés szemei vidáman csillogtak. Nekem legalábbis úgy tűnt, és ez elég. Megcirógattam az arcát, és nyomtam rá egy puszit. Na, erre már el is mosolyodott, én meg elrohantam a könyvtár irányába. Mivel nem vagyok minden napos vendég ott, elérkezettnek láttam az időt, hogy tevékenykedésem  oda is kiterjesszem. Keresem folyton az új lehetőségeket, ahol kipróbálhatom magam, és persze az is fontos, hogy legyen vicces, legalábbis számomra. Az sem baj, ha a mulatság mellé izgalom is társul. A könyvek világa nem tűnik első hallásra túl izgalmasnak, de amilyen az én formám, majd alakítok valamit. Kinézek egy vékonyabb könyvet, hogy a lapozás illúzióját, abban is a mozgást, a lapok pergését, a surrogást valamint a légmozgást előidézzem magamnak. A nonverbalitás már jobban működik, mint egy héttel ezelőtt, így biztos voltam, hogy az a része menni fog. Felidézem a varázsigét, megy a pálcamozdulat is, és látom, hogy a lapok megindulnak, ahogyan elképzeltem. A hanghatáshoz talán nagyobb csend kéne, mert az nem tökéletes, de legalább a légmozgás, sőt még a papír illata is sikeresen megjelenik. Egy ideig megtartom a képet, aztán megunom és megszüntetem. Olyan kéne, amit más is lát, és nagy durranás. Megvan. Kinézem a könyvtáros bácsit, és egy lobogó lángot képzelek el az iménti könyv lapjain. Remélem, hogy tudok hatással lenni rá, meg, hogy a mű tűz, valódi riadalmat kelt majd.

Mikhail Sergejevics Kazanov


Nem csak a tűz melege az, ami eléri a lelkemet, hanem a siker érzése, ami tovább doppingolna, hogy még, még, még...többet, jobbat, tökéletesebbet alkossak. Sikerült és ez óriási boldogság. A sok, már unalomig ismételt apró tárgyacskák után, végre valami igazi, mégis kamusságában is tökéleset lángcsóva. Kicsi, forró és az enyém. Hála Imhotepnek, meg az összes szentnek és mágusnak, aki csak létezik. Állok lelkem képzeletbeli színpadán, kezemben az illúziómágus kupával, minden reflektor rám szegeződik...és- Köszönöm a tanáromnak, a szüleimnek, az iskolámnak, a nagypapinak, a tesóimnak... és sorolom. Persze egyszerre ennyi dologra koncentrálni nagyon nehéz, épp ezért a lángocska hamar szelídül, így aztán visszaállok a koncentrációba, ám a helyzet így sem változik. Nem bírom megtartani a lángolást. Ahogy a tűz a könyv lapjaim, úgy az én tüzem is bent, elhamvad. Felpillantok az addig olvasgató könyvtárosra és a forróság helyett a hideg érzése költözik a tagjaimba. Rám néz, sőt int is az ujjaival. Addigra már teljesen kihunyt a tűz, és az okát is sejtem, de ez csak sejtelem. Lelepleződtem, mert a férfi arcán nem látom a várt pánikot. Felmutatom a könyvet, nézze meg, nem esett bántódása. Végül eleget teszek a hívásnak és odafáradok az asztalához.
- Jó napot kívánok! Látom, fogytán a kávéja. - A nonverbális szakaszba lépésemnek hála, attól már nem kell tartanom, hogy a varázsige kimondása lebuktat, így a pálcamozdulat kellő palástolása csak a megoldandó feladat. Igyekszem mindent elkövetni, ami tőlem telik, és megtölteni a csészéjét forró, gőzölgő, illatos kávéval egy jól sikerült illúzió segítségével. Egy jó indítás nagyon hasznos lehet, pláne ebben az esetben, és anyutól sokszor hallottam, hogy a férfiakhoz a gyomrukon keresztül vezet az út. A puding próbája az evés, de az én kávémat nem próbálja meginni! Vagyis, de, próbálja csak! Akkor legalább elválik majd, hogy az ízre és az aromákra, a torkán lecsorgó érzésre mennyire tudok majd koncentrálni. Ha iszik belőle, ki is próbálom.
- Izgalmas a könyv? Mi a témája? -

