Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Figyeltem, ahogy ide-oda tekeri a nyakát, meg minden testrészét, mintha egy komolyabb gyakorlathoz melegítene, gondoltam, meg is tudakolom tőle, hogy mégis mire készül, hisz levette a cipőjét. Ebből mondjuk talajtornára tippeltem volna, régen láttam a tévében versenyeket, amikor a csajok bukfencből kézre álltak, meg spárgáztak, és szaltóztak a szőnyeg egyik végéből a másikig. Végül nem ez történt, kibökte hogy ő bizony jógázni készül. Hm, jóga, azt hiszem, hogy Maggie is nagy híve volt ennek a testedzésnek, s bár magam nem űztem, úgy tudtam, hogy ehhez nyugalom kell, meg koncentráció. Még az is lehet, hogy majd törökülésbe fog, és lemegy alfába, akkor meg jajj, hogy hozzászóljak. Amúgy is úgy tűnt, hogy zavarom a köreit, és egyáltalán nem voltam olyan forma, hogy rátukmáljam a társaságom olyanra, aki arra nem vevő.
- Király - csak ennyit reagáltam, aztán sarkon fordulva sétáltam vissza a gépekhez, a használt súlyzókat visszapakoltam a helyükre, aztán még birtokba vettem az egyik biciklit, hogy tekerjek egy kicsit. Ez persze nem volt olyan bicaj, mint az én saját otthoni biciklim, de ha máshogy nem tekerhettem, legalább így adtam az érzésnek. A gép háttal helyezkedett el a talajgyakorlatokat művelővel, így bármit is csinálhatott, nem láttam belőle semmit, szóval még csak azt se mondhatta, hogy kukkolnám, nem mintha szándékomban állt volna. Azért egy kicsit lelombozódtam, hogy a suliban ennyire nehéz ismeretségeket kötni, Bostonban ez valahogy sokkal könnyebben ment. Talán a homlokomra volt írva, hogy nem vagyok vérbeli varázsló, vagy ilyesmi. Mindenesetre a mai napra feladtam, hogy új ismeretségeket kössek, ehelyett tekertem még egy ideig, majd leszállva a gépről, nyakamba csaptam a törölközőm, kezembe vettem a vizes flaskám, s még vetettem egy utolsó pillantást a jógahercegnő felé.
- Aztán nehogy lesérülj a nagy jógázásban - jegyeztem még meg, bár a nagy koncentrálásban talán meg se hallotta. A termet magam mögött hagyva indultam el, hogy feltérképezzem a kastély egyéb részeit.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Elemi mágia terasza

Klaudia sosem kedvelte a késést - munkájában és magánéletében is azt az elvet vallotta mindig, hogy a rendezettség, a tudatosság az, amely végül mindig meghozza a gyümölcsét. Egy hirtelen, szétszórt ember nehezen tervez, nehezen viszi végbe módszeresen a terveit. Nem is csoda, hogy már a megbeszélt időpontjuk előtt jó negyed órával a teraszon van, és a Sára eddigi tanulmányi előmeneteléről és mágikus aktivitásáról készült eredményeket bújja. Semmi igazán titkos nincs benne, inkább csak támpontként szolgálhat majd, mivel haladjanak tovább. Klaudia magas, vékony, tekintélyt sugárzó asszony - hajának barna árnyalata az a fajta tónus, amely első pillantásra kellemes, meleg árnyalatú, és néha, ahogy a fény rá-rávetül, mintha vörösesen megcsillanna.
Áh, elég is a száraz számokból és elemzésekből. A lényeg úgyis magától a lánytól fog elhangozni. Annyira azért még az ő oktatási módszere sem feszes, hogy csak úgy, minden szó nélkül munkára fogja a lányt, előtte úgyis beszélgetni szeretne. Erre a célra egyébként mindenféle kiegészítő mágiával és természetesen a kastélyban dolgozó manók hathatós közreműködésével berendezett a lépcső tetején lévő "terasz"-szerű területen egy kisebb beszélgetősarkot. Kényelmes, párnázott, fonott kertiszékekkel, alacsony asztallal, rajta ebben a nagy nyári melegben talán kellemesen hűsítő kívánság-kancsóval, amelyre pálcával csak rá kell ütni, a kívánt italra gondolva, s a következő pohár tartalma a vágyott ital lesz. Így várja Sárát, egyik lábát kényelmesen átvetve a másikon, szénsavmentes ásványvizet kortyolgatva.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Remélem, hogy ennek a beszélgetésnek a vége nem az lesz, hogy valaki hallotta, és vénségemre az igazgató engem küld majd büntetőmunkára, mert valljuk be, az nagyon kellemetlenül jönne ki, együtt takarítani a wc-t a renitensekkel. Nem mintha én más lennék, itt ajánlgatok olyan pénzszerzési lehetőséget, ami nem éppen törvényes, viszont igazán jövedelmező. Így hát, amikor azt mondja, mindenképpen beszél vele, elégedett mosolyra húzódnak ajkaim. Erről van szó.
- Tudtam én, hogy nem hiába lenne a felajánlás, akkor minde...
És akkor az átok. Egy pillanatra meglepődök, és csak lassan fordulok a levegőben levegő Tomika felé, aki kapálózva próbál szabadulni. Istenem, hogy jutott el ilyen magas osztályba? Néha annyira nem értem az emberek vajszívűségét. Egy hosszú pillanatig még elgyönyörködöm a szerencsétlen kölyök látványában, majd tekintetem lassan emelem vissza Boglárkára, szemeimben vidáman csillan meg a büszkeség fénye, és ajkaimon is elégedett mosoly pihen. Tomika jó helyen van, mert így nem tud szökni, a többieknek meg nincs kedve követni. Valószínűleg Lívia ebben a pillanatban fedezi fel, hogy Boglárka nem hülye, és talán benne is éppen az fogalmazódik meg, amit én javasoltam a lánynak, vagyis, hogy kölcsönösen használják ki egymást.
- Szóval, ahogy az előbb szerettem volna elmondani...
Ezzel figyelmen kívül hagyom azt, hogy bocsánatot kért, elvégre semmi szükség rá, helyesen cselekedett, és vicces a látvány, szóval igazán nincs okon haragudni.
- ... elintézek mindent, ami kell hozzá, és bagolyban küldöm majd az engedélyeket, így ön viszonylag szabadabban járhat be az egyetem területére, ülhet be órákra és lehet részese az ottani életnek. Még egy kis kreditelismertetést is megpróbálok kicsikarni.
Talán mindent nem lehet, de hátha. Ha csak pár tárgy kreditjét tovább tudná vinni, akkor már kényelmesebben tanulna az egyetemen. Viszont vészesen közeleg az óra vége, ő pedig megérdemli, hogy végre nyugalma legyen.
- Engedje szabadon Tomikát, had fusson.
Kacsintok is egyet rá, majd elfordulva a fenekükön maradtakra pillantok.
- Oszolj!
Ahogy ők kiviharoznak, mint egy állatcsorda, észreveszem, hogy Lívia kínosan lassan pakol. Na hát akkor jobb, ha lépek, innentől ez az ő bulijuk.
- Szép napot, kisasszony!
Intek búcsúzóul, mielőtt kilépnék a helyiségből és hazaindulnék. Felnőtt férfi vagyok, meg kell hoznom a magam áldozatait.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Elemi mágia terasza

Nem akart elkésni, így ahogy kicsengettek az utolsó órájáról gyakorlatilag sprintelt a megbeszélt helyszín felé. Bár az utóbbi időben kissé elhanyagolta az erősítést, de az elmúlt, aktív sporttal eltöltött évek hatása érződött a teljesítményében. Valószínű, ha kellemes kényelmes sétatempóban indult volna el nem ér oda időben, túl nagy volt a kastély ő meg még a hosszú lépteivel is túl lassúnak bizonyult volna.
Kicsit lihegve ugyan, de cseppet sem kifulladva érkezett meg végül a másodikra. Kifújta magát, mielőtt belépett volna az ajtón, megigazította az egyenruháját, a csuklóján talált hajgumival összefogta a haját és megállapította, hogy még így is maradt két perce. Tökéletes. Kész csodának számított, hogy nem tartották fel, bár valószínű ez leginkább azért lehetett, mert túl gyorsan elrohant ismerősei, barátai mellett, így egy szia elmotyogásán kívül amúgy sem lett volna idejük másra. Izgatott volt, mint minden ilyen óra előtt, elvégre ez azért elég nagy dolog volt neki.
Lenyomta a kilincset és belépett az ajtón, tekintetével automatikusan oktatóját kezdte keresni. Nem volt nehéz megtalálnia, tekintve, hogy ketten voltak ott mindösszesen és sejtette is, hogy merre kellene keresnie.
- Jó napot! - köszönt arcára vidám mosolyt varázsolva, ahogy megállt az asztal mellett. Addig nem ült le, míg nem kapott rá engedélyt. Épp annyira szigorúnak tűnt az oktatója, hogy ilyeneket nem mert megengedni magának. Holott tudta jól legbelül, hogy Klaudia nem vérengző szörnyeteg, aki letépi a fejét, ha esetleg hibázik, de annyira meg akart felelni, hogy inkább nem kockáztatott ilyenekkel. Arca még mindig piros volt kissé a futástól, más jele azonban nem látszott annak, hogy futott volna idáig. Hangja egész magabiztosan csengett, már amennyire képes volt magabiztosságot sugározni ebben a helyzetben. Benne volt azért a félsz, hogy mst mi következik, de inkább csak kíváncsi volt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Elemi mágia terasza

Milan
Rengetegszer hallottam már, nehéz, szeszélyes, idegen, bár nem gondoltam, hogy tőle is fogom. Tuti utánanézett, bukkan fel a fejemben a gondolat, annyira, nem is tudom, tankönyvesen hangzik amit mond. De nem bánom, mert ez azt jelenti, hogy kutatott azért, hogy megérthessen nem? Még ha számomra az elemem irányítása nem is jelent különösebb nehézséget... Elvégre megragadtam az elfogadásnál. Haha. Lassan alkalmazkodok talán, van aki szerint az elememhez képest túlságosan merev vagyok, és már rég fel kellett volna vennem a fonalat. Elbizonytalanít ha erre gondolok, ugyanakkor nem akarom siettetni a megbékélést, inkább vagyok óvatos most, de később tudni fogom miről van szó. - Köszi, igyekszem - mosolygok fel rá, mit is tehetnék amikor ilyen aranyos? Oké, ha tudná, hogy aranyosnak neveztem tuti tök pipa lenne.
- Hát például azt, hogy összezárnak egy idegennel, akivel kínosan kerülgetnünk kell egymást, beszélgetni a politikáról - elfintorodok -, szépen mosolyogni meg ilyenek... - már nyitnám a szám, hogy elmondjam, akkor viszont mi az ami lett a félelmeim helyett, de végül nem teszem, elvégre nem kérdezett. Talán harapófogóval kell belőlem kihúzni a közös életünkre vonatkozó dolgokat, de nem tudom hogy szokás, illik beszélni az ilyesmiről. Mi az ami túlságosan bensőséges, mi az ami nem, mi az ami titkok kifecsegése, mi az ami még szabadon tudható? No meg nem is biztos, hogy akarja tudni, tudom mennyire ellenére van ez az egész.
