Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Fenyves. Fenyves. Rohadt Fenyves. Olyan szinten kalapál a szíve, hogy félő, fel fogja mondani a szolgálatot. Balaton. Fenyves. Nem, ezt ő nem. Nagy levegőt vesz. Kettőt. És elég.
Szerinte is nagyszerű ötlet egy olyasmi alkalom, ahol ők ülnek csak le, mindenki és átbeszélik az egész éves munkát, no meg közben együtt vannak és mulatnak, ki és hogyan. Benne volt, bólogatott, támogatta, nem mintha eleve nem ő dobta volna be ugyebár, de ilyen apró részletekre senki sem figyel, ő maga sem. Tökre lelkes volt és az is, legyen, anno tartottak ilyeneket, még ha csak valami apróság miatt is dolgoztak össze, szerinte, bármilyen munka után jó az ilyesféle lelazítás. Bár ő szerény és arra gondolt, beülnek a pizzázóba, vagy más helyre, terembe, de aztán tovább mentek, hogy legyen szabad tér. Majdnem bedobta, hogy ott van náluk az udvar, de Denis-nek pont az hiányozna, hogy ő ilyen kis sereget szervezzen mókával a ház mögé, szóval, innentől hagyta rájuk. És aztán elszabadult, végül pedig már odáig jutottak, hogy Balaton part. És ekkor dobbant meg benne minden is. Neki az a terep necces, mindig arra emlékezteti, meddig jutott majdnem egyszer és persze, azokra, akiket el kellett hagynia. De mit tett ahelyett, hogy a Hortobágyra kérte volna magukat? Hallgatott és bólogatott. Semmit sem ellenzett, mosolygott, mert rájött, ez nem róla szól csak, nem csak ő van benne és nem csak miatta kell történjen bármi is. Mosolygott, bólintott és elfogadta. Lesz ami lesz. Nem haza viszi őt bárki, azt sem tudják, hogy onnan jött, semmit sem tudnak. Senki sem, még Mihail sem, idáig nem jutottak a szavakkal, hogy leássanak a múlt legaljára. Nem is kell, ez maradjon az ő titka.
Indulás előtt nézett csak rá a térképen, légvonalban mennyi, és igazából ez hozta le az életről. Közelebb, mint valaha hitte és olyan szinten fogta el a honvágy, megint, hogy belefájdult mindene, a vonaton ülve – amiért viszont hálás volt, mert ha hoppanálni kell, ő hányással kezdi a bulit és az ciki – késztetést érzett, nagyon nagyot, hogy fent marad, és... Elég volt. Ki kell kapcsolnia.
- És nem is késtünk sokat, mi lett a MÁV-al, mióta nem láttam? Ez túl új. Minimum egy fél óra, eeeeh. A régi dolgokból semmi sem maradt... - oldja magában a feszültséget, miután leszállnak és elindulnak a szállás felé. Nem megy haza, elmegy kempingezni a többiekkel és nem lesz semmi. Ezzel erősíti lelkét, ami most mégis kicsit sír. Ő meg rágyújt, a sor végén halad, mint a sereghajtó, vállán a málha, tekintete issza befele az ismerős ismeretlen környéket. Be kell vallania, hogy jó látni ilyet is, és főleg, hogy amikor távolabb néz, a Balaton ringatózó tömege is ott van. Kicsit jó. Jobb. Sóhajt egyet, megáll ő is és hallgatja a szószoló szavait. Csendben ácsorogva fújja félre a füstöt, hát az ő csavargásával nem sok gond lesz, nem tervez nagyon eltévedni, de hazudna, ha nem akarná körbejárni kicsit a helyet. Majd megejti, most egyelőre itt. Vagy fogalma sincs, még túl tele van a feje, bár már nyugodtabb, sokkal.
- Hoo – emeli fel a fejét mégis, amint beosztja a szobákat, ki merre, és hát ő kimarad, de ehhez nem kell sok ész, hogy rájöjjön, miért. Még úgy se, hogy kicsit még mindig máshol van. - Tehát akkor én meg... értem – köhint egy aprót, aztán visszacsusszan a hallgatásba. Neki leesik, a többieknek is le fog, nem, még véletlen sincs zavarban és rágcsálja meg a szűrőt kicsit. Véletlen sem. Elengedi, nem billen ki a figyelemből, amellyel követi a többieket és a csikket elnyomva a földön, egyelőre, kuka hiányában a kezében tartja. Hát akkor neki legalább a kulccsal nem lesz gondja, vagyis úgy néz ki, azt kezeli Mihail. Még mindig fura, hogy így döntött és talán annyira nem is, de attól még kicsit mindig pörög rajta. Kicsit. Legalább a kérdés másfelé viszi, még ha nevet is egyet. Romantikus este. Persze.
- Benne vagyok, vállalom a kaja részét, mert szenes húst és nyerset gondolom senki nem akar enni – ha már valamihez ért, az dobja be nem? Ahogy megáll rajta a másik tekintete, úgy érzi megint a zavart, amely felbukkan benne és mégis, ajkai mosolyra húzódnak, ahogy elkapja és tartja a pillantást, majd elkapva onnan a sajátját, nyelvét rágva pillant a föld felé. Szusszan egyet.
