Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Nem szerette ezeket a foglalkozásokat. Mindenféle kérdést tettek fel neki, ő pedig nem tudott rájuk választ adni. Az agya leblokkolt, és a szavak nem jöttek a szájára. Félt. Minden egyes szótól, amit kimondana, ha tudna.
Már kezdte megszokni azt a másik nőt. Ő nem akaratoskodott, és mindig hagyta, hogy a füzetébe firkáljon egész órán. Erre most valaki máshoz kellett mennie. Új embe, de legalább a régi környezetben. Azt hiszik ez majd segít majd. De nem hitt ebben.
Vázlatfüzetét magához szorítva kopogott be az ajtón. Hallgatódzott, hogy biztosan meghallja majd az új doktorát. Nem szerette volna, ha már első alkalommal kapna valami rossz pontot. Persze az átlagos némaságot nem számítva, mert az alapjáraton nem volt az emberek kedvence.
Amint meghallotta a szót, ami beengedést adott, a kilincsért nyúlt. Próbált minél gyorsabban és hangtalanabbul belépni, és elfoglalni a szokásos helyet. Nem akarta ezzel is zavarni a bent ücsörgőt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Megérkezett. Különleges érzelem egyelege kezdte el körbelengni, ahogy az ismerős ajtó előtt toporgott. Egyszerre félt és volt izgatott attól, ami nemsokára jön. Dehát ez nem furcsa, hiszen minden ember így reagál a változásra. Mégis Zsombinak ez most valahogy más volt. Nem tudta volna megmondani miért, de akkor is. Amikor a szüleinek a halálsikolyát hallotta, ez az érzelem a rettegéssel párosult egészen addig, amíg Kirill el nem jött érte, és haza nem vitte. Persze ez az érzés még ott is kísértette egy ideig, de nem olyan erőteljesen, mint előtte.
A hangra belépett a szobába. Az volt a terve, hogy minél előbb elfoglalja a szokásos helyét, de ez kudarcba fulladt. Az ajtónyílásban ácsorogva nézett körbe. A hely egyszerre volt beki ismerős és idegen. Az elrendezés más volt, a bútorok viszont szinte ugyanazok. Kissé megzavarodott, és végül letottyant az ajtóhoz legközelebb álló ülőalkalmatosságra. Bármikor jól jöhet ez, ha úgy dönt, hogy menekülni akar. És ahogy így körbenézett, szinte egyértelműen elkönyvelte ezt magában.
Az új doktorról nem tudott sokat, de első látásra nem tűnt gonosznak. Semmi olyat nem talált rajta, ami megijesztette volna, még egy mosolyt is kapott, amelyre ugyan nem reagált semmit, de magában hálát adott érte. A reakció most egyszerűen túl nagy kérés lett volna felé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Első szint → Erkély

Sok ember, tömérdek kaja. Energikus zsongás, fesztelen beszélgetések. Ez lenne a normális. Minden diáknak megvannak a társai, akikkel együtt ehetnek, és közben kibeszélhetik magukból az aznap történteket. Zsombor számára csak egy ilyen lett volna, Thomas. De ő hazajárt. Ezt az űrt pedig csak a háta mögötti suttogások és összenézések tetőzték. Utálta a vacsorát. Általában ki is hagyta. Most is csak állt a nagyterem bejárata előtt. Hosszú percekig. Próbálta rávenni magát, hogy bemenjen, de nem. Majd később lenéz inkább a konyhába.
Elindult vissza a Navine klubhelyiségébe. Lassan, némán szelte át a kastélyt. Senki nem volt rajta kívül, aki az ellenkező irányba ment volna. A nagy sétálás közepette majdnem el is haladt az erkély mellett, mikor fülét megütötte az ismerős hang. A lány hangja, aki egy másik Zsombort ismert meg. Valakit, aki nem ennyire szomorú. Kalandosat, valakit, aki mélyen benne lakik, mégsem tud mindig a felszínen lenni.
Megtorpant, és nézte. Elmosolyodott, szemében valamiféle kívánság csillant. Legszívesebben odament volna, hátulról átölelte volna a vékonyka testet, és úgy melegítette volna fel. De nem lehetett. Elbúcsúzott tőle. Most pedig csak mögötte állva figyelhette, ahogy keze helyett a hűvös szél kap a hajába.
Két nap. Fogalma sem volt róla, hogy lehet valaki ekkora hatással rá két nap alatt. Lehorgasztotta a fejét. Ideje volt menni. Nincs itt számára semmi. Semmi, amit megkaphatna. Továbbindult a folyosón. Ez mindig ilyen nehéz lesz?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Első szint → Erkély