Összevont szemöldökkel pillantok fel, hogy egyáltalán milyen többes számról beszél itt. Ah, hogy Apa. - Bercire gondoltam, de ezek szerint egyikükkel sem békéltél meg?
Vigyázz, cselesen kérdezek, ha már felhoztad, hogy ketten is vannak, azt sugallod mindkettejükkel fasírtban vagy.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Elemi mágia terasza

Ahogy Sára alakja még pont időben megjelenik a bejárati kapuban, nem messze a lépcső aljától, elégedetten elmosolyodik, és kedélyesen int a lánynak, hogy jöjjön csak.
- Szia Sára, örülök, hogy látlak, foglalj csak helyet. Valami frissítőt? - Amíg a lány leül, ha kér valamit, a nő lerakja a mappát maga elé, és a kancsóért nyúl, hogy töltsön mindkettejüknek belőle. Kissé kipirult a lány, nem árt, ha visz be némi folyadékot. Nekik erre - legalábbis némelyiküknek figyelni kell. Miután mindketten kényelmesen elhelyezkedtek, illetve a lánynak is volt ideje, alkalma szusszanni egyet, Klaudia mintegy csevegő hangon megszólal.
- Kaptam egy összegzést az utóbbi időben történt mágikus aktivitásodról.. - kezdi némileg komolyan, de nem szigorúan, ám ezt a komoly felütést aztán egy rövid sóhaj hamar meg is töri.
- De mint mindig, arra kellett rájönnöm, hogy száraz számadatokból továbbra sem lehet mindig hagyatkozni, főleg az elemi mágia esetében.
Magához veszi a poharát, amelyben kristálytiszta víz csillog, nem vitte túlzásba az igényeit. Belekortyol, mielőtt folytatná.
- Szóval inkább téged kérdezlek. Beszélgessünk, mielőtt bárminek nekiállunk. Hogy érzed magad? Sikerült már megszokni a gondolatot, hogy egy olyan adottság birtokában vagy, amelyről eddig nem nagyon volt tudomásod?
Ez a legfontosabb. Neki, oktatóként, tudnia kell, ha a tanoncainak diszkomfortérzetet jelent az új helyzetük, mert befolyással van arra, mennyi kontrolt tudnak fenntartani az elemük felett. Akármilyen ragacsosan és Coelhosan hangzik, mindennek az alapja, hogy harmóniában legyenek az elemükkel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Amióta Sándorral kiruccantak egy jó kis kosármérkőzésre, egyre-másra lejár az erőnlét termébe edzeni, hogy felelevenítse régi tudását. Ha pályát módosítani nem is fog, jó lenne ismét formába lendülni és talán néhány meccsre is elnézni. Így eshetett meg, hogy összefutott egy hasonlóan motivált mestertanonccal, akivel először csak egymás mellett, hatalmas koncentrációkban pattogtatták a labdát, végül már együtt is játszottak. Mire a sportra szánt idejüket letöltötték, már egészen jóba lettek, így lazán lefixálták, hogy akkor következő héten ugyanebben az időpontban ugyanitt.
Ebből kifolyólag Jules már a cipőfűzőjét köti, természetesen dupla csomóra, illetve elvégez olyan utolsó simításokat, mint ékszerek levétele és haj szoros copfba fogása. Még nyújtani is el tud kezdeni, mikor a levitás befut, ekkor egy pillanatra megszakítva tevékenységét pacsival üdvözli a lányt. Be kell vallania, sok mindenre számított, csak épp arra nem, hogy egy diákkal lesz ilyen jóban. Nem mintha bármit is jelentene az, hogy egyikük gazdasági igazgató, míg a másik épp önmagát keresi, a nőt ez sohasem érdekelte. Különben is, túl sokszor tapasztalta már, hogy a társadalmi ranglétrán elfoglalt hely köszönőviszonyban sincs magával az emberrel. Attól még lehetsz egy görény, hogy magas végzettséggel rendelkezel.
- Na felkészültél? - azt beszélték meg, hogy ma tüskézni fognak. Mivel Jules-nak ismét bele kell rázódnia a pontos dobásokba, illetve Dominikának is volna még mit csiszolni rajta, ma megtanulnak a létező összes szögből kosarat dobni. Vagy inkább begyakorolják, who cares?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

ruha
Sokáig csak tessék-lássék jártam le, dobáltam kicsit, labdát szedtem, vezettem, és nem is igazán gondoltam, hogy egyszer még jobban rákapcsolok - egészen addig, amíg egyre gyakoribbá nem váltak az összefutások a gazdasági igazgatónővel. Először úgy voltam vele, hogy nagy a pálya, elférünk egymás mellett, de ebből pikk-pakk odajutottunk, hogy már egymásnak passzolgatva, a másikat szerelve töltöttük el azt az időt, ami mindkettőnknek nagyon hiányzott. Nekem legalábbis biztosan. Az utolsó hurkot húzva rá szoros kontyomra lépek be a pályára, oda Juleshoz, mert hát... Te se magáznál valakit, akinek pacsival köszönsz nem? Meg egyébként is, mennyivel egyszerűbb passz előtt csak annyit kiáltani, hogy Jules, ahelyett, hogy Ainsley néni? Megborzongtál? Én megborzongtam, isten óvjon a nénizéstől.
- Fel én - állok bele még egy nyújtásba, karomat fülem mellett hátravetve feszítem ki kicsit, hogy bemelegedjek. Nem álltatom magam olyasmivel, hogy hozzá képest különösen nagy esélyem lenne nyerni, de mégis, hiába vagyok versengő típus ez nem zavar, nem veszem a szívemre az esetleges vereségeket sem. Az is a része a gyakorlásnak. Egy pillanatra elgondolkodok rajta, hogy egy aranyos kis mosollyal megpróbáljam magamhoz ragadni a kezdés jogát, ám végül csak jobb kezem nyújtom előre, ujjaimat ökölbe zárva.
- Kő papír olló a kezdésért? - biccentem félre a fejem, majd ha elfogadja a dolgok ilyetén elrendezését, már számolok is hangosan, hogy aztán mutathassam amit épp súg a megérzésem.kő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Elemi mágia terasza

Olyan szépen ült le arra a székre, hogy egy illemtanár megirigyelhette volna. Egyenes háttal, bájos mosollyal, keresztbe tett lábbal, mint ahogy egy jó lányhoz illik.
- Igen, köszönöm - fogadja el udvariasan a felajánlást. Bár fogalma sem volt, mi van a kancsóban, ránézésre víznek tűnt, így végül is nem látta értelmét a visszautasításnak. Különben is, a futkorászás után ráfért némi hidratáció.
Elég komolyan hangzott, hogy összegezték a mágikus aktivitását. Kicsit olyan érzése támadt tőle, hogy minden egyes lépését megfigyelték és számon tartották, majd ezt megosztották másokkal is. Persze tudta jól, hogy azért nem egészen ez a helyzet, de a gondolattól nehezen tudott szabadulni. Kicsit meglepte, hogy a számok ez esetben nem segítettek túl sokat, bár azt sem tudta pontosan, mégis miféle számokra kellene gondolnia. Hogy hányszor varázsolt? Hogy milyen volt a sikeres és sikertelen műveletek aránya? Teljes sötétségben tapogatózott. De végül is nem biztos, hogy mindenről feltétlenül tudnia kellett. Mielőtt válaszolt volna a kérdésre nagyot kortyolt az eléje tett pohárból, kicsit pótcselekvésként is, míg átgondolta, mit is mondjon.
- Azt hiszem, még sosem voltam ennyire boldog és kiegyensúlyozott. Jó, ez kicsit talán túlzás, de abszolút jól érzem magam. Megszokás helyett inkább a megbarátkozás szót használnám, de azt hiszem már sikerült úgy teljesen felfognom, mit is jelent, mivel is jár. - Boldog szimbiózisban életek együtt kettecskén, főleg mostanában, mikor minden helyrejött. boldog volt Zsomborral, Lilla leállt a szekálásával, a nagymamája állapotában javulást mutattak és kapott egy lehetőséget, amely ugyan még nem volt biztos, de már a felkérés is nagy megtiszteltetésnek számított. Összességében tehát pontosan olyan jó volt a helyzete, mint amilyennek lefestette.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Senki sem figyelmeztette, hogy ne kerüljön közelebbi kapcsolatba a diáksággal, akár barátság szinten, no meg, ha tényleg olyan jó viszony alakulna ki, mint amilyenre esetlegesen gondolnának, Jules esetében elképzelhetetlen, hogy kivételezzen vagy jogtalan előnyhöz juttasson bárkit, aki nem érdemelte ki. Éppen ezért sem pénzbeli támogatást, sem más jellegűen ösztöndíjat kiosztani nem fog, hisz nem csupán törvénytelen, de még saját elveibe ütköző is volna. Emiatt mondja azt, hogy megérdemli a haverkodást.
- Naná. Készülj a harcra és vele a kudarcra - teljesen komoly arccal áll Dominika elé és teszi ökölbe ő is kezét, hogy lejátszhassák ezt a hihetetlen küzdelmet a kezdésért. Nem mintha nem adta volna át szívesen, ha a lány kérte volna, azonban egyet kell értenie azzal, hogy ez így fair.
Próbál olvasni a levitás gondolataiban. Kő. Ahogy ránéz, olyan embernek tűnik, aki mindent belead, nem fog itt szüttyögni valami gyenge trükkel, biz oda fog csapni. Papír. Vagy mégis megpróbálná kijátszani őt? Talán így, hogy egymás szemébe néznek, legilimencia nélkül is meglegilimentálják egymást, hogy aztán az ügyesebb nyerjen. Mit akarsz Dominika? Olló. A végső leszámolás ideje ez, minden ideg pattanásig feszül, ahogy egyszerre pillantanak le kezeikre, Jules pedig elégedetten mosolyodik el. - Akkor kezdek - sohasem verték még meg kő-papír-ollóban, szégyen lett volna most elkezdeni, meg hát amúgy is szerencsés típus.
- Dobáljunk egy keveset előtte, vagy csapjunk a közepébe? - kérdőn pillant rá, mert neki aztán teljesen mindegy. Nyilván javulna a teljesítményük, ha nem kéne a legnehezebb szögből azonnal bedobni, de ha így akarja, játsszanak így.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

- Kevesebb beszéd, több szerencse - rándul meg a szám széle egy pillanatra, majd egy apró fejcsóválás kíséretében magasba lendítem öklömet, hogy aztán a rövid mondóka kíséretében - mert én bizony végigszavalom - eldőljön a játék kezdete. - Meh - nyögök föl csalódottan a vereségre, de elfogadom, és leeresztem karjaimat vissza a testem mellé. Megtehetném, hogy visszavágót követelek, vagy három fordulót arra hivatkozva, hogy mégis úgy az igazságos, de nehogy már ezzel teljen el az idő! Visszavágó majd a tüskézésből lesz, ha kell, elvégre mégis kosarazni gyakorlunk, nem szerencsejátékozni. - Kezdj csak- bólintok tehát, hogy elfogadom, és addig is, hogy kihasználjam a holtidőt, karomat a hátam mögött összekulcsolva emelem meg, lazítva ezzel az izmokat.
