Kiss Roland

Aileen Aurora


Ahogy haladtunk a folyosón észrevettem, hogy kisérőmre milyen tisztelettel köszönnek, pedig még Ő is nagyon fiatal. Nem mertem rákérdezni, hogy esetleg a házunk kviddics sztárja, vagy  ennyire népszerű tanár az iskolában. Èn az utóbbira gondolok.
- Igen, tudok főzni! Húzom ki magam büszkén.
- Ha lesz elég bátorsága a tanárnőnek, szívesen megkínálnám majd a főztömből. Szereti a halászlevet? Esetles a szílvásgombócot? Ezeket nagyon tudom.
Kísérőm azon szavain jót mulattam, hogy milyen veszélyek leselkednek rám. Habár más szenszögből én arra gondolnék, vajon a veszély tudja, hogy most rajtam kellene kifognia?
A vigadófreskó folyosórája érve újra tágra nyílt szemmel tekintettem a képekre. Meglepő módon az illatok is erős hatást keltettek bennem.
Jól érezhető borszag terjengett az egyik kép elött, amin valami nagy tivornyázás volt.
Persze ezt nem jegyeztem meg.
Az viszont tetszett, hpgy Aurora, ahogy a hideg után újra felengedett egyre többet beszélt, mesélt igazi átéléssel.

Kiss Roland

Aileen Aurora


Ahogy a keleti szárny első emeletének jobb oldalánál megálltun, etünődtem vajon ez a hatalmas festmény miért egy szfinxet ábrázol. Persze tudtam, hogy a házunk jelképállata elött áltunk meg. Azt is tudom, hogy ebben a szárnyban van a lakrészünk, de eddig ajtóval nem nagyon találkoztam.
Vajon miért szeretné nekem már a megérkezésem napján ezt bemutatni?
Ahogy közelebb érek, a festmény megelevenedil. A szfinx közelebb érkezik, szinte teljes nagysábban betölti a képet. Ez azért nem rémiszt meg. Felnézek hàt Aurorára és megkérdezen:
- Miért épp itt álltunk meg?

Kiss Roland

Az idegen érkezésére azonnal felkapom a fejem. Szuper végre jár erre valaki,talán még sikerül is rásózni néhány sütit.-Szia-köszöntöm vidáman és lassan végignézek a mézeskalácsokon.-Hát ezt tényleg sok lesz-válaszolok tetett gondolkodással.-Nem kérsz?-nézek rá végül mint akinek fantasztikus ötlete támadt. Talán tiszteletlenség de pillanatnyilag nem nagyon érdekel. Mindenenesetre felkészülök a bocsánatkérésre ha esetleg megsértődne. Sokszor fordult már elő,hogy nem a megfelelő hangnemet ütöttem meg,ilyenkor csak tudni kell gyorsan helyrehozni a dolgokat.-Nagyon finomak ám-teszem hozzá ezúttal őszinte ~és kedvesnek szánt~ mosollyal.

Milyen bányát járnak férfiak, bátrak,
kik sárgán fénylő kincsre vágynak?
Dobd vissza, és három kívánsággal kereskedik a kifogott pára,
meglátod, hogy jobb lesz, mintha hazavinnéd vacsorára.
Futhatsz, úszhatsz, vagy akár gólt is lőhetsz,
és ha legjobb leszel, nyakadban viselhetsz.
E háromnak nem kell, csupán első fele,
mondd ki, és a házba beléphetsz vele.

Aileen Aurora



Ahogy a szfinx előtt álunk, kísérőm felhívja a figyelmemet arra, hogy ennek a festménynek sokkal nagyobb jelentősége van számunkra, mint a többi házat örző festményeknek. Oda egyszerű jelszóval bárki bejuthat, de a mi házunk lakói csak tudásukkal kerülhetnek beljebb.
Tartottam tőle, hogy a szfinx nem fog könnyű kérdést feltenni, de ahogy hallottam verses- éneklő hangját, mintha csak bennem hallanám, valamiért megnyugtatott.
Persze nem kellett félnem, hiszen Aurora is itt van mellettem, de talán a szfinx is látta, hogy új diák és új lakó vagyok, így barátságosabb feladványai közűl választhatott.
- Arany. Mondom büszkén.
Majd Aurora szemébe nézek és várom megerősítését.

Kiss Roland

Aileen Aurora

Nagyon örültem neki, amikor Aurora bólintott a helyes megfejtésemre. Láttam rajta, hogy talán jobban izgul mint én. Pedig Ő már régóta bejáratos a Levita házba. Meghallgattam még a mondandóját, gyors döntésre is jutottam.
Azt hiszem ma már nagyon sok idejét lefoglaltam és sok új dolgot is megismertem neki köszönhetően.
- Köszönöm. Nagyon jól esett a sok szép dolog, amit megmutatott nekem. De úgy gondolom, ma már mindketten fáradtak lehetünk. Inkább felfedezem majd egymagam, vagy pár évfolyamtársammal a Levita ház rejtett titkait.- mosolyodtam el, hálás szemekkel néztem fel rá.
- Persze annak azért még örülnék, ha a gólyalakig megmutatná nekem kisasszony az utat.
Majd nagy örömmel elindultam Aurora mellett át a Levita toronyba.