Akarta de nem lehetett. Már megtanulta kezelni ezt az érzést. Gyerekként szentül hinni akarta, hogy a szülei még élnek. Később hinni, hogy teljes életet él; hogy Kirill szereti és hogy soha nem hagyja el. Utazni akart, játszani, mint mindenki. De azt se lehetett. Már akkor is kinézték. Ha Zsombi volt, ha Márton. Bár be kell vallani, utóbbi sokkal népszerűbb volt, csak azok az indulatok nem kellettek volna.
Most pedig ott állt két méterre a lánytól, akit mindennél jobban akart, de most... most rá kellett gondolnia. Nem lehetett önző. Könnyebb az elején feladni azt, ami még nem volt igazán a miénk, mint elveszteni.
Elindult. Végre levette szemét a lányról, és újra nekieredt, csakhogy ez nem tartott sokáig. Nyílt az ajtó, és egy pillanattal később a lány hideg kezei ragadták meg karját. Bőre libabőrözött az érintés alatt, de nem annak hőmérséklete okozta, hanem az az elemi erő, mely Zsombort arra is ösztökélte, hogy elmenjen a meghallgatásra. Akkor.
Mélyen a lány kisírt szemeibe nézett. Nem tetszett neki, hogy így látja. Addig ölelte volna, míg el nem árulja mi a gondja, míg meg nem oldják és amíg meg nem nyugszik a szíve. De ezt sem tehette. Nem.
Nagyon nyelt, valószínűleg Rara is hallotta. - Most? - kérdezte Zsombor egy kissé bizonytalan hangon. De amint ő maga is rájött, hogyan hangzott, hirtelen felvette a szokásos féloldalas mosolyát. Mintha nem is történt volna semmi, és még mindig azon a vonaton lennének Pest felé. - Nem is tudtam, hogy szemüveges vagy - próbálta elterelni az aggályait. Azokat, melyek az ELMÉben ücsörögve szinte az őrületbe kergették. És valljuk be, ez azért egy szint.
Nem kéne. Mégis megtette. Rara sziklaszilárd ábrázata egy bólintásra ösztönözte, és követte a lányt az erkélyre. - Tessék, vedd fel ezt - vette le pulóverét Zsombor, és a lány vállára kanyarította. Nem tudta nem észrevenni, hogy az eridonos a nyakában hordta a pengetőt, amit tőle kapott. Vajon ez mit jelent? Nem. Nem agyalhat ezen.
- Mit akartál kérdezni? - dőlt neki a korlátnak, mint aki egyáltalán nem fél tőle, mi következik most. Pedig az ereiben szinte meghűlt a vér az aggodalomtól, és félt, hogy utána nem fogja tudni fenntartani a lazaság látszatát. Hogy megtörik a kérdés súlya alatt. Hogy sutba vágja a szerződést, amelyet magával kötött.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Első szint → Erkély

Egy pillanatig csak nézte a lányt, hogy komolyan gondolja-e. Nem akarta ő visszavenni a pulcsit. Azért adta neki, hogy ha meg is fázott már, ne rontson a helyzeten. Lehet, hogy azt mondta nem akar vele találkozni, de az nem jelentette, hogy nem foglalkozik vele. Sőt, talán jobban érdekelte, mint bárki más.
Szomorúan elmosolyodott és felvette a ruhadarabot. A kis közjáték annyira lefoglalta, hogy hirtelen elfelejtett félni. Talán egy percig. Vagy kettőig. Olyan könnyű volt a lánnyal lenni, hogy szinte úgy érték a következő mondatok, mint ha arcon csapták volna. Teljesen megfagyott, még levegőt se mert venni. Várta, hogy vége legyen ennek, hogy a lány ne mondja ki azokat a szavakat, de ehelyett csak közelebb jött hozzá, ő pedig teljesen hozzápréselődött a korláthoz. Hát látott már valaki ilyet? Az ember fia azt mondja neki, hogy maradjon távol tőle, mert úgy lesz neki jó, erre ezt teszi. Más már rég elmenekült volna tőle, hiszen ha még ő sem bízik magában, akkor más hogy is tehetné.
A karkötőre csak megrázta a fejét. Még mindig nem tudott mozdulni a döbbenettől. Vajon mit akart ezzel Rara? Azt, amit ő? De nem lehet. Nem és kész.
Mehet? Lehet. De még nem. - Rara... - kezdte Zsombor, és szép lassan levált a korlátról, hogy egy kicsit közelebb lépjen. A lányhoz és az ajtóhoz egyaránt. Mert amit most mondani fog, annak csak két kimenetele lehet.
- Én nem akarok senki mást magam mellé. De értsd meg, hogy nem lehet - próbálkozott újra a göndör. - Ha veled vagyok az tökéletes. De ha nem, akkor semmi sem rózsás. Az agyamban van a hiba, és nem tudhatom, hogy mikor romlik el a jelenlegi állapot. Egy időzített bomba vagyok - vallotta be aggályait. A szín tiszta igazat. Igen, félt attól, hogy valakit közel engedjen, hogy sérülni fog, mint azelőtt ezerszer, de még inkább rettegett attól, hogy ő okozza majd a fájdalmat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Első szint → Erkély