- Dobjunk tízet-tízet - csapok le addig is a lehetőségre, és amíg ő elkezdi, én leveszek egy másik labdát a polcról, hogy gyorsabban haladjunk. Megvárom, hogy Jules labdája földet érjen a dobás után, eredménytől függetlenül, le sem pillantva szépen ráfogok a labdára, gyakorlatból, érzésre, egy kis rogyasztás után rádobok én is. Az első kettő rögtön nem sikerül, de utána már belejövök, és csak egyszer vétem még el. Összességében hét bemegy, elégedetten nyugtázom, hogy nem is vagyok olyan rossz formában.
- Na lássuk akkor, mutasd hogy csinálnak a sünik - fordulok felé kihívó tekintettel, amint mindketten végeztünk, és labdámat a fal mellé gurítom. Jó, hogy nem kell a szabályokkal vesződnünk, kellemes újdonság ez azután, hogy eddig ha valakit be is fogtam magam mellé játszani, mindig azzal telt el negyed óra, hogy szájba rágtam a legapróbb dolgokat is. Alapból ezzel nem is lenne baj, türelmes vagyok, de néha olyan jól esik csak simán játszani valakivel, aki úgy élvezi, ahogyan én is teszem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Elemi mágia terasza

Igen, utánanéztem. Még jó. Ez nem olyan dolog, hogy a kishugom úgy döntött ezentúl barbie-kat fog gyűjteni, vagy átalakul pillangóvá. Ez egy veleszületett dolog, amivel foglalkoznia kell. Ha tetszik neki, ha nem. Nem gondolom azt, hogy nagy nehézséget jelentene neki az irányítása, igazából gőzöm sincs, hogy így van-e. Egyszerűen csak tudom, hogy nem éppen a legkönnyebb ága ez a mágiának. És most jöhetne jogosan a kérdés, hogy akkor melyik az. De, én, mint nem képességbirtokos szerintem igenis hogy mondhatom azt, hogy nehéz az elemi mágia. Nekem baromira az, mert lövésem sincs, hogy milyen együtt élni ezzel, meg kezelni meg akármi.
- Abban biztos vagyok. A saját kis módodon, tempódban de megteszel mindent – bólintok egyet, hiszen ez így is van. Nem tudom milyen gyorsan halad, vagy hogy kéne neki, de Edit mindig is a maga feje után ment. Mondhatták neki, hogy kört jobbról balra rajzolunk, de ha neki egyszer a másik irányba volt jobb, akkor ő úgy tette. Dunsztom sincs, hogy rajzol kört egyébként. Nem érdekelt sose. De példának megteszi, nem?
- Szóval, nem kerülgetitek kínosan egymást, nem beszélgettek politikáról, nem kell kirakatbábuként vigyorognod – hát ez aztán eléggé egy nesze semmi fogd meg jól válasz volt kedves Edith. Elégedetlen vonásaim hűen tükrözik is ezt a gondolatom. Nem várom, hogy részletesen beszámoljon nekem mindenrről. Merlin szakállára, ugyan dehogy! Kíméljen meg az olyanoktól. De azért ennél többet kell mondania, és szerintem ezt ő is tudja. – Akkor mi van?  Jól kijöttök? Vagy csak éltek egymás mellett, mint két idegen?
Egy pillanatra megállok, mert már majdnem túllőttem a célon és olyat kérdeztem, amit nem biztos, hogy kellene. Aztán el is terel a kérdésével. Pont arra a fószerre nem akartam volna most gondolni.
- Sejtettem, hogy rá gondoltál. De javíts ki ha tévedek, apánk kényszerített bele ebbe az egészbe, vagy nem? Még jó, hogy nem békéltem meg az öreggel. Bercike … amíg nem ad rá okot addig igyekszem jól viselkedni, ez így megfelel? – dehogy fogom neki azt mondani, hogy nem haragszom a férjére, sem pedig azt, hogy vele már beszéltem. Nem mondom, hogy jóbarátok vagyunk, talán nem is leszünk soha, de képesek vagyunk totál normálisan viselkedni egymás társaságában. De figyelem, ha megbántja a húgomat, akkor neki vége. És ezt ő is tudja. Edit még ráér megtudni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → "Vigadófreskó" folyosója

Látom rajta, hogy kínban van és szinte hallom, ahogy hangosan kattognak agyában azok a bizonyos fogaskerekek. Ennek ellenére nem szólalok meg, hanem inkább csendben, lágy, elfogadó arckifejezéssel nézem. Nyugtatgatásnak, mentegetőzésnek, kioktatásnak vagy akármi másnak helye most nincs. Legalábbis szavak formájában semmiképp, legalábbis így érzem. Amikor majd megismerkedünk hivatalosan is egymással, akkor én kedves leszek hozzá, hogy Bálint boldog legyen. Nem én leszek az, akin állni vagy bukni fog a családi béke szentsége köztük. Ugyan nem tudom milyen lehet az, ha valakinek van testvére, mégis azt hiszem ez olyan kötelék, ami közel azonos a szerelmi viszony érzelmi szintjével. Így adott esetben a választás is opció lehet, ha a felelek párjai a másiknak nem szimpatikusak. Áskálódás, civódás, vita, harag és pártszakadás lehet a vége. Hiába helytelen mindez, mégis megeshet. De Bálintnak, ha rajtam múlik sosem kell majd köztem és a testvére közt választania. Lám mos én is ugyanúgy elgondolkoztam. Boglárka szavai húznak vissza a jelenbe és indítanak ösztönös reakcióra. - A legtutibb lelőhely a szobámban van. Este, vacsora után jöjjön fel hozzám és az ölébe pottyantom - mosolygok rá természetes kedvességgel, amik a szemeimből is sugároznak felé. Ha egy kicsit is figyel azt is tudhatja, hogy szavaim minden gúnytól mentesek. A kövek mindig ezt hozzák ki belőlem. Ha beszélek róluk, vagy ha csak rájuk gondolok örömöt érzek. Ha a kezembe foghatom és érezhetem erejüket akkor pedig úgy érzem nincs számomra lehetetlen. - Most viszont, ha megbocsát mennem kell! Minden jót és este várom! -intek a lány felé búcsúzóul, majd folytatom utamat a folyosón át egészen a piacig. A bevásárlással elbíbelődöm. Nézelődök, megszagolok minden virágot s gyümölcsöt. Megkóstolok lekvárokat és mézeket, míg végül őszen megpakolt táskával térek vissza lakrészembe, hogy azután elkészítsem azt a bizonyos karkötőt, amit Boglárkának szánok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Noha szánt szándéka volt elkerülni az iskolát, mégsem lehet. Először is, örökké bujdosni nem lehet; vizsgái vannak – ameddig engedik, hogy ezt tegye -; emberek vannak az életében, akiket most sem Ördög, sem Isten nem szaggat ki a helyéről. Noha nem akart jönni, mert inkább azt kérte, hozzá jöjjenek, megtette. Van az a szó, van az a név, van az az üzenet és kérés. Nem bújhat el többé és talán, sok-sok év után, nem is érez rá zsigeri késztetést. Vagy fogalma sincs. Még mindig minden kicsit zavaros, szép lassan halad csak előre, úgy lehet.
Kellemeset a hasznossal, egy röpke vizsga, elszállt hamar, jobban is, mint hitte, pedig, az iskola dolgait jobbára elásta a ház melletti fa tövébe gondolatban, fel volt és fel is van készülve az évismétlésre. Most valahogy a legutolsó helyre furakodott be a tanulmánya.
Mióta azt a cikket olvasta, nemigen tud nyugodni, de mégis igyekszik vele, igyekezett azokra is úgy mosolyogni, akikkel összefutott, akik ráköszöntek, vagy akik épp elfordították tekintetüket. Feszélyezi, vagy sem, már semmit sem tud tenni ellene, csak az mozgatja jelenleg, akiért maradt jelenleg a falak között. Ha rá koncentrál, akkor a kellemetlen gondolatok is haloványabbak.
Valahogy érzi, hogy őt sem hagyja nyugodni a dolog, már amit a sorok írtak, mert azt egy pillanatig sem akarta, hogy valaki érte aggódjon – annál jobban tették és most makacs „büszkesége” sem tudta legyűrni. Ő is aggódott, aggódik, sietős léptei hatására szúr az oldala, fáj is, de minden lépcsővel közelebb kerülve ver hevesebben a szíve – nem, nem a koleszterin miatt. Várta már, várta ezt, de nem akart tolakodó lenni, megint a háttérbe húzódás, kellemetlen dolog, ha még él. De várja.
Az élet váratlan pillanatokban adott mellé embereket, és egyikükhöz tart most, amely talán azon az éjjelen teljesedett ki a legjobban. A be-bevillanó képek összességében, amelyek először érték őt el és amelyek miatt még mai napig sokkban van kissé, csak senkinek sem beszélt róla, ezek között érezte azt, hogy őket is védeni akarta, inkább dobta magát elé, mert míg tudja, Odett heves, Zina pedig kíváncsi, ha valamelyikükbe mart volna bele, egyik formájában sem bírta volna el a tudatot. Aztán ott volt az a nő is, akiért minden este fohászkodik, pedig vallása sincs, de aki életében először mutatott arra, hogy mégsem az a szörnyeteg, amit hitt magáról. És erről, ezekről csak vele tud beszélni, vele szeretne, bár, nem is lesz az, hogy ráerőlteti. Igazából, valahogy ettől most kicsit tart. Talán fél. De legyűrhető, már ez is.
A kilincset lenyomva tartja egyelőre csak ott a kezét, ahogy nagy levegőt vesz, majd benyit. Körbeérve meglepi, hogy ez egy egészen korrekt edzőterem és erre miért nem járt még, most mégsem számít az, melyik fekvenyomót akarja használni, vagy a futópadot. Tekintete mást keres, majd talál és már indul is, mégis, léptei bizonytalanok, talán csak elfáradt. Nagyot sóhajt mégis az ismerős tincseket látva.
- Odett – szólítja meg halkan. Őszintén, meg akarja ölelni, vagy fordítva történjen, de megállva, amint találkozik a tekintetük, a mosolya az, amely elsőnek előkerül. És az öröm.