Bárcián

Délután a lány egy újabb felfedező körútra indult, mert nem volt semmi kedve szobájában kuksolni, különben sem volt éppen semmi dolga, akkor meg miért ne nézne szét a kastély többi, felfedezésre váró területén?
Rach fekete blúzt, sötét farmert és fekete félcsizmát viselt, haját kiengedve hagyta, csak kifésülte belőle a "boszorkányokat", egyes részeken annyi gubanc volt benne, hogy csak nagy kínszenvedés árán tudta újra simává és "akadálymentessé" varázsolni a haját.
Miután elkészült, úgy gondolta, hogy elviszi magával rajzfelszerelését, mely egy üres papírból és egy ceruzából állt, és keres egy olyan helyet, ahol gyakorolhatja tudását, mellyel igencsak hadilábon állt, de abban reménykedett, hogy sok gyakorlással talán sikerül neki valamennyire elsajátítani ezt a fajta művészetet. Nem érdekelte, hogy milyen lesz a műve, mert senki sem volt vele, hogy kinevesse és nagy magányában talán ihletet kap majd és sikerül egy elviselhető rajzot alkotnia.
~ Na igen, a fényképezés inkább az én területem, de ezt sem szeretném elhanyagolni, csak akkor adom fel, ha semmiképp sem megy, időtöltésnek meg tökéletes! ~
A Rellonos elhagyta szobáját és egy kis ideig bolyongott az épületben, nem igazán talált olyan helyet, ahol nem zajongott volna a többi diák, de nem adta fel és tovább folytatta útját. Nem sokkal később a Keleti szárnyban lyukadt ki a második emeleten. Nem sűrűn járt itt, benyitott az egyik ajtón és egy viszonylag elhagyatott tanulószoba jellegű helyiséggel találta szemben magát, ahol jelen pillanatban csak 1-2 diák ült a terem másik felében rajta kívül.
~ Tökéletes helyszín! ~ -ujjongott magában a lány, majd gyorsan bevetődött a helyiségbe és becsukta maga mögött az ajtót. A terem szinte kongott az ürességtől, csend és nyugalom honolt benne Rachel legnagyobb megelégedésére.
A lány fogta magát, majd nekitámaszkodott az egyik ülőalkalmatosságnak, ölébe vette a papírt és elkezdett rajzolgatni, egyelőre nem is tudta, hogy mit fog alkotni, csak úgy firkálgatott.
~ Nem valami bájos hely, de megteszi, legalább nincs az a nagy hangzavar. ~ -gondolta magában Rach, miközben azon tűnődött, hogy mit rajzoljon, egy tárgyat, tájképet, személyt, állatot? A lehetőségek tárháza végtelen, csak kap majd valamiféle ihletet idővel, egyelőre nem akarta erőltetni a dolgot, mert az erőlködésből idáig soha semmi jó nem sült ki.

Rachel

Szinte észrevétlenül járja a tanulószobát már egy ideje, a karjára fektetve egy kisebb rajztábla, rajta egy pergamennel, kezében pedig egy penna. Határozott, férfias lépésekkel jár-kel a helyiségben, mint aki tudja mit csinál. Pedig dehogy tudja, dunsztja sincs. Elvileg dolgozik, gyakorlatilag pedig kóvályog.
A mai nap egyik részfeladata elvileg az lenne számára, hogy átjárja a diákok által gyakran látogatott helyeket, ahol bizonyos felszerelésekre mindenképpen szükség van, és összeírja, melyik hely hogy áll ezekkel a felszerelésekkel. Utána pedig szépen vissza a szobájába, ahol majd meg is ír pár levelet, és megkezdődhet a beszerzés. Rengeteg bagoly, különböző tartalmakkal; rendelések, árajánlatok, számlák, befizetések és végül az igazgatói irodában landoló kimutatások arról, mire volt szükség, honnan vettük meg és mennyiért, mire mennyit költöttünk, mennyi idő alatt.
Az egyetlen gondja Bárciánnak most az, hogy a kastély helyiségei nagyon rafináltak, hiszen a legtöbbje bűbájjal van ellátva, ahogy például itt is. A diákok csak azt látják, hogy nem igazán fogy ki a pergamen és a tinta a tartóból, de azt nem tudják, honnan jön. Ezeket a dolgokat be kell szerezni, a bűbáj csak az újratöltésért felel. Nincs ezzel baj, a diákoknak nem is kell tudni erről. A baj ott kezdődik, hogy Bárcián sem teljesen biztos benne, hogy ezek honnan jönnek. Fel-alá járkál, próbálva bármilyen arra utaló jelet találni, hogy merre vannak a pergamenek tárolói. Ha meglenne egyébként már könnyű dolga lenne, mert egy egyszerű varázslattal elő lehet hívni, hogy hogy áll tartalékkel a tanulószoba. Csak ahhoz először nyomra kellene akadnia.
Egy pillanatra végül megáll a tanulószoba közepén, zavartan vakargatva a tarkóját. Na most mi lesz? Körülnéz tanácstalanul és sóhajt egy nagyot.
Ebben a pillanatban azonban kiszúrja az egyik pergamentekercset, illetve arasznyira tőle a pennákat is. Követlenül mellettük egy lány ül. Tétova mozdulatokkal elindul. Nem áll szándkékában senkit sem zavarni, de a munka akkor is munka, a munkát pedig el kell végezni. Szóval szépen odaáll a lány mellé (pontosabban a lány és a tanulószobába beszűrődő fény közé, ám ezt a kellemetlen tényt ő nem veszi észre), suhint párat a pálcájával, aztán a szerzett információt felírja a saját pergamenjére, a pennája csak úgy susog. Sajnos nem veszi észre, hogy teljesen leárnyékolja Rachel lapját, ezzel erősen ellehetetlenítve a rajzolását. Pedig egyébként modellnek egész vicces lenne, ahogy itt álldogál az üres pergameneket és a használatlan pennákat bámulva, észre sem véve, hogy valakinek az időtöltését közben szabotálja. Pont, mint egy félbolond.