- Na de előbb pakoljunk le, meg hasonlók – pillant a faház felé, majd vissza, de egyelőre nem moccan. Fogalma sincs, kell-e még valami.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

A szobabeosztásra őszintén, nemigen figyel, hogy ki mit és merre oszt el, mert elméje még mindig eléggé azon jár, milyen talajon is ácsorog jelenleg. El is zúgna mellette a dolog igazándiból, mert lehet nem alszik egy szemet sem ebben a pár napban, csak pörgeti a fejében azt, hogy legfőképp a seggén maradjon és ne üljön fel a vonatra, hogy kicsit tovább menve legalább igazán a környéken lehetne. Szóval elosztják ki és merre, ő meg ezzel némán egyet is ért, bár azért megjegyzi azt a fél mondatot, neki ennyi elég volt a megbeszélés ezen része, fejét elfordítva néz vissza az állomás felé, mintha vágyódna, pedig nem, inkább írjuk ezt terepszemlének, míg a többiek is elintézik a dolgokat,  ezt a részt most ingatag hangulata miatt el is lapozná, de csak felszalad a szemöldöke arra, amit Márk mond. Benne továbbra sincs harag felé, sőt, nem is akar újabbat se semmit sem. Hosszan szusszant egyet, mielőtt kiszaladna bármi, Karola meg menti a helyzetet. Komolyan. Rá is mosolyog a lányra.
- Persze, hogy nem úgy. A favágás mugli dolog, akkor azt vihetem? - elvégre nem akar senki kiskorúak kezébe kisbaltát adni. Nem is biztos, hogy kell, a legtöbb helyen be van készítve egy csinos rakás, de majd körbenéz. Ha meg nem, vannak itt annyian, majd megoldanak valami tüzet, nem? Közben Mihail is mozdul és pár szóval kapja el Márkot, meg a modorát, bár fogalma sincs, mire céloz a pizzériával, de ő meg szusszan egyet, mert ha megint elkezdik, akkor mérges lesz.
- Hagyd el, felőlem moroghat rám – von vállat, mert a feltételezés egy dolog, a tettek meg mások. Ez ilyen. - Mondjuk, ha már bolt és grillezni akarunk, akkor faszén. Azon is lehet zöldség, mert az fontos, csak én rossz gyerek vagyok és a köretet később eszem meg – az már más dolog, hogy neki a hús a fontosabb, még ha mindig is az volt, vagy mert most a kórság azt kívánja. Mindegy az. Az meg hogy mit hisz, inkább nem szól rá semmit. Morogja ki magát, ő se úgy értette, de nincs itt teljesen fejben. Lehet a bolt dolog jó lenne, egy jó nagy séta, lehet mégsem.
- Gitár is? Király – akkor az már a hangulatos lesz, főleg pillecukorral. Mondjuk azt sosem tolta, szalonnázni annál inkább, de oda sem neki. A populáris ízlés is egyéni dolog, nem kell szabadkoznia, amit tud, az elég. Megint elcsendesedik végül, mintha amúgy ez muszáj lenne és inkább megszokásból kezdi el a körmét rágni, amelyet hosszúnak ítél meg és most ezen változtatni kell. Majd ha neki kell dolog, elugrik érte, egyelőre fel van tankolva azzal, amivel bűnözik. Akaratlan neveti el magát mégis arra, hogy miket feltételez, egy bevásárlásnyi idő alatt.
- Minek vér, ott a tó – von vállat, mint valami nagy humor herold, és már veszi is el a táskát, hogy akkor eligazítás vége, most jön a csendes pihenő, vagyis csak egy szusszanás. Még ki kell majd pakolni. Tény, legalább le van foglalva az agya, ahogy ténykedik majd, akár a húst békén hagyva, mert akkor megint azt hiszik, hogy értetlen. Nem is erre szusszan végül, ahogy elérik a faházat és benyit, majd beballag ő is és körbenéz. Még mindig tele a feje. Arcot is dörzsöl, miközben a másik ledől, ő meg átlesi a helyet gyorsan, a táskát a szék mellé ejtve. Putribbra emlékezett, de lehet csak gyerekkorában volt divat putris helyen elszállásolni őket, nem mintha a retró emeletes vaságyas megoldás akkor rossz lett volna.
- Ejha. Azért jobb, mint amit elképzeltem. Ez faházhoz képest luxus – jár egyet körbe, majd végül állapodik meg a tekintete az ágynál és annak szélére huppan, míg Mihail eldőlve szusszan egyet. Kell is, most aztán lesz zsibvásár. - Hát mivel alapvetően középen és mindenhol szoktam aludni, át kéne gondolnom, hogy a tök mindegy, vagy amelyik épp sikerül válasz közül melyik illik rám – még állát is megdörzsöli, mint a nagy gondolatok közepette, aztán egy apró vigyorral vállat von. - Jó ez a mi... bal. Mondjuk eleve emeletes ágyra számítottam, vagy ha nem, akkor nem arra, hogy veled. Megleptél – nem játszik harag benne, csak tényleg az, hogy nem számolt vele és nem úgy, hogy nyíltan mindenki előtt jelenti ki. - De annyira őket nem sokkolta a tény, hogy csak Karola alszik egyedül – tény ami tény, kicsit talán játszik szavaiban egyfajta zavar is, de valljuk be, együtt aludni valakivel, nem az ő műfaja. Mindegy, tenyerét simítja az ágyra és süppeszti be, ezzel a részével nem lesznek gondjai.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Nagyon büdös, nagyon büdös, nagyon büdös.
Finnyáskodik magában, mert kentek rá valami kenőcsöt, így is ég a bőre, de most még szagos is. Orra ráncolódik, ahogy eltartja magától, de, azt mondták, holnapra már csak a bőrpír marad és némi viszketés. Hála a magasságosnak, de attól még aggodalma nem múlt el.
Van az úgy, hogy nem tervez az ember semmit, csak cselekszik. Ő is így akart tenni és a laborba igyekezett, szokása oda keveredni, ha már bejár az órákra, néha gyakorlatba is ülteti, senki ne gondolkodjon nagyságokban, mersze nincs. Egyelőre. Leginkább zsibogó tagjainak enyhítésére szolgálna bármi is, ami kijött volna az üstjéből, de mire a kilincsért nyúlt volna, a baj szó szerint robbant az életébe. Ebbe rontott bele, holott először csak el akart, mégis, ajtót nyitott és...