Olyan nagyon nehéz volt mindig ismételgetni. Mert igen, tudta, hogy ezt a beszélgetést már megtették, de nem tudta eléggé hangsúlyozni. Úgy tűnt az emberek nem akarják tudomásul venni, mennyire bizonytalan a létezése is. Egyik nap jobb, a másik rosszabb. És soha nem lehetett tudni, mikor fordul ez meg.
- Lehet, hogy téged nem, de engem igen - erősködött a fiú, és egy nagyot sóhajtott. Semmi értelme nem volt ennek. El kéne mennie. De valahogy mégsem akart. Mert érezte, hogy itt van valami más is.
Tudta, hogy Sára nem az a lány, aki a kinézete miatt sírna. Az is egyértelmű volt a számára, hogy a mostani sem egy olyan eset. Mégsem akart rákérdezni. Tudni akarta? Nem biztos. Félt a válaszoktól. Attól, hogy ő lesz benne.
Egy pillanatig még hezitált. Nem lehetett észrevenni, de mintha a fiú agyában valami átfordult volna. Nem értette, hogy Rara miért akarta ezt elmondani neki. Hogy min fog változtatni, csak azt, hogy végre valaki bízik benne. Közelebb ment, és leült. Nem nézett rá, még akkor se, mikor a pszichiátriát mondta. A kezét tanulmányozta, mintha minimum a válasz lehetne benne arra, hogy most mit kéne csinálnia. Általában mindenre van válasza. Vagy kérdése. Az ELMÉben töltött első időszakban megfigyelte hogyan viselkednek a pszichológusok, hogyan kell a jelekből olvasni, és az embereket manipulálni. De ez most más volt. Sára többet ért. Nem akarta felnyitni, azt akarta, hogy magától mondja el a történetet, ha akarja. Semmi trükk, semmi cél. Semmi válasz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Első szint → Erkély

Igaza volt a lánynak. Nem ismerik egymást. Tényszerűen. Viszont a zene által már halványan sejlik bennük a másik képe. Ott motoszkál a lelkükben, újra-újra felfedve magát, hogy megsajdítsa a szívet.
Pszichiátria. Az elme csapdája. Várta a folytatást, de az nem jött meg. Nem is csodálkozott rajta. Hiszen miért nyílna meg az ember egy ismeretlen előtt? Miért hazudna érte, és mégis miért engedné meg, hogy bármilyen ismeretlen házba bevigye. Bizalom. Ez volt az ő kapcsolatuk rugója már az első pillanattal. Egy kincs, melyet olyannyira féltettek; a mellkasukhoz szorították, és szorongatták, míg nem összeroppant. Miért teszik ezt az olyanok, mint ők?
Mélyen beszívta a levegőt. Itt az idő. - Én... őöö...khm.. - megköszörülte a torkát. Nehéz. Talán az elejétől kéne kezdeni. Onnan, ahonnan ered a probléma. Ugyanis kevés ember tudta csak az igazat. Az iskolán belül pedig csak egy.
- Tizenegy éves voltam. A szüleimmel pedig elmentünk vakációzni. Volt egy faházunk fent a Bükkben. Imádtuk azt a helyet - mesélte érzelemmentes arccal. Egyszerűen csak igyekezett, hogy pontosan elmondja. Valamiért azt akarta, hogy a lány tudja. - Egyik este bent játszottunk. És ööömm... - ökölbe szorított kezét a szája elé tette. Még mindig felkavarták az emlékek, de ezt most meg kellett tennie. - ... egyszer csak vonyítás hallatszott. A szüleim gyorsan a szekrénybe rejtettek. Nem tudtam, hogy mi történik... - Tartott egy szünetet, szemének tükre vizessé vált, és látszott benne a mély szomorúság. - Hallottam, ahogy a vérfarkas kivágja az ajtót és a szüleimre támad. A sikolyuk, és... - elcsuklott a hangja. A tenyerébe fektette a kezét. Nem bírta folytatni. Képtelen volt rá.
Egy pár pillanat múlva összeszedve magát, és letörölve a könnyeket a szeméből a lányra nézett. - Azt akartam, hogy tudd - vont vállat. Nem tudta miért, azt sem, hogy annyi idő után miért pont a lánynak mesélte el. De most tett egy lépést azért, hogy a mellkasához szorongatott bizalmat ne fojtsa meg.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Első szint → Erkély