Bárcián

A lány még mindig csak firkálgatott, nagyon nehezen ment neki így is az egész, csak vázlatszerű alakzatokat kreált, és nem volt magával megelégedve.
~ Meg tudod csinálni! Hagyj magadnak időt, különben nem fog sikerülni! Micsoda idétlen gondolatok! ~ -morfondírozott magában a lány, mikor arra lett figyelmes, hogy valaki kotorászik mellette és teljesen beárnyékolja a lapját, aminek egyáltalán nem örült.
- Khm! -próbálta kinyilatkoztatni nemtetszését a Rellonos, majd szemöldökét összeráncolva nézett az ismeretlen alakra, akinek nem látta az arcát, mivel a beszűrődő fényt kitakarta és egyébként is jóval magasabb volt nála, szóval szint semmit sem látott belőle a zöldike, amikor egy fél percre rápillantott.
Nem szeretett volna felkászálódni kényelmes ülőhelyéről, ami igazából egyáltalán nem volt az, mert a kemény padló aligha nevezhető annak, de ő egyelőre jól elvolt a helyén, ezért onnan kommunikált a másikkal:
- Mit keresel itt? Csak nem eltévedtél? -érdeklődött kissé gúnyosan, bár miután kiszaladt a száján ez a két kérdés kicsit kényelmetlenül érezte magát, mert mi van, ha nem egy magas diák az illető, hanem valaki más?
~ Grat, Rach, már megint eljárt a szád, lehet, hogy nem kellett volna...~
Igazából az idegesítette, hogy valaki megzavarta a "munkájában", másrészt az, hogy sehogy se ment neki a rajzolás, pedig szeretett volna fejlődni kicsit ezen a téren. Nem sok esélyt látott rá, hogy valaha is jeleskedni fog ebben a műfajban, de úgy volt vele, hogy azért valami csak ragad rá idővel.
A lány úgy érezte, hogy már nincs értelme magyarázkodnia, semmi sem segítene a helyzeten, mivel már eljárt a szája, szíve mélyén remélte, hogy diákkal van dolga, de ha nem az az illető, akkor annak bizony következményei lehetnek, ami elég baljósan hangzott.
Kicsit összébb húzta magát, legszívesebben felszívódott volna, de tudta, hogy nincs menekvés, már megtörtént a baj, fejét gyorsan ölébe hajtotta, a papírjához, nehogy jobban szemügyre vegye az illető, de ő is tudta, hogy semmi jelentősége nem volt ennek a mozdulatsornak, mivel a strucc is hiába dugja homokba a fejét, úgyis meglátják.

Rachel

Már nincs sok, mindjárt a listája végére ér. Egészen belemerül a számok gyors összeadogatásába, ahogyan gyűjti miből mennyit lenne érdemes hozatni, hogy kitartson egy időre. Ebben már jó, fejben összeadni szuperül tud, és általában a hosszútávra vonatkozó döntéseket is jól hozza meg. Nagyon sok hasonlóval kellett foglalkoznia már az egyetemen is. Az auror szak után a számolgatás számára szinte felüdülés volt. Kellemes semmittevésnek mondható, aminek ráadásul még a varázsláshoz sem volt köze. Bárcián valamiféle nagyon morbid átmenet az egyik legakciódúsabb varázslómunka és az unalmas mugli munka között. Ám éppen mikor két oszlopot adott volna össze, a mellette ülő lány hangja csendül fel, a szavait pedig láthatóan neki címzi.
Bárcián lassan, felvont szemöldökkel fordul Rachel felé, most már teljesen eltakarva a fényt, így a lány az arcát is kiveheti majd jobban. Habár őt ez egyáltalán nem érdekli. Inkább az, hogy megzavarták a számolásban, ezért most kezdheti majd az egészet az elejéről. Igazából ez sem okoz benne különösebb sértettséget vagy feldúltságot, inkább csak afféle tompa bosszúságot.
- Elnézést, nem akartam megzavarni, de én is csak dolgozni próbálok. Eltévedni pedig nem szoktam. - magázza le kapásból a lányt, csak hogy érzékeltesse vele kissé, hogy ő hajlandó neki megadni a kellő tiszteletet, amit elvár viszont is. Nos, szegény Rachel, ezt hívják úgy, hogy égés. Egyébként az idősebb diákoknak probléma nélkül megengedi, hogy tegezzék, ám Rachel esetében most egyelőre tartja a távolságot, főleg az előbbi kis "beszólása" után.
Végül vet egy elnéző pillantást és egy mosolyt a lány felé, jelezve, hogy nem történt különösebb probléma. Elvégre nem is történt. Bár kicsit már kezdett nevetséges lenni, hogy minimum harmadszorra nézték diáknak, pedig még két teljes hete sem dolgozott az iskolában. Ennyire azért nincsen babapofija, ezt ne mondja senki, mert nem igaz. Vet egy pillantást a Rellonos papírjára, aztán sóhajt egyet. Szinte teljesen üres, hát persze.
- Egyébként sem rám vagy mérges. - állapítja meg egy kisfiús mosoly kíséretében, tegezésre váltva. Egy pillanattal később arrébblép egyet, hogy ne takarja el előle a fényt, és visszafordul a polc felé. Befejezi, amit elkezdett.

