Marcell
reptér, London

Hát, nem volt könnyű Markovits bá't rábeszélni, hogy engedje el az utazásra a fiút, de rengeteg ígéret után végül beleegyezett. Elvégre a Rellon terelője vagyok, újdonsült csapatkapitány, amivel ő is tisztában volt, így egy kis harc után megengedte, hogy elvigyem születésnapja alkalmából a fiút, akit lassan öcsémként szeretel. És a beszélgetés egy kéréssel is zárult: a kisfiú hadd lakhasson nálam. Eleinte szörnyülködtem, hisz az alagsor nem egy fiatal, még nem is iskolaérett gyerek számára megterhelő lehet, ám nem kellett sok érvet felhoznia, hamar beadtam a derekam. Sőt, magamban még boldog is voltam, hogy Marci hozzám kerül.
Mikor megmondtam a fiúcskának, hogy hamarosan Londonba repülünk, a lélegzete is elállt. Drága nevelőszüleimnek köszönhetem, hogy megvásárolhattam a jegyeket és az egyéb költségeket is állták.
Én indulásunk napján fél órával a találka időpontja előtt keltem fel. Éjszaka pakoltam be a bőröndömbe a pólókat, gatyákat, alsóneműket, borotvát és egyéb létfontosságú dolgot. Egy egyszerű farmer és egy fehér színű, világoskék cérnával megvarrt kockás inget vettem fel, hozzá egy szürke cipzáros, kapucnis kardigánt. Cigaretta a zsebemben, pénz elrejtve. Állataim mindketten még szabadon voltak, végül a görény beköltözött az üres zsebbe, a Crup meg mellettem ügetett izgatottan. Hamarost elértük Leonardék ajtaját, akivel korábban megnbeszéltem, hogy vigyáz a bestiámra az utazásom ideje alatt. A bőrönd megbűvölve követett és 5 perc késéssel megérkeztem a találkahelyünkre, ahol ismét egy öleléssel fogadott és hálálkodással.
- Ugyan, igazán nincs mit. És ne aggódj, nem engedem el a kezed.
Átöleltem én is az újabban vöröses hajú fiúcskát leplezve döbbenetemet a hajszínet illetően. Kezeink összetapadtak, és már haladtunk is az állomás felé. Nem volt semmi gond, a vasútra időben beért a vonat, felszálltunk és egy külön kabinban megállapodtunk.
Az ajándékával meglepett. Igazán kedves gesztus tőle, nagyon jól esett, meg is kértem, hogy kösse fel a kezemre, miután megborzoltam a haját és megköszöntem neki kedvességét. A haja története elég vicces volt, de bátor, hogy így ki mer jönni az utcára, hogy üvölt róla: ez nem a természetes hajszíne. Az utazás alatt gátlások nélkül beszélgettünk, ahogy a buszon is, a becsekkolásnál, ellenőrzésnél és várakozásnál mert fél órát késett a gépünk. Végig fogtam a kezét - vagy inkább ő az enyémet? - de ami azt illeti, jól esett. Felszálltunk a gépre, és egy idősebb hölgy volt szíves átadni az ablak melletti helyet a kisfiúnak, akit a gépen elnyomott az álom. Nem csoda, szinte hajnalban kellett kelnie, hogy elérjünk mindent. Már aludt, mikor megpusziltam a homlokát, a mellettünk lévő nő pedig minden bizonnyal félreértelmezte a helyzetet mert megkérdezte, hogy az anyjához megyünk-e.
A gépünk 6 órás út után landolt. Csomagjainkat megkerestük, majd a reptér kijáratánál megálltunk. Elővettem egy cigarettát és meggyújtottam, lévén ma még csak egyet szívtam el indulás előtt.
- No. Ez egy hatalmas hely, úgyhogy a kezem tényleg ne ereszd el egy pillanatra se. A mai nap kicsit megnézzük a szállásunk környékét és holnap indul a móka. Nem fogunk taxizni, autót bérlünk és én vezetek majd. Most felszállunk egy buszra, ami elvisz minket az autókölcsönzőbe, majd egy órás út után, 8 körül megérkezünk a szállásunkra. Egy elég szép hotelban leszünk, ami két ágyas, de ha nagyon szeretnéd összetolhatjuk őket. Oké?
Mosolyogva rápillantok a fiúra, eddigre pedig már el is nyomtam a csikkem. Megfogram a kezét, feltümmedtünk a buszra, ahol lökdösve találtam csak helyet magunknak. Úgy fél órával később egy vörös ferrarival hagytuk el a terepet. Valami olcsóbbra gondoltsam, ami pusztán a célnak megfelelő, de egyszer vagyunk itt, ha már lúd, legyen kövér.
Bőven este fél 10 volt, mire a kis városnézés után a hotelba értünk, ahol kedves fogadtatással egybe megkaptuk a kulcsot. Furcsa volt varázslat nélkül az egész, pl hogy nem nyithattam csak úgy fondolatban ki egy ajtót, de ebben a két napban csak kibírom. Cuccainkat betoltam a szobába, és végül az utazás idejére ketrecbe zárt Debrát is elengedtem.
- Csináljunk valamit, vagy ma inkább kipihenjük magunkat?
Tettem fel a nap utolsó kérdését.