- Korán jöttem, mi? – mintha ez számítana, időpont sem volt a dologban. Csak, hogy jöjjön. És jött.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Nem sokszor szoktam így kinézni, itt legalábbis nem. Általában mindig full sminkben, gondosan összeválogatott ruhatárral, tíz-tizenkét centis tűsarkakon szaladgálva szoktam megjelenni. Elmaradhatatlan vörös rúzzsal, cicaszemekkel. A mai nap azonban más. Ma van a semmihez sincs kedvem nap, amikor sima egyszerű, fekete edzőruhában, smink nélkül, lazán összefogott hajjal verem szét éppen a boxzsákot. Ez alól a semmi sincs rajtam alól kivételt képez a műszempillám, de hát azt nem tudom csak úgy lekapni, alig négy napja rakattam újra, szóval egyelőre még önmagában is nagyon öltöztet és már nem is tudom, hogy hogyan nézek ki nélkülük, olyan régóta vannak.
Az biztos, hogy így évekkel fiatalabbnak nézek ki, mint akkor, amikor órákig készülök, de jó hír a világnak, hogy egyáltalán nem annyira szörnyű, mint azt néha én gondolom. Egyrészt, mert azért van egy olyan bőrápolási rutinom, hogy ne öregedjen meg a bőröm a sok kenceficétől - márkahűen csak Apáthy és Vajda termékeket használva - másrészt meg Damyan évek óta lát így, és vagy bivaly erős a szíve, vagy nem tartja elviselhetetlennek a látványt. Szóval talán Belián is képes lesz elviselni így. Helyzeti előny nála, hogy valamennyire már ő is tapasztalta a természetes-Odett megjelenésemet.
Ideges vagyok, sok minden történt az utóbbi időben, ami miatt ideges lehetek, de a leginkább az, hogy érzem, ahogy fogy a területem, és egy farkas nagyon rosszul viseli ezt az érzést. Abba már beletörődtem, hogy Henrik kénye-kedve szerint fenyegethet Damyan-nal, tudva, hogy ha őt felhozza, visszavonulót fogok fújni, de most ez a támadás, az, hogy ki fognak hallgatni, az, hogy gyanúsítottak vagyunk, az, hogy elválaszthatnak minket egymástól, az, hogy egyikünk tehetett ilyesmit. Az a tény, hogy én tehettem ilyesmit. Tehettem? Senkinek se mertem mondani, hogy nem a farkasölőt szedem, hogy Dante kísérleti bájitalait fogyasztom, hogy hol jobban, hol kevésbé emlékszem, hogy arról az estéről egyáltalán nincsenek emlékeim. Vérmes vagyok, vérmesebb, mint a többiek, de vágyat a gyilkolással kapcsolatban csak olyan emberek iránt éreztem, akiket ismerek, és akik megérdemlik. És nem, egy Myra kaliberű emberért nem kockáztatném a szabadságomat, nem vagyok idióta. Akkor miért bántanék egy full ismeretlent? A válasz egyértelmű, ugyanazért, amiért azt a valamit is bántottam az erdőben, hogy védjem Zinát és Beliánt. De most... Belián ott volt. Ha én tettem, őt védtem? Ha nem, akkor mi történt? Én voltam? Ha nem, hogyan védhetem meg magam? Ez nem egy olyan eset, amikor bárki tudnak nekem segíteni.
Elveszíthetek mindent, mert nem emlékszem, mert nem tudom megvédeni magam. Elveszíthetem Damyan-t. Már nem is emlékszem arra az életre, amiben ő nem volt jelen. Az éneklést. Azt a minimális szabadságot, ami itt megjár. Zinát és Beliánt. Mindent. Minden gondolattal egyre jobban ütöm a zsákot, és érzem, ahogy a könnyeim a felszínre törnek. Utálom, ha gyenge vagyok, utálom, ha kétségbeesett. Utálom, ha az emberek azt látják, ami ilyenkor van, és most Belián emberibbnek láthat, mint valaha, ahogy felpillantok rá. Vele ellentétben én nem tudok mosolyogni, pedig örülök, hogy jól vagy, hogy életben van, hogy akár más, akár én, de nem ártottunk neki. Gondolkodás nélkül szaladok oda hozzá, és ölelem szorosan magamhoz, hogy érezzem az illatát, a bőrét, a kusza tincseket. Rendben van, hogy nincs semmi baja.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Különös időszak lesz ez, talán vészterhes is, saccolni nem lenne képes egy fikarcnyit sem arra, hogy mi történik majd ezek után. Eddig minden békés és csendes, eddig nem történt úgymond semmi, de ki tudja, holnap mit hoznak fel, holnap mit mondanak ki. És tényleg az volt eddig a legnagyobb gondja, félelme, hogy mit gondolnak róla egy iskolában, egy közösségben, ki hogy néz rá, most pedig ott lebeg felettük az, hogy olyan ítéletet hoznak, amelytől minden megváltozik. Nem akar gondolni rá, makacsuk próbál naiv lenni és azt hinni, hogy csak segíteni szeretnének, mert bár ő megmentett valakit, attól még ugyan az, ami előtte is volt, amely mindig is lesz, az ő szemükben nem nőtt semerre. Valahol érzi, hogy nem csak szimpatizánsokkal van tele az a hely, ahol döntenek. Valahol érzi, hogy a jó véget másra tartogatja az élet.
Változott eddig is, csak lassan, most azonban gyorsabbá vált a folyamat. Sok dolgot enged és sokat ölel magához, sokat gondolkodik, de most a jobb irányba. Tudja, már tudja, hogy mit és hol rontott el, valamelyest, csakhogy azoknak már késő bánat, elébe lehet most menni talán, vagy sem, most mindenbe kapaszkodik, hogy ne váljon fuldoklóvá. Nem akart galibát, nem is ő irányított teljesen, vagyis nem az a fele, aki most a terem felé haladva és abba belépve hallja meg a jellegzetes püfölő hangot. Kiadja a gőzt, talán neki is ezt kellene tenni. Évek óta nem járt ilyen helyen, csak futkározik, azt sem túl sűrűn. Az elhízással szerencséje van, a sajgó tagokkal néha nem, a fölös energiákra pedig jó a futás, meg más is, de egyiket sem lehet állandóan művelni, mikor milyen okból. Mindegy is, hiszen nem edzeni jött, hanem látni Odettet, az már más, ha beáll hozzá, hogy együtt adják ki, de az még messze. Most csak… látni szeretne és örülni, vagy beszélni, mert beszélni vele mindig valami olyasmi, amely átmozgatja odabent. Mélyre mászik, tudja a gondolatait szinte a nő, amelytől mégsem ijed meg annyira, mint szokott. Először igen, először nagyon fura és kellemetlen volt, azonban, mióta többször ejtettek sétát az erdőben, beszéltek és csak lépkedtek egymás mellett, mára valami mentsvár és béke helye az, ahol megtörténik. Fogalma sincs, hogy ma mit fog mondani, valahogy annyira nincs felkészülve rá, mint hitte, azonban ahogy beljebb lépdel, ahogy ténylegesen látja a zsákkal hadakozni, elszállnak az aggályai. Legalább ebben a tekintetben, a többit csak hanyagul félretolja. Talán nem tudja jól átgondolni a helyzetet, látni mindenkiét, pedig nem verdesi a mellkasát, hogy ő a hős. Valahogy nem tudja elhinni.
Egy pillanat alatt terem ott, ahogy elbambult miután beszélt, úgy érzi, ahogy máris öleli. Arca csillan, elsőre fel sem fogja a könnyeket, csak hagyja, hogy átölelje, saját karjai fonódnak Odett köré, fúrja fejét, mindenét hozzá, mintha nem lenne távolság és tarja, mintha attól félne, a földre zuhanna. Hátát kezdi lágy simításokkal érinteni, ahogy talán hosszú percek, akár órák telnek így, de nem engedi el, akkor sem, amikor megszólal, bőrébe dörmögi a szavakat.
- Bocsáss meg, hogy nem jöttem előbb – mert kellett volna, illett volna. Lehet késő, de nem tudni mire. Érzi, szinte kitapintja a belőle áradó feszültséget, még a könnyek sem kellenének hozzá. Van valami, tompa érzék, ami mostanság néha fel-feltör benne. De nagyon halovány és minden bizonnyal valamelyik lötty hatása.
- És sajnálom – most már nem mosolyog, de belül igen, hogy itt lehet. Sajnálja, hogy emiatt történnek majd a dolgok, hogy veszély állt fenn, hogy… Minden, miközben fogalma sincs. – Hiányoztál – halk és szerény, mintha évek teltek volna el, nem napok, órák. Sóhajt egyet, kicsit talán reszketeg, de biztos. Biztosan áll itt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → "Vigadófreskó" folyosója

Már majdnem minden vizsgámmal végeztem, még három nap múlva lesz egy Sárkánytan, de holnap semmi, ráadásul szombat, így kicsit önkényesen kiszabadítottam magam levegőzni. Nap helyett ugyan a hold süt ilyenkor már, szokás szerint nem lenne szabad itt lennem, de kivételesen nem sántikálok semmi rosszban - tényleg csak valami mást akarok hallgatni, mint a szobatársaimat, akik még álmukban is a sok bemagolt mágiatöri évszámot nyöszörgik maguk elé. Semmi falra festés, semmi lépcsőn csúszdázás, de még csak szobrokon sem kísérletezek mozgatóbűbájokkal, csak én és az este csendje. A Vigadófreskók folyosója estére már nyugodt, ezt használom ki én is, ahogy puha léptekkel császkálok fel-alá. Fülelek azért, nehogy meglepetésvendéget kapjak, de nem parázok rá nagyon, ilyenkor a prefektusok is jegyzeteikkel járják a folyosókat, és a tanárok is elnézőbbek talán egy kicsit.
Egy árny dörgölődzik neki hirtelen a bokámnak, mire számat a kezemre csapva, akarom mondani kezemet a számra csapva ugrom meg ijedtemben, pláne, amikor realizálom, hogy lenézve... Konkrétan semmit nem látok. Aztán az a semmi, ami nagyon is valami végre megmozdul, fekete massza a fekete háttér előtt, megvillanó zöldjeiben hasított éjszaka. Leguggolva igyekszem nyugtatni zaklatottan dobogó szívemet, s halkan surrogok a kis lénynek, aki társaságomul szegődött. Nem mondom, hogy nem jelent kisebb szívinfarktust egy koromfekete macska a bokám közvetlen körén az éjszaka közepén, de állítólag csak azok ijedősek akik éppen rosszban sántikálnak, úgyhogy nem mondhatom, hogy megijedtem, mert az rontana az imidzsemen.
- Hát szia te kis démonka, szereted ráhozni a frászt másokra, igen? - gügyögöm neki, és óvatosan fel is veszem a karjaimba. Igen, akkor is, ha kicsit tiltakozik na, hát szisza. Jobbomban tartom, míg balommal cirógatni kezdem az álla alatt, füle tövét, aminél úgy érzem, hogy jobban élvezi, és nekidőlök egy ablakpárkánynak. Végül is, ez is meditatív, bár Lysander lehet féltékeny lesz, és kelhetek reggel szőrcsomóval az arcomban.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

- Koncentrálj erősen! - pálcámat kezemben tartva ücsörgök egy széken, és figyelem, ahogy szegény elsős háztársam küzd a feladatával. Az átváltoztatástan az egyik kedvencem, így mikor Tami megkért, segítsek neki felkészülni a vizsgára, örömmel igent mondtam neki. Na meg addig sem a sajátomon izgulok. Az elsőssel az étkezés alkalmával ismerkedtünk meg, mikor egymás mellé keveredtünk, és beszélgetni kezdtünk. - Képzeld el, hogy megváltozik a színe - tanácsolom neki. Egy fehér lepedőt szereztem, azt próbálja átszínezni a lány. A tavalyi vizsgán ezt a bűbájt kellett bemutatnunk, gondoltam ezzel a legérdemesebb kezdeni.