Bárcián

- Úristen, a fiú a képről! -hagyta el a száját a meglepő felismerés, mikor újból ránézett a férfira, amit azért mert megtenni, mert az megnyugtatta, hogy nem fog neki ártani semmilyen formában sem.
~ Ügyes vagy, csak így tovább, nincs elég bajod így is?! Ezt most hogy magyarázom ki? ~
- Bocsánat, csak mintha már láttam volna magát egy régebbi képről valahol, de már nem is tudom, hogy hol. -mondta egy ártatlan mosoly kíséretében a lány, aki úgy gondolta, hogy egyelőre marad a magázódós hangnemnél, ha pedig az illető felajánlja a tegezést lehetőségét, akkor boldogan él vele. Kicsit megzavarta, hogy először magázta a "fotómodell", majd tegezte, de remélte, hogy az utóbbinál maradnak, addig viszont esze ágában sincs letegezni, mert még baja lehet belőle. Nagyon fiatalos volt az illető, de a Rellonos sejtette, hogy nem egy mestertanonccal van dolga, mert azért látszott rajta, hogy már nem az iskola padját koptatja, még azt is el tudta képzelni, hogy valami új tanár jött az iskolába, akit pont az ő személyében üdvözölhet.
- Nos, kihez van szerencsém? -érdeklődött a lány, majd úgy döntött, hogy mégis feláll a helyéről és bemutatkozik, óvatos léptekkel közelítette meg a férfit, majd kezét nyújtva tudatta vele becses nevét:
- Rachel Octavia Amber vagyok, de mindenki csak Rachel-nek, vagy Rach-nek hív. Egyébként igazság szerint az bosszant a legjobban, hogy béna rajzoló vagyok, sajnos ez van, hiába gyakorlok nem megy. -tette hozzá a Rellonos, akit nagyon furdalt a kíváncsiság, hogy kihez is van szerencséje.
Annak örült, hogy nem haragudott meg rá igazából a másik, de remélte, hogy nem bosszantja fel azzal, hogy nem hagyja dolgozni. Az a régi kép nagyon izgatottá tette, micsoda egybeesés! Pont az jelenik meg egész valójában, aki az albumban is szerepelt és még sosem látta, hát ez nagy mák!
Remélte, hogy nem kérdez rá rövid és logikátlan magyarázata után még egyszer, hol látta a képet, de tudta, hogy rá fog, akkor majd azt mondja, hogy már nem emlékszik, valahol rátalált, biztos valaki elhagyta...hülye kifogás! Minden esetre barátnőjét sosem árulta volna el, inkább akkor viseli a büntetés következményeit, számára ugyanis a barátság sérthetetlen és szent dolog, a kulcsszó pedig az összetartás.
A többi barátnőjével is mindig számíthattak egymásra, megbíztak egymásban továbbá mindent meg tudtak beszélni és ami a legfontosabb, hogy mindig összetartottak...ez volt az alapelve Lilla esetében is.

Rachel

Továbbra sem tudja folytatni a számolást, Rachel ugyanis újra megszólal. Ráadásul most éppen egy olyan mondat szökik ki belőle, amely Bárcián érdeklődését is felkelti. Egy kisebb sóhaj kíséretében leengedi maga mellé a rajztábláját, ugyanis érzi, hogyha ez így megy tovább, egy darabig még nem lesz szüksége a listájára. Szó se róla, szívesen beszélget ő akárkivel, csak éppen nem munkaidőben. Most ugyanis ketyeg az óra, ő pedig azért kapja a fizetését, hogy a dolgok el legyenek intézve. Márpedig ha aranyos diáklányokkal cseveg, az valószínűleg nem vezet magasfokú hatékonysághoz.
Most már azonban megtörtént a baj, mert elkezdte érdekelni a leányzó, így aztán szépen lassan megpördül a sarka körül és újra ráaggasztja kékjeit a lányra.
- Képről? - kérdezi zavarodottan, kissé ráncolva a homlokát, mikor a lány magyarázkodásba kezd. Gyanút foghatna ugyan, azonban a szokásos lazaságával csak vállat von, egyszerűen válaszolva:
- Biztos a tablóról. Ide jártam. - fűzi hozzá a magyarázatot, bár azon azért egy pillanatra elgondolkodik, hogy mégis miért vannak a diáklányok azzal elfoglalva, hogy az ő tablóképét nézegetik? Erre a gondolatra elégedetten elvigyorodik, bár átfut az agyán, hogy az egész tök értelmetlen – ő maga ugyanis élőben is megtekinthető, még csak fizetni sem kell érte (egyelőre, bár amennyire jövedelmezőnek tűnik, úgy látszik lenne értelme bevezetni). Szóval száz szónak is egy a vége, egyáltalán nem értette, miért a tablóképével vannak elfoglalva. Egyébként is nagyjából ugyanúgy néz ki rajta, mint ahogyan most is kinéz, a változás maximum egy kis borostában lenne megfogható, azonban ma reggel még borotválkozott is, szóval még csak erről sincs szó.
Közben a lány bemutatkozik, Bárcián pedig kezet ráz vele, miközben ő is megosztja a vele kapcsolatos fontosabb tudnivalókat. Ugyan az egyik nagytermi vacsora során be lett jelentve, mint új gazdasági igazgató, azonban tisztában volt vele, hogy a diákok jó része nem is mindig odalent vacsorázik, ráadásul ha igen, akkor sem igazán figyel oda az ilyesmire... Inkább a habzsolással szoktak foglalkozni. Ha mégis figyelnek, akkor pedig általában nem elég, hogy egyetlen egyszer látják az arcát ahhoz, hogy aztán a gazdasági iroda falain kívül is ráismerjenek. Szóval tulajdonképpen nem hibzátat ő senkit azért, amiért nem tudja róla, hogy kicsoda. Majd idővel biztosan megszokják a jelenlétét.
- Én pedig a gazdasági igazgató vagyok, Béres Bárcián. Tegezz nyugodtan. - mondja végül a lánynak egy barátságos mosoly kíséretében. Ő aztán tényleg nem tanár, alig kerül kapcsolatba a diákokkal a munkája során, szóval ez igazán nem zavarja. A tiszteletlenség és a bunkóság már annál inkább, ezt nem is tűri jól, és bár ő maga nem biztos benne, hogy adhat bűntetőmunkát, de az biztos, hogy mivel együtt dolgozik az igazgatóval és a helyettesével, ha nagyon akar, azért intézhet egyet. Más kérdés, hogy őt azért nagyon-nagyon nehéz annyira felzaklatni, hogy ilyesmihez folyamodjon. Kábé lehetetlen.
Újra a lányra néz, egy egyszerű kérdéssel felelve Rachel gondjára:
- Ha rosszul érzed magad tőle, akkor miért csinálod? - teljesen egyszerű kérdés, ám Berci úgy látja, a kelleténél többször kell feltennie az embereknek. Elvégre vannak kötelező dolgok, amelyeket az ember kedve ellenére is csinál, ám a rajzolás pont nem tartozik közéjük... Ez nem kötelező. Éppen ezért érthetetlen számára, miért kínozná magát ezzel bárki, hogyha csak bosszúságot okoz számára.