Oroszország.
É-K-re Szentpétervártól

Egerszegi Nina, Mihael Gérard Saint-Venant
+ Mesélő


 Lassan állítottam le az autó doromboló motorját, amely az út alatt egyszer sem viccelődött velünk és ezért valahol hálás voltam, valahol csalódott. A szinte érezhetetlen remegése az Peugeotnak azon nyomban megszűnt, magunkra maradtunk a sötétségben a kietlen pusztaságon észak-keletre a szülővárosomtól. Át jöttünk Szentpéterváron, ahol legalább egy 1 órás kis szünetet beiktattunk, sétáltunk, úgy néztünk ki, mint a turisták, akik valami teljesen érthetetlen, kihalt nyelv utolsó képviselői. Oroszországban nagyjából azt sem tudják, hogy mi az a Magyarország. És bár egy árva alkalommal sem mondtam ki, tudták, ahogy én is, hogy nem csekély az esélye annak, hogy nem nézhetünk meg még egyszer egy csodálatos várost az esti fényeiben, és Szentpétervár az egyik legcsodálatosabb ilyen tekintetben. Az orosz hideg ellenére az egész utat napfényben tettük meg, ami kellemesen felmelegítette a levegőt annyira, hogy elég legyen a pulóver is rajtunk. Amint leszállt az éj, úgy jelent meg a hideg és kellett felvennünk a már majdnem elcsomagolt dzsekiket és pufis kabátokat.
 Hajnali 3 múlt néhány perccel, egyik kezem átvetettem az anyósülés támláján és hátrapillantottam a mindössze egyetlen ottani utasra. Egyébiránt könnyű dolgunk volt, hogy a láthatatlanná tévő autóknál az égben nincs forgalom, így csak egy éjszakára kellett megállnunk valahol Ukrajnában. Előző nap délután 3 körül szálltunk fel a vonatra, 7 körülre értünk ki a muglik világába és egész jól haladtunk, hogy másik országban kellett szállás után néznünk egy estére. Mindketten úgy festettek, mint akik pontosan tudja, hogy mire készülnek, hogy kikkel kell felvenniük a harcot, hogy mindezt miért. És valóban, miért is? Miattam? Ki vagyok én ahhoz, hogy az életüket tegyem kockára az enyémért? Hogy jövök én ahhoz, hogy feláldozzam őket egy olyan akcióért, ami már az elején bukásra volt ítélve? Még ha ki is szöktetjük Ginnyt - ha egyáltalán még életben van - ugyanúgy fognak üldözni! Szóval valahogy ennek kapcsán merült fel a lehetőség, hogy robbantsuk fel az egész épületet. A semmi kellős közepén állt ugyanis egy monstrum "erődítmény", melyet erdők vesznek körül és csak egy földúton megközelíthető. Most itt állítottam le a kocsit, egy kanyarban, amely még nem látható onnan. Előnnyel rendelkezünk: ők csak és kizárólag muglik. Hátrány: nem varázsolhatunk, úgyhogy ennyi.
- Tudom, hogy minden órában megkérdeztem, de ez az utolsó. Ha most elindulunk ellenük.. nem tudom lesz-e visszatérés. Akinek megjött az esze, az szedje elő a csomagtartóból a takarót, az elviszi Amerikába.