Sosem tanítottam még senkit semmire. Nem is kicsit izgultam ma reggel, nehogy érthetetlen rébuszokban sikerüljön magyaráznom Tamarának. Szerencsére eddig jól haladunk, és ahogy reméltem, a tanulószoba is csendes. Rajtunk kívül egy idősebb srác, és egy navinés lány - akit órákról ismerek - ülnek a teremben. Ők is csendesen tanulgatnak csak, így nem zavarjuk egymást.
- Milyen színűre szeretnéd változtatni? - kérdezem, mikor a második próbálkozás után is fehér marad a lepedő. Egyáltalán nem az ügyetlenségére utal a dolog, hiszen az átváltoztatástan nehéz tárgy. Mikor a tavalyi vizsgára készültem, még a kezem is remegett, és egy óráig nem sikerült beszíneznem a poharat, amin gyakoroltam. - Próbáljuk meg egyszerre, jó? - az ötlet hirtelen jut eszembe, de rögtön fel is pattanok, megragadva pálcámat. Talán könnyebb lesz Taminak a dolog, ha én is a saját lepedőmre koncentrálok, és nem érzi a tekintetem a hátán. Egy erőteljes mozdulattal letépek egy darabot a már eddig is szakadt lepedőből, és lerakom magam elé az asztalra. - Készen állsz? - kérdezem, pálcámat a fehér anyagdarabra szegezve. Fejemben élénken megjelenik a piros szín, amit a lepedődarabra akarok varázsolni. Megvárom háztársam válaszát, majd ha készen áll, kimondom a varázsigét.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Reszketeg és lassú volt minden egyes nap, mely egymás nélkül telt. Belián nem csak egy srác, már nagyon rég nem. Ő az, aki előtt önmagam lehetek, ő az, aki előtt nem kell úgy csinálnom, mintha egy érzéketlen ember lennék, egy farkas, aki dühös a világra. Nyilvánvalóan jól játszom a szerepem, hiszen ő maga is elhitte, hogy engem nem érdekel senki, hogy nem tud meghatni semmi, de ismeretségünk előrehaladtával, az évek tovagördülésével rá kellett jönnie, hogy de, engem nagyon könnyű kizökkenteni. Látott már sírni, látott nevetni, látott szeretni. Előtte nem kellett semmit sem titkolnom, sem azt, hogy anya szerettem volna lenni, sem azt, hogy mennyire szeretem Damyan-t. Belián a testvérem, akit féltem, hogy elveszíthetek. Már értem, hogy mit érezhetett ő, amikor májusban velem történt meg az, hogy majd egy napon át nem kerültem elő. Arról a napról még mindig nem beszéltem, nem őszintén. Az erdőben tértem magamhoz, ennyit mondtam. Ez igaz is, mert tényleg ennyi történt, de sem a házról, sem Niadra jelenlétéről nem mondtam semmit. Kettőnk között a nővel számos megválaszolatlan kérdés maradt, és tudom, hogy egyikünk sem akarja azt a választ, hogy mi történt aznap éjjel az erdőben.
- Nem veszíthetlek el.
Suttogom válaszol, mert félek, hamarosan elválasztanak minket. A sorsunkról vitatkoznak olyanok, akik nem ismerik a helyzetünket, dönteni akarnak felettünk, bezárni, megfosztani a minimális szabadságunktól, mert egy lány élet és halál között lebeg. Mert valaki, valaki, aki olyan, mint mi, megtámadta őt, látszólag ok nélkül. Kérdés, hogy tényleg csak valaki, aki olyan, mint mi, vagy én. Mert nem emlékszem, bármennyire is próbálom, nem emlékszem. Mintha nem akarná senki, hogy emlékezzek. De emlékezni akarok, és hiába erőltetem az agyam, az illatok megvannak, villanások megvannak, de érzem a vérszagot is, ami lehet a saját sérülésem, amit éjjel szereztem, de lehet másé is. De nem volt okom... csakhogy ez nem számít.
- Lehet, hogy én voltam.
Nem hiszem, hogy ezek után szeretne ölelni, így ellépve tőle, ujjaimat a hosszú, szőke fürtökbe mélyesztem, és hátat fordítva neki távolságot képezek kettőnk között, de ez nem valami olyan dolog, amit háttal kellene neki elmondanom.
- Nem emlékszem az éjszakára, bármennyire is erőltetem, nem jönnek elő az emlékek, de lehettem én is, mert...
Egy pillanatra megakadok, és ahogy ránézek összeszorul a torkom. Ezt még sosem mondtam ki, de most ki kell, meg kell tennem.
- Néhány hónapja elkezdődtek a tünetek. Érzem, hogy a farkas lassan felemészt, ezért kísérleti bájitalokat használok.
Nem szedem a farkasölőt, mondhatjuk így is, de ez egy iskolába zárt vérfarkas esetén igencsak drasztikus lenne. Mondjuk, ha börtönbe kerülök, nagy valószínűség szerint, az lesz a legkisebb bajom, hogy tudom, már a b oldal forog.
- Kibaszott nagy hülyeség volt, tudom, de nem akarok itt meghalni. Nem akarom, hogy Damyan találjon rám. A holdfogyatkozáskor, júliusban, nem bírtam és a második átváltozáskor elájultam. Tudod, hogy ez mit jelent...
... bármikor megtörténhet, hogy többet nem ébredek fel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Benne volt mindig is a pakliban, hogy hasonló helyzet kínozza őket, és meg is történt, amikor aznap, az udvaron ücsörögve minden kétely emésztette és nem tudott semmit sem tenni, mert a test korlátai nem engedték, hogy rekedtre kiáltozza magát az erdőben, őt keresve. Vele most más volt, megtalálták, elvitték gyógyulni és mikor visszajött, szembesült a valósággal. De mindvégig aggódott, nem emlékezett már arra, hogy ők a közelben volt a végén vagy sem. Sok jelenet forog még mai napig is a fejében, emlékek, amelyeket sosem élt meg, ennyire nem, amelyeknek ott sem kellene lennie, mert mindig úgy volt vele, hogy ne legyen ebből semmi, legyen két tudat, amely más utakon jár. De most, most már ez talán sosem lesz így. Ő a farkas is és az az ember is, aki végtelen szeretettel öleli magához a másikat, aki alig várta, hogy ez megtörténjen, aki mindent nem is talán, de legmélyebb érzéseit is kitárta előtte, meglelte azt, amely a hatalmas, üresen tátongó lyukait a lelkében valamelyest befoltozva megtöltötte élettel, szeretettel. És kölcsönösen álltak, állnak egymáshoz, hagyja, hogy érezzen, mutassa ki és teszi ezt akkor, amikor szükséges. Neki ez után még lesz egy útja, tudja, hogy minden nagy dolog változást hoz, most jó változást akar. Jót akar. Bármi áron.
- Nem fogsz – ezt olyan határozottan jelenti ki, hogy szinte megijed magától, viszont valós. Nem fogja hagyni, hogy megtörténjen, mert küzdeni fog, ameddig tud. Nagyon fél attól, hogy mit fognak dönteni, egy miatt, mikor ők eddig békésen éltek. Talán mások fele ennyire sem teszik, de ők igen. Figyelembe kell venniük. – Addig fogok menni, ameddig lehet. Bármit is döntenek – fűzi hozzá, halkabban ugyan, de elszántan. A szabadságukról van szó, a jogaikról, bár bassza meg, ha ezek után nem szavazhatnak, de semmit sem érdemelnek meg elnyomás alatt. Igen, olvasott róla, milyen rossz volt a vérfarkasok megítélése, hogy ellehetetlenítették nekik a munkát, az életet, most lehet mindent és mégsem. Sok helyen nem nézik jó szemmel, ezek után vajon? Nem. Történnie kell valaminek, ami csoda lesz akár. Szavait hallva azonban elfelejti most ezt a gondot, nagyra nyílt szemekkel nézi és érzi, ahogy eltávolodik tőle és tovább folytatja. Hűvösséget érez, mégsem a hideg miatt, szemeit lehunyva sóhajt egy nagyot, bele akarna szólni, de úgy érzi, most még nem kell. Most még nem szabad, mert olyan ez, mint valami vallomás. Tudja, mit akar mondani, tekintete keresi meg a másikét, hallgatja tovább és szíve szorul össze a folytatásra. Arcára ül ki az egész, ahogy letaglózza és ahogy most ő akarná kiabálni, nem veszítheti el. Ujjai szorulnak ökölbe, egyelőre nem közeledik, de nem azért, mert bármi gondja lenne vele. Egyszerűen megbénul kissé, megbénítja a valóság, amely eddig eltűnt, minden tökéletes és szép volt, de nem csak őt akarta széttépni a farkas, a gyönyörűséget szaggatta apró dologra. Aztán hirtelen mozdul, szinte odareppen, olyan nagy lépéssel küzdi le a távot és fog kezére. Nem fájdalmasan, nem erőszakosan, húzza magához, vissza az ölelésbe, amelyben ő reszket. Kapott valakit, aki iránt érezhet olyat, mint a család iránt szokás és nem, nem veheti el megint tőle az élet. Nem. Lehetetlen… Nem akarja könnyeit, de érzi, hogy marja szemeit, a gombócot, a félelmet.
- Tudom mit jelent… - de nem akarja felfogni és elfogadni. Kísérleti bájitalok. Egy kéne, egy olyan, ami örökké egyenesbe hozza őket. Ő is megtenné, belemenne, ha látná a reményt. Ha… - Miféle bájitalok? Mennyire veszélyes? – aggódó hanggal engedi el kissé, hogy rápillanthasson. Fél. Látni rajta, mégis, apró mosolyt ereszt. Nem akar itt meghalni. Nem fog. Apró, kedves csókot hint homlokára, miközben az egyik fekvenyomó padra ül le és maga mellé invitálja, nem engedi el.