Bárcián

A lány bőszen bólogatott, amikor Bárcián mit sem sejtve megemlítette, hogy biztosan a tablón látta meg a képét.
~ Huh, ezt megúsztam, még szerencse, hogy nem fogott gyanút és eszébe se jutott, hogy máshol is láthattam már. ~
Rach megkönnyebbült, mikor a férfi felajánlotta neki a tegezést, mert így azért mégiscsak kötetlenebbül és felszabadultabban lehet beszélgetni.
- Örvendek, szép pályafutást tudhatsz magad mögött, tanulóból lett gazdasági igazgató. -mondta elismerően Rachel, hiszen nagy megtiszteltetésnek tartotta, ha valaki ilyesfajta felelősségteljes pozíciót tölthet be az iskolában. Bárcián lazának tűnt és volt benne valamiféle megnyutató életérzés is, amit nem tudott hová tenni, mert szinte minden feszültsége eltűnt a közelében.
- Magával a rajzolással nem lenne gond, mert érdekel, csak az okoz bosszúságot, hogy nem igazán megy és az a fajta ember vagyok, aki nem adja fel egykönnyen a dolgokat, szóval talán ha eleget gyakorlok, akkor később jobban fog menni. Egyébként imádok fotózni és az jobban is megy, főleg a fekete-fehér képek készítsével foglalatoskodom, mert az a kedvenc műfajom. Azon belül is a jól elkapott pillanatok híve vagyok, a beállított képek olyan műviek és azok nem tudnak úgy mesélni egy szereplőről, mint a pillanat hevében elkapott felvételek. Azért is választottam ezt a műfajt, mert ezek a fotók adják vissza a puritán valóságot igazán, mivel nincsenek benne tarkabarka színek, amik elvonnák a figyelmet a kép igazi mondanivalójáról.
A Rellonos őszinte lelkesedéssel mesélt a fotózásról, képeit egy albumban gyűjtötte össze, melyet gondosan elrejtett a szobájában, nehogy bárki is hozzáférhessen, akinek nem akarja megmutatni.
- Mivel töltöd a szabadidődet? -érdeklődött Rach, mivel kíváncsi volt rá, hogy mit csinál Bárcián szabad perceiben, ha már így összfutottak.
A lány nem igazán rajongott az ötletért, hogy olyasmit csináljon, amihez nem fűlik a foga, de a rajzolás valamennyire érdekelte, csak ezért tett erőfeszítéseket ez irányban, viszont úgy határozott, hogyha kiderül, hogy egyáltalán nincs hozzá tehetsége, akkor nem fogja erőltetni.
Örült, hogy találkozott Báricánnal, mert kíváncsivá tette a kép kapcsán a férfi, hogy vajon milyen tulajdonságokkal rendelkezik és ugye ezt a fotóról nem igazán lehet leszűrni. Idáig szimpatikus volt neki, mert látta, hogy egyáltalán nincs magától elszállva és nem egy rosszindulatú emberrel van szerencsére dolga.