Elmondta. Vagyis... maradjunk annyiban, hogy többnyire elmondta. A végére kicsit összeomlott, de mivel ez volt a második alkalom, hogy kénytelen elmondani, így nehéz volt még. A történet súlya újra a vállára nehezedett.
Elmosolyodott a felajánlott zsebkendőre, de ahelyett, hogy elvette volna, megszorította a lány kezét. Nem akart ennél többet sírni. Az a pár könnycsepp bőven elég volt egy régi múlt emlékéért.
Valahogy könnyebb volt a mellkasa most, hogy kint volt a történet. Eddig belülről emésztette, de most, mintha egy kissé felszabadult volna.
- Még... nincs vége - jelentette ki. Nem akart az ölelésre se nemet, se igent mondani. Nem szerette őket, de tudta, hogy más mennyire szívére tudta venni, ha ezt elutasítják. - Másfél napot töltöttem a szekrényben, mire valaki rám talált - fejezte be. Ez az utolsó információ fontos volt. Ha azonnal kimentik, még lett volna esélye egy teljesebb életre, de azalatt az idő alatt az agya kifordult magából, és soha nem lett ugyanolyan, mint volt.
- Ez... most egy szelete volt a múltamnak. Azért, hogy jobban megismerhess - vallotta be a fiú. Elmondhatta volna, hogy mostanában újra visszatértek erről a rémálmai, hogy hogyan hatott rá a ház látványa. Esetleg megemlíthette volna a tizennyolcadik születésnapját, de nem bírt olyan gyorsan haladni. Képtelen volt még egyszer ennyi infót átadni. Nem azért, mert félt, hanem mert az agyában egy gát megállította benne.
Fogalma sem volt róla miért teszi azt, amit. Csak végre kiakarta próbálni ezt a bizalom dolgot. Újra. A kezdetektől.
- Ha pedig te szeretnél valamit megosztani, én itt leszek, mikor készen állsz - rezdült egy mosolyba a szája, majd vissza. Semmiképpen nem akarta erőltetni Rarát, neki is csak a sok kezelés hatására volt ereje ezt megtenni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Első szint → Erkély

Törődött vele. Hogy pontosan miért, azt nem tudta megmondani. Általában az emberekkel közönséges viszonyt alakít ki, amiből könnyű kilépni, vagy bármelyik percben otthagyni őket. És mégis az a kicsi eridonos képes volt az agyába férkőzni, egész szünetben ott furkálódni, és megváltoztatni mindent a szimpla jelenlétével.
- Oh, ne legyél olyan biztos benne, hogy most nem hagylak itt - vonta fel játékosan a szemöldökét a fiú. Belül azért még mardosta valami furcsa érzés, de jobb volt nem arra gondolni. Így is túl sokat volt szomorú.
- De amúgy is jobb lenne, ha felfüggesztenénk ezt a kis meetinget. Egyrészről mert jégcsappá fogsz fagyni, másrészről pedig mert lemaradsz a vacsoráról - jelentette ki Zsombor, és felállt, hogy jelezze ideje menniük.
Az ajtóhoz sétált, és amennyiben a lány jött mögötte, kinyitotta előtte. - Mellesleg legközelebb ha megint zenélünk, neked is énekelned kell - utalt arra a göndör, hogy hallotta, amikor a történtek előtt dalolászott a lány. Be kellett vallania, hogy nincs is olyan rossz hangja Rarának, mint ahogy azt ő beállítja.
Beléptek a meleg kastélyba, és megálltak a folyosón. Vajon hogy kéne elválni? Ez most mi volt? Lesz még belőle, vagy ezt ennyiben fogják hagyni? Nem akarta. A karjai között akarta tudni a lányt, és nem foglalkozni a fejében lévő baljós gondolatokkal. Ilyenkor ment is neki... többnyire. De mikor egyedül volt, akkor nem tudott küzdeni a feltámadó kétségek ellen.
- Én.. ömm... nem ... - intett a Nagyterem felé. Nem mondhatta, hogy már evett, hiszen nem. Hazudni pedig nem akart. De odamenni sem. Semmiképpen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Első szint → Erkély