- Előbb-utóbb ide fog érni, de… korai. Nem, nem lehet az – győzködi magát, majd végül felsóhajt. – Vannak emlékeim. Először olyan tiszták, hogy nem csak foltokat láttam. Hogy nem csak a sötétséget. Egy pillanatra, többre, ébren voltam teljesen, tudtam mit teszek és mi történik… - vezeti fel, amivel talán egy dologban meg tudja nyugtatni. Ujjaira szorít rá kissé. – Nem te voltál, nem téged éreztelek. Valaki idegen. De nem te. Sosem tudnék neked ártani, neki megtettem, akartam. Ha te lettél volna, a földre feküdtem volna, hogy tedd, de támadni… sosem. Mindent meg fogunk oldani.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Hatalmas cseppekben hullik odakinn az eső. Körülbelül hat óra lehet, lassan vacsoraidő, de megbeszéltem egy felsőbb éves rellonossal, hogy gitárleckéket veszek tőle. Addig sem kattog az agyam. Természetesen az idefelé után csipogott a telefonom, amiben az üzenet szerint nem ér rá mégsem ma, mert… mert nem. Ettől függetlenül gitártokomba bújtatott hangszerrel a hátamon sietek a tanulószoba irányába, hogy az egyik rejtett sarokban próbálkozzak a vásárolt munkafüzet alapján. Nem számítok nagy társaságra, mert – mint említettem – mindenki lassan a Nagyterem felé veszi az irányt, hogy elfogyaszthassa a vacsoráját. Mostanság nekem nem túl nagy az étvágyam. Inkább azt mondanám, hogy nem is emlékszem, hogy egy alkalomnál többször mikor ettem. Picit lefogytam, de annyira nem is ártott. Szerencsés alkat vagyok, a nővérem is ilyen. Arányosan fogyok mindenhonnan, így valójában nem is nagyon lehet észrevenni, hogy mennyi a leadott kiló. Maximum megjegyzik, hogy ma valamivel csinosabb vagyok. De ennyi. Izmomból is veszítettem az energiaszegény életmódnak köszönhetően, ezért szinte azonnal elmondok egy imát, amikor elérek a tanulószobáig. Már majd’ leszakadt a karom és a hátam, s úgy lihegek, mint egy frizbi után koslató eb.
Szokásomhoz híven nem nézek szét a helyiségben. Célirányosan indul el az egyik sarok felé, ahol a legközelebbi fotelbe hajítom a gitártokot, majd magamat a mellette lévő másikba. Hoznom kellett volna vizet. Úgy terülök el az ülőalkalmatosságban akár egy mesefigura; teljesen belesüllyedek, két karom pedig lomhám lóg a két karfa mellett. Már csak az hiányzik, hogy rózsaszín kis nyelvem lógjon. Kis idő elteltével megemelem jobb kezemet, és letörlöm a hideg izzadtságot homlokomról. Nem sokon múlt, hogy elájuljak. Talán mégis jobb lenne, ha visszaszoknék a háromszori étkezésre.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Nem megy, nem megy, nem megy. - A francba már! - csattantam fel haragosan, s még a kezemben tartott ceruzát is dühösen vágtam a papírlapra, amire már a közelemben ücsörgő, s éppen olvasó srác is morcosan kapta fel a fejét. Egy kicsit hasonlított Márkra, ő is olyan túl komoly, túl okos formának tűnt, s láthatóan sikerült őt megzavarnom a könyvvével való romantikázásban. - Bocs - sóhajtottam,  mert jó modorra neveltek, s egy ilyen helyzetben mindig elvárták tőlem, hogy viselkedjek tisztelettudóan. Pedig most legszívesebben hozzá vágtam volna, hogy ha nem tetszik, akkor ülj máshova olvasgatni a flancos könyvedet. Legalábbis volt már bennem annyi indulat, hogy ezt csak így hozzávágjam, de mégis győzedelmeskedett rajtam az a fránya modor, amit hosszú évek alatt sulykoltak belém a szüleim.
Az előttem álló feladathoz azonban továbbra sem éreztem erőt, Johannes Faustusról kellett volna írnom egy esszét az okkultizmus kapcsán, de akárhányszor is kezdtem bele, a mondatok teljesen összezavarodtak a fejemben, a korábbi tanulmányokból szinte semmi nem jutott az eszembe, és úgy éreztem, hogy képtelen vagyok teljesíteni a feladatot. Nem tudtam koncentrálni, hiába próbálkoztam, hiába vettem a kezembe újra a ceruzát, hogy erőt vegyek magamon és végre megkezdjem az első mondatot, állandóan máshol jártak a gondolataim. Szívás volt ez a suli, egy kicsit már kezdtem besokallni a ránk nehezedő nyomástól, a szülők elvárásától. Nekem mindig jól kellett teljesítenem, most is ezt várták tőlem, de mi van, ha én nem ezt akartam? Semmi kedvem nem volt ehhez az esszéhez, de őszintén szólva máshoz sem. Mióta pár napja Bence tudatta velem, hogy nem, azóta nem tudtam mit kezdeni magammal. Hiányérzetem volt, rosszul éreztem magam a bőrömben, szó szerint nem volt kedvem semmihez.
A srác közben úgy tűnt, nem tudta tovább elviselni a szenvedésem, így összeszedve a holmiját, egyedül hagyott a tanulószobán. Hála Merlinnek, talán majd így jobban megy!
Ismét nekiveselkedtem a feladatnak, ám amint a ceruzám hegyét a papírlapra illesztettem, hogy újra kezdjem a korábbi mondatom, hallottam, hogy nyílik az ajtó, s valaki becsörtet rajta. Talán még lihegett is, vagy csak a levegőt vette, mindenesetre mikor hátrafordultam, már azt láttam, hogy valaki elterült az egyik fotelban. Mi van, ha rosszul lett? Ó, a fenébe is! Ennyit a feladatról.
Nem örültem annak, hogy ismét megzavartak, de fene a gondoskodó formámba, azért csak felpattantam, s odasétáltam, hogy megnézzem, nincs-e rosszul.
- Hahó, jól vagy? - léptem mellé, ám ekkor vettem csak észre a lányt, a hozzá párosuló arcot. - Aőhhh - valami értelmetlen szó szökkent szárra ajkaimból, miközben döbbent arckifejezéssel néztem a lányra, s már kétszer is megbántam, hogy felálltam, és odalépdeltem hozzá.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Mélyet sóhajtok, miközben a zsizsegés távozni kezd a koponyámból. Kinyitom szemeimet, de ugyanabban a pózban maradok kiterülve, mintha megpusztultam volna – mondjuk, nem állok tőle annyira távol. Nem tudom, hogy másoknál is van-e olyan, hogy valójában szinte semmi játszódik le a fejében, csak egyszerűen takarékra teszi magát, és bámul maga elé. Nálam mostanság egyre gyakrabban. Szeretem kikapcsolni az agyamat, hogy ne kattogjak felesleges marhaságokon. Le szeretném kötni magam, és talán elmegyek mégis ma este arra a végzős bál előtti buliba Ivettel. Mi baj lehet? Legurul majd egy-két sör, egy két cigit is elszívok talán, közben teljesen felesleges köröket flörtölök néhány felsőbb évessel, hogy legalább arra a kis időre visszanyerjem az önbecsülésemet. Természetesen másnap reggel ezzel szembe kell néznem, és a fejemet fogom verni a falba, hogy már megint idiótát csináltam magamból.
Előre játszom le magam előtt a jeleneteket – elvégre minden buli után ez van –, így egy kelletlen grimasszal le is teszek róla. Lehet baj. És erre van a legkevésbé szükségem. Hümmögve szedem össze magam, vagyis mozdítom meg végre karomat, hogy felüljek, amikor egy kedves, aggódó hang üti meg a fülemet. Erőltetett mosoly kerül gondterhelt vonásaim közé, majd odafordítom sápadt arcomat az érkező felé. Lassan nyitom fel egy mély pislogás után zöldjeimet, amik amint felnyílnak, abban a pillanatban jegesednek meg a másik szeme láttára. A zöld, lágy algaszín villámgyorsan változik át a hideg kékbe, majd a karfán felnyomom karjaimmal magam a fotelben.
– Minden szuper – mondom végül méllyé változott hangomon. Tekintetemmel el sem engedem Karolát, a méreg bennük azonban valami teljesen mássá változik. Szinte elhomályosult fátyol kerül rájuk, ahogyan feltűnik előttem a pizzériában történt jelenet. Szívem hevesebben kezd verni mellkasomban, szinte kiütve bordáimat a helyükről, de egy gunyoros mosollyal rendezem vonásaimat, oldalra döntöm a fejemet, és felállok. Így eléggé közel kerülve az eddig fölém magasodó Karolához. Arcomról nem távozik a mosoly, ám ajkam láthatóan meg-megrándul a természetellenes szájtartástól. – Boccccsánat – nyújtom el a szót, miközben ellépek előtte, hogy gitártokomhoz nyúlhassak. Nagyon rendes volt tőle, hogy aggódott, de aztán – úgy veszem észre – inkább szomorkás, hogy nem nyuvadtam ki a székben. Nem tudom, hogy mit mondhatnék, pedig annyira minden dübörög az agyamban. Neki már hátat fordítva húzom ki a tok zipzárját, ajkam pedig lebiggyen. Eszem ágában sincsen pont előtte bőgni, de annyira megtámadtak az érzelmek, hogyha már nem lát engem, miért is ne engedhetnék meg magamnak egy ilyen jellegű grimaszt. Egy ideig ott kutakodok, majd susmogást hallok az ajtóból. Vállam fölött, gyanakodva tekintek hátra, ahol is három rellonos fiút pillantok meg. Vihorászva mutogatnak ránk, hiszen a pletyka csak úgy szárnyal a tinédzserek között. Főleg akkor, ha ilyen nevetségesen drámai sztorikról van szó. Az egyik, fekete hajú, markáns vonású srác előveszi a pálcáját, majd miután konstatálja, már csak Karola és én vagyunk a tanulószobában, odaszól. Valami olyasmit, hogy „Beszélgessetek csak csajok”, mire én értetlenül emelem kékjeimet a velem maradt lányra. Ekkor záródik be az ajtó, és hallom mögüle a srácok nevetését.
– Na, ne! Ezt ne… - csóválom meg a fejemet, majd az ajtóhoz sétálok. Megpróbálom lenyomni a kilincset, de nem nyílik. Farzsebemhez nyúlok, és előveszem én is cseresznyefa pálcámat. – Alohomora! – suttogom, ám a zár nyelve meg sem mozdul. Kétségbeesetten ismétlem meg még néhányszor, majd fintorogva fordulok meg, hogy szemben találjam magam Karolával. Nem szólok, csak lomhán lógatom magam mellett karjaimat, jobbomban a pálcát szorongatva. Megmagyarázhatatlan keveréke jelentkezik tekintetemben a szomorúságnak, a dühnek és a kétségbeesésnek. Rellonosok. Nem is tudom, miért gondoljátok, hogy mindenbe bele kell ütniük az orrukat. – És most mit csináljunk? – teszem fel a kérdést. Nem hiszem el, hogy pont vele ragadtam itt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → "Vigadófreskó" folyosója

éjjel, tilosban, macskásan

---

Komolyan! Megfogom azt a szörnyeteget és… semmit sem fogok vele csinálni, tudom én, mert engedékeny vagyok vele. Ő egy macska, oda megy, ahova akar, de éjjelente mindig a szobában van, mert én akkor sem bízom Darwinban, ha elénekli nekem, hogy nem lesz semmi baj. Egy macska nem tudja megérteni, amit az a makacs növény akar, így a fene sem akar belegondolni, hogy mi lehetne abból, ha felbosszantja. Nem. Jobb ez így, itt a helye, mégis az én macskám, legyen nálam, ne a kastély minden pontján, csak néha úgy dönt, neki nem elég az, amit bejárhat, még több kell. Lehet, valaki más macskája miatt, lehet egeret látott, lehet valaki kikergette a klubhelyiségből, ahol szeret lebzselni. Utóbbi esetében majd jól elbeszélgetek vele, előbb vissza kell szereznem és a lelkem akkor nyugodt. Szeretem azt a kis mocskot. Így, pizsomámat lecserélve, felkontyolt hajjal indulok meg. Egyszerű melegítőfelső és nadrág van rajtam, papucs a lábaimon. Nem kell itt divatozni, elvégre csak keresek. Keresnék, ha lenne arról fogalmam, hova indult egyáltalán. De semmi, még az sem, hogy a konyha, mert oda csak úgy nem tud bemenni, így, ha nem tervezem, hogy egész éjjel megyek és megyek, az egész kastélyt feldúlva, akkor nagyon gyorsan ki kell találnom valamit. Néha belesuttogom a kastély csendjébe a nevét, csak ezzel semmit se érek. És ennyi. Kell rá nyakörv, olyan bűvölt, amit bármikor meg tudok találni. Bahh!