Luca és a háború



//A játék negyedik köre ITT

került kidobásra. //

Rachel

Csak egy nem annyira élénk mosollyal nyugtázza a lány megjegyzését a karrierjére vonatkozóan. Azon gondolkodik, hogy tulajdonképpen már talán vezető is lehetne az egyik parancsnokságon aurorként, hogyha nem változtat útközben tervet. De egyszerűen nem volt neki való az a munka. Azt remélte, attól majd megjön a hőn áhított rendszeres adrenalinlöket, az izgalom, a rég keresett pörgés... De aztán egy idő után belátta, hogy nála ez talán sosem fog eljönni. Egyszerűen elunta ezt is, ahogyan minden mást is eddig, talán az idegen nyelvek tanulását leszámítva. És persze az utazást, de ez külön kategória volt, érthető okokból. Annak nem önszántából vetett véget.
Leginkább hálás, amikor Rachel újra beszélni kezd, így inkább rá tud figyelni, mintsem a saját hülyeségeivel foglalkozna. Kicsit meglepődik a lányon, ugyanis a Rellonos hosszas beszámolóba kezd, kifejti a véleményét és részletekbe menően mesél a szenvedélyéről. Egy pillanatra elgondolkodik. Na ez lenne az, amit ő is keres. Egy olyan akármi, amely esetében ő sem tudna mást tenni, csak minden egyes szembejövőnek (akinek legalább már a nevét tudja)  lelkesedéssel mesélni róla, nem érdekelve, hogy a másikat egyáltalán leköti-e, és csak mondani és mondani, és közben érezni a belül lüktető életerőt, amely hajtja a cselekedeteit. Ám ő sosem érzett ilyet záros időnél tovább. Mindig jött egy-két új dolog, érezte is egy darabig, aztán egyszerűen csak... Elmúlt. Rámosolyog a lányra, mikor az befejezi a mesélnivalóját, majd kedvesen válaszol:
- Érdekesen hangzik, és egyetértek veled. A fényképek tényleg sokat elmondanak. Ha ezt választod, biztosan szép hivatásod lesz. - állapítja meg, bár azt már nem teszi hozzá, amit egyébként is gondol még a a dologról, vagyis, hogy fizetése már annál kevésbé lesz szép. Ám pontosan ő az, aki a legjobban tudja, hogy ez nem igazán számít. A fél karját odaadta volna egy olyan állásért, amit ilyen lelkesedéssel szeret. Ja várjunk csak... Oda is adta. Morbid-nem morbid, ezt a mondást valószínúleg Bárciánról írták.
- Nos, én korántsem foglalatoskodom ilyen érdekes dolgokkal. - nevet fel, sugárzó arccal nézve a lányra. Szórakoztatónak találja a társalgást, különös tekintettel a lány kedves jóindulatúságára, ahogyan vele próbál beszélgetni. Igyekszik nem éreztetni vele, hogy erre igazán semmi szükség nincsen szerinte, ugyanis meggyőződése, hogy a lány alapvetően udvariaskodik vele. Ő nem tud a képről, így semmilyen egyéb elképzelése nincs, hogyan kelthette volna fel Rachel érdeklődését ennyire, másként. Éppen ezért inkább úgy dönt, hogy visszatereli a beszélgetést a lányra.
- Szerintem egyszerűbb lenne, hogyha kezdetnek kiszemelnél magadnak valamit, amit lerajzolhatsz. Másolni mindig sokkal könnyebb. - próbál tanácsot adni, bár ő maga sem konyít olyan rengeteget a firkálmányok gyártásához. Azonban a tanácsai általában bejönnek, ezért most is igyekszik hasznos lenni. Ahogy mindig.

Bárcián


- Köszönöm, szerintem is szép hivatásom lenne, ha ezt a pályát választanám, de tisztában vagyok vele, hogyha meg szeretnék élni belőle, akkor profi fotósnak kellene lennem, elvégre az lenne a cél, nem is a pénz miatt, hanem magam miatt.
A lány mélyen hallgatott arról, hogy egyáltalán nem volt ráutalva az anyagiakra, hiszen gazdag, nemesi családból származott, de mindenképpen szerette volna elérni később, hogy ne kelljen senkire se támaszkodnia, hanem a saját maga erejéből építsen fel egy remek karriert, mégpedig olyat, amit szívesen csinál és megpróbálja ebből biztosítani megélhetését, de lelke mélyén tisztában volt vele, hogyha bármiben is kudarcot vall, a családjára mindig számíthat, de ezt nem akarta megtapasztalni.
- Elsősorban ez érdekel jelenleg legjobban, de szívesen íjászkodom még, űzöm a varázspókert és sportolok is, szenvedélyem a fitnesz és a futás. -tette hozzá a Rellonos kissé szégyenlősen, mert végtére is kicsit zavarban érezte magát Bárcián társaságában és furcsállotta, hogy mi ez a nagy nyugalom mindemellett, ami rátelepedett hirtelen. Nem volt ellenére ez az állapot, mert mostanság elégé frusztrált volt időnként, egyrészt a családjának hiánya miatt, másrészt a vizsgák végett. Volt benne egyfajta megfelelési kényszer is a szülei irányába, hiszen elvárták tőle, hogy jól teljesítsen és később olyan pályát válasszon, ami nem csorbítja a hírnevüket, ennek pedig nem volt könnyű megfelelni.
- Ó értem, de mi az amit a legszívesebben csinálsz? Mindenkinek van egy olyan kedvenc tevékenysége, amely teljesen kikapcsolja és egyben felüdíti. -jelentette ki Rach, hiszen biztos volt benne, hogy van olyan tevékenység, amelyet a férfi szívesen űz, hacsak nem titok. Kíváncsi volt rá, hogy mit csinál a szabadidejében, hiszen még alig ismerte és szeretett volna róla többet tudni.
- Köszönöm a tanácsot, másolni tényleg nem lenne olyan nehéz kezdésnek, ebben igazad van, de én vizuális típus vagyok és inkább azt szeretném ábrázolni, ami foglalkoztat és belőlem jön, tehát sokszor nem is kézzel fogható dolog. Szeretem, ha olyat alkothatok, aminek van valami mondanivalója és közel áll hozzám, nem csupán hétköznapi dolog. Szerinted veszett fejsze ez az ügy? Tudom, nehéz eset vagyok. - mondta kissé szomorúan Rachel, majd tekintetét levette Bárciánról és lehajtotta fejét, mivel kissé csalódásnak fogta fel az egész dolgot, pedig még bele sem kezdett igazából.
- When a door closes, a window opens... Or, something like that. -tette hozzá a fotográfiára utalva, de nem tudta, hogy milyen nyelveken beszél a férfi, így nem volt biztos benne, hogy megérti mondandóját, de azért egy próbát megért, mivel mégiscsak az angol volt az anyanyelve.