Valahogy összefolyik minden, még kicsit neki is. Lehet a kipárolgás szédítette meg, vagy a látvány, vagy úgy bármi más. Egy valaki volt bent, aki telibe kapta az egészet, rá pedig akkor ragadt, amikor berontott, csak ellenőrizni a protokollt tartva, hogy pulzus, mi az anyám történt itt, légzés, mik a sérülések, és a többi. Jutott belőle a ruhájára, amelyet lecseréltek, most az a tipikus fehér ing és nadrág van rajta, mert az volt a biztos, ha megy a kukába, ha jól nézte, amúgy is itt-ott átmarta a dolog. Idegennek érzi magán, a kenőcsöt is, a szervezetébe töklével juttatott kellemes nyugtatót, mert bizony sokkot kapott, amikor elrohant valami segítségért obégatni. Utólag látva, kellett is. Nagyobb volt a baj, mint aminek kinézett, a fejében pedig hatalmas. Fogalma sincs, mi történt, annyit mondtak neki, hogy valami balul sült el, a bájitalok néha robbannak, neki meg görcsben a gyomra, mert milyen az már, hogy ezek robbannak? Nem gáz, nem tűz, hanem ott rotyog és a forró valami képen talál. Egy időre kicsit lehet lelőtte a kísérletezős kedvét, ebben már biztos...
A kávé, amelyet magába adagolt, már bőven felébresztette a félkómából. Szerencsére semmi gond, neki leginkább az ijedtség volt a baja, azért ránéztek az ő dolgaira is. A hegeit láttán rögtön tudták, mivel is van még mellette dolguk, ő meg akkor csendesen érdeklődött még pár dologról. Jó javast fogott ki, kedvesen nyugtatta meg, hogy nem kell még gödröt sem ásnia, kevesebb bagó és több zöldség, csak a szokásos. Azt mondjuk egyelőre elképzelni sem tudja, hogy mit mondjon, hova is tűnt, mert dolga lett volna még, csak hát... Ja. Nem akar feleslegesen pánikot, mindenképp elmondja majd neki is persze, aztán lesz ami lesz. Valószínűleg később indul majd vissza, nem tudja, itt akarják-e fogni a semmiért. Meglepné. Ahogy az is, amit végül cselekszik. Megtudta, hol pihen jelenleg az, akire rátalált és bár pihen és ne zavarja, ő meg nem nyugszik, mert nem hallott jókat, vagy csak ő reagálja túl. Menet közben, hirtelen felindulásból áll meg egy kisebb, éppen virágzó cserép mellett és nemes egyszerűséggel emeli fel. A növény átlagos, nem tiltakozik, cserébe szép és mi nem jobb annál, mintsem arra kelni, hogy valaki ilyet rakott az ágya mellé? Vagyis a filmekben ez tökre így van, ezért kreténkedik, ahogy elér az ajtóig és óvatosan nyit be.
Nem kellemes látvány, bár itt nincsenek pittyegő gépek, ő meg fehérben van, ami irritálja, de más ruhát nem találtak neki. Lehetne játszani orvososat, de ahhoz nem gyógyszerezték be kellően. Az ágy mellé lépked, leteszi a cserepet és sóhajt.
- Jaj te – jegyzi meg csendben, nem tudja ébren van-e vagy sem, felkelteni nem akarja. Leül végül kicsit, tisztább kezével dörzsöli át az arcát. Hát erre sem számított.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Fogalma sincs, mit kellene ezzel a helyzettel kezdenie, azon kívül, hogy szépen feldolgozva lép tovább. Azért mégsem olyan egyszerű az, valahol benne van az emberben a sokk, még kicsit később is, miután minden más távozik. Lehet, hogy neki is egy nagy alvás hiányzik már csak, mély, talán álomtalan, aztán utána minden mehet tovább, ahogy eddig. Nem fog, még ha ez nem lesz akkora trauma, mint a januári, vagy az évekkel ezelőtti események. Mindegy. Kezét leereszti, miután borostás arcát kellően átdörzsölte, ölébe ejti azt, a másik had lógjon, elvégre, még mindig érezni rajta a szagos kenőcsöt, vagy már az orrába itta bele magát és sosem szabadul. A tipikus orvosi szobák illata vegyül mellé, mintha most más nem is létezne. Furcsa egyveleg, az egész, amit érez és amely miatt lehunyja picit ő is a szemeit, hátha itt ülve is el tud aludni, legalább egy órácskára, mielőtt valaki megtalálva felrázza, hogy akkor mehet isten hírével. Vagy fogalma sincs már, mit akarnak, lehet, hogy el is felejtették, hogy itt van és majd kering, mint valami kísértet, bár ezt elveti, akkor majd megoldja magának, addig kutat valakit, ameddig okossá nem teszi és segíti vissza az iskolába, vagy haza. Oda vágyik most, be a takaró alá, de előbb egy nagy zuhany, olyan, ami végül már eláztatja odabent is és lemos mindent, ami ma kicsit csorbult, legfőképp az idegeit. Talán tényleg elaludt, vagy csak elindult afelé és az a furcsa, köztes állapot kerítette hatalmába, hogy még a feje is kissé előrebukott vagy ő maga kezdett el zuhanni, sosem lehet ilyenkor tudni. Lába rándul egy aprót, mintha görcs vagy más kínozná, a zuhanó álom vége, amikor kirángatja magát belőle. Fejét felkapva ébred meg, vagy csak tér vissza a valóságba, mert hangokat hall. Lehet, hogy bejött valaki, szemét megdörgölve viszont hamar leesik neki, hogy csak ők vannak itt és ő is ébren. Pislogva mered rá kicsit, hogy aztán második kérdésére ő is a cserép felé nézzen és halkan elnevesse magát. Oké, tényleg felébredt.
- Szép öhm... mondjuk azt, hogy reggelt – kezdi, mert az „üdv az élők sorában ismét” túl morbid és nem is releváns, szóval elhessegeti, mielőtt ki is mászik ajkain és szavak lesznek belőle. Kicsit ficereg a széken, feljebb tornázza magát, hiszen észre sem vette, hogy mennyire szétcsúszott, elfolyt, kicsit tényleg kidőlhetett. Nem csoda, bár nem érzi, hogy fáradt, az események sorozata és ténye szellemileg merítette ki jobban, mint várta.
- Igen, az én művem. Azt hittem, kicsit komfortosabb így, de ja... a tényen nem változtat, hogy milyen ez a szoba – húzza el kicsit a száját. Virág ide vagy oda, mikor annak idején áthozták ide, egy dzsungelnyi cserép sem javított volna a helyzeten. De mindenki más, visszapillant rá, még kicsit kába, kicsit lassú, de türelem kell és ő az. Aprót sóhajt, amint felismeri, hol nincsenek. Igen. Az ott kevés volt, röpke pillanat csupán, hogy ott voltak és már mentek is tovább, muszáj volt.
- Nem, nem az iskolában vagyunk – nem akarja sokkolni, óvatosan intézi hozzá a szavakat, mert nem tudja, mennyire emlékszik. Idő kell. - A Fővárosi Ispotályban, pontosabban. Biztosan jönni fog majd valaki, aki okosabb mint én, csak beültem ide, hogy lássam, hogy vagy. Hagylak pihenni, arra most szükség lesz – mosolyodik el, nem fogja faggatni, sem vallatni, azt majd... biztosan mások, akiknek kell. - Szükséged van valamire? Inni, vagy szólni valakinek? - teszi fel az egyszerű kérdéseket, amiben tényleg tud segíteni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Türelmes. Őszintén, valahol magát látja benne, sok évvel ez előttről, amikor hasonlóképp csodálkozott rá a világra és arra, mi veszi körül, miután talán napokig aludt. Küzdött közben lázzal, minden bajjal, valós, szilárd emlékei jóval későbbről vannak, de az érzés ismerős. Ő is morgott, motyogott, nem akart senkit, egyszer elcsapta annak a kezét is, aki csak át akarta kötözni, mert olyanokat akart látni, akiket ismer. De hát, ők nem jöhettek sem akkor, sem később, sem soha. Jó, a lány se ismeri talán meg, vagy egyáltalán, nem olyan nagy figura, de mégsem fehér ruhás akárki, aki épp csóválja a fejét. Az első, értelmes mondatra mégis mosolyognia kell, felőle lehet pokróc is, bánja ő, most indokolt. Kicsit utálni a világot, miközben minden fájt, minden kellemetlen, olyankor kell is. Divat? Életérzés? Valami olyasmi.
- Csak a macskákra, emberre ártalmatlan dísznövény – mondana latin nevet is, vélhetőleg attól olyan messzire zavarná most, ahova a madár se jár, nem mazoista, hogy azért jöjjön ide, hogy jól le is csesszék, nem kezd el most okoska lenni. Nem. Szépen hagyja, had nézzen körbe, elmondta hol van, merre van. Ezt fel kell dolgozni, fogni, és csak azután jöhet bármi.
- Igen, valami olyasmi – bólogat a káromkodásra, melyet majdnem megejtett, mikor lekezelték, de saját állapota jóval fényesebb és semmi ahhoz képest, amely a másiknak lehet. Elképzelni sem tudja, ahogy azt sem, hogy mi a francot tett az üstbe, amely így elbánt vele, meg ki tudja mi lett volna, ha ott áll más is. Ő meg csak arra járt és most nyakig benne van. – Sosem volt gyomormosás-szerű hányás? Mázlista vagy – próbál viccelődni, mert tudja milyen a durva másnap, alapvetően alacsonyabb az alkohol-tűrőképessége, így aztán megért ezt-azt. Ahogy mozdul, úgy dől előrébb, mint aki el akarja kapni, hogy ki ne essen, de inkább készenlét. Alapvető reakció ez, felülni, lábat mozgatni, felállni, bármit, ami nem a fekvés.
- Máris, máris – áll fel és lép oda. Óvatosan húzza fel, fél kézzel tartva gyors nyúl be mögé és tócolja fel úgy a párnát, hogy ha kicsit hátradől, az lesz a támasztéka. – Így oké? – engedi el, vissza, neki a párnának, hogy aztán vissza is huppanjon a székére. Lassan csinált mindent, viszont képzeli, így is mekkorát fordul a világ. Túl ismerős, még ha neki más marta a bőrét és ettől nem fog valami mássá alakulni havonta.
- Mi? – pislog párat, majd arcizmai elernyednek és nevetni kezd. Hogyne! – Dehogy, dehogy. Hát csak, a lelkiismeretem akart látni téged – vakarja meg a tarkóját, majd vállat is von. Nem olyan nagy dolog ez. – Közben nem, csak pont akkor akartam bemenni, amikor… megtörtént. Úgymond megtaláltalak, berohantam, majd ki obégatni segítségért – nem „lövi le a poént” egyelőre, mert talán sokkot okozna, ennyit minden orvosos szutyokból megtanult már, ahogy azt is, hogy bízza a profikra. Azt tette és lám, nem lett rosszabb.
- Mire emlékszel, amúgy? – puhatolózik, bár tuti egyhamar ki fogják zavarni, ha észreveszik, hogy erre jár. – Tudok hozni kávét, én is ittam. Nem hiszem, hogy az ártana, a kávé… az kávé. Kell. Hogyan iszod? – nem pattan fel, türelmesen kivár, hátha még valami kell hozzá, majd aztán cselekszik bármit is. Egyelőre figyeli, hogy tényleg jól van-e bármihez.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Lágyan ringatózó csónak, a világ csendes és mégis, ezer tűt szúrnak a bőrébe. Kiabál, hogy mentsék a másikat, kiabálna, az alakoknak, majd elalszik. Ring tovább, kellemetlen ránduló gyomra tengeribeteg, a mély lélegzet pedig szinte éget. Körülötte száz csónak, melyből fák nőnek ki, sehol egy utas, a talaj pedig a vérvörös fűtenger, amely hullámzik. Beteg lesz tőle, mégis puhán lépked, hogy aztán üvegszilánkok álljanak talpába, őt pedig elsodorja a sötét felleg, melybe belegabalyodik és csak pörögnek és pörögnek. Hosszú, éles ujjak formálódnak a masszából, amely belé-beléáll, ő pedig darabokat szaggat ki a sötétből, mintha csak egy párna tollbele lenne, elreppennek, mint a pihék. Aztán az iskola falai közé gördülnek, mocskosan, kellemetlen, a sötét folyosón csak egy szempár villan, állkapocs csattan. És csak üvölt és üvölt.
Összerezzen, ahogy az, aki álmában zuhan és akaratlan rúg egyet. Szaporán kapkodó levegővétele, izzad homlokára tincsei tapadnak, mintha eső esett volna, csak rá és úgy kellene itt feküdnie. Nem tudja milyen napszak van, mert foltokban rémlik fel benne, hogy ahogy eljött a hajnal – mert az biztos – még zöldet látott, aztán foltokban fehéret. Hangok foszlánya, mint valami keresőcsapat, ujjak érintése, amelyektől bőre szinte felvisított. Többször ájult el, mintsem ahogy az illene, de nem hiszi, hogy ezt bárki felróná neki. Amúgy se tudja, csak sejti és kilogikázza, mi történt.
Feje sajog, mert amint lehunyta a szemét, megint változott az idő. Mozogni akart és mozgott is, ekkor az árnyék hajol fölé, tűzte bele ujjait mellkasa sebhelyébe és tette ismét vissza a kavargó fellegbe. Most, homályosan kissé, de a valóság lassan egy képpé áll. Ajkai cserepesek kissé, szomjas. Rettentő szomjas és émelyeg. Kiütötték, ahogy ismeri magát és talán nem álmodta, hogy menni akart, hogy hova, jó kérdés. Csak réveteg álomképek és zajok vannak meg, egy valami azonban biztos; ébren volt és látta. Látta a szörnyeteget és nekirontott. Látja a szőke tincseket maga előtt és ismét a késztetés, menni kell. Ahogy azonban mozdulna, minden porcikája üveg és fájó. Nyög egyet, még felülni sincs ereje, nemhogy a vízért. Kiabálni? Nem tud, abban sem biztos, hogy ébren van és mozog. Talán van itt bent valaki, vagy csak az árnyék? Pár percre lehunyja a szemeit ismét, és az idő telik. Ahogy hall, ahogy érzi azt az illatot, amit akkor, először, ismét nyög, fájdalmasat. Megint. A színek, még ha nincs is sok, élesek, füle cseng. Kezét emeli, mintha ólomsúlyu lenne és kinyúl az álom felé. Talán túltolták azt az üvegcsét, viszont egyre jobban éber és tisztul a feje. Mégis ködös.
Lassan nyúl saját arca felé, és tapogat bőrére. Valóságosnak tűnik.
- Baj van. Támad… - kótyagos hangja mintha még az erdőben lenne és utolsó tiszta szavait böfögné fel. Szemei ekkor nyílnak tágra és már mozdul is, kétségbeesetten ülne fel, mintha mellkasát nyomná lefelé a semmi, az üresség. Mintha küzdene, de ebben egy szellő ereje fér el csak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Mintha eddig egy teljesen süket és fénytelen kamrában ücsörgött volna, aminek hirtelen dől le a fala és beront rajta minden. A hangok, fények és minden, mi csak elérhet egy érzéket az emberben. Éles, mintha sikítanának ezren, de csak füle cseng, észre sem veszi, hogy a tényleges valóság tompa és még messze van. A fény, amelyet a vallásosak már Mennyországként emlegetnének, csupán a világítás és a fehér falakról, takaróról és mindenről visszaverődő sugara, amelyek eddig sötétben pihenő íriszeibe tódulva majdhogynem el is vakítják. Lassú és mégis gyors folyamat, mert lehet egy óra telik el aközött, hogy felfogja, most nem álmodik és közben azt is, hogy mi történik körülötte. A feje zúg, és nehéz, mintha kupájában gyűlt volna össze minden és húzná lefelé, bele a semmibe, ami jelenleg a puhára tömött párna. Föld helyett ágyon pihen, puha, de erős szagú ágyneműben, amely most talán azért az, mert eddig meg volt róla győződve, hogy a föld, a pázsit és az ezek között haloványan megbúvó fémes illat lengi körbe. Minden érzéke becsapta.
Aztán lassú felismerés, hogy mit itattak vele, hogyan csavarták bele a gézbe, mit locsoltak a sebekre. Mert van. Nem karcolás, nem egy lila folt, amely minden alkalmat jellemzett, elenyészők helyett most minden mélyebb és haragosabb. Hátát érezni feszülni, nem is esik neki jól, hogy rajta fekszik, vélhetően a fűtenger közben fordul át és vált mozdulatlanná, mintha ez az apró mozdulat kivette volna minden erejét.
De most újra akad – csak nem tudja mire, és mennyi. Még félig benne van a réveteg képeiben, egy pillanatra látja a zöld villanást, majd hallja a hangokat, mordulást, ágreccsenést. Fejét csóválja meg, rázza, hogy kiűzze, de csak jobban sajog, csak jobban úgy érzi, hogy mint Dali órája, úgy fog lefolyni mindjárt az ágyról a padlóra, amely sötét és amelynek bizonyára valahol az alvilágban lesz vége. Amelyik keze nem nyúl semerre, azzal kapaszkodik a takaróba, fehéredő ujjbegyekkel szorongatja, amikor elkapják…
Nem észlelte, hogy valaki közeledett, füle zubogása egy patak mellé vitte, ahol végre ihatnak, inni tudna, de most ujjakat érez, valódiakat, mert ahogy rándul keze, ahogy először elrántaná onnan, nem engedik. Az árnyékok eddig mind elengedték.
- Te… – szusszan egyet, ahogy hall, bár még kissé tompán. Csak nem sérült a füle is. A valóság éri el, egész teste libabőrös és fázik, ahogy fölébe hajol, úgy húzza be kissé a nyakát, ösztönösen, míg végül lassan látása is elengedi az alternatív akármit és meglátja, hogy nem az orvosok valamelyike jött, hogy újabb adagot tuszkoljon belé. Még mindene le van zsibbadva, néhol érzéketlen, de ébren van.
- Te vagy… az, igen… – kissé nehézkesen formálja a szavakat, ahogy végül arcára vezeti a tekintetét. Ahogy eddig mindent látott már, most úgy érzékeli valóban földöntúlinak a másik összes porcikáját, látványát. Riadt tekintete inkább zavarttá válik, ahogy ráfogva Mihail karjára, húzni akarja fel magát. Mit keres itt? Vagyis…
– Szeretnék inni – erőlködik, de karja remeg meg, így csak kapaszkodik, bele a valóságba. Sose látta így, sose láttatta magát így, és most ereje nincsen ezen pörögni. Minden mindegy. Azt sem tudja, van-e rajta ruha, meztelen-e vagy nyakig bekötötték. Nem jutott el odáig, igyekszik felébredni, a felszínen maradni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Hogy most aztán valóban nem érdekli ki milyen, mennyire akarja látni, ő jött, ha kell, ha nem és ezzel nem tudott nagyon kezdeni senki semmit, főleg nem a lány, mert magánál sem volt, amikor beült ide. De ha ébren lett volna se nagyon hagyott volna tiltakozási lehetőséget. Tud ő makacs is lenni ám.
- Pedig akkor nem lenne ennyire rideg ez a hely. Hátha ez a virág ellensúlyozza kissé – vagy nem, mert olyan ez, mint pohár vízzel lakástüzet oltani, igazából nagyon random ötlet volt és feleannyira sem komoly, de legalább elérte azt, amit. Nem kapott sokkot, hogy hol van, mi van vele, elterelte a figyelmét és így annyira talán nem volt rossz ébredés. A sajátja, amikor megtörtént, horrorisztikusnak tűnt, össze-vissza volt kötözve, fájt ha levegőt vett és pánikrohamot kapott, annyira, hogy le is szedálták hamar. A lány jobban bírja. Gondolataiból kimászva hallgatja és húzza el a száját, már rég nem a hányásra, hanem arra, amit körbeír. Nem, nem nézett ki kellemesnek sem, hát még érezni… Havi szinten megvan a hasonló, amikor belül tekeredik és rendeződik minden, azonban aki nem szenved ilyennel, azoknak ez tragikus élmény. Sőt. Megérti a szavakat és szusszan egyet.
- Eghen. De itt pikk-pakk valamennyire ledarálnak ebből az érzésből, utána megint marad a hányás – mintha ez vidám téma lenne, de mégsem, csak feszültségoldás. Fájhat, nem látta ő sem annyira, csak amennyit a pánik alatt össze tudott szedni és elég is volt. Még mindig rázza a hideg a látványra és tudja, nem is fogja elfelejteni sokáig. Talán sosem.
- Ugyan, semmiség – ejti vissza karjait, ahogy leül, miután segített neki. Ismeri a mozdulatokat, már abból, hogy őt hányszor ültették így fel, nem nehéz megjegyezni, hogy hova nem kell nyúlni és hol a legbiztosabb a fogás vagy épp kényelmes a párna. Milyen jó, ha az embert egy gyakorlott látogatja meg random, nemde? Mondjuk, erről fogalma sincs, de nem is fontos.
- Egy kicsit, de inkább ijesztő. Mármint hallani, beérni és… megállt a ketyegő, kicsit – bólint, hogy csúnya, majd miután volt ereje, akkor rohant el segítségért, mert neki nincs mágia, amivel bármit tudott volna tenni. – Áhh, kutya bajom. De sajnos nem fogok tudni zongorázni – mutatja a kezeit, hogy neki jobban arra ment, itt-ott került rá még a kenőcsből, de részben a feltartott karokon látni, ahogy odaért, odakapott, vagy bármi. – Ami nem is baj, sosem tudtam – engedi le azokat és visszadől. – Engem inkább a sokk miatt is hoztak ide, abból kaptam többet – még ha érzi is a nyugalmat, amit legurítottak a torkán. Nincs semmi gond ezzel, örül, hogy tudott segíteni, még ha ezzel is, ha nem ér oda, ki tudja, mi történik, meddig megy el a dolog. Inkább… nem gondol ebbe bele.
- Rossz főzet, a fene se ismerte fel – se szagra, se látványra nem volt már semmi használható, csak olyan, amivel a tömeget lehetne kínozni és irtani. – Valahol elcsúszott kicsit és ja… hát harapott. Sajnálom. Inkább ne így lenne – mármint az, hogy beszélnek. Közben feláll és bólogatva veszi azt, hogy mi kell a kávéba. Feltartja az ujját, hogy pillanat, majd már el is tűnik. Hamar intézkedik, magának is szerez még egy adagot, mert a kávéból sosem elég, majd kis idő multán tér vissza hozzá, kezeiben a fekete nedűkkel.
- Gyors voltam? – szinte az oldala is szúr, annyira, ahogy visszasétál és felé nyújtja azt, amit neki ízesített be. – Remélem így értetted a kicsi tejet. De legalább ez hasznosabb, mint a cserepem – bök a fejével a virág felé. Jó na, gesztus volt csupán.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Itt van és eljött. Ahogy felfogja azt, mi az igazi és mi nem, rájön, hogy Ő igenis az, nem csak képzeli, nem vált át valami torz képpé vagy villanó szempárrá, esetleg nőnek ki belőle faágak és válik az erdő részévé. Fura és képlékeny még minden, ahogy lassan a riadalom eltűnése után, csendben pislog fel rá. Szeretne felugrani, a nyakába kapaszkodni vagy csak bújni, hogy igen, ez történt, most szüksége van kicsit az ölelő karokra. Mosolyogni, megcsókolni, bármit tenni, de a pislogáson és enyhén elnyílt ajkain kívül semmire sem képes egyelőre. Be-bevillannak még a foltok, a folyosóról beszűrődő fények furán táncolnak és rájön, hogy szédeleg. Reméli, nem most fog a takaróra hányni, még csak az kéne, hogy aztán végképp nyomorultnak állítsa be magát. Ajkai érintésének emléke él még homlokán, egy nagyobb szusszal érezte meg a parfümillatot, azt, ami jellegzetesen öleli körbe folyamatosan és ezek összessége rántja végül fel a felszínre. Itt van, eljött és akkor, tudja is, mi történt.
Fel szeretne ülni, de ahogy visszanyomja, úgy nyög fel, fájdalmasan. Fáj a háta, ott zsibog nagyon, vélhetően karmolás vagy más lehet ott, nincs tisztában minden részlettel, csak, hogy nem akar feküdni, vagy így nem. Nem engedi el egyelőre a karját, mintha attól tartana, ha megteszi, visszaalszik és nem kel mostanság fel. És akkor már nem lesz itt.
- Jó… persze – miért is lenne itt víz? Se egy váza virággal, hát lássa lelkét bárki, most azt is bevedelné. Ajkait nedvesíti be, ahogy távozik, úgy fog az ágy oldalára és húzza magát legalább oldalfekvésbe. Felszusszan, ahogy a nyomás lemegy hátáról, ahogy lüktet egyelőre, de jobb. – Bassza meg… - ehhez is mennyi erő kellet. Rég érezte magát ennyire gyengének és kiütve. Ennyire semmisnek. Minden hónap necces, mindegyik más, de még a Zinával történtek se gyűrték meg ennyire. Ez megint a startmező, csak már nem fertőződik semerre, nem kínozza láz, csak a fájdalom és a tompaság. Sok idő telt el, vagy csak pár óra? Ahogy kicsit, épphogy feljebb tornázza magát, mert nem bír mozdulatlan maradni hirtelen, úgy próbál számolni. Képtelen rá.
Ujjai között érzi kezét ismét, és ráfog, rászorongat. Ajkain halovány, álmos mosoly, mintha csak felkelt volna éjjel. Jönnek, annyit bőven kibír.
- Mondtad nekik… hogy vödörrel hozzanak? – mert talán még az is kevés lesz, mint aki a sivatagban járt volna egész nap. Neki fogalma sincs, hogy honnan tudta meg, hogy mikor és mi van az iskolában. Semmiről, csak mióta felkelt itt és beájult ismét. Tudni akarja? Túl tompa hozzá, még kell egy kis idő.
- Nincs olyan szerencséd – próbál kissé nevetni is, de belejajdul, így inkább felhagy vele, erősebben szorongat az ujjaira és kissé még fátyolos tekintetével keresi meg az őt figyelő kékeket. – Holnapra kutya bajom. Nem akartam… rád ijeszteni. De örülök, hogy itt vagy – a tenyeréhez dörgöli kissé arcát, hogy tökéletesen simuljon bele. Sokkal nyugodtabb így.
- Mennyit tudsz..? – egy hosszas szünet után kérdezi meg, miért hitt ilyesmit. Elveszíteni. Igen, benne volt, de győzött.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Most nem olyan élesek az érzékei, de így is valahogy érzékeli azt, amely beárnyékolja Mihail tekintetét. A helyzetéhez adódó naivságból gondolja, hogy csak az aggodalom, semmi több, vagy hallucinál, nem jegyzi meg, csak csendesen figyeli, majd azután is, ahogy visszaér és leülve csend telepszik kicsit közéjük. Mióta lehetett itt vajon? Mert amint felébredt, már itt volt, lehet, hogy órák óta ül a széken és vár, csak várt arra, hogy megmoccanjon. Picit ráncolja a homlokát, mert lehet, hogy amikor valami alakot látott a fergetegbe, akkor őt látta, ahogy ott ül és létezik, nem valami rémképet? Ez a rossz ebben, ezért gyűlöli, mert ritka nehéz utána gondolkodni. Jobb, ha nem is teszi. Egy hangos sóhajjal engedi ki az egészet és akkor él a pillanatnak.
Az apró mosolyt és a fejrázást követi, de mintha megint kicsit lelassulna a világ. Nem érzi nehéznek szemhéjait, mégsem egyszerű teljesen tisztának tűnni. Ujjaival piszkálja meg a másikét, simítgatja, lassú, kényelmes mozdulatok, hogy csak érezze tapintása alatt a másik bőrét, annak melegét, simaságát. Hogy csak érezzen. Az most jobban megy, mint a fejében történő dolgok. Rá akar szólni, hogy ne nézzen így rá, nem kell, minden jól lesz, de nem tudja kimondani. Nem tudja, mikor tud kiszállni innen, vagy, hogy milyen lesz mentálisan ezt túlélni. Most jó, mert az ég tudja mit adtak be neki, de később csak önmaga lesz, ezer gondolattal. Mégis, széles és boldog mosoly húzódik ajkaira, csillogó tekintetét emeli vissza rá, megint próbálkozna felülni, de sokkal jobb az, ahogy arcát cirógatja, miközben tenyerébe fekteti azt.
- Az nagyon jó lenne… lesz. Nagyon jó – most végre van valami ereje a hangnak, talán az öröm festi meg őket. – Nem szeretnék egyedül lenni – megint nem. Még ha sokkal jobb is a helyzet, túl hasonló és egyelőre nem tudja kezelni, vagy csak hagyni, hogy elmúljon. De ezekről nem is tudna jelenleg okosakat beszélni. Hagyja inkább őt, hangját hallani, most már nem is olyan távolról. A nyelvét rágcsálja közben, érezheti, ha még fogja a kezét, hogy ujjai kicsit megremegnek ugyan, de aztán abba is marad. Lehunyt szemekkel szusszan egy nagyot. Megmentette és túlélte. Kicsit sokk, kicsit… minden.
- Te jó ég… - valami megmagyarázhatatlan fut át rajta. Mindene libabőrös lesz, minden tagja bele is sajdul, miközben arcán az eddigi feszült vonások ellágyulnak. Sűrűn pislog, mint aki menten könnyeket eresztene, de csak szeme sarkában ülnek. Valakit megmentett. Ő. A szörnyeteg. Ismét közeledik felé, még mindig kicsit ámulatban van, de nem húzódik most vissza, aprót és halkan nevet arra, hogy hősnek nevezi. Talán zavarba jött és tagadja is.
- Ugyan már – motyogja, ahogy elengedi kezét és vállára vezetve ujjait, kicsit félig-meddig ölelésbe vonva viszonozza a csókot, hogy egy szusszanással később ő maga adja a következőt, elidőzve a másik ajkain, igazán közel érezve. Ki akar mászni innen, hazamenni, ott bedőlni az ágyba, behúzni maga mellé és csak létezni. Aprót szorít vállára miközben elhúzódik kissé.
- Pedig azt hittem elcsesztem. Mindent – lehet sok dolgot így is, de mit számít. Most jelenleg semmit.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Nem volt ideje még belegondolni semmibe, sem a következményekbe, sem abba hogy mit okozott, akárkiben. Nem volt magánál, de most már nem engedi, hogy ennyire kiüssék, fájjon, amennyire csak lehet, de ez a tehetetlenség fejben és mindenhogy, megőrjíti. Mindig is hisztis, ha sokáig kell feküdnie, pedig nincs semmihez ereje, de elméje tiltakozik. Felkel, sétál, majd szidja magát, hogy miért tette, de mintha nem akarna nyugodni. Most akar, fog is, csak fejben nem, szüksége lesz a gondolatokra, hogy összerakja a képet, amely a fejében kavarog több darabban, melynek egy része csak hallucináció, a másik része pedig talán maga a valóság. Ridegen és véresen.
- Azt se tudom milyen nap van… - jegyzi meg hangosan, leginkább magának, mintha kicsit megint elveszne fejben, pedig figyel. Figyeli őt, figyel minden rezdülést, még ha most ő kicsit labilis és érthetetlen vonalon mozog. Örül és kicsit talán mégis fél, hiszen először mutatkozik így, ennyire leverve és az ember ezt a felét nem szívesen mutatja, hát, még ő. Sápadt arca, a sebek, a kötések hada, a megszokottól jóval eltérő, kifacsart mivolta életében talán először merül fel benne úgy, hogy valakinek nem tetszik. Mintha amúgy most ez számítana és badarság az egész, de mi van azzal, ha kiábrándító látvány? Vagy csak túl sok aggodalmat szül. vagy elég lenne mindent elengedni, abban a pillanatban, amint kiejti a szavait. Még mindig örömittas tekintettel figyeli, issza be azt, hogy nem, nem lesz. Nincs egyedül.
- Köszönöm – rebegi, mert nem is ő lenne, ha nem köszön meg mindent, amit csak lehet. Indokolt is, hiszen amint keresztülment, mindig kicsit átrendezi az értékeket. De ismét ott az érzés, az a sóhaj, az egész. Nyel egy nagyot végül, mielőtt megszólal. – Nincs más? Nincs… baj? – mert  neki pihenni kellene, mégsem tud most teljesen. És ez így van rendjén, mielőtt megint elveszik a szavak miatt, emészti és rágja át azokat, mert most róla van szó, de nem akarja teljesen magára terelni. Nem tud önző lenni, ebben sem. Állát emeli meg kicsit végül, ahogy ujjaival simítja arcát, szemeit lehunyva burkolja magát az érintés okozta kellemes borzongásba, ajkai ízlelésébe. Még, hogy hős. Nem