Mikhail Sergejevics Kazanov


Díjazni való, hogy belemegy a játékba, megkóstolja a kávét, én meg izgatottan várom, hogy lenyelje, közben koncentrálva a sötétbarna lére, hogy az illatra, zamatra, állagra, ízre élvezhető legyen, de túl édes.
- Biztosan azért mert én így iszom, már ha egyáltalán kapok, de próbálja megint, most másik ízt adok hozzá! - A banán mellett döntök, mert az van annyira markáns, hogy a fekete aromája nem nyomja el, és hogy meglegyen a kihívás, még egy csipet fahéjat is odaképzelek.
- Igen, azt tanulom. Még kezdő vagyok, de imádom. - Csillogó szemmel lelkesedek a legújabb szenvedélyemről. Olyan ez, mint a szerelem. Aztán elcsendesedek, csuklóból kirázom a megfelelő pálcamozdulatot, majd bólintok, hogy kész, ihatja, ha akarja. Na, most aztán tényleg kiderül, hogy mennyire tudok vagy nem. Az viszont bizonyos, hogy  a hőfokot elfelejtem beállítani, így meg van az esély rá, hogy vagy túl forró lesz vagy hideg vagy valami más. Remélhetőleg lesz olyan jó fej, hogy újra vállalja a kísérleti alany szerepét.
- Na, mit érzett? - húzom közelebb a széket hozzá is, az asztalhoz is, majd szépen le is csücsülök. Ciki, de nem emlékszem a nevére, meg semmire, abból, amit az évnyitón mondtak róla. Vagy aludtam vagy épp nem figyeltem. Talán Daviddel leveleztünk, vagy passz. Ezt orvosolandó bemutatkozom.
- Felagund vagyok és Lena. Önt hogyan szólíthatom? Illúziómágusnak tetszik lenni? Amúgy mi az a devushka? - Megvárom, míg kezet nyújt, az illendőség úgy diktálja, majd kezet fogok vele, ha ez megtörténik. Gondolom, attól még, hogy új a kastélyban, a Felagund név nem cseng idegenül a számára és nem kell külön magyaráznom, ki vagyok. Ez egy újabb előnye a felagundságnak.

Mikhail Sergejevics Kazanov


Mindig szívesen tanulok a jobbaktól, meg a kicsit rosszaktól is, ha úgy alakul, így engedelmesen bólintok a Könyvtáros tanácsára.
- Tök jogos, ebbe nem gondoltam bele. Néha nehéz mindenre odafigyelni, pláne ebben a korban, amikor még csapong a képzelet, ami egyébként egy illúziómágusnál hasznos eszköz. - Csacsogok, csacsogok, csacsogok, és már feledésbe is merült az iménti könyvégetésem. Gondolom megértette, hogy nem kárt okozni akartam, csak egyszerűen ez volt a mai tananyag. Az újabb kávés próbálkozásom már kicsit jobban ment, ám a fahéj íze talán nem volt elég precíz. Valóban kicsit kesernyés, de azért eléggé markáns ahhoz, hogy kiérezhető legyen. Na, nem baj, legközelebb jobb lesz majd az is.
- Igen, banán, egy kis fahéjjal. Remélem, nem lesz kávémérgezése. Az illúzió kávénál is működik a hatása ugyanúgy? Mert abban az esetben összeütök valami nyugtató bájitalt, nehogy bepörögjön. - Elnevettem magam. Nem sértésből, hanem, mert viccesnek találom. Valóban érdekes felvetés, hogy ha mondjuk egy bájital illúzióját alkotom meg, a hatás ugyanúgy létrejön-e, mintha igazit innánk. A jólneveltség oltárán adózom azzal, hogy bemutatkozom. Büszke vagyok a felagundságomra, a Felagund névre, fűződjenek hozzá bármilyen érzések is a többiek részéről. Az az ő dolguk.
- Igen, az öreg - kuncogok. - Ő a nagyapám, de vagyunk még itt Felagundok egy páran. Nagyapa bájitaltan tanár, úgyhogy ha szüksége lenne valamire, szóljon bátran. - Ajánlom fel a bartert. Cserébe tanítgathatna erre-arra, arra is, ami nincs a tananyagban vagy kis praktikákra, amik saját megtapasztalásai. Vagy ajánlhatna könyveket, vagy csak egyszerűen kijavítaná a hibáimat. Biztosan tudna segíteni, és én is ki tudnék cserébe találni valamit.
- Örülök, hogy megismerhettem. Az évnyitó, ahol bemutatták, kicsit káoszos volt. - Elpirulok, mert így kellemetlennek érzem a szitut.
- Uramnak, a tanárokat Tanár úrnak, de akkor Könyvtáros-nak fogom szólítani. Nagy kezdőbetűvel természetesen, de ha a Kazanov úr jobban tetszik, akkor úgy. - Szókincsem bővítését mosolyogva fogadom, és most már bátrabban elő merek lépni a farbával, amit olyan zseniálisan kitaláltam.
- Kazanov úr! Lenne kedve néha egy kicsit gyakorolni velem, elmondani pár titkot, mint az előbb grátisz? Nagy segítség lenne, de nem kérem ingyen. Biztosan lenne valami nekem való munka itt a könyvtárban, amiben segíthetnék, talán még az illúziómágiát is használhatnám. - Utóbbit élvezném, és még hasznos is lenne, de csak ha felmosni kell vagy összeszedni a szemetet, azt is vállalom. Kíváncsian várom a válaszát.

Mikhail Sergejevics Kazanov

A gyakorlás..igen...Vanessza nénitől is egyfolytában ezt hallgatom, az egyéb tanáraimtól meg éppen az ideális tárgyat, de kinek erre energiája? Persze az illúziómágia az, amit a legszívesebben gyakorolnék egész nap. Sajnos nem lehet. Időnként vérző szívvel veszem elő a Gyógynövénytant vagy a Bűbájtant. Apa a múltkor azt mondta, hogy ha nem tanulom a Gyógynövénytant, nem lehet belőlem jó bájital keverő. Hát üzenem, hogy kilométerekkel le van maradva. Ki a fene akarja követni a családi hagyományokat? Meghagyom Lizának vagy Davidnek.
- Iszonyúan sok mindent kellene még gyakorolnom. Sajnos nem lesz az ember gyereke egyik pillanatról a másikra illúziómágus, még akkor sem, ha Felagund. - Elnevetem magam, mert legalább nekem legyen vicces a benyögésem, ha másnak nem is. Anya utálja, ha az ebédnél teszem ezt, mert David mindig beleröhög a levesébe és akkor kispriccel a leves a terítőre. Én meg kérdezem, hogy mi a baj ezzel? Ott a pálcája, tüntesse el, aztán kész. Hamarosan már én is meg tudom oldani, legalább addig, míg rátolom a tálat.
- Utóbbit is meg lehet oldani, akár legálisan is. Bár nem célom senkit összeverni, de az agressziónak vannak más formái is, ha éppen valaki ezt a figyelmet vívja ki magának. - Kacsintok, elég bénán megy, de ezt nem fogom gyakorolni. Inkább Kazanov bá'nak lenne szüksége egy kis korrepetálásra. Nem mintha probléma lenne, ha valaki szelíd, mint a ma született bárány, de az önvédelem fontos.
- Az ellenfélnek már akkor tudnia kell, hogy nem érdemes packáznia velünk, amikor megszületik. - Ez erős kijelentés, de halálosan komoly. Jobb nem belemenni egy kétes kimenetelű szituációba, jobb a megelőzés, mint a betegségeknél.
- Még nem kapható ellenem védőoltás, de csak idő kérdése. - Újabb jó vicc. Lehet nevetni! A hírszerzői meló nagyon menő és már most beleéltem magam. Várffynak hála sokat fejlődtem, legalábbis  gondolatban, sőt az illúziómágia is eme tervemnek volt köszönhető. Persze csapnivaló hírszerző az, aki a nevét sem tudja annak, akivel beszélget. Ezért kellemetlen, hogy nem tudom Kazanov nevét, de mentségemül szolgáljon, akkor még nem voltak ilyen terveim. Friss az elképzelés annyira, hogy még a szüleim sem tudnak róla, de még David sem, vele pedig mindent megosztok. Azért neki ideje lenne elárulnom. Meglátjuk.
Nem utasítja el egyből az ajánlatom, ez biztató.
- Ennek nagyon örülök, mármint, hogy hajlandó beszélni róla. Gondolom, feldobná a hétköznapjait. - Elképzelésem szerint egy idő után unalmas lehet itt ülni és olvasni vagy kikeresni a hatodik kötet Mágiatörténeti kiadványt egy vakegérnek, aki nem tudja az ABC-t.
- Hááát...lássuk csak! Még nagyon az elején vagyok. Élőlényt is csak egyszer próbáltam, ha leszámítjuk a gyümölcsöket a piacon, vagy az orgonát. Vagyis talán egy kis kacsa volt, kevés mozgással. Most jöttek be az ízek, a szagok ilyenek. A láng is kezdetleges, szóval láthatja, alig valami. - Kicsit tartok tőle, hogy erre azt mondja majd, van neked tanárnőd, majd az nevelget. Nem vagyok óvó bácsi. Igaza is lenne, de ő más szemmel nézne, mint Vanessza néni, és mást venne észre. Nem követné szigorúan a tananyagot, meg jobb két tanár, mint egy.
- Amikor ráér, heti egy-két alkalom, bárhol és bármikor. Mit kér cserébe? - térek rá az üzleti részre, esélyt sem hagyva arra, hogy nemet mondjon.