Rachel

Elismerően pillantana a lányra, ha nem tartaná a dolgot kissé kínosnak, ezért inkább nem néz rá, csak bólogat. Ezek szerint ugyanis Rachel is rájött már az anyagiakkal kapcsolatos kérdésekre is. Hiába tűnhet ez kissé lenézőnek, igazából meglepődik ezen. Nem azért, mert ne lehetne a lány okos, vagy gondolkodhat előre, ám a legtöbb korabelinek ezek a kérdések nem szoktak számítani. Neki sem számítottak az ő korában. Pedig ő mégcsak nem is gazdag, aranyvérű családból származik, ahol aztán tényleg ne kellett volna ilyesmire gondolnia a rendelkezére álló hatalmas anyagi javak miatt. Egyszerűen csak egy 14-15 évest tapasztalata szerint még inkább foglal le az, hogy ő maga mit szeretne csinálni és mit élvez, mint az, hogy mivel lehet jól keresni. De ezek szerint újdonsült kis ismerőse kivétel ez alól.
Közben Rachel elkezd mesélni a további érdekeltségeiről is, Bárcián pedig megállapítja, hogy a lány elég sokoldalú. Őt már ennyi idős korában sem érdekelte ilyen sok dolog, vagy legalábbis nem egyszerre. Időbeli eltérésekkel mondjuk sokkal több is, de  csak azért, mert folyamatosan csapongott a dolgok között.
- Jól hangzik. Sportolni én is sokat szoktam. De inkább a muglik által űzött extrémsportokat részesítem előnyben. - teszi hozzá, már láthatóan nem akarja Rachel annyiban hagyni, hogy a férfiől semmit nem tud meg. Elgondolkodik rajta, hogy egy igazi aranyvérű lehetséges, hogy vérlázítónak találja ezt, elvégre a varázslóknak is van tömérdek sportjuk... Azonban ő jobban szereti azt, amikor nincs ott a mágia, hogy körülvegye és megvédje. Olyankor tud igazi izgalmat átélni, mert akkor tudja, hogy tényleg csak magára számíthat, még a varázserejére sem. Számára van ebben valami izgalmas.
- Utazni és új nyelveket megismerni. - teszi végül hozzá, mert ez felel meg a legjobban annak, amiről Rachel beszél. A hangjában van egy kis szomorú él, egy pillanatra letekint a kesztyűs kezére, bár igyekszik úgy tenni, hogy Rachel ne vegye észre. Direkt nem beszél a dologról múltidőben, mert nincs kedve magyarázkodni, főleg nem a lánynak, akit még csak nem ismer. Nem igazán van köze hozzá, ezért inkább nem is hozza szóba a dolgot. Ő tulajdonképpen már elveszítette azt, amit igazán szeret csinálni.
Kissé felnevet Rachel aranyos kérdésén, majd lágyan, ám cseppet okítólag szólal meg:
- Nem veszett ügy, csak szerintem túl sokat szeretnél túl gyorsan. Nem lehet rögtön úgy kezdeni, hogy bármit elképzelsz, tökéletesen fog menni. - feleli a lánynak egyszerűen, mert így is gondolja. Nem kell olyan mohónak lenni, előbb-utóbb úgyis belejön, de mindenkinek kezdenie kell valahol.
- Indeed. - feleli még a lánynak. A nevéből már sejtette, hogy nem a magyar az anyanyelve, ez pedig most be is bizonyosodott. Nos, Bercinek mondhatja bárhogyan, legalábbis kilenc nyelv biztosan van, amelyen megértené. Az ő hibája, valóban mindig lefelejti a gazdasági igazgató mellől, hogy ő a suli nemzetközi kapcsolattartója is. Úgy már túl hosszú lenne a bemutatkozás, meg egyébként is, ez a munkájának sokkal kisebb részét teszi ki. Bár ez az izgalmasabb része.