Ahogy kilépett a tanári ajtaján, a sok tanár máris úgy áramlott vissza. Némelyek azért még vetettek egy-egy aggódó pillantást Zsomborra, de a legtöbben már a következő óravázlatukat írták meg fejben. A göndör pedig csak ment. Fel a lépcsőn, ki a kétszárnyú ajtón, csak hogy végre eltűnjön az őt leső pillantások elől. Arra se szentelt energiát, hogy rendesen becsukja maga mögött a nyílást, lendületből próbálta becsapni, ami miatt visszapattant a retesz a helyéről. Hatalmasat üvöltött bele a semmibe. Mélyen a mellkasából jött az érzés, s mintha milliónyi kis tűként szúrnák folyamatosan a tüdejét, egyre csak szűkült össze a hely a levegőjének.
Levegő, Zsombor. Big Jim hangja szólalt meg a fejében, mintha csak mindig ott lenne a férfi, hogy figyelmeztesse a túlélésre, az alapvető életösztönre, amelynek fénye évekkel ezelőtt kihunyt benne. Reszketegen jutott újra oxigénhez az agya, teste beleremegett a benne található ellentmondásokba. Keze anélkül lendült, hogy érzékelte volna, és mindent söpört ami csak az útjába akadt. Először az asztalt döntötte fel, majd egy két cserépnek is oda lett. Az érzelmek sodorták, mintha nem lenne holnap, mintha nem lenne ma. Fejében újra és újra lezajlott a rövid beszélgetés, a visszautasítás újabb hulláma. Mégis hogy lehetne normális, ha mindenki csak a szörnyet látja benne? A potenciális veszélyt, egy bombát, ami bármikor robbanhat. S jelenleg úgy is érezte, hogy a bordái közé dinamit szorult, és képtelen megszabadulni tőle.
A végtagjai elfáradtak, ahogy a szíve is. Lábai is cserbenhagyták, és úgy roskadt össze, mint egy rongybaba. Hátát a korlátnak vetette, és összehúzta magát. Homlokát térdére hajtotta, és lehunyta pilláit. Azt kívánta bár minden csak egy rossz álom lenne. Bár vége lenne ennek az életnek, melybe sehogy sem illik bele. Összeszorított szemhéja mögött szülei sziluettje rajzolódott ki.
- Bárcsak még itt lennétek. Nem tudom mit csináljak - suttogta maga elé, és hagyta, hogy szemeiből lassan, halkan hulljanak alá a bánatos könnycseppek.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Első szint → Erkély

Furcsa dolog a gyász. Eleinte csak nem érted. Aztán felfeszíti a mellkasodat a düh, az őrjítő agresszió, majd ha kitomboltad magad már nem marad benned semmi. A mellkasod hirtelen vált egyik pillanatról nagy ürességbe, és míg előtte legalább éreztél valamit, úgy utána azt kívánod bár visszatérne inkább az az állapot. Minden jobb, mint a semmi. A semmi mégis jobb, mint a kín. A tudat, hogy anélkül az ember nélkül kell tovább élned, aki soha többet nem tér vissza hozzád. S habár nem egy napja, nem is egy hete történt, de Zsombor azóta sem volt képes feldolgozni a szülei halálát. Hogy mit is jelentett neki ez pontosan. Hiszen annyi ember vette körbe nap mint nap anélkül, hogy tudta volna, most viszont egyedül maradt.
Halkan hulltak alá a cseppek, ahogy mint egy kisgyerek rimánkodik újra egy pár percért a szüleivel. Csak hogy újra láthassa édesanyja mélybarna szemeit, és apja féloldalas mosolyát. Azokat, amelyeket minden nap a tükörben látott viszont, csak sokkal kevesebb fénnyel. Kevesebb élettel és vággyal a mindennapok után.
Nyílt az ajtó, és egy pillanatig még fejét sem emelte meg a göndör, csak reszketegen lélegzett, ahogy várta, hogy az ismeretlen otthagyja. Reménykedett, imádkozott, hogy ne szólítsák meg, mégis a lány hangja egy pillanatra megdobogtatta törött szívét. Vörös szemeivel ránézett Rarára, és szipogott egyet.
- Ehh... ne haragudj. Én csak... - kezdett el azonnal magyarázkodni fátyolos hangján a barna, és mutató és hüvelykujja közé csippentette szemeit, hogy rendbe szedhesse magát. - ... csak levegőzöm - szipogott egyet, és újra barátnőjére nézett. Aprót mosolygott, mintha nem lenne semmi baj a világban. Hiszen mindig ezt tette, ha valaki vele volt. Nem engedett a gyengeségnek. Erősnek kellett lennie. Nem roppanthatott össze az emlékek súlya alatt, még ha a jelen folyamatosan próbálta is visszatuszkolni oda.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Első szint → Erkély