 Tudom, hogy megbeszéltük, hogy ez a zsupszkulcs lenne majd a megmenekülésünk tárgya,  amennyiben nem tudjuk felrobbantani az építményt, de.. Ismét megfogtam a kormányt, de már alig izgultam. Magam elé meredtem és próbáltam kitalálni, hogy vajon mióta tud a maffia a jelenlétünkről.
- Na menjünk.
 Elég rövid monológ volt, mielőtt bekopogtunk a halál ajtaján, de ők sem várnak többet, akkor én minek mondjak. Kellemetlenül éreztem magam, még mindig, hisz a vásárra viszem az ő bőrüket is - bár ők kértek. A távolság csökkenésével a adrenalin szintem párhuzamosan emelkedett, és bár nem mutattam, volt bennem egy olyan érzés, hogy én nem hagyom el többé ezt a terepet élve. Kinyitottam az ajtó, kiszálltam és a csomagtartót felnyitva konstatáltam, hogy azért van miből gazdálkodnunk. Berettám egész úton, már a vonaton is az övembe volt csúsztatva alul és most egy egész kincsesbánya terült elénk csempészett fegyverekkel. Felvettem pár shotgunt, de lapultak ott Combatok, Lucznikok, Parabellumok, de Beretták is a könnygázzal, tárakkal, késekkel egyetemben. Meg volt egy pár gránát is C4-essel egyetemben. Hagytam, hadd szemezgessenek kedvükre, attól pedig egy pillanatig sem tartottam, hogy nem tudnák használni őket.
- Öhm.. Te, én.. áh, hagyjuk.
 A Rellonos lány mögött megállva nagyon el akartam neki mondani egy szót. A nyelvem hegyén volt, de.. elkéstem vele. Mostanra már úgy is mindegy, épp most írjuk alá a halálos ítéletünket. Magam is befurakodtam hozzájuk, és bár valóban majdnem elszóltam valamit az érzelmeimről, eszembe jutott az a csók Amiráék buliján köztük. És én meg itt vagyok velük ezt a lányt szeretve, aki igazság szerint tesz magasról rám.
 Mostanra lehiggadtam egészen. Feltankoltam magam kézifegyverrel, pár shotgunnal, gránátokat a dzsekim zsebeibe, C4-est a berettám mellé, majd megkerülve az autót kiélesítve a Remington 870 MCS-t a bal kezemben és elindultam. Ginny. Csak őt szabadítsam ki és meneküljön el élve a másik kettővel, ha én itthagyom a fogam, az nem számít. 8 éve félelemben tartanak az egész családommal, de csak én tehetek róla, én vethetek csak véget ennek. Ha én végre meghalok, onnantól mindenki nyugodtabb életet élhet: a húgom, Ráhel és Réka, az iskola, de még Kristóf és az ő leendő családja is. Igen. Ez ésszerű megoldásnak tűnik, hatásosnak. Mindent megoldana, mindenki problémáját. De nem adom magam könnyen, ezt tudják, és ha mindenképp az én véremmel akarják beszínezni a falukat, ahhoz meg kell ölniük. És tulajdonképpen nem is félek a haláltól, valahol olyan kecsegtetően hangzik, olyan hatalmas ereje van ennek az egy szónak, és ijesztően hívogató. De nem félek tőle. Már nem.

 
hol is vagyunk?