Bárcián


Nagyon megörült annak a leányzó, hogy Bárcián ilyen empatikus és nyíltan kimondja azt, amit gondol, nem kertel. A zöldike újra beszélgetőpartnerére tekintett, immár szemtől szembe folytatva a társalgást. A lány a kora ellenére komolyabb volt a többi korabeli ismerősénél, ez részben a neveltetésének volt köszönhető, hiszen felelősségre, megfontoltságra nevelték a szülei és tisztában volt az adott lehetőségekkel és azok következményeivel. Mindig felmérte a helyzetet, óvatosan állt hozzá mindenhez, nem szeretett fejest ugrani a dolgokba, hiszen tapasztalata alapján abból inkább csak baj származott. A bátyja is megfontoltabb típus volt, de ennek ellenére időnként hajlamos volt meggondolatlanul cselekedni, persze annak általában ő itta meg a levét. A húga pont az ellenkezője volt, nehezebben is bírtak vele a szülei, de azért nem volt teljesen kezelhetetlen, megvolt a magához való esze, csak épp letojta a dolgokat, egy igazi tűzről pattant lányka volt.
- Milyen extrém sportot űzöl? -érdeklődött Rach, majd Hedda jutott az eszébe, ő is nagy sportember volt és mugli csapatban játszott, nagy tehetségnek ígérkezett. A lány őt sem bélyegezte meg, hiszen mindenki úgy áll a muglikhoz, ahogyan akar, neki ebbe semmilyen beleszólása sincs és tiszteletben tartja mások véleményét, életét, viszont ezt magára nézve a többiektől is kölcsönösen elvárta.
Hallotta, hogy az extrém sportok az egekbe repítik az adrenalin szintet és valamiféle eufórikus állapotot okoznak, ezért is kedvelték annyira a merészebb típusú személyek, hát egészségükre!
Rachel sok mindenben benne volt, de ez távol állt tőle, igaz sose próbálta ki a sport ezen formáját, úgyhogy el sem tudta képzelni, milyen lehet, de azzal tisztában volt, hogy veszélyes vállalkozás.
A Rellonos nagyon felvillanyozódott, hogy Bárcián értette, amit mondott, sőt még válaszolt is rá angol nyelven, és mint kiderült jó nyelvérzékkel áldhatta meg a sors, hiszen azt mondta, hogy az utazás mellett szívesen sajátít el új nyelveket is.
- Milyen nyelveken beszélsz? Nekem az angol az anyanyelvem, de beszélek magyarul és koreaiul is.
A lány észrevette a kesztyűt a férfi kezén, de volt benne annyi tapintat, hogy nem firtatja a dolgot, egyébként sem akarta lerohanni ezzel a dologgal már az első alkalommal, hiszen még alig ismerte és nem akart udvariatlan lenni vele. Biztos, hogy Bárcián nem örült volna, ha rögtön rákérdez erre a kényes ügyre és nem szerette volna ilyen jellegű indiszkrét kérdésekkel bombázni.
- Igen, igazad lehet, kár, hogy nem megy minden simán, bár ha semmi kihívás nem lenne a dologban, akkor a végén sikerélménye sem lenne az embernek. -válaszolta Rachel, mert ésszerű volt számára, hogy mindenért meg kell küzdeni és az életben semmi sincs ingyen, legalábbis semmi sem vehető meg pénzzel, amihez valamiféle adottság szükséges.

Bogi, Bende és a többiek

Hedda

A tizedes Brigi, Bogi meg a többiek.  

Bende és húgai épp a Levita klubhelyiség felé tartanak, mivel ott tartózkodnak a lányok barátai is, akiket az előkészítős évek során már megismerhettek. Közben Brigi fogja a kezét, amit egyáltalán nem bán persze. Egyrészt szereti mindkét húgát, meg a többieket is, ahogy jó tesóhoz illik, másrészt ugyebár felelősnek is érzi mágát értük, különösen a kisebbekért. Ezerszer jártak már erre, bizonyára eltalálna akár egyedül is, de azért mégis csak jobban biztonságban érzi őket így. A kastélyban egyébként a megszokott tömeg van, így még könnyebben elveszthetnék egymást, ha nem maradnának szorosan egymás nyomában. Hármuk közül most is Bogi viszi a prímet a beszélgetésben, Bende jobbára csak helyesel, illetve ha van értelmes hozzáfűzni valója a témához, akkor azt nyilván hozzáteszi. Brigi most hallgatag, szintén szokásához híven. A téma egyébként az állatok körül forog, most épp a lovak körül. Bogi olvasott valami állatos könyvben róluk, és megpróbálja rávenni Bendét, hogy szerezzenek otthonra, mert "mennyire cukik."
- Egy lovat? Mégis hova szeretnéd tenni otthon? Azoknak hatalmas lovarda kell, tömérdek étel és... olyasmi, ami szintén sokba kerül. De a suli körüli birtokon van istálló, ott láthatsz lovakat, meg a gazdájuk biztos megengedi, hogy felülj a hátukra. De otthon az állatkertben is láthatsz lovakat, meg másokat is, mint mondjuk... koalát. Igaz, Bogi?
Kérdi a lányra kacsintva, és ebben a pillanatban észreveszi, hogy mintha könnyezne a lány, mert szaporábban pislogott pár másodpercig.
- Mi történt, Brigi? Te is szeretnél lovat otthonra?
Kérdi picit megijedve, nem akarja ezt az idillinek indult napot azzal tölteni, hogy a két lányt lebeszélje egy képtelenségről. A lány azonban nem tűnik túlzottan szomorúnak, inkább csak megilletődöttnek, úgyhogy talán nem emiatt sír, már ha ugyan tényleg sírt. Lehet, hogy csak rosszul látta a dolgot.

Hedda

Tesók, meg aki jön még