Cukorfalat :3
A harcunk már nem a mai nappal kezdődött. Mindig megtaláltuk egymást a tanév kezdete óta különböző hülyeségeinkkel. Jókat beszélgettünk, és sokat lógtunk együtt, legalább is a többi emberhez képest. És akkor kezdődött ez az egész. Settenkedés a folyosón, mindenféle átok és ártás szórása, persze csak az ésszerűség határain belül. Most is tudom, hogy milyen nap van, nem véletlenül van a pálcám a cipőmben. Hogy miért nem hagytam otthon, ahogy megbeszéltük? Mert nem érzem magam biztonságban, ha nincs nálam ez a kis szépség, pontosan ott, ahol lennie kell. Ugyan használni nem szándékozom, egyelőre, de nem tudom még, mi lesz a vége.. hát semmit se tudhatunk előre.
A nyugati szárnyban megyek végig, folyamatosan balra tartok, mintha csak céltalanul bolyonganék.. illetve.. pontosítok. Épp azt teszem. Nem szívesen kötök ki a harsogó portrék folyosóján, ugyanis a hangzavart nem szeretem, hiába élek néha otthon is abba. Fülemre szorítottam fél kezem, miközben másikkal előtúrtam fegyverem, és készenlétbe álltam, hogy ha esetleg támadás ér, hárítsak. Aztán hirtelen csend lett. Óvatosan lestem át a hátam felett, majd meghallottam az első koppanást a portrén, és mire szembe fordultam, már elölről ért a támadás.
- Hééééé!! - torpantam meg, majd visszatüzeltem a kezemben levő fegyverrel, mely azt a cukorból készült szivacsos anyagot lövi ki, amelyikkel az amerikai gyerekek szokták megviccelni egymást. Ezesetben kicseréltem egy-két összetevőt és egy rózsaszín édességet kaptam, mely ha telibe találja, igencsak nehezen vakarja le magáról. Nekem ugyan nem pisztolyom volt, másféle eszközzel oldottam meg a problémát, de így is tökéletesen eltaláltam. - Nemááár! - nevettem fel, majd elkezdtem felé futni, takargatva arcomat, folyamatosan tüzelve, végül beleakasztottam bal kezemet, megforogtam körülötte, majd lendületet véve a hátára ugrottam.
- Na most mi lesz, Cukorka? - kérdeztem hangosan nevetve, nem foglalkozva a portrék megvető pillantásaival és szitkozódó szavaival. Mi közük van nekik bármihez is? Ádival meglehetősen jóba vagyok ahhoz, hogy ennyire közvetlen legyek vele. Miért zavar ez bárkit is? Semmi.közük.hozzá.
A nyugati szárnyban megyek végig, folyamatosan balra tartok, mintha csak céltalanul bolyonganék.. illetve.. pontosítok. Épp azt teszem. Nem szívesen kötök ki a harsogó portrék folyosóján, ugyanis a hangzavart nem szeretem, hiába élek néha otthon is abba. Fülemre szorítottam fél kezem, miközben másikkal előtúrtam fegyverem, és készenlétbe álltam, hogy ha esetleg támadás ér, hárítsak. Aztán hirtelen csend lett. Óvatosan lestem át a hátam felett, majd meghallottam az első koppanást a portrén, és mire szembe fordultam, már elölről ért a támadás.
- Hééééé!! - torpantam meg, majd visszatüzeltem a kezemben levő fegyverrel, mely azt a cukorból készült szivacsos anyagot lövi ki, amelyikkel az amerikai gyerekek szokták megviccelni egymást. Ezesetben kicseréltem egy-két összetevőt és egy rózsaszín édességet kaptam, mely ha telibe találja, igencsak nehezen vakarja le magáról. Nekem ugyan nem pisztolyom volt, másféle eszközzel oldottam meg a problémát, de így is tökéletesen eltaláltam. - Nemááár! - nevettem fel, majd elkezdtem felé futni, takargatva arcomat, folyamatosan tüzelve, végül beleakasztottam bal kezemet, megforogtam körülötte, majd lendületet véve a hátára ugrottam.
- Na most mi lesz, Cukorka? - kérdeztem hangosan nevetve, nem foglalkozva a portrék megvető pillantásaival és szitkozódó szavaival. Mi közük van nekik bármihez is? Ádival meglehetősen jóba vagyok ahhoz, hogy ennyire közvetlen legyek vele. Miért zavar ez bárkit is? Semmi.közük.hozzá.