Nina, Mihael és Mesélő


 Mihael közérzete furcsa mód arról árulkodott, hogy ő már előre be van zsongva és minél jobban ki akarja élni azon ferde hajlamait, amelyek a késekhez és társaikhoz kötik. Ninán már sokkal jobban látszott, hogy szívesebben lenne bárhol máshol a világban, mint itt és most. Egy érzékibb csók után szedtük a cók-mókot és nekiindultunk. Hogy mi volt a terv? Ez igazán egyszerű: bemegyünk, kinyírunk mindenkit és kihozzuk a húgomat. Hogyne, majd akár rögtön oda is adják nekünk és biztosítanak róla minket, hogy egy haja szála sem görbült.
 Valami nem stimmelt. Már legalább 10 perce leállítottam a kocsi mototját, és még mindig sehol senki. Mire gyanúmat felvetettem volna a többieknek, addigra beelőztek minket: Nina fejéhez szépen odapasszintottak egy hosszúcsövest, Mihaelhez is, majd az előbbit a földre küldve nekem - megint - beverték az orrcsontomat. Lassan akár le is operáltathatnám magamról, biztos vagyok benne, hogy eme kiálló végtagom eddig mindig csak hátráltatott a dolgaimban. Megtántorodtam és gyorsan kaptam a másik állat üdvözlését is jobb oldalról a szemem alá. Bőröm felhasadt, arcom pillanatok alatt a normális színből vérvörösre váltott - ezt is lassan átcserélhetném, tekintve, hogy többet lepi vér a testem, mint az eredeti színe. Felálltam, military kést rántottam elő és Mihaelnek indultam besegíteni. Másik izomagyat lefoglalta a vélánk egész jól ráadásul, szóval elég volt eme egy gerinctelen csirkefogóra koncentrálnunk. Kaptunk mindketten rendesen pofonokat, mi meg igyekeztük minél mélyebbre mártani a késünket a másik húsába. Egyszerre valamelyikünk elég mélyre mehetett, mert hangos, egészen állatias üvöltést hallatott, 4-5 másodperccel később a magasabbik barom fegyvere dörrent és szinte azon nyomban a kopár, száraz földet csókoltam meg, ám ezzel lehetőséget adva, hogy felvegyem a korábban eldobatott Remingtonom. Kapva ezen ritka lehetőségen igencsak bele kellett adnom mindent, hogy nyögés nélkül célozzam be a másik nyaki zónáját és süssem is el. Eztán a köpcös, alacsonyabb alak, akivel most Mihael közelharcolt egyedül, nagyon hamar szintúgy a földre ájult/halt. Most hagyta el a torkom egy mélyről hangzó, torz, őszinte üvöltés, magam mellé hajítottam a fegyverem és valahogy ülő helyzetbe tornáztam magam - mindeközben konstatálva, hogy a lányt elcipelte a dickface ürge befelé. Csúcs.
- Csinálj valamit ember, szedd ki, szedd már ki!
 Vinnyogtam a franciának és próbáltam összeszedni magam, hogy ne most veszítsem el az eszméletem. Artériát talált a golyó de csontot nem tört - legalábbis nem érzem. Ha nem szedi ki, akkor van még 5 percig magamnál vagyok, ha kiszedi valahogy, akkor van még fél órám, hogy a vérveszteség miatt összeessek.
- Állat. Tudsz vezetni, ugye? Helyes. Akkor most szépen bevágod a hátsódat abba a kocsiba és belehajtasz minimum 60-nal az épület oldalába. Régi, a téglák már öregek, meg se fog kottyanni. Mozgás!
 Adtam tudomására a B tervem, amely lehet előbb is eszembe juthatott volna. Remélhetőleg miután kihalászta a golyót a lábamból elment az autóért én meg nagyon reménykedtem, hogy találjak valami zsineget, amivel elállíthatom a vérzést. Könnyebb lenne pálcával, de kívül esünk a tartományon; nem használhatjuk eme előnyünket. Természetesen semmit nem találtam magamnál, úgyhogy muszáj volt rögtönözni, amely az övem levételéből és a combomra kötéséből állt. Nagyon reméltem, hogy Mihael legalább beletalál a falba és nem üt el engem is, de mihelyst ezt kivitelezte megindultam én is az így keletkezett lyuk felé a fegyverekkel, amiket közben a földről összekapartam. A csomagtartó az ütközés miatt kinyílt, de jobb is. Másorpercek alatt a gyógyszeres dobozból kikaptam 3 Buprent, magamba tömtem őket és az egyetlen vasajtó felé indultam. Hát, ha sehogysem járunk sikerrel, akkor is egy óra múlva ki leszek ütve. Rendben, ópioid painkiller, de megspékelve a vérzésem erejével ezek egy óra múlva padlóra küldenek.
- Két emelettel feljebb vannak. És mondjuk úgy vannak még 10-en az épületben.. Te menj Nináért, én hozom a húgom.. Ha előbb értek ki innen repítsd a pokolba ezt a kóceárjt. Rendben?
 Pillantottam a mellettem sokkal edzettebbnek festő Mihaelre mialatt a lépcsőn tornáztam magam felfelé egész gyorsan haladva, kettesével szedve a fokokat. Áldom az eszem, amiért végül csak bedobtam azt a pár tablettát a tasakba.