Nyughatatlanul fájt a mellkasa, mintha ezer egy villa sértené fel a bőrét, húsát, csak hogy aztán eljussanak törött szívéhez. Ahhoz, amely az utóbbi hónapokban csak Rara miatt volt még képes dobogni. A barna miatt kelt fel naponta az ágyából, s míg kezdetben műmosollyal fogadta a reggeli napsugarakat, addig a szokás átalakult valami igazivá. Hiszen volt értelme. S aztán újra olyan ütést mértek a szegycsontjára, hogy levegőt venni is képtelen volt.
Ahogy a lány kérdezni kezdte, csak még inkább eltört. Az eddigi tartás, amit azért a pár másodpercért összerakott széthullott újabb könnycseppjeivel együtt. Érezte ölelő karjait, puha ajkát, amint gondoskodóan csókot lehelnek a fejére.
- Nem kaptam meg... az animágusit - nyögte ki a szavakat, és a szavak hirtelen értelmetlenné váltak. Ez csak az elindítója volt a gondnak, nem az igazi okozója. A legrosszabb az egészben a tudat volt, hogy nem lehet soha normális. - A minisztérium megakadályozta - tette hozzá, már egy fokkal jobban összekapva magát a fiú. Újra a mérhetetlen dühét kezdte el érezni, hogy bugyog a bensőjében. Remélte, hogy Rara már innen kitalálja az igazi bajt. Az örökségét, a házát. Mindent amije csak van elvették, és bármennyire is próbált hinni a holnapban, most nem tudott. A remény meghalt.
- Azt mond meg nekem, hogy maradjon az elmém ép, ha minden lehetőséget elvesznek tőlem? - kérdezte meg Rarát a fiú. Arcán és hangján valami sötét, borzongató zönge jelent meg, mellyel még sose találkozhatott a lány. Se senki az intézeten kívül. Ez a hang azokhoz a fekete esztendőkhöz tartoztak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Első szint → Erkély

Hallotta a szavakat, de mintha csak egy egészen más világból próbálnák elérni. Fejében újra és újra Edmund szavai visszhangoztak. Azok, amelyekkel a csapásokat mérte rá anélkül, hogy tudta volna milyen űrt lyuggat a fiú mellkasába. Valahova oda, ahol a szívének kéne lennie esztendők óta. Ahol csak a csönd várta már a megfáradt szavakat amelyeket Rara próbált eljuttatni hozzá.
A sötét mindig sokkal könnyebben és magabiztosabban terjedt szét a tagjaiban, soha el nem tűnt onnan, csak visszahúzódott. Parazitaként élt a vérével vegyítve, hogy ha eljön az ideje azonnal ledöntse a testet a lábáról. Érezte, ahogy mélybarna szemeiben a szín eggyé válik a pupilla feketeségével. Könnyes íriszeivel szerelme arcát nézte. A vonásokat kereste, amiket annyira szeretett. Emlékezni a jóra, amelyek miatt megérte küzdeni a kórral. Közelebb húzta magához a lányt, és megcsókolta. Szüksége volt rá, tudta. A szavakra, amelyeket mond, és a tettekre is. Mégis, az a csók olyan volt, mintha egyszerre vágyna még több után, s búcsúzna el.
- Ígérd meg nekem, hogy ha vesztek magammal szemben... - kezdte reszketeg hangon, mert habár Tomot már bebiztosította miután visszatért az ELMÉ-ből, ezt szemtől szembe sokkal nehezebb volt végigmondani. A lány szemeibe nézett. - ...nem fogsz keresni. Nem fogsz várni, hanem tovább fogsz lépni valaki mással - fejezte be, pedig minden idegszála azért sikoltott, hogy ne tegye. Nem akarta, hogy mással legyen, még csak a gondolat is mérhetetlen kétségbeeséssel töltötte el. De abban a pillanatban úgy érezte megint a kés vékony pengéjén egyensúlyozik, s bármelyik percben leeshet. - Azt akarom, hogy boldog légy. Velem, vagy nélkülem. Érted? - érintette homlokát Raráéhoz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Első szint → Erkély

Gyászolta az életét, mielőtt egyáltalán elhagyta volna. Mindig volt egy B terve, de sose hajtotta végre. Mind akit nem üldözött el, bebiztosította. Mert a saját elméjében soha nem lehetett biztos. Egyik percben még Zsombor, aztán a másikban... Egyedül Rara volt, akinél nem mert más úton haladni. Egyetlen kikövezett rész volt számukra, és egy boldog vég, amit mind a ketten megérdemeltek már. Hiszen minden idegsejtjével ezért küzdött, és szinte már ő is elhitte, hogy normális lehet.
Eddig a pontig. Most azonban a kétségek újabb hullámban áztatták el kisivatagosodott elméjének minden zugát, csak hogy a talánok fertőjében elvesszen újra. Hiába nem akart a barna lány nélkül élni, egyszerűen megrémítette az esély, hogy magával rántja a mélytengerbe, és egyiküknél se lesz oxigénpalack a menekülésre.
- Én nem tudom garantálni. Nem hiszem hogy a boldogság számomra is nyitva áll - jelentette ki könnyáztatta szemeit szerelmén tartva. Hiába imádta a legkisebb rezdülését is Rarának, sose akarna neki rosszat. És ő túl kevés jóval szolgálhatott. Többet érdemelt a barna. Egészebbet. Nem pedig egy csonka lelket.
Lehajtotta fejét. Mélyet szippantott tüdejébe, hogy visszatartsa érzelmeit. - Nekem nincs jövőm. Nem úgy, mint neked - emelte meg végül kobakját. A szomorúság úgy csillogott íriszeiről, mint ezernyi halott csillag az égen, amiknek a fénye még látható a Földről, de igazából már halottak. - Miért tartasz ki mellettem? Miért? - kérdezte szinte már-már kétségbeesve. Hogyan érdemelte meg, hogy egy ilyen tiszta szív neki adja mindenét, amije van? Pont neki.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Első szint → Erkély