Fordulok egyet a sarkon és hangokat hallok. Szerencsére nem a fejemben, így lassítok. Egyszerre ismerős és hirtelen furcsa, nem értem pontosan mit mond, csak hogy furán teszi. Vagy smároló, egymást babusgató párba futok, vagy valaki hangosan tanul. Amit megértenék, mert még tart az iszonyat. Nagy sóhaj, tovább megyek, hogy aztán…
- Te? – nem rivallok rá, de meglep, annyira, hogy megállva mered rá. És nem csak, hogy ő, de még a fekete szőrpamacs is. Hogy micsoda? Fényt irányítok feléjük. – Ezt most nem mondod komolyan? – kedves vagyok, vagy mégsem, ahogy közelebb lépkedem hozzájuk. Jó, tényleg kedvesebb, mint mikor utolsónak találkoztunk, de… Hát, öröm az ürömben, hogy legalább a macskát nem kell kergetnem. Ellenben őt kerülgetni. Nagy sóhajt veszek, kettőt.
- Bocs – kezdek bele, mert hát, leteremtettem. – Hogy sikerült? – bökök a macska felé végül. Azért haragszom a szőrösre.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Ha azon a délutánon nem érezte volna úgy, hogy szüksége van magányra és arra, hogy elbújjon az emberek elől, amikor Lilivel felfedezték a táncoló virágok csodáját meg a Virágkeringőt játszó szobrot, akkor ma sokkal kevesebb lenne. Kevesebb lenne egy varázslatos délutánnal, egy mesés élménnyel, egy vizeslufi csatával, és ami a legfontosabb: egy nagyszerű baráttal. Maga sem érti, hogy hogyan lehetséges ilyen könnyen egy hullámhosszra kerülni, talán a virágok varázsa tette, talán csak ilyenek ők ketten, mindenesetre egy szoros kötelék jött létre köztük. Azóta sok időt töltöttek együtt olyankor is, amikor nem zenél a szellő és nem tornáznak a növények, de barátságuk szélvészként fejlődik, pont úgy, mint amikor a családi nyaraláskor két kisgyerek találkozik és egy pillanat alatt örök legjobb barátok lesznek, szavak nélkül dől el ez a kapcsolat. Aztán persze elfelejtik egymást, amikor hazamennek, de a felejthetetlen közös hét emléke mindig ott lesz.
Lilivel ez nem ilyen. Polli tudja hol lakik és megtalálja, ha lelép. Innen már nincs menekvés. A tatai törpe nem fogja elengedni a talárosi tökmagot. Úgy döntöttek, hogy a barátságuknak ideje egy újabb szintre lépnie, és Polli megismerheti Lili kastélybéli lakhelyét is, főleg hogy Emily megbeszélte a Likőrös bácsival, hogy megpróbálhatja a Levitában. Polka kisujj esküvel ígérte meg, hogy nem fog feltűnősködni – bár, ha megtalálják a zongorát és egész nap játszani fog rajta, akkor ez lehet fel fog tűnni pár embernek, kivéve, ha van hangszigetelő függönyük, mint abban a csillámvámpíros filmben.
Mindenesetre Polli az alkalomhoz illően levetette az eridonos talárját, nehogy feltűnjön az embereknek, hogy ő igazából cseresznye és nem kékáfonya. Gondolt rá, hogy bűbájjal átfesti a ruháján a színt, de rájött, hogy fogalma nincs hogyan kell, így inkább felvette a kék süsüs pulcsiját, hogy ha valaki meglátja, akkor otthonos színre tudjon asszociálni és még csak ne is feltételezze, hogy ő piros és egyből elfogadja minden magyarázkodás nélkül. Nadrágból a farmerje volt a legkékebb, tornacipőből pedig felvette azt, amin legkevésbé nyikorog a gumi, hogy ne idegesítse a kékeket a nagy tanulásban a járkálásával. Lilivel a Nagyteremnél találkoztak, mert egészen biztosan eltévesztette volna magától az utat erre.
- És akkor nektek most komolyan mindig gondolkodni kell, ha be akartok menni aludni? – Kérdi lemondóan. Persze izgatott, hogy megismerheti a Levitát, meg hallott róla, hogy ott sok az okos ember, de ez a sok fejtörés egészen abszurd neki. – Ha nem találod ki, akkor a folyosón alszol meg minden? – Ez afféle büntetésnek tűnik a számára, ezért erősen gondolkodik, hogy tényleg váltson-e házat, ha úgy adódik. Végül is így is lehet rávenni az embereket a tanulásra, hogy ágy meg fürdés nélkül kényszerülnek este lefeküdni. Kemények ezek a levitások. Reméli a prefektusoknak is szóltak, hogy majd kukkantani hozzájuk és nem akarják majd elkapni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Polliban azt imádta a legjobban Lili, hogy mellette teljesen zavartalanul lehetett gyerek. Nem mintha egyébként olyan felnőttesen viselkedett volna máskor, kerülte ő a felelősséget, mint a leprát (amiről azt gondolta, hogy valami gombafajta lehet), de azért csak utolérték olyan nagylányos gondok, amikről pár éve még szó sem volt. És nővérkéje sem készítette fel ezekre, valószínűleg éppen azért, mert azt gondolta Liliről, hogy még túl kicsi.
De aztán az a csodálatos véletlen összesodorta az eridonos lánnyal, és nem is jöhetett volna jobbkor a társasága, hiszen Lilkó épp szerelmi bánattól sújtottan vergődött egyik napról a másikra. Különösen jól jött a vidám, gondtalan szórakozás, és ehhez jobb partnert nem is találhatott volna Pollinál.
És mivel nem érte be egyszeri dózissal, megismerkedésüktől fogva gyakran összefutottak, és most már odáig is eljutottak, sőt valamiért igen nagy jelentőséget tulajdonítottak a dolognak, és Lili úgy izgult, mintha az utolsó szám hiányzott volna csak neki a bingón (erről csak azt tudta, hogy kiabálni kell, hogy bingó, és ez nagyon tetszett neki), hogy a főnixlányt vendégül lássa a szfinxek otthonában.
A nagyterem előtt sétált körbe-körbe, míg barátnője meg nem érkezett, aztán, bár szívesen belécsimpszkodott volna, és úgy kísérte volna fel az első emeletre, tudta, hogy Polli személyes terére kicsit jobban tekintettel kell lennie, mint az amúgy általában az emberekkel szemben meg szokott magának engedni, így csak körülötte szökellve, ugrálva, diákok közt átcsusszanva menetelt mellette. Közben csacsogtak, amiről épp eszükbe jutott, és minél közelebb kerültek a Levitához, annál inkább a házra terelődött a szó.
Polli kissé csalódottnak hangzó kérdését hallva a szőke elnevette magát.
- Azért elég nagy a jövés-menés, legtöbbször épp olyankor szoktam az ajtóhoz érni, mikor kinyitják valamelyik oldalról. Olyankor ugye nem nagyon kell gondolkodnom, csak sietnem.
Jót kuncog leleményességén, és külön vállon is veregeti magát ezért, mert mikor először jutott be így, úgy okoskodott, hogy azért kell némi gógyi ahhoz, hogy ne álljon meg, és várja ki, míg az átjáró újra lezárul, amikor ha van egy kis esze - UGYE -, simán be is mehet, míg tud.
- De ha netán egyszer kint rekedek.. - elmerengett egy kicsit, majd megrántotta a vállát - ..akkor sincs baj. Majd bekéreckedek máshová.
Sejtelmes kis mosoly suhant át orcáján. Tényleg, már elég rég járt a sárgáknál, Layla biztos szívesen pizsipartizna újra. Bár a legutóbb eléggé zavarba sikerült hoznia, azért talán nem annyira, hogy többé ne engedje be a szobájába.
A szöszke egyszercsak megtorpant, és Polli felé fordult, majd színpadias mozdulattal (illetve többel is; nagyon túlspilázta) egy nagyobb festményre terelte a lány figyelmét, melyen egy szfinx ült magasztos nyugalomban. Ha létezik ilyen egyáltalán, ez a lény bizonyára képes rá.
- Íme! És szerencsére csukva van, szóval ki is próbálhatod magad, elég levitás vagy-e, hogy bejuss - vigyorgott. Örült, hogy Pollira háríthatta a feladatot ily módon, mert tartott tőle, hogy ő felsülne, az meg milyen ciki már!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Még nem tudja, hogy tényleg olyan rossz-e az Eridon, mint ahogy először érezte azt. Mindenesetre nagyon jól esett neki Emilytől, hogy megkérte neki Keserű bácsit, hogy megnézhesse milyen a Levita. Nem is gondolta volna, hogy magától ilyen ajánlatot tesz neki a házvezetője, ezt az egész beosztás dolgot öröknek és véglegesnek képzelte.
- Még jó, hogy a házvezetőd nemolyan Keserű, mint a neve. – Csipogja izgatottan. – Szeretem az óráit. Te is tanulod? – Kérdezi, de közben még mindig Matyi bácsi nevén jár az esze. Sosem próbálta még kielemezni a tanárok neveit, annyira eddig sosem ért rá. Este szokott alvás előtt ilyeneken gondolkozni, de amióta a suliba jár, estére olyan fáradt lesz, hogy általában elnyomja az álom – nagyon kellett küzdenie azon a bizonyos szökős éjjelen, hogy pattanóképessé váljon hajnalban. Cserébe már délután az órák után úgy aludt, mint akit fejbe vágtak. – TeLilii! – Torpan meg kimeredt tekintettel. – Flórián. Táncoló virágok. A flóra az olyan virág. Tudod?  Nem Matyi bácsi volt a múltkor? Ilyen neves izés… tudod, hogy… mint Zorro? Érted?! – Magyarázza megragadva Lili alkarját, mélyen belebámulva a homlokába. Az is lehet, hogy megfejtette a több hetes rejtélyt. Reméli, hogy érthetően fejtette ki az elméletét, de kíváncsi rá, hogy Lili mit gondol a kérdésről, ő mégis csak jobban ismeri a bácsit, hiszen a nagyfőnöke. – És nem szigorú házvezetőnek sem? – Tudakolja tovább, amikor már ismét haladnak. Emily nagyon lazán kezelte az egész szökés témát, Polli meg volt győződve róla, hogy ki lesz vágva a suliból, erre lényegében még engedélyt is kapott rá, hogy Olcsival elkapják azt a csajt, aki miatt el akart menekülni a suliból. Kedves ez a Flóri bácsi, de azt nem nézi ki belőle, hogy ennyire laza.