Nina.


 Ennyi volt. El sem bírom hinni. Milyen törékeny az emberi lét, nemdebár? Az emberek azt hiszik, hogy a boldogság egy finom és forró kávéból áll, egy éppen kisült cipó végének a letöréséből vagy egy olyan személyben rejlik, akit annyira szeretünk. És mit hisznek az emberek, hogy mi a szomorúság? Hogy milyen is az.. nyomorúnak lenni. Hát tessék, elmondom. A húgom temetésén állok. A legkisebbik húgom is miattam halt meg, akárcsak Ginger és később Cassie is. Nem tudtam rájuk vigyázni, mert túlságosan is lefoglalt az, hogy mentsem azt a riherongy életemet és bőrömet .. de miért is? Mi értelme van élni azok után, hogy az élet térdre kényszerített, meggyötört, elvette mindenemet majd ott hagyott a sárban gyötrődni és szenvedni.. Ginger. Őt nem tudtam megmenteni, ő saját maga döntött úgy, hogy a vesztébe rohan és erről még csak nem is tudtam egy árva szót sem. Nem voltam ott, amikor vízbe fulladt, nem voltam ott, amikor valaki kiemelte onnan - ahogy akkor sem voltam ott, mikor valami kis szertartáson elhamvasztották és az isten tudja hova szórták el a hamvait. Cassie.. mind a mai napig nem tudom, hogy merre van, hogy hol kellett elesnie, hol kiáltotta utoljára a nevemet segítségképp - minden reményét abba vetve, hogy majd a csodával határos módon megjelenek egy hatalmas karddal és lekaszabolom azokat, akik bántalmazták, erőszakkal megkínozták és .. még mit csináltak vele. És most Ginny. Egy kórházban kellett meghalnia, ahol még csak ott sem voltam - holott nagyon is jól tudtam, hogy melyik az a kórház, hányas terem és hasonlók. Négy idegen, emberi kéz által épített fal között kellett meghalnia pedig milyen régóta mondogatta, hogy ő valami olyan helyen szeretne nyugovóra térni végleg, amely a természet által határolt.. A családom egyetlen tagját már csak Földesy Kristóf képezi, akivel bár eleinte volt jó sok balhénk volt, nagyon kötődünk egymáshoz. Itt áll a jobb oldalamon és biztos vagyok benne, hogy tudja, sőt, érzi, hogy min megyek keresztül. Aztán itt van Grace is. Mikor legutóbb láttam, akkor magam sem voltam megbizonyosodva afelől, hogy életben fog-e maradni a következő évben, hisz annyira csont és bőr volt, de mostanra mintha megint jól nézne ki. Azóta tartjuk a kapcsolatot, hogy elment egy művészeti iskolába és soha nem hittem volna, hogy eljön a temetésre. Leonardot is akartam hívni, de végül mégsem tettem, hisz neki is épp elég gondja van anélkül, hogy egy ilyen eseményen megjelenjen. Mihaelt invitáltam, hisz neki köze van ehhez az egészhez .. és mint jó barát, ő is támogatva a jelenlétével eljött ide. Akárcsak Nina, akire az élet bármely napján és pontján támaszkodhattam. Soha nem fogom tudni meghálálni neki a támogatását ahogy azt sem, hogy mennyire szeretem.
Egyedül lenni. Félelmetes érzés, habár az igazi jelenlétét csak akkor tudhatod meg, amikor pontosan átéled. A szavak szétfolynak azelőtt, hogy a füledbe jutnának, a szemed mereven bámul egy pontot és képtelen vagy felfogni a helyzetet. Valójában senki sincs ezen a világon, aki kétség, vagy akár szennyfolt nélkül is élhetne. Azok, akik örökké megpróbálnak isteni alakban élni és a teremtőt játszani; azok, akik megnövelik a jóindulatúság és bizalom határait; azok, akiket a gonosz szennyez be... Mindenki azt kívánja, hogy megmentsék.
 Milyen szomorú is az emberek élete. Tele van tragédiákkal, rosszindulatúsággal, fájdalommal és gyűlölködéssel. Ginny is azért halt meg, mert valaki engem akart megfosztani az élet jogától és mégis.. mindenki más szenvedett emiatt. Hosszú halált halt... tele fájdalommal. És nem voltam ott. Gyűlölöm magam emiatt. És annyi minden más miatt is, amik miattam történtek. Nem érdemlem meg ezt a tengernyi áldozatot, ami hozatott csak azért, hogy az én nyomorult életem megmaradjon... De .. búcsút kell vennem tőle. Én okoztam a sérüléseit, a szenvedésének az oka is csak én vagyok, miattam halt meg és élt olyan meggyötört életet. Jobbra volt érdemes. Mindig az ártatlanok bűnhődnek és őket büntetik a mi hibáinkért. Igen, már belátom. Nem kellene élnem. Miért is nem hagytam magam megöletni azelőtt, hogy abba az iskolába értem? Miért kellett nekem megmenekülnöm és a testvéreim fejére hozni a bajt és az ördögöt? .. Mindent megtennék, hogy visszaforgassam az idő kerekét és megváltoztassam a jövőjüket. Hogy akkor én meghaljak és ők engem elfeledve tovább éljék az életüket.. eséllyel a boldogságra. Tönkretettem a saját családomat a szánalmas kis életem miatt. Hogy lehetek ennyire önző..
 Megtört bennem valami. Végleg. Nyilván Nina is észrevette, hogy most olyan valamivel állok szemben.. olyan démont kell legyőznöm, aminek a harcában senki sem segíthet. De akkor sem tudom visszahozni Ginnyt.
 Hirtelen éreztem meg, hogy a gyomrom felkavarodott és arcomat úgy öntötte el valami idegen forróság, hogy időm sem volt felkészülni. Kiváltam a tömegből, illetve kiszakítottam magam a koporsó körül álló igencsak csapott létszámú emberek gyűrűjéből egy 30 méterre arrébb lévő fáig, hogy összegörnyedve öklendezzek, ám semmi sem jött ki. Pusztán sírni kezdtem. A tölgyfa törzsének dőlve Ginny alakja elevenedett meg előttem, ahogy nyújtja felém a kezeit egy furcsa, ám boldog mosollyal az arcán, vérben úszva. Ekkor láthatott utoljára. Gyomrom még mindig bukfenceket vetett, de a hányinger már elmúlt. És csak sírtam. Forró cseppek peregtek végig az arcomon eláztatva ezzel a bőrömet. Egy cigaretta került elő a fekete öltönyöm zsebéből és most muszáj volt elszívnom egyet, mert ha nem nyugszom le legalább egy kicsit, akkor oda az emberek közé fogok rókázni. Itt van Ráhel meg a lányunk is, Runa, Mihael, Kristóf, Grace, Nina.. És mindenemet odaadnám, hogy ha visszamehetnék az időbe és én halhatnék meg Ginny helyett. Istenem..Bárcsak én haltam volna meg helyette!..

Lorelai
"Elfelejtettem.mindent.és.mindenkit"
Riviera



appearance

Mihael

Mihael

E. T. K.