Szikár siránkozás volt, kérlelés minden egyes szava, amelyet a kétségbeesés torz szüleménye hozott létre benne. Minden egyes este ezekkel a gondolatokkal feküdt, s reggelre az aranysugarak fakónak tűntek a gondok árnyékában. Talán tényleg fel kéne hagynia az életével, ahogy a minisztérium is teszi. Ahogy az iskola nagy része is teszi, mert elhiszik, hogy a betegségéből nem lehet felépülni. El kéne fogadnia, hogy túl gyenge ahelyett, hogy minden erejét latba vetve küzd. De közben meg ott vannak a szavak, melyek felszabadítóan pattannak le Rara ajkairól, mint a kánikulában a zivatar cseppjei.
Neki képes volt hinni. Tovább küzdeni amíg csak ereje bírja. Ha csak egy napig, hát addig. - Én is szeretlek - suttogta a kettejük között lévő szűkös helyre, és maga is csókot lehelt a lány ajkaira. Lehunyta szemeit, ahogy engedte, hogy átjárja a lányból áradó törődés. Régen érezte már ennyire otthon magát bárhol. Még akkor is, ha ezt nem feltétlenül okozta egy hely. Sokkal inkább egy személy. Talán tényleg érdemes küzdeni.
A lány hangjára újra felnyitotta pilláit, és körbenézett a helyen. Már sajnálta a cserepeket, amiket dühében lesodort, és a székeket, amiket felrúgott. Talán joga sem volt rá. Lehet tényleg veszélyes. Most mégsem érezte, hogy a világban bármi probléma lenne.
- Kár, hogy a jó pillanatainkat nem láthatja - húzta szokásos féloldalas mosolyra a száját. - Köszönöm. Nélküled nem tudom mi lenne velem - simította meg a lány arcát, majd a hajába túrva adott neki egy igazi csókot. Olyat, amibe a gyomor is beleremeg, és hirtelen a város is a feje tetejére áll.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Első szint → Erkély

A világegyetem nyolcadig csodája volt Rara. Annyi mindent átélt egyedül, vajmi kevés segítséggel, és mégis képes volt a pozitívnál is pozitívabbnak látni a világot. Mintha csak folyamatosan egy szemüvegen keresztül nézné a világot, amiben állandóan süt a nap. És Zsombor nem is kívánt mást a - jelenleg - szőke üstöknek. Az esős napokban is szerette, ha a jót látja a mindig élénk lány. Az élet minden porcikájában ott sercegett, mintha csak sejtsein keresztül ki akart volna belőle robbanni, és mindenkit leteperni a lábáról. Zsombort sikerült is neki.
Elhitte a legnagyobb hazugságokat is neki, és általa talán még magában is bízni kezdett volna. Érezte, hogy nem tudná bántani Rarát. Hogy érte kitartana, hogy Márton se tudna felül kerekedni rajta, ha ott lenne.
Visszatért régi jókedvük. Az a játékos hangvétel úgy dobbantotta meg kiszikkadt szívét, mintha csak maga az ellenszer lett volna minden bánatára.
- De én nem akarok senki mást helyetted - vallotta be. Nem kellettek neki azok a címlaplányok, nem kellett neki a tapasztalás. Egyedül Rarára volt szüksége. Mindig.
Közel hajolt, és megcsókolta. Nyugodt volt. Újra érezte a fejében a kietlen sivatagot, melybe nem érnek el a viharfelhők. A csend fogadta odabent. Az üdítő csend. Elmosolyodott. Nem volt mitől félnie, amíg ott volt neki Sára.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

Ruganyos léptei nyomán csattogott a kihalt iskolafolyosó köve. Minden diák szétszéledt az órák befejeztével, legtöbben valahol a szabadban szabadultak meg iskolai köpenyüktől, vagy épp a hideg szobákba bújtak be, mint a kisegerek eső közeledtével. Kivéve egy embert, aki egyenesen felé közelített. És akit keresett. Általában nagyon is szeretett Reece-el együtt dolgozni, arról nem is beszélve, hogy így nem csak a gyógyszereire volt pénze, de már az örökség megszerzéséhez is egyre közelebb ért. Az más kérdés volt, hogy ennek a lelke mennyire örült. Tudta, hogy szülei nem örülnének, ha nem küzdene érte. Értük tette, és egy kicsit magáért.
Apró, ámbár sietős léptei végett a szöszi előbb ért a tanári bejáratához, és egy kis, önelégült mosoly ült ki az arcára, amikor meghallotta, hogy Amélia Reece-t keresi. Tudta, hogy őt fogja, hogy neki kellene közölnie, hogy a férfi őt küldte maga helyett, de helyette lassabbra vette lépteit, hogy kiélvezhesse Amélia csalódását. Általában nem szokott senkinek ilyeneket kívánni, de a másik kiérdemelte nála. Nagyon is.
- Róza - biccentett vissza. - Reece küldött, hogy adjam ezt át, és azt mondta te is adsz majd cserébe valamit - nyújtott felé egy vaskosabb könyvet a göndör. - Valami óravázlatot vagy mit - nézett érdeklődve a másikra. Sose volt tanársegéd, egyáltalán nem értett ezekhez a dolgokhoz. És ha az igazat meg akarta vallani, nem is nagyon akart. Örült, hogy nagyjából a benti dolgokkal tisztában volt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

A munka valahogy most egészen új perspektívákat nyitott a göndör számára. Nem voltak már számlák, amikre nem futotta pénzből. Kevéssé aggódott már a szülei végrendelete miatt is, és habár a gyerekkori ház képe egyszerre töltötte el vágyakozással és félelemmel, szinte biztos volt benne, hogy ha valaki képes lesz egyszer újra bejuttatni őt a régi vasajtón, az Reece lesz.
- Én nem tudom, hogy ti miben egyeztetek meg. Mondjam azt neki, hogy még nincs kész? - kérdezte a göndör tényszerűen, de egy kis féloldalas mosoly megjelent a szája sarkában. Jellemző volt rá ez az ábrázat, régebben Rara kapott sokat belőle, mikor az érzelmeit akarta elrejteni. Mostanra azonban már nem volt mit rejtegetni. Senki elől. Amélia elől a legkevésbé. Biztos volt benne, hogy ha valamire felkapná a fejét a szőke, akkor addig meg se nyugodna, amíg az összes információt meg nem tudná. Akkor meg?
- Hát, ha most odaadtad volna, akkor még visszavittem volna, de legyen reggel. Viszont ne a nagyteremben - szögezte le a nyurga srác, ahogy a gondolatra még a kézfején is felállt az összes szőr. - Odamegyek a Levita ajtaja elé. Csak át kell adnod. Mondjuk legyen hét - javasolta a srác tényszerűen. Most szívességet tett Rózának, és ezt tökéletesen tudta. De mégis ahogy ránézett a szöszke nyúzott képére, bármennyire is utálta a nagy száját, egyszerűen nem volt képes több fájdalmat okozni neki. Hiszen kinek nincsenek meg a saját démonai?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

A pletykák a legnagyobb átverések az életben. Egy pillanat alatt képesek elrontani valaki életét, és ugyanúgy tudnak akár egy kultuszt is felépíteni. Nagy hatalmuk van, és sokszor nem is az a lényeg, hogy ki indította el őket, dehogy ki vesz részt benne. Mint a sárga méreg terjed egyik emberről a másikra, szállóigévé téve a legnagyobb hazugságokat is. Nem is csoda hát, hogy sokan elhiszik. Az ember minél többször hall valamit, annál jobban magáénak tulajdonítja a gondolatfoszlányt.
Összeráncolta a göndör a szemöldökét a hirtelen stílusváltáson. Nem volt hozzászokva a kedves Rózához. Természetellenesnek tűnt. - Nyugodtan olvasd el az egészet alaposan. Elég vaskos könyv. Majd visszaadod neki a következő órátokon. Vagy ha nagyon akarod egyik nap nekem. Majdnem minden nem járok Reece-hez, szóval nem jelent gondot - vont lazán vállat a magas. Sose értette a pedáns gyerekeket, de azt igen, hogy milyen, ha az ember szenvedélyes valami iránt. Akkor bizony nem lehet elég csupán egyetlen rövidke éjszaka.
- Oké - reagálta le a szőke szavait Zsombor. Arcára kiült az értetlenség, aztán egy félmosoly kíséretében rázta meg bozontos fejét. Ha valakit nem zavarna, nem tenné szóvá. - Akkor holnap - zárta le a srác is a beszélgetést, és elindult az ellenkező irányba. Még egyszer visszasandított a távolodó alakra, és hitetlenkedve csóválta meg kobakját. Róza egy egészen más világból való volt. Egy furcsa álomvilágból, melyet ő még csukott pillái alatt se lát soha.