a semmitől irtózva csöndesen
cigarettázom s halkan nevetem
A cigaretta füstje lustán tekeredik az éjszakai ég felé, hogy elérve a magaslatokat, vonja fátyolos ölelésbe a csillagok milliárdjait. Feketéi komoran bámulnak bele a sötétségbe, holott régebben nem szalasztotta volna ez az alkalmat, hogy a csillagképek állását figyelje a tiszta égbolton. Könyökei a még mindig langyos korláton pihennek, a vas kényelmetlenül simul bőréhez, de nem próbál kényelmesebb fogást találni rajta. Görnyedt háttal támaszkodik, bal lába lezseren átvetve lóg a jobb előtt, míg baljának ujjai között fityeg a vörösen izzó szál. Nincs benne semmi különseges, illatát nem fűszerezi semmi, csakis a dohány maró szaga ülepszik meg az erkély zárt részén. Sosem próbálkozott korábban a spanglival, de most szinte bármit megadna érte, hogy csak egy kicsit oldódjon a feszültség a tagjaiból és a lelkét tépázó fájdalom, ami, mintha nem akarna múlni egyáltalán. Zsombi különleges csokoládéja sem hoz már elegendő megnyugvást. Azóta nem, hogy…
Csuklója moccan, ajkai közé illeszti a füstölgő szálat, ami mintha csak szabadulni akarna, billen lefelé köztük, de nem esik ki szájából. Kezét leengedve szívja meg a cigarettát, vége erőteljesen izzani kezd, miközben tüdejét szétfeszíti a torkán lecsúszó füst. Feketéit lecsukva hagyja bent, majd orrán keresztül engedi ki lassan az elhasznált anyagot. Szabadon maradt balja túr végig göndör fürtjein, majd emeli fel fejét a csillagok irányába, hogy úgy tekintsen le a jobbjában szorongatott fiolára. A Hold fénye megcsillan a sötétlila bájitalon, amiből alig fogyott még, holott már néhány napja üresnek kéne lennie. Kisvirág távozása óta ismét hanyagabbul kezeli az altatót, amit most is csak ujjai közt forgat, a korláton túl, ahol egy könnyedebb mozdulat miatt zuhanhat alá. Talán pont arra vár, hogy akaratán kívül szűnjön meg a kényszer, ami a fogyasztására sarkallná, hogy ne kelljen álomba merülnie, a kéretlen álmok közé, amik immár az ital mellett is kínozni akarják. Ujjai mégsem engednek a szorításából, mintha még volna remény, hogy felállhat a földről, ahova a körülmények taszították. Mintha még mindig hinne abban, hogy jobbra fordulhat minden, mintha abban reménykedve, hogy még számít bárkinek is…
Számít még bárkinek is a jelenléte?
A szál ismét felizzik ajkai között, lágy fénybe borítva arcát, ami már nem árul el semmit. Se fájdalmat, se szomorúságot, csak a beletörődés komorsága ül a megfáradt vonásokon.
Csuklója moccan, ajkai közé illeszti a füstölgő szálat, ami mintha csak szabadulni akarna, billen lefelé köztük, de nem esik ki szájából. Kezét leengedve szívja meg a cigarettát, vége erőteljesen izzani kezd, miközben tüdejét szétfeszíti a torkán lecsúszó füst. Feketéit lecsukva hagyja bent, majd orrán keresztül engedi ki lassan az elhasznált anyagot. Szabadon maradt balja túr végig göndör fürtjein, majd emeli fel fejét a csillagok irányába, hogy úgy tekintsen le a jobbjában szorongatott fiolára. A Hold fénye megcsillan a sötétlila bájitalon, amiből alig fogyott még, holott már néhány napja üresnek kéne lennie. Kisvirág távozása óta ismét hanyagabbul kezeli az altatót, amit most is csak ujjai közt forgat, a korláton túl, ahol egy könnyedebb mozdulat miatt zuhanhat alá. Talán pont arra vár, hogy akaratán kívül szűnjön meg a kényszer, ami a fogyasztására sarkallná, hogy ne kelljen álomba merülnie, a kéretlen álmok közé, amik immár az ital mellett is kínozni akarják. Ujjai mégsem engednek a szorításából, mintha még volna remény, hogy felállhat a földről, ahova a körülmények taszították. Mintha még mindig hinne abban, hogy jobbra fordulhat minden, mintha abban reménykedve, hogy még számít bárkinek is…
Számít még bárkinek is a jelenléte?
A szál ismét felizzik ajkai között, lágy fénybe borítva arcát, ami már nem árul el semmit. Se fájdalmat, se szomorúságot, csak a beletörődés komorsága ül a megfáradt vonásokon.