Ginnie

A lány ügyes, látszik rajt, hogy nem most kezdte a dolgokat, de akkor nézzenek elébe a nehezebb feladatoknak is! Eddig még gyerekjáték volt ahhoz képest, amit most fognak kérni, de nem is az igék miatt.
- Jó. Szuper. Látom, hogy haladsz, akkor most mindezt próbáld meg nonverbálisan! Nyugalom, nem sokkal nehezebb, bár lehet, hogy elsőre nem fog menni. Koncentráció, és figyelem kell hozzá pluszba az eddigiekhez képest, és az, hogy csendben maradj!
Adja ki az utasításokat, nem sokat, csak a kezdethez, mint mindig, így az ez utániak már Ginnie-n múlnak, mint ahogy ez is szokásosan, mindig, bár jó lenne picit gyorsítani a tempón, mert az idő vészesen fogy.

Tanárnő
Elemi mágia óra 1
Április 2

A feladatot sikerült jól teljesítenem, aminek örülök, azonban, amikor a tanárnő közli, hogy mit kell ezután csinálnom, nos a pálca majdnem kiesik a kezemből. Varázsoljak nonverbálisan? Komolyan, egy pillanatig elgondolkozom rajta, hogy most viccet űznek velem, azonban amikor az arcára pillantok, tudom, hogy ez most nem vicc ó. Halálosan komolyan gondolja, hogy varázsoljak nonverbálisan.
- Hát, rendben - mondom a bizonytalannál is bizonytalanabbul. - Akkor először meg próbálom, mondjuk a Pilaqua varázslattal. Azt hiszem, hogy verbálisan az ment a legkönnyebben - teszem hozzá, majd veszek egy mély levegőt, és lehunyom a szemem.
Megpróbálom kizárni a külvilágot, a zavaró tényezőket. Csak erre a megnyugtató helyre koncentrálok, na meg persze a vízre. Talán azért választottam ezt, mert a víz az elemem és úgy könnyebb? Igen lehet benne valami, de most ezzel sem foglalkozom, csak koncentrálok és igyekszem lemenni alfába, vagyis a nyugodt állapotba.
Amikor úgy érzem, hogy ez meg van, kinyitom a szemem és koncentrálok - ahogy a tanárnő az előbb mondta -, minden figyelmem a víznek szentelem, majd meglendítem a pálcát.
~ Pilaqua ~
Igazából a mozdulat szerintem tökéletes, de innentől kezdve nem tudom, hogy mire számítok. Igazából sejtem, hogy nem biztos, hogy elsőre menni fog, de azért legbelül, ott van bennem, hogy szeretném, ha sikerülne. Mert… mert miért ne?

Pöttömke (:

- A bátyádat keresed? - kérdezte kedvesen egy tanárnő a tanári előtt Farkast. "Már miért keresném a tanári előtt..." - kezdett bele a gondolatba a fiú, és szövegelés közben esett le neki, mit kérdeztek tőle.
- Farkas vagyok - mondta Farkas, hogy tisztázza a tényállást a nénivel, aki erre valami olyan furcsa arco vágott, hogy az iker nem is tudta eldönteni vajon bosszús vagy nevető ábrázat akar lenni.
- Akkor bizony Félixet elkapta Csatáry professzor, és a tanulószobába ment megkínozni.
A tanárnő a nevetés visszafojtása mellett döntött, ami nagyon jó választás volt, mert Farkas úgy reagált erre a kijelentésre, mint akinek keresztbe torkán akadt egy (vagy két, vagy öt) halszálka. Sajnos ezen azonban egy kenyérgalacsin lenyelése nem segíthetett. helyett a szőke a nyakába kapva a lábát inalt a tanulószoba felé, át az egész kastélyon. Pontosan tudta, hol az a hely, ugyanis bár a MitVall tanár nem hitte el neki, rengeteget használta a tantárgy megtanulására, sikertelenül. Berontott az ajtón, aminek eredményeként elég sok roszalló és értetlen szempár kereszttüzébe került. Egyetlen arc volt csak, ami furcsa módon örömmel fogadta a vártatlan látogatót, méghozzá Félixé, aki addig úgy görnyedt Farkas könyve fölött, mint akinek meg kell tanulnia mindent az európai mitológiákról, úgyhogy gondolhatjátok, milyen borzasztó ábrázata volt. Farkas nem szerette, ha sürgetik, márpedig ott az ajtóban állva sürgetve érezte magát, hogy kitalálja, mit tegyen. Csak egyszerűen ballagjon oda Félixhez, és vegye át a könyvet és reménykedjen a legjobbakban? Ez sajnos nem volt opció, mert a tanár épp őt bámulta felvont szemöldökkel. Farkas zavartan elfordította a tekintetét. Vallja be, hogy félreértés történt? Nem tudta elképzelni, hogy reagálna a tanár, bár tett volna rá egy két knútot, hogy nem önfeledt kacagásban tört volna ki, és engedte volna el mindkét testvért hálából a vicces meglepetésért. A báty félszegen közelebb lépett a duóhoz. Félix mellett aztán olyan halkan, hogy ki tudja, lehet meg sem hallotta a tanár sem onnan a fotelből, azt mondta:
- Jó napot tanárúr, Farkas vagyok.

Tesóm

Félix gondolatban éppen ott tartott, hogy vajon, az asztal szélével le tudná-e reszelni a haját, és ha igen, vajon mennyi idő alatt tudna belőle kötelet fonni. Ugyanis annál kreatívabb ötlet nem jutott eszábe, hogy egy óvatlan pillanatban megkíséreljen kimászni az ablakon. Szerencsére ilyen mértékű reakciókra nem volt szükség, így sem Félix haja, sem az egója nem sínylette meg az üldögélést. Farkas ugyanis egy figyelemfelkeltő hanghatással tette emlékezetessé a belépőjét. A fiatalabb iker boldogan üdvözölte a felmentő sereget, bár közel sem annyira, mint szíve szerint tette volna. Félix szeretett volna felüvöltve indiántáncot járni, de a mufurc tanár arckifejezése láttán bent ragadt benne a szusz is, moccanni sem mert, csak a tekintete ugrált Farkas és a tanár között. A tesója szerencsére akcióba lépett, és közelebb óvakodott a Rémhez, sőt, be is mutatkozott neki!
Egy hosszú, és néma perc telt el, miközben a szobában lévő minden jelenlévő egy évet öregedett. Aztán még egy perc, és egyben öt év telt el. Félix szinte érezte, hogy szivárog ki a kék hajszálaiból a festék, és hogy őszül meg. Mikor nem bírta tovább, lassan, céltudatos lassúsággal elkezdte mozgatni a végtagjait: hátrább csúsztatta a székét, felemelkedett ültéből, majd apró lépésekkel, feltűnésmentesen (haha, mintha ez lehetséges lenne egy ilyen szituációban!) a testvére mellé óvakodott. Bajban össze kell tartani, ezt megtanulták az anyjuktól - ennek az összetartásnak számos baleset áldozatául esett vázának a cserepeit szedegették már össze síri csendben, kettesben. Így igazán ösztönszerű cselekedett volt ez Félix részéről. Az odaérkezése mintha csak robbantotta volna a tanárt, akinek egy szempillantás alatt vörös lett a feje, és az ikrek arcába hajolva üvölteni kezdett velük arról, hogy hogyan képzelik ők ezt, és hogy a feljebbvalójuk félrevezetése súlyos sértés az iskola hagyományainak, és a többi, és a többi. Talán az első percekben Félix is megszeppent, de ahogy teltek a percek, úgy szedte össze magát a fiú is. Bűnbánóan nézte a cipője orrát, csakhogy közben a szája sarkában egy csúfondáros mosoly ült.
A tanér azonban megelégelte a monológot, így egyszerűen megragadta a fiúk fülét (aú!) és szinkronban húzta ki őket a szobából azzal a szöveggel, hogy majd ő talál valamit, amivel jóvátehetik ezt a szarvas hibát! Félix pedig, aki hagyta volna még az első dolgokat elsiklani, ebben a percben elkönyvelte, hogy ezért a viselkedésért bosszút áll. Vajon Farkas hajlandó segíteni?