- Ááááá…. cseles. Cseles. – Nevet Lilivel. Ez mindjárt egy Lilisebb megoldásnak tűnik, hogy megspórolja a gondolkodást. Valószínűleg Polli is ezt tenné, ha a Levita lenne a háza. Igaz, jelenleg el sem tudja képzelni, hogy mégis milyen kérdésekre kell számítania. Direkt olyan, amit tudhat? Olyan, amit nem? A tananyagot kérdezik? Általános műveltség? – Majd gyorsan beugrunk, ha éppen kijön valaki! – Darálja, hogy érzékeltesse a beszédtempójával mennyire gyors lesz a lába. – Csak úgy be lehet kéredzkedni? Ilyen könnyű? Hozzánk bármikor jöhetsz! – Fogalma nincs egyébként, hogy lehet-e, de biztosan be tudja valahogy csempészni. Majd húznak rá egy piros pulcsit, csak beveszik a prefik.
Pollerka esze már éppen azon járt, hogy vajon elhozta-e a piros pulcsiját vagy otthon van-e, amikor Lili megtorpan. – Megérkeztünk? – Kérdi a szfinx festményre meredve, bár van egy olyan érzése, hogy most nem ő fog kérdezni.
A szfinx alakja lassan megmozdul, s Pollihoz fordulva szólásra nyitja a száját.
„Reggel négy lábon mászik, délben két lábon jár, este meg hármon botorkál… „
A kis eridonos bizonytalanul pislog a szfinxre, aki még el is fordul tőle. – De mit csinál éjjel? Alszik? Ööö… hát… ez jobban elhagyja a lábait, mint kezdő zongorista a ritmust…  ööö… Lili, volt már ez a kérdés? Nincs valami… - Hangját itt suttogósra fogja – Tudod… volt már és tudjuk a választ papírod? – Tudakolja reménykedve. Ez ciki, de nem tudja így hirtelen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Már épp azon volt Lilkó, hogy megválaszolja barátnéja kérdését, mikor hirtelen félbeszakította gondolatainak folyamát az eridonos teóriája. Nem mintha olyan nehéz lett volna a szőkét kizökkenteni bármely elmélkedéséből, de itt különösen könnyen sikerült, elvégre még csak nem is tudta, mit tanít a házvezetője - és egyúttal sikerült nem felírnia képzeletben, hogy emiatt később szégyellje el magát -, ráadásul amivel Polli előállt, az különösen izgalmas ötlet volt.
- Hűűűű! Tényleg, van olyan, hogy flóra. De az nem vaj? Vagy margarin?
Nem volt teljesen biztos semmiben, csak abban, hogy nem biztos semmiben sem. Mindenesetre hallott már ilyesmit, és ha beugrik neki a fauna is, akkor bizony napszemüveget is ölthet, és hátradőlhet, ő már mindent tud, ami tudható.
Azt viszont értette, hogy Zorró, bizonyára arra célozgatott Polli, hogy a táncoló virágok lehetnek Flóribá' végyjegyei. És akkor amerre jár, és igazságot oszt, ott hátrahagyja a zenére rokizó kis növénykéit.
- Tud szigorúskodni is, de általában rém cuki. És helyes is.. legalábbis a felsőéves lányok azt mondták - tette hozzá kicsit pironkodva, miközben ösztönösen megvakarta a homlokát, attól tartva, hogy van ott valami. Pedig már kapisgálta, hogy Polli nem azért bámul mindenhova, csak a szemébe nem, mert esetleg attól tart, hogy ő lenne a mitologikus medúza, aki kővé dermeszti azt, akivel szemezni támadna kedve.
- Feltéve, hogy jön, vagy megy valaki - bólintott Lili, ahogy továbbálltak. - Ha épp nyitott állapotban van, úgy szerintem nem tudja megakadályozni, hogy bárki illetéktelenül besétáljon, de nem szokott sokáig úgy maradni, szóval sietni kell.
Avagy, ahogy az végül be is igazolódott, miután a helyszínre értek, ki kell találjanak egy fejtörőt, találos kérdést, vagy valami más módon tudásukat bizonyítaniuk. Polleszka mindenesetre nagyon be volt zsongva, már készült lélekben meg testben is a gyors beugrásra a portrélyokon.
Valószínűleg csak véletlen volt, hogy a szfinx épp Pollira nézett, de az is lehet, hogy Lilit már felismerte. Mindenestre feltette kérdését, látszólag egyenesen a kis eridonosnak címezve azt. Emiatt Lili néhány pillanatig olyan fejet vághatott, mint aki okos, és tudja a választ, de persze lövése se volt róla. Pedig...
- Ismerősen hangzik. Mintha már kérdezte volna ezt - morfondírozott el, és elkezdte ujjaival számolgatni a lábakat, és alig hallgatóan, csak az artikulációja melléktermékeként ki is mondta a feladványban szereplő napszakokat.
- A logikát követve éjszaka szerintem másfél lábon ugrál.. vaaagy.. izé - elővette mindkét pracliját a matekhoz - Négyből kettő az kettő, meg egy az három.. háromból kettő az egy, meg egy az kettő... szóval lehet egy is, meg kettő is a válasz.
A szfinxre nézett, aki mintha direkt még jobban elfordult volna tőlük erre, és olyan arcot vágott, mint aki nagyon próbál egy érzelmet leplezni.
- Szerintem túlgondoltam - állapította meg Lili, miután megrángatva kicsit a keretet az ajtó még mindig zárva volt előttük.
- Lehet, hogy valami személyre kell gondolni, nem is a számok a fontosak. Ki szokott reggel mászni? Aki aztán feláll, de estére növeszt egy újabb lábat? Óóó, vagy.. fúj. De nem hiszem, hogy a szfinx arra utalna, hogy a harmadik lába az.. tudod, olyan "fiú-láb".
Nem volt biztos benne, hogy Polli érti, miről beszél neki, de abban már inkább, hogy a bölgy szfinx nem adna fel nekik ilyen feladványt. Biztosan csak túlgondolja.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Lili felvetése komolyan gondolkodóba ejti Pollit. No, nem azért, tudja, hogy mi az a Flóra meg Ráma, de még Liga margarint is látott már, hanem sokkal komolyabb, tudományos jelentőséggel bíró kérdésen kattog a kis feje. – De miért más a margarin meg a vaj? – A kedvenc ételét ő vajas pirítósnak hívja, de az anyukája mindig csak rámásnak mondja, csak vajas ízű, de nem igazi vaj van benne. Igazán még sosem gondolkodott el ezen, csak megette, mert finom volt. – De amúgy igen, az is. – Azt azért nem gondolja, hogy margarinról van elnevezve Flóri bácsi, hacsak nem a margarin van róla és a likőrgyára mellett margarinokat is gyárt. Legalábbis azt mondják róla a nagyok, hogy likőrt gyárt. – Szerinted lehet? – Kérdez vissza ismét, mert mégis csak Lili volt a nagyobb kettőjük közül, meg mégis ő ismerte jobban. Emily igazságosztásait meg neki illene felismernie 100 közül. De legalábbis 2-3-ból már igen. – Rém cuki? – Kérdi száját félrehúzva, szemöldökét felvonva. Polli még sosem gondolt Matyi bácsira úgy, mintha férfi lenne. – Hjaa… végül is. Cuki bácsi. – Csak öreg, de azt már nem teszi hozzá, nem akar ő gonosz lenni. Náluk is sokszor beszélnek a lányok a tanárokról így a lányok. Nagyon fura. - Nincs elég fiú a suliban? – Polka egyszerűen nem érti, hogy miért kell a tanárok után vágyakozni, az ő szemében még így is túl sok a srác, büdösek, hangosak, zavaróak. Jó, néhány mosakszik rendesen meg egész vicces, meg persze ott van Marci is, de a többség. Főleg a nagyobbak, őket nagyon nem szereti. Lehet a lányok is ezért nézik inkább a tanár bácsikat? Matyi bácsi sosem volt még büdös órán.
- Kár, hogy most épp nem jön senki, sokkal egyszerűbb futni, mint gondolkodni. Remélem egyszerű kérdést fog feltenni. – Sóhajtja lassítva lépteit, mert látja, hogy hiába is sprintelné át magát a legkisebb résen, nincs hol. Kár, hogy nem tudnak bekopogni, mire valamelyik levitás kinézne, hogy ki az és így bejuthatnának. – Ugye ahhoz nincs feladvány, hogy kiengedjen? – Hasít bele a felismerés. Mi van, ha túszul fogja őket ejteni, se ki- se be, ha nem gondolkodnak. Ez egy nagyon jó taktika arra, hogy a legokosabb ház legyenek az egész iskolában. Nem kérdés, hogy az eridonos lét hangosabb, de kevesebb fejtöréssel jár. Próbálja követni Lili matekozását, de elvesz a számok között, úgyhogy úgy dönt, hogy ő maga is beindítja az agytekervényeit. Négy megvolt, kettő is, három is… - Egy láb még nem volt. Szerintem egy… de… mi a kérdés? – Harap az ajkába oldalra sandítva a szfinx portréjára, aki nem úgy tűnik, hogy megismételni készül a feladványt. Hajaj, nehezebb ez a levitásság, mint gondolta. Végül is, ha eleget gyúr lábra, akkor nem olyan kibírhatatlan, nem? – Én reggel szinte négy lábra esem ki az ágyból. – Vág közbe bólogatva Lili elméletére. Ketten kitalálják ők, elvégre két okos lányról van itt szó, nem véletlenül vették fel őket. A levitás szőkeség újabb elméletén rendesen elkerekedik a szemecskéje, melegítőjét felhúzza olyan magasra, hogy csak a szeme legyen ki. Közben viháncol, de azért fújolj is. – Ugye neeem? – Fordul a portréhoz ismét, aki továbbra is levegőnek nézi. – Szerintem amúgy engem nem kedvel. – Pislog ismét Lili irányába, immár lehúzott felsővel. – Nekem is kilenne ezzel esére amúgy, ha ilyen feladványokat kéne megoldanom… - Tér vissza az előző pontjára a beszélgetésüknek. Pollika ártatlan, de azért elég időt töltött egy csapat kamaszodó eridonossal mostanában ahhoz, hogy tisztában legyen dolgokkal.