Köszönjük, Emese
A Rellon asztalánál
A Rellon asztalánál
A telefonom azóta, hogy itt vagyunk, csak hébe-hóba működik, leginkább akkor, ha épp kedve van hozzá, egyébként meg b*szhatom, mert legfeljebb asztaltámasznak jó, vagy arra, hogy nekivágjam valakinek.
A Rellonkörlet hátrahagyása óta ki-be kapcsolgatom, harsog is az üdvözlő- és elköszönő zene - asszem nem kell külön elmondanom, hogy mennyire unalmas és idegesítő -, és próbálok felcsatlakozni az internetre, hogy annak csodás, ám nem túl legális bugyraiban találjak valami működőképes streamet, és míg kajálok, élőben nézhessem a soron következő kosármeccset. Ja, tudom, az aranyvér szégyene vagyok. Bele se kezdj, hallottam már párszor. Mindenesetre amint lesz egy kis szabadidőm, úgy értem, amit nem henyéléssel, kviddiccsel meg kajálgatással akarok eltölteni, meg kell nézetnem a telefon rúnáit. Lehet lemerültek.
Csak a zöld-ezüst ház asztalának közepénél pillantok fel, mikor megállok a helyem előtt, és kifejezéstelen arccal az ott ülő lány hátára emelem unott tekintetem. Várok egy percet, hátha a csaj a segítségem nélkül is veszi a lapot, de gyanítom, se az aurám, sem pedig az illatom nem elegendő ahhoz, hogy feltűnjön neki, söprés van.
Aztán újra megnyomom a telefon bekapcsológombját, és a szolgáltató dallamát követően megbillentem a fejem.
- A helyemen ülsz, princess - közlöm vele az egyértelműt, ha esetleg lemaradt volna a hírről, hogy Vajdáék in da hausz, és mivel jó napom van, úgy döntök türelmesen megvárom, amíg az összes morzsájával együtt arrébb költözteti a seggét.