Ginnie

Csak szépen lassan, de biztosan, ez a legjobb módszer a tanulásra, na meg ugye az ismétlés, ismétlés hátán. De az órai dolgok nem ismétlések, így haladni kell. Ezt bizonyítja a szavak nélküli elemi igék gyakorlása, vagyis próbálgatása, ami Ginnie-nek még nagyon új dolog.
Ennek ellenére egészen jól halad vele, és a kívánt hatást majdnem teljesen el is éri. Hibák, és hiányosságok vannak benne, de nem vészesek.
- Nos. Azt hiszem, ez még lehet, hogy picit nehéznek tűnik, de nyugalom. Fejed tisztítsd ki, hunyd le a szemed, és engedd át magad magának az érzésnek. Vízmágus vagy, menni fog. Csak bízz magadban!
Mosolyodik el, majd hagyja érvényesülni a lányt is. De még mielőtt bármit is csinálna, még utolsóként hozzáfűzi.
- Ha a víz megy, vagy nem megy, jöhet sorra a többi is.

Juli néni; 1. óra zárás - millió meg egy bocsánat a feledékenységem miatt. :<

Éljen, sikerült! Marha ügyes vagyok! Még vigyorognék is, ha nem kellene még ennyire koncentráltnak lennem ahhoz, hogy fent tartsam a varázslatot, szóval egyelőre csak egy kicsi mosolyra futja. Következő lépésben pedig úgy döntök, hogy kellőképpen kiélveztem az általam gyártott kis mágiát és megszüntetem a koncentrálást és ezzel együtt a golyóban lévő rend is visszaáll a normálisra.
- Hű, hát még mindig kicsit idegesen, de most elégedett vagyok - fordulok mosolyogva a tanárnő felé, közben pedig a kérdésre is válaszolok. Most tényleg egyfajta jóleső elégedettséget érzek magamban, megfeleltem a saját elvárásaimnak, és ez tök jó.
- Ezen még igazából nem gondolkoztam. Szeretném rendesen kitanulni a pyromágiát és elemi mágussá válni, de konkrét elképzelésem még nincsen - felelem némileg elmerengve. Kaptam egy kérdést, amiről igazából még nem sikerült mélyebben elmélkednem, pedig megtehettem volna, ha már egyszer kiderült, hogy van képességem az elemi mágiához. Sikerül annyira révületbe ejteni magamat a problémával, hogy alig hallom meg a kérdést.
- Azt hiszem, eddig minden tiszta. De köszönöm szépen az órát, úgy érzem, hogy ma elkezdtem valamit, ami megváltoztathatja az életemet - mosolygok rá a tanárnőre miközben felállok az addigi helyemről. Az teljesen biztos, hogy érdekes gondolatokat ébresztett bennem ez az óra, lesz min elgondolkodnom, ha visszaérek a körletbe.
- Viszontlátásra tanárnő! - még egyszer rámosolygok Juli nénire, majd viszonylag lassú léptekkel távozok a helyszínről. Azért azt el kell ismernem, hogy egy kicsit kifárasztott ez az egész. De majd eldicsekedhetek mindenkinek, hogy "a tűzzel játszottam".

EM gyakorlati óra 2. ~ Juli néni

Elérkezett ez a nap is, ma megyek a következő elemi mágia gyakorlati órámra Juli nénihez a keleti szárnyba. Boldogan battyogok végig a népes folyosókon,néha még szökkenek is egyet, amiért persze mindenki furcsán néz rám. Nem tehetek róla, örülök hogy megint mehetek, az első óra érdekes volt, tetszett és kíváncsi vagyok, hogy mit lehet még ebből az egész "tűzvarázslósdiból" kihozni. Biztosan ma is tanulok valamit újat, hiszen azért megyek oda.
Most már egyáltalán nem vagyok bizonytalan abban, hogy hova kell mennem, alaposan a fejembe véstem az útvonalat, nem is tudnám eltéveszteni. Felmegyek a kis lépcsősoron és ott áll az a kis kupolás épület, rögtön arrafelé is veszem az irányt, nem akarom megvárakoztatni se a tanárnőt, se magamat. Óvatosan megyek azért be, nem akarok túl nagy zajt csapni, nem tudom a tanerő éppen ügyködik e valamin, amit nem kellene hangoskodással megzavarnom.
- Jó napot tanárnő! - csicsergem köszönésképp a nőnek - Jöttem a következő órára - jelentem be, mintha nem lenne totálisan egyértelmű, hogy nem azért vagyok itt, hogy kimenjünk az erdőbe és kentaurokkal harcoljunk puszta kézzel. Bolond lány.

EM 2. gyakorlati óra éééés sokmillió bocsánat a késésért

Kath

Szerencsére ebben a kastélyban egy diák sem tanul, a jó jegyeket istenadta tehetségből nyerik - esetleg eidetikus memóriával -, a rosszakat pedig csupán azért, mert a tanár egy szemét rohadék - esetenként tényleg az -, de szerencsére az senkinek nem fordul meg a fejében, hogy tanuljon. Épp ezért a férfi egyáltalán nem lepődött meg, amikor a szóban forgó tevékenységre kialakított termet üresen találta, ami a tolongó tömeg mellett még azzal a kiemelkedő tulajdonsággal rendelkezett, hogy a kastély legunalmasabb helyiségének lehetne bélyegezni teljesen nyugodt szívvel. Szerencsére kellően gusztustalan ahhoz, hogy az embernek heveny hányingere támadjon a puszta látványtól, és ha esetleg tényleg a tanulás vezérelné errefelé, a két inger összeadódva valami különös afrikai betegséggel felérő tünetet produkál a szerencsétlen diákon, melynek hatására természetesen legyőzötten elsomfordál a helyszínről, ami ismételten átadhatja magát a kongó ürességnek.
Utóbbi fényében talán nem is meglepő, hogy Seren erre tévedt: az ő idegrendszere az évek alatt jócskán megedződött, és bár a Rellon pincehelyiségei között bőven találna még embermentes terepet, semmi kedve nem volt szívni a dohot és a penészszagot, ami akkor is valahogy megragadt a szobákban, ha az egyén minden mágikus tisztítótehetségét bevetette a szent cél érdekében.  
Így tehát letelepedett az egyik fotelbe, igazából semmi határozott céllal, csak a szokatlan csend vonzotta, ami mostanában valahogy mindig elkerülte, lévén ha Eiri épp suliban volt, Nothart átjáróházául funkcionált a lakosztálya, tehát az egyedüllét már-már csak egy absztrakt fogalom maradt a számára, ami egy hipergyors váltást jelentett az eddigi életviteléhez képest.
És valljuk be, ennek nem lehet mindig felhőtlenül örülni.
Igyekezett letörölni retinájáról a gusztustalan kék színt, amit a falak ontottak magukból - semmi baja a kékkel, de nem a biliárnyalatot kedveli -, de ez körülbelül olyan sikerességgel működött, mintha a "ne gondolj a rózsaszín elefántra" című játékot űzte volna saját magával.
És talán tényleg, őszintén kezdett megőrülni.

Seren

Az, hogy az életem fenekestül felfordult egy dolog. Az meg már egy másik, hogy ebben én is jócskán hibás vagyok. Mióta megtudtam, hogy van egy bátyám, aki mellesleg a faluban lakik egyre kevesebbszer táplálkoztam, azóta pedig, hogy beköltöztem hozzá gyakorlatilag egyáltalán nem szívtam senkinek sem a vérét. Ez jó; bizonyos szempontból. Na, de ugye ott van az az aprócska probléma –amit sohasem fogok megérteni–, hogy az ember előbb-utóbb éhes lesz. Én is így voltam ezzel, éppen ezért ragadtam benn a kastélyban. Egy olyan helyet igyekeztem keresni, ahol végképp elmegy az étvágyam.
Ennek a célnak pedig mi felelt volna meg jobban, mint a Tanulószoba egy könyvvel a bal mancsomban? Nem mintha olyan hatalmas tanulásra készültem volna, éppen csak le akartam kötni egy cseppet a figyelmemet –ja, mert egy vámpírnál az annyira egyszerű.
Végigkopogtam a kihalt folyosókon és lecövekeltem az ajtó előtt. Eljátszottam egy pillanatra a gondolattal, hogy hagyom a fenébe az egészet és elmegyek enni valamit, de szerettem volna a lehető legtovább kitolni az időpontot. Ki tudja, talán előbb-utóbb a szervezetem felveszi a ritmust és fele ennyiszer elég lesz valamilyen emberféle után rohangásznom.
Benyitok, és majdnem hagyom visszacsapódni az ajtót. Seren hasonló gondolatokat vált ki belőlem, mint Lyra; nevezetesen a menekülj-és-vissza-se-nézz reflexemet hozza működésbe. Nem mintha ő maga olyan kifejezetten félelmetes lenne –mondjuk, simán el tudom képzelni, hogy elásott már néhány diákot az erdőben és a szívét egy befőttes üvegben az íróasztalán tartja–, sokkal inkább az a problémám, hogy még mindig fáj a fejem, ha az első találkozásunkra gondolok.
Mindennek ellenére belépek, végigmérem Serent és hangtalanul mellé suhanok, hogy elfoglaljam a vele szemben álló fotelt.
-Borzalmasan nézel ki. –közlöm vele röviden és tömören a lényeget üdvözlés képpen, elvégre még csak nem is hazudok… bár, ha őszinte akarok lenni, én sem nézek ki valami fényesen.

Kath

Embermentes környezetre várt, és ezt meg is kapta, de mint utóbb kiderült, ez nem egyenlő azzal, hogy nem akadt társasága a teremben, csupán fajmegnevezést tévesztett. Ezért mondják a népmesékben mindig, hogy vigyázz, mit kívánsz, mert a dolog hajlamos úgy kibontakozni, hogy a végén egy bugyikék szobában ücsörögsz, melletted egy vérszívótanonccal, aki ráadásul még megjegyzéseket is tesz a kinézetedre, csak hogy tetőzzük a dolog komolyságát.
Bár lehet, hogy a népmesék nem pont erre a végkimenetelre gondoltak, amikor megfogalmazták ezt az elmés mondást; ez mindenesetre nem tett különbséget Seren szemében, lévén nem sok mesehallgatásra volt lehetősége gyerekkorában.
 - Téged is jó látni ma este - biccentett, szája szegletében egy halovány gúnnyal kiegészített mosoly kíséretében, nem is igazán üdvözlésként, csak valahogy jelzésértékűen.
Tekintetét csak ezután emelte a lányra, noha Kath érkezése váratlanul érte Serent - a hely mágiája olyan csöndet biztosít, hogy az ajtónyitást nem lehet hallani, a többiről pedig a rellonos gondoskodott -, szerencse, hogy már kinőtt az ijedezős-átkozós korszakából. Nem mintha komolyan árthatott volna vele a vámpírlánynak, de saját büszkeségének nem tett volna túl jót az esemény.
 - Ó, te magad is gyönyörű vagy - adózott a lány szépsége előtt, aki legalább olyan nyúzottnak tűnt, mint csirke kopasztás után, ami nem túl hízelgő hasonlat, amikor az élőhalottaknak illene földöntúli szépséggel megörvendeztetni a vérbankokat, hogy mosolyogva és önként ajánlják fel szolgálataikat.
 - Az élet problémáinak nem véget kellene érnie a halállal? - nézett érdeklődve Kathre, ezúttal mellőzve a szarkazmust, kivételesen nem gúnyolódott vele. Nos persze el tudta képzelni, hogy a vámpíroknak is vannak gondjaik, de ez az ő fejében többnyire kimerült abban, hogy "enni, vagy nem enni?", semmiféle lelkiismereti, vagy bármi egyéb vonulattal. Igaz, legalább már kezdte egy icipicit differenciálni a magában kialakított vámpírképet, lelketlen gyilkosról "lelkes" gyilkosra, na nem abban az értelemben, hogy kitörő örömmel harapja le az áldozat fejét, hanem épp ellenkezőleg.

Seren

Őszintén szólva arra számítottam, hogy itt senkivel sem kell összefutnom. Ennek ellenére, adott volt egy Seren, aki legalább olyan rosszul nézett ki, mint én. Valószínűleg most sikerült összetörnöm az átlagemberek fejében kialakított vámpírképet, miszerint mi mindig úgy nézünk ki, mintha egy magazin címoldaláról léptünk volna elő. Persze, ha ilyen egyszerű lenne már régen végigittam volna fél Európát –kikerülve az olyan helyszíneket, ahol vérszomjas gyilkosokkal találkozhatok, mint például Firenze. Nem tudom, mi a bajuk velem még mindig, elvégre elhúztam onnan és nem is bántottam senkit –annyira. Minden esetre hallottam hírét, hogy nyomomban vannak.
-Valld csak be, hogy engem minden körülmények között jó látni! –jelenik meg ajkaimon egy féloldalas mosoly.
Persze, tudom, hogy Seren mire célozgat, elvégre a jó modorom elveszett valahol a kastély és Olaszország között –nevezetesen, amikor közelebbi ismeretséget kötöttem annak a hídnak a lábával Seren jóvoltából. Megfordult a fejemben most is, hogy nem hozom rá a frászt, mert ki tudja, talán falmatricaként végzem, de volt olyan jó, hogy ezúttal mellőzze a hirtelen mozdulatokat és gondolatokat.
Végigpillantok magamon.
-Nos, ha versenyezni kéne, egyértelműen te nyernél. –mutatok rá. –Mi történt? Ma senkit sem sikerült elhantolnod?
Az, hogy Seren ember és meglepő módon még a szíve is dobog nem sokat segített a koncentrálásban. Úgy is mondhatjuk, hogy ha nem ő ült volna velem szemben és nem féltem volna a következményektől, na meg ő magától, már régen valahol a padlón feküdne és esze ágában sem lenne segítség után kiabálni –tekintve, hogy képtelen lenne rá. Elpillantottam valahová mögé, majd ismét ráfókuszáltam –amennyiben ezt észre vette, sejthette, hogy nemigen vagy emberi jelen pillanatban és értékelhette, hogy még jó kislány módjára, nem téptem fel a torkát.
-Az lenne a logikus. –sóhajtok fel. –De ha az ember megakad a két állapot között, akkor már annyira nem egyszerű a helyzet. Egy szellem esetében talán meg is szűnnek a problémák, mivel ő hivatalosan is halott, de én nem vagyok az. Mindenki úgy tudja, hogy élek és ez valamilyen szinte igaz is, bármennyire is gyűlölöd a gondolatot. –sandítok rá, majd tekintetem a padlóra szegezem. –Valószínűleg sokkal könnyebb lenne halottnak lenni. Legalábbis jelen pillanatban biztosan...
Az utolsó mondat csak úgy kicsúszott a számon, mindenféle gondolkodás nélkül. Reméltem, hogy a férfi ezt nem veszi felhívásnak, mert akkor igencsak eldurvulna itt a helyzet.

Kath

 - Eeegen, főleg a firenzei hajnalban - jegyezte meg egy szájhúzás kíséretében. Van egy olyan érzése, hogy Olaszország mostanában lekerül majd az "országok, melyeket muszáj megnézned halálod előtt" listájáról, mert úgy vette észre, egészségtelenül közel hozza az említett talajközeli eseményhez. Azt viszont nem tudta eldönteni, hogy Franciaország, vagy Anglia előtt/után írja-e, elvégre ott is notóriusan vérét akarják venni, és azért nem mindegy, na.
 - Én mindig nyerek - válaszolta, és nem tette hozzá, hogy főleg a negatív tulajdonságok felsorolásakor szokott osztatlan sikert aratni.
A feltételezett gyilkosságmentes napot hallva egy sóhajjal bólintott.
 - Senkit. Egy lelket se. Most gondolj bele, hogy nézek így tükörbe holnap reggel? - pillantott a lányra, már-már komoly kétségbeeséssel a tekintetében, de annyira jó színész azért nem volt.
A kissé provokatívan feltett kérdésére meglepően őszinte feleletet kapott, még meg is lepődött rajta, hogy a lány nem ütötte el valami sötét humorfélével a dolgot.
 - Melyik univerzumban ne lenne könnyebb halottnak lenni? - morogta válaszként, és az egész helyzetről egy Fodor Ákos-idézet jutott eszébe, amit nem kezdett el szavalni - az kéne még, hogy önjelölt irodalmár is legyen a sok rossz tulajdonsága mellé -, de remekül illett a felálláshoz.
Két bánatom van:
egyik, hogy meg kell halnom;
másik, hogy addig élnem kell.
Két örömöm van:
egyik, hogy meghalhatok;
másik, hogy addig élhetek.
Nem tűnt fel neki, hogy a lány épp hova fókuszál, vagy mi járhat a fejében - Seren soha nem volt jó az emberek - emberszerű izék - reakcióinak értelmezésében, főleg, mert a legtöbb ember nem érdekelte eléggé ahhoz, hogy vegye a fáradságot és elgondolkozzon rajta.
 - Nem hiszem, hogy szellemnek lenni jobb. Az a gyávaság tetőfoka. Egyébként is, ki akar még évszázadokon át itt kóricálni anélkül, hogy effektíven bármit is csinálhatna? - vonta meg a vállát, igaz, pontosan tudta, hogy valószínűleg Kath is még itt fog rostokolni a következő században.
 - Igen, valóban minden nap álmatlan éjszakákat okoz a tény, hogy nem vagy koporsóba zárva - közölte egy szemforgatással. Oké, tényleg nem szívlelte a vérszívókat, de semmi személyeskedés, csak általános ellenszenv.
 - Miért, milyen pillanat van most? - tette fel a logikusan következő kérdést.

Kiva

Az előző óra óta elég sok idő telt, bár ez nem csak egy diákra, hanem mindre vonatkozik. Az első a sorban most mégis Kiva, így nincs mit tenni, irány a terem, természetesen valamennyi, de elegáns késéssel. Azt még épp hallja, hogy az órára jött, és immáron a háta mögött kacag fel, és közben tessékeli a megfelelő hely felé a lányt.
- Nagyon helyes, nagyon helyes. Akkor kezdjünk is neki....
Még le sem értek, de máris látni szeretné azt, ami miatt itt vannak. Kis türelmetlen, csacsi...
Leérnek a vulkanikus kőzetekkel, hamuval, és lávával teli helyre, majd Julcsi csak lehuppan a földre, és máris előteremti a már jól, nagyon is jól ismert kis eszközt.
- Szóval nézzük, mit csináltál a múlt óra óta, éééééés még azt is mutasd meg ezek után, hogy hogyan teszed az ellenkezőjét. Ne aggódj, a gömb tudni fogja, mikor vagy kész az ismétléssel, és mikor térhet rá a következő témára. Na hadd lássam!
Csapja össze a két tenyerét, és megdörzsöli, mert ez mindig izgalmas, és új, és mert csak olyan... Kellemes.

Sharlotte

Most, nem kivételesen, Julcsi a tanteremben töltötte az egész délelőttöt, meg az ebédszünetet, és a délutánt is, így már réges- régen ott van a helyszínen, ahol Sharlotte érkezik majd a következő órájára. Meglepetésére azonban a lány sem előbb, sem pontosan nem érkezik, sőt elég sokat késik, mire ő kínjában inkább felvonul a közös részbe, hogy ott mindenfélével lefoglalja magát. A kis szekrénykéből kiveszi a dolgozatokat, és javítani kezdi őket, így nem is tudja, hogy Shar pontosan mikor érkezik meg.
Akkor viszont felnéz, egy gyors bűbájjal a helyére pakol mindent, lezárja, hogy a csintalan nebulók még csak véletlenül se férjenek hozzá, aztán egy gyors mondattal üdvözli.
- Késtél.
Közben pedig már vonulnak is lefelé a lány elemének helyére, hogy megkezdhessék végre a munkát, ami így elég rövidre fog sikerülni.
Éppen ezért nem teketóriázik, nem cseveg, csak belevág a közepébe. Leheveredik, és máris ott a jól ismert gömböcske a lány orra előtt.
- Előbb nyugodj meg, aztán lássuk, mit hoztál nekem mára. Ha pedig megvagy vele, akkor a feladatod a hozott feladat ellentéte lesz, a gömb automatikusan átáll majd a neked kiadott feladatra.
Hangja kedves, és megértő, nem kérdezősködik az okok miatt, és a bánásmódja sem lesz más tőle, csak így valamivel kevesebb idejük marad a dolgokra.

Seren

-Arról egyáltalán nem én tehetek! –hárítok azonnal. –Ha nem estél volna nekem, akkor nem akartam volna megöletni magamat. –hívom fel rá a figyelmet.
Valójában, az egy hatalmas ostobaság volt, mégpedig az én ostobaságom. Az, hogy Seren utánam jött, nos, az meg az ő ostobasága. Minden esetre jobban jártunk volna, ha maradunk a fenekünkön és inkább csodáljuk a csillagokat, miután eltűntették mellőlünk a kedves, de valószínűleg egyel kevesebb kerékkel megáldott nénit.
Ettől függetlenül Seren szerelmet vallhatott volna nekem. Legalább lenne valami, amin jót röhöghetnék, amikor visszaemlékezem arra az estére… így csak kínomban röhöghetek, miközben azon morfondírozom, hogy miért is akartam én megvédeni Serent.
-Igen, mert senki sem mer neked ellent mondani. –mutatok rá a nyilvánvaló tényre. –Szerintem menni fog. –vonom meg a vállaimat. –De ha gondolod, akkor szerzek neked valahonnan egy diákot, akit bárhová eláshatsz… ha ettől könnyebb lesz a lelked.
Magamhoz képest már-már angyali vagyok, elvégre ki más vállalná be, hogy elvarázsol egy diákot az ágyából. Mint egy egyszerű bűvész trükk: volt-nincs.  Csak hát, valószínűleg senki sem hinné el nekem, hogy véletlenül úgy eltüntettem a szóban forgó személyt, hogy az darabjaira hullva valamelyik bokor alól kerüljön elő. Nem valószínű.
-Ki tudja? –pillantok Serenre. –Talán van valahol egy világ, ami ennél ezerszer jobb... Oké, ez az én számból borzalmasan hülyén hangzott. –nevettem fel egészen halkan.
Sikerült visszatérnünk az egyik nagy problémámhoz. Ez a halott dolog már szépen lassan az idegeimre ment. Valamiért a férfi is és Lyra is imádta ezt a szót –nem rokonok egészen véletlenül? Sok szól mellette… mindketten képesek rám hozni a frászt; például.
Elgondolkoztam azon, amit mondott és szépen lassan megráztam a fejemet.
-Nem azt mondom, hogy sokkal jobb… csak éppen az már igazi halál.
Nem kellett emlékeztetnem rá, hogy én is itt fogok rohangálni, még nagyon hosszú ideig, láttam rajta, hogy magától is ráébredt erre az aprócska tényre.
Nem válaszoltam, csak halványan elmosolyodtam. Mint mondtam, képes rám hozni a frászt. Többek között azt is el tudnám képzelni, hogy ő maga szúr egy karót a szívembe, csak hogy végre valahára használhassa a halott szót. De komolyan.
És íme a második problémám, a nap fő gondja. Felsóhajtok és elpillantok Seren mellett. Ez egy olyan téma, amiről nem szívesen beszélek, de én hoztam fel, tehát az a minimum, hogy válaszolok rá. Egyébként meg, ki másnak mondjam el, ha nem Serennek. Valamiért benne sokkal jobban megbízok, mint bárki másban –talán, mert ő nem akarja minden áron azt bizonygatni, hogy mennyire imádja látni a fejemet.
-Az a pillanat, hogy éppen éhen halni készülök. –közölöm mindenféle kertelés nélkül. –Úgy értem, nem akarom az itteniek vérét szívni, anélkül, hogy bárki felajánlaná; ami természetesen nem fog megtörténni; viszont kimenni még nem volt időm. Egyszóval fogalmam sincs róla, mikor ittam utoljára és már nagyon aktuális lenne. –húzom el a számat és hátrahajtom a fejemet, hogy a plafont tanulmányozhassam a férfi helyett.

Kath

 - Ja, szóval minden az én hibám. Világos - fogadta el a tényt némi gúnnyal a hangjában. Olyan lelki törést okozott a Kathnek azzal, hogy a falhoz vágta, hogy az ezt feldolgozni képtelen lány muszáj volt vámpírvadászt vadászó vámpírt vadászó vámpírrá változni.
 - Ugyan már. Senkit nem gyilkoltam le még azért, mert nemet mondott nekem, sőt, akkor se, ha vitatkozni merészelt - jegyezte meg egy szájhúzással, és valóban kicsit túlzónak érezte azt a légkört, amit a diákok mendemondái teremtettek köré. Nem bánta különösebben, mert így legalább nem rohangáltak utána a folyosón és senki nem próbált értelmetlen beszélgetéseket kezdeményezni vele, ami nagy könnyebbség volt.
 - Kérlek - nézett a lányra, elvégre nem maradhatott szégyenben. Ha más nem, Kathet kell elhántolni, nincs mese, ha hántolni kell, hát hántolni kell. Igaz, kár lenne a rellonosért, elvégre az egyetlen vámpírja, de hát istenem.
 - Persze. Meg te vagy a miniszterelnök lánya - válaszolta olyan hangon, mintha ez valóban a legkézenfekvőbb dolog lenne, ami az ember eszébe juthat.
Az igazi halál említésére megvonta a vállát. Annyira soha nem ártotta bele magát a szellemügybe, valahogy soha nem is érdekelte, a halottakat ott kell hagyni, ahol vannak.
Kis várakozás után Kath azt is elmondja, mi is a probléma, amiért ilyen felhőtlenül egészségesnek tűnik, ismét.
 - Kellemetlenül hangzik - bólintott, kicsit talán érzéketlenül, de alapvetően látta a helyzet mélységeit, csak kicsit...kevés empátiával.
 - Hát akkor keress olyanokat, akik felajánlják - jegyezte meg halvány mosollyal. Vagy vesse be a Sodexho étkeztetési utalványt, körülbelül ugyanannyi esély van rá. Persze, biztos vannak ilyen defektes érdeklődésű személyek, akik egyszer-egyszer kipróbálják, hogy milyen is az a vámpírharapdálás, de hamarosan ráébrednek majd, hogy annyira nem vicces.
 - És a falu? Ott azért vannak néhányan, lehet válogatni - vetette fel az ötletet, mert akármennyire is hullázta Kathet, mégiscsak az egyetlen vámpírdiákja volt, igazi kuriózum. Kár volna elvesztegetni.

Seren

-Részben a te hibád. –mosolyodtam el halványan.
Nem tudom, mikor csaptam fel vámpírvadász vámpírrá, minden esetre az biztos, hogy soha többé nem játszok el ezt újra. Legszívesebben kitöröltem volna azt az estét, minden esetre egy jó kis tapasztalatszerzés volt. Legalábbis számomra. Az, hogy Seren hogyan élt meg, már nem az én problémám. Végül is a vámpírnál az csapta ki a biztosítékot, hogy engedtük eltűnni a nénit, akit én személy szerint kifejezetten megkedveltem, már ha másért nem is, azért egészen biztosan, mert minden áron össze akart hozni minket.
-Én tudom, nem nekem kell bizonygatnod. –vontam meg a vállamat és kinyújtottam magam elé a lábam.
Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer itt fogok csücsülni Serennel és olyan apróságról beszélünk, mint hogy honnan szerzek neki egy elásásra alkalmas diákot. Valójában, ilyenből elég sok rohangált a kastély falai között és természetesen egyáltalán nem csúnya dolog egy diákot csak azért átadni a házvezetőhelyettesemnek, hogy ő megtalálja ismét a lelki békéjét.
Nem reagáltam semmit a megjegyzésére, csak megforgattam a szemeimet. Igen, körülbelül ennyi alapja van annak is, amikor az önjelölt szépségkirálynők közlik, hogy világbékét akarnak. Na, arra azért befizetnék; a sportkocsi, a műköröm, meg a tengernyi műanyag mellé még belefér a béke is.
Amikor felhozom a vérivás témát, csak akkor tudatosul bennem, hogy legutóbb Serenből ittam. Azóta nem mertem kísérletezni más vérével és ez többek között azt is megmagyarázza, hogy miért jutnak eszembe olyan dolgok a férfivel kapcsolatban, amiknek nagyon nem kellene. Az meg már megint egy másik probléma, hogy miért is keveredtem ide épp akkor, amikor ő is itt van. Szépen lassan ugrálnak a képkockák a helyükre, miközben igyekszem a beszélgetés fonalára is odafigyelni.
-Mutass már rá valakire, aki felajánlaná! –vontam fel a szemöldökömet. –Nem rég költöztem le a faluba a bátyámhoz, talán nem lenne jó ötlet. Meg aztán, ki tudja, mi lapul egyik-másik kertben, nem igaz? –mosolyodtam el és tekintetem Serenen hagytam.
Simán el tudtam képzelni, hogy valami dög véletlenül leharapja a lábamat, miközben észrevétlenül próbálok eltűnni a tett helyszínéről. Volt egy pár furcsa dolog a faluban, amikkel egyelőre nem tudtam mit kezdeni.
A gondolataim csakhamar visszakanyarodtak Seren felé, és ha ember lennék, most valószínűleg rákvörösen csúsznék egyre lejjebb és lejjebb a széken, így azonban csak elszórakoztattam magam azzal, hogy néztem. Mondhatjuk azt is, hogy ez abszolút nem volt szándékos, mivel kezdett kicsúszni a kezemből az irányítás, de egészen biztosan kellett ebben a dologban lennie valamennyinek belőlem is. Így pedig még hülyébb volt az egész helyzet.
-Mégsem voltam olyan lázas a legutóbb. –jegyeztem meg, miközben valószínűleg tökéletesen nem voltam tudatában annak, hogy miről csacsogok. –Tényleg szép szemeid vannak!
Lőjenek le! Most azonnal!

Tanárnő

Egészen tűrhetően sikerülnek életem első nonverbális varázslásai. Mondjuk, ugyanazt a varázslatot ismételgetem, de legalább valami alakul. Ez is több, mint a semmi. Igen, annál határozottan több.
Igazából minél pontosabban követem a tanárnő utasításait, annál jobban megy, legalábbis én így érzem.
Aztán jön a feketeleves, mert ezt nem lehet másképpen nevezni. Próbáljam meg a többivel is? Ezzel is alig akart menni eleinte. Mindenesetre hangosan nem kezdek el tiltakozni, ha mindig elkezdtem volna, amikor őrültségnek tűnő feladatokat kaptam, akkor most sehol sem lennék, vagyis itt nem lennék. Valószínű, hogy már régen kivágtak volna innen, ha folyton hisztizek, vagy nem tudom. Mindenesetre veszek egy mély levegőt és bólintok. Nem akarok feleslegesen beszélni, mert az idő fogy, az órának is lassan vége, ha jól számolok, így neki is kezdek a feladatnak. A varázslatokat tudom, a pálcamozdulatokat is tudom, csak úgy kell megcsinálni, hogy… nos, nonverbálisan kell megcsinálni.
Még utoljára veszek egy mély levegőt és elkezdem. Víz, föld, levegő, tűz, ebben a sorrendben haladok, direkt a tüzet, hagyva a legutoljára, mert rendesen is azt éreztem a legnehezebbnek. Hát még nonverbálisan?!  

//sajnálom a késést, de érettségiztem és nem volt elég erőm írni >.<"

2. gyakorlati óra



//Az áttekinthetőség miatt vastagon szedtem a lényeget.//

Kath

Már épp hozzátette volna még, hogy "de csak egy kis részben", ám úgy döntött, felesleges tovább vitatkozni és nem, nem szükségszerű, hogy mindig övé legyen az utolsó szó. Kibírhatja - nem sokszor, legfeljebb egy héten egyszer, maximum kétszer -, hogy mások zárják a szájkaratét.
 - Örömmel hallom - biccentett, miközben összefonta maga előtt a karjait, nem kifejezetten elzárkózásból, egyszerűen csak megszokott mozdulatként.
Kath elhallgatott egy pillanatra, Seren pedig nem kifejezetten erőltette a beszédet, inkább kinézett az ablakon, csak hogy ne kelljen a gusztustalan berendezésen legeltetnie a szemét, már tényleg nem értette, mi volt az, ami ide vonzotta...ja, a csend. Ami nincs. Hm-hm.
 - Kérdezz körbe - vonta meg a vállát. - Attól még, hogy én nem tudok ilyen személyt, nem azt jelenti, hogy nincs. Kutakodj az eridonosoknál, arrafelé vannak az ilyen altruista lelkek - javasolta, és nem, nem ajánlja fel, hogy ha Kath bármikor megszomjazna, ugorjon át az irodájába egy kis nasiért, mert ha megtenné, valószínűleg két lábbal rúgná ki az ajtón. A Kathes volt az első vámpírélménye, és szerette volna, ha az utolsóvá is ezt tehetné.
 - Hát, ne menj Notharték felé, mert valami leharapja a karod, de szerintem a többi kertben nincs mitől tartanod. Tényleg, állatvér nem elég? - jutott eszébe a kézenfekvő lehetőség.
Egy idő után magán érzi a lány tekintetét - ösztön, ez mindenkiben benne van, és egyszerűen nem lehet ignorálni. Épp elgondolkodott volna, hogy mi lelte szerencsétlen vérszívót, és reménykedett benne, hogy nem azon töri a fejét, hogy hogyan fogja engedélye ellenére is vérét venni - nem mintha egyébként Serenben elég tartás lett volna a tiltakozáshoz -, amikor Kath megszólalt.
 - Te meg mit szívtál? - nézett a lányra, közelebb hajolva egy pillanatra, hogy csekkolja a pupillaméretét, de semmi furcsát nem fedezett fel benne, pedig Seren tekintete már-már szakértői a témában. Vajon a catnip után feltalálták a vampnipet is? Reméljük, nem, mert épp elég átok a világnak a létezésük alapból, a tudatmódosító szerek áldásos hatására nem volt szükségük a kibontakozáshoz.

EM gyakorlati óra 2. ~ Juli néni

Ahogy egy kicsit beljebb sétálok az épületben, feltűnik hogy bizony Erdős tanárnő sehol sincsen. Vagyis valahol több mint valószínűleg van, de nem itt, az én két szememnek látható helyen. Egy cseppet kezdek kétségbeesni, vajon nem akkor jöttem, mikorra megbeszéltük vagy esetleg túl későn érkeztem? Viszont a félelmem alaptalan, hamarosan hallom, ahogy a tanerő felnevet mögöttem és pedig megpördülök a tengelyem körül, hogy szembekerüljek vele.
Hagyom, hogy vezessen, ötletem sincs hogy milyen merényletet tervez ma ellenem, remélem túlélhető lesz. Bár gondolom, hogy nem áll szándékában semmi rosszat tenni velem, mégiscsak a tanítványa lennék. Ugye a mesterek nem bántják a tanítványaikat? Ugye...?
Valami lávás, felgyulladós helyre vezet le a tanárnő, remélem nem én leszek a megsütendő vacsora. Szerencsére hamar rámutat arra, hogy nincs mitől félnem, nem fogok nyárson sülni, inkább csináljak valami kis ügyeskedést. Azt amit az előző órán is... Hm, kettő is volt, király, választhatok hogy melyiket akarom csinálni! Akkor legyen mondjuk aa... Na, álljunk inkább neki.
Tenyerembe fogom a kis helyest és rámeredek. A gyakorlásoknak hála már nem kell csukott szemmel kommandóznom elemi mágiáskodás közben, szóval pár pillanatig elmerengve szuggerálom a golyót majd levegőt veszek és nekikezdek a feladatnak. Lassan elkezdem növelni a bent lévő láng méretét, mind fejben, mind pedig térben. Már nem megy annyira nehezen - vagy nem érzem olyan nehéznek - mint legelőször, de még mindig igénybe vesz némi időt, mire elkészülök vele. Pár percen belül sikerül teljesen megnövelni a nagyságát, már nem is tudna tovább növekedni.
És akkor most az ellenkezője jön. Vagyis akkor nem szabad elengednem, hanem magamnak kell összezsugorítanom - ha jól értem. Óvatos lépésekben elkezdem egyre kisebbre venni a bent lévő tűz méretét, ami reményeim szerint szép lassan tüzecskévé válik, vagyis egészen apróra összemegy. Ez némileg nehezebb feladat, növelni szerintem könnyebb a tüzet. Először a felső részét zsugorítom, aztán alul, végül pedig a két oldalán is összébb szabom. Nem mondanám, hogy sokáig tart, de eljátszok vele egy darabig, mire sikerül annyira kicsivé tenni, hogy elégedett legyek vele.

Ginnie

A feladat még mindig ugyanaz, mint eddig, bár ahogy látni, vannak fennakadások, nem is kevés. A tanerő egy ideig csak némán ül, és figyeli a lányt, aztán amikor még mindig semmi, akkor néhány jó tanáccsal azért ellátja.
- Ne izgulj. Nyugalom. Csak figyelj rá oda, és menni fog, de ne félj, az sosem tesz jót, és szorongsz tőle. Csak vedd természetesen a dolgokat, mintha a legegyértelműbb megmozdulásaid lennének. Nem annyira más, mint a tűzzel való játék, próbálj meg abból kiindulni. Képzeld el, ahogy megmozdulnak, vagy beszíneződnek az egyes elemek, és utána végezd el őket előbb hangosan, majd miután visszaállt, jöhet hang nélkül. Csak nyugalom, koncentráció, és odafigyelés. Ha pedig nem megy, semmi baj, legalább nem mész el házi feladat nélkül.
Vigyorodik el, és figyeli, mit csinálgat a lány, majd mikor az elemek közül csak a tíznél, és levegőnél érez némi sikerességet, még néhány dicsérő szó, és elengedi, azzal a feladattal, amit már említett, és még annyit tesz hozzá, hogy a következő órán ezzel indítanak majd.

Lotte

Lotte késik, ami alapból nem egy jó indítás, de hát ez mindenkivel előfordul. Ebből kifolyólag viszont elég rohanóra kell venni ma a tempót, ami már a kezdeteknél is látszik. Lotte bemutatja, hogy mit gyakorolt, ami majdnem teljesen rendben is van, azonban a fordítás már kevésbé. Sőt, az semennyire sem.
- Várj, állj meg!
Inti le, még a kezét is ráteszi az alkarjára, hogy megállítsa a mozdulatsor közben. Vesz egy mély levegőt, és közben azt sem tudja, hol kezdje, megpróbálni viszont meg kell.
- Amikor azt mondtam, hogy fordítsd meg a folyamatot, akkor arra gondoltam, hogy csillapítsd le a tüzet. Az első feladatrészed tökéletesen ment szinte, tele még számomra is újdonságokkal. Most viszont csak arra koncentrálj, hogy az ott lévő lángokat lecsillapítsd. Sehova ne mozdítsd a gömbödet, mert az így is úgy előtted fog lebegni. Koncentrálj az elemi részére a feladatodnak.
Mondja el még egyszer, hogy mit is csináljon Lotte, reméli, hogy most kicsit több sikerrel. Azért pedig, hogy ezt elérjék, előbb megmutatja, hogy mire is gondolt, bár védőburok nélkül. Előttük előbb hirtelen fellobbantja, majd szimplán a gondolatai erejével elkezdi lecsökkenteni, ezt már lassabban, hogy Sharlotte megfigyelhesse, hogy piciben mit is kell megvalósítania.
Utána pedig jöhet ő...

2. gyakorlati óra

Szőke hercegem

Értékeltem, hogy Seren végre egyszer nem próbált meg kijavítani. Ez valamiféle rögeszme volt nála, amit bizonyos szinten meg is tudtam érteni, de amikor már a huszadik mondatomba kötött bele, gyakran felment bennem a pumpa, és ha egy ilyen esetben nem a férfiről beszélünk, akkor az illetőnek már nem lett volna karja a következő pillanatban.
-Látod, jobban is megbecsülhetnél! –villan fel az arcomon egy halvány görbület, amit igyekszem leplezni.
Ez már csak így megy. Seren mond valamit, én közlöm vele, hogy nem figyel rám eléggé, ő pedig elüti a dolgot. Most is ezt fogja csinálni, ebben szinte olyan biztos vagyok, mint hogy itt csücsülök. Vagy talán nem. Egyszer az életben igazán meglephetne valaki. Csak egyetlen egyszer! Tudom, hogy nem könnyű feladat, de olyan régen csodálkoztam már el valamin, hogy éppen ideje lenne egy hosszabb ideig tartó szájtátásnak.
Rá kell ébrednem, hogy Serennel is csak többen vagyunk. Őszintén, még ha eridonos is az illető, mekkora az esélye, hogy van annyira beteg lélek, hogy csak úgy odaadja nekem a vérét? Megbűvölhetném, de hol itt a kaland, kérdem én? Egyébként is, az igazán pszichopatákat a Rellon falain belül kell keresni; ezért vagyunk egyre többen, irtjuk a másik ház diákjait.
-Persze, majd rögtön egy navinés után futok. –bólogatok helyeslően, hatalmas szemekkel, mintha tökéletesen egyetértenék a férfivel. –Notharték kertjében nem attól félek, hogy valami leharapja a karom, hanem attól, hogy Nothart harapja le a karomat. Kis különbség! –világítok rá a lényegre. –Elég, de ez olyan, mintha te tofut ennél. Gusztustalan! –villantom ki a szemfogaimat.
Komolyan meg kell gondolnom, hogy láttam-e már valakit tőlük élve távozni. Legendák szerint, Noelnek például sikerült, tehát ő már egy igazi hős. Minden esetre elraktározom a memóriámban egy feljegyzést, hogy ha a következő lincselésen összefutok a fiúval, ezt mindenképpen megkérdezem tőle.
Azután változik a kép. Már nekem odabent. Szépen lassan közeledett és annak ellenére, hogy tudtam, valami nincsen rendben, félretettem a megérzéseimet. Erre most mégiscsak szembe találom magam életem egyik legnagyobb hülyeségével –gratulációkat elfogadok, köszönöm!
Seren elkövette azt a hatalmas hibát, hogy közelebb hajolt hozzám, annak ellenére, hogy gyakorlatilag sütött rólam, nem vagyok magamnál. Szerintem egyikünk sem számított a reakciómra. Azt nem tudom, ő mit gondolt, de én ezt egészen biztosan nem. Az már más kérdés, hogy én ugyebár nem voltam önmagam.
Szóval, gyanítom Seren annyira nem értékelte, hogy a következő pillanatban már az ölében csücsültem és félrebillentettem a fejét. Nem voltam durva, sőt úgy bántam vele, mint egy porcelánbabával, csak éppen emberi szemmel követhetetlenül hajtottam végre a mozdulatsort.
-Semmit sem. –rázom meg a fejemet ártatlanul; mert tényleg annak érezem magam. –Még! –elővillannak a fogaim, de védelmemre szolgáljon, hogy nem akarom megharapni. Legalábbis nem igazán. Legalábbis egyelőre nem igazán.
Ja, és abban sem vagyok biztos, hogy megharapni vagy megcsókolni akarom Serent...
Ha önmagam lettem volna, valószínűleg önön kezemmel állítok karót a szívembe.

Zsebvemp

 - Az ajándékokat és a virágözönt hova küldjem? - kérdezte, nem teljesen gúnymentesen. Véleménye szerint kellően megbecsülte a lányt, ha nem tette volna, valószínűleg nem vagdossa fel a saját ereit, csak hogy megmenthesse az életét. Nála ez az értékelés jele.
No meg azé, hogy nem szeretett volna a maradványokkal foglalkozni. Sírásónak nem volt jó, a hamvasztás meg kellemetlen emlékeket ébresztett benne.
 - Mondjuk igazad lehet, Notharttól nagyobb eséllyel kapsz el veszettséget, mint a bestiáitól - közölte egy vigyorral, jót szórakozott Kath mondatán. Nem, a látszat ellenére ciánfejet sem utálta ennyire, csak jól esett szívózni vele, Seren már csak ilyen.
 - Dunsztom sincs, az milyen - jegyezte meg, ugyanis nem evett még tofut, de Kath hangsúlyából ítélve nem lehetett kifejezetten étvágygerjesztő.
 - Desperate times call for desperate measures. Az éhhalálnál jobb - jelentette ki nagy bölcsen egy vállvonás kíséretében. - Miért, embervért nem gusztustalan inni? - tette fel a következő kérdést, mert személy szerint ultraundorítónak tartotta ezt az egész piócadolgot.
Egy pillanatra elgondolkodott, és miután úgy határozott magában, hogy ez egy működőképes lehetőség, megosztotta a lánnyal is.
 - Pedig azt tudnánk szerezni neked. Nem, nem arra gondolok, hogy Alexával felkapjuk a pattintott kő lándzsánkat és felszúrjuk kis Vukot, sőt, még csak nem is egy diák házikedvencét akarom beáldozni, de vért rendszeresen használnak bájitalokhoz, könnyű beszerezni, ha már nagyon döglődsz - vetette fel a lehetőséget. Szerinte legalábbis a dolog gusztustalanságából sokat elvett a tény, hogy üvegből lehetett inni, nem pedig az erdőben kell egy fatörzsön görnyednie a lánynak, utána meg szedegetni a szőrcsomókat a fogai közül.
Az egyik pillanatban még épp pupillacsekkolást tartott, a másikban pedig Kath valahogy az ölébe teleportált, merthogy a férfi mozogni nem látta, az hót ziher.
 - Hé. HÉ. Te mi a sz*t művelsz?! - lepődött meg kissé naturálisan.
Mielőtt még bárkiben felmerül a kérdés, hogy Seren mindig így viselkedik-e, ha szép lányok ülnek az ölébe, a válasz nem. A dolog romantikájából azonban rengeteget elvett a tény, hogy Kath a diákja volt - és akármit is csinál a többi tanár, Serennél ez tabu -, szemmel láthatóan meglágyult az agya...ja, és hogy egy vérszívó. Klinikailag hulla, hiába is próbálnánk enyhíteni a dolgon, ez pedig nem túl csábító.
 - Menj arrébb, mielőtt még valami olyasmit csinálsz, amire holnap visszagondolva első reakciód az lesz, hogy kirohansz a tűző napra - javasolta, és igen, ez a megjegyzés az önmagáról alkotott véleményét is híven tükrözte, mert egy pillanatig sem feltételezte, hogy Kath mindezt önként és dalolva teszi.

Szőke herceg


-A koporsómba. –feleltem, mintha ez teljesen természetes lenne.
Serennel szemben sokkal könnyebb volt ilyesfajta abszurd és némiképp morbid megfogalmazásokat használni, mint gyakorlatilag bárki mással. Ad egy, a házvezetőm volt. Ad kettő, többször is sikerült már megmentenie az életem és ad három, a helyén kezelte a vámpírságomat. Nem könyörgött, hogy szívjam ki a vérét és nem is próbált egy karóval sakkban tartani, minden egyes alkalommal, amikor szembe jöttem vele a folyosón. Lelki szemeim előtt felsejlett a kép, ahogyan az ingjéből előránt egy kihegyezett fakarót az iskola kellős közepén. Jézusom!
Felnevettem a megjegyzésen. Tulajdonképpen semmi bajom nem volt Konnal, sőt nem is lehetett, elvégre még nemigen volt vele alkalmam szemtől szembe elcseverészni, de a hallottak alapján örültem, hogy eddig erre nem került sor. Simán kinézném belőle, hogy viccből leharapja a lábamat; és akkor én rágcsálom mások bokáját, nem igaz?
-Rossz. –zártam rövidre a témát. Mégis milyen lehetne a tofu? –Nem, nem gusztustalan. –ingattam a fejemet, miközben Serent bűvöltem. –Vámpír vagyok, az embervér a normális táplálékom.
Végiggondolom a javaslatot, ami nem is tűnik akkora hülyeségnek. Elvégre mégiscsak kényelmesebb egy üvegből mosómaci vért inni, mintha szegény kis szőröst a karjaimban kellene szorongatnom, amíg kileheli a lelkét. Csak ugye ezek után meg ott van az a hátrány, hogy az állatok vére hamar kihűl. Összerezzentem, mikor a gondolatmenet végére értem.
-Ez annyira nem is rossz ötlet. –jegyeztem meg és elraktároztam a memóriámba az infót.
A memóriámba, ami ebben a szent pillanatban döntött úgy, hogy csődöt mond. Mintha csak azt a bizonyos kis kapcsolót valaki OFF-ra állította volna és ezáltal elveszett volna a valódi Katherine odabentről.  Az meg, hogy a jelenleg életben lévő verzió nem annyira én voltam, mint amennyire szükségszerű lett volna; nos, ez nem az én hibám.
Minden esetre a következő másodpercben már túl közel voltam Serenhez, ennél fogva gyakorlatilag képtelenné váltam az érdemi gondolkodásra. Odabent leeresztették a függönyt. Tettem, amit „tennem kellett” és eszembe sem jutott helyesen gondolkodni.
-Tudod mit gondolok? –váltottam elgondolkodóra, majd egészen közel hajoltam Serenhez. –Hogy ez nem elég jó érv. –jelent meg az ajkaimon egy ragadozómosoly és ismételten megvillogtattam csodás fogazatomat.
Nem akartam bántani Serent, ezzel annak ellenére is tisztában voltam, hogy nem én irányítottam. Nem csak, hogy nem akartam bántani, képtelen is lettem volna rá, hogy bántsam. Fizikai képtelenségnek tűnt, hogy egyáltalán megharapjam; legalábbis számomra.
Nem moccantam, továbbra is tartottam azt a csökkentett távot és kíváncsian fürkésztem a férfi arcát.

Krumplis zsák

 - El is felejtettem. Balga dolog. Tényleg, volt temetésed? - érdeklődött, noha kissé talán furcsa a kérdés, de valahogy Serent soha nem zavarta, ha furcsa pillantásokat kapott ritkás megnyilvánulásaiért. Amilyen kevesen a szemébe mertek nézni, azok megérdemelték, hogy esetlegesen hülyének nézzék.
Megvonta a vállát, biztos úgy van, ahogy Kath mondta, nem készült további tényeket fűzni a dologhoz, elvégre se tofutéren, se vámpírétkeztetésben nem volt kifejezetten jártas.
Miközben Kath a fogát csattogtatta - mire a férfi mellesleg felvonta a szemöldökét, mert nem tudta eldönteni, hogy ennek most csábosnak, vagy félelmetesnek kellett volna lennie, de végül úgy döntött, egyik sem -, kitapogatta a varázspálcát a talárzsebében - mennyivel kínosabb lenne a mozdulat, ha szokás szerint most is a nadrágzsebbe tette volna...
 - Tudod, én mit gondolok? - mímelte a lány hangsúlyát. - Incarcerandus - adta a másik tudtára, mire láthatatlan béklyók reppentek Kath csuklója, alkarja és bokája köré; elég régóta ismerte és használta a varázslatot ahhoz, hogy ne kelljen tényleges köteleket bűvölnie. Az azért mégiscsak érdekesen nézett volna ki annak fényében, amit tenni készült.
A következő pillanatban felállt a fotelből, majd vállra vetette a lényegében mozgásképtelen lányt, lábánál tartva, hogy ne essen le a fotel túlsó oldalára, mert ha még ennél is több kár történik az agyában, akkor már el kell altatni a szerencsétlent. Persze, a vemplány próbálkozhatott szabadulással, de azon túl, hogy apró dühös ökleivel Seren hátát próbálja ütögetni, nem túl sok mindenre volna képes: amilyen szorosan össze lett bilincselve, még vámpírmértékben nézve sem tehetne túl sok kárt, ha esetleg a hirtelen jött vonzalom ugyanilyen hirtelen gyűlöletbe csap át, keskeny a választóvonal.
Vállán a zsákká avanzsált rellonossal elindult, vidáman integetve a folyosón leesett állal bámuló diákoknak, nem különösebben zavartatva magát amiatt, hogy ez pontosan milyen hírrel és következményekkel fog járni.
 - Remélem, kényelmes - jegyezte meg, ahogy egy pálcaintéssel kinyitotta a kastély bejárati ajtaját, majd kilépett a szabadba, megcélozva a birtok szélét, ahol a hoppanálási gát véget ért. A vonalat elérve elengedte a lány lábát, és mivel ő valószínűleg nem tudott kapaszkodni, kellemes zuhanást kísérve a fűben végezte.
Valószínűleg Seren sem lehetett teljesen eszénél, mert kedve támadt megjegyezni, hogy Naspolya, laposra vagy taposva, de hála a jó égnek végül nem tette.
Felállította a lányt - egyedül maximum hernyóaraszolásra lett volna képes -, ám elítélte kezdetleges tervét, miszerint elmagyarázza a következő lépéseket. Helyette leszögezte magában a három C-t, magához kötözte Kathet, és egy halk pukkanással eltűntek.

Lotte

A lány szépen halad, a növelés már megy neki, hát akkor most jöhet a csökkentés. A feladat kicsit nehezebb, de nem annyira, hogy ne lehetne megoldani. Szépen is halad, a koncentrációval sincs gond, ahogy észre lehet venni, azonban nem igen akar sikeredni a dolog, csak egy hajszálnyit.
- Emeld fel a kezed. Segíts vele azoknak a lángoknak. Ne nyisd ki a szemed, de képzeld el magad elé. Próbáld meg a kézfejeddel, az ujjaiddal csökkenteni a csóvákat, és természetesen a tudatoddal, az akaratoddal.
Próbál meg neki segíteni, és mielőtt a lány továbbmenne, gyorsan leállítja, és megmutatja, hogy mit, és hogyan próbáljon meg. Előbb feléleszti, majd lecsökkenti a tüzet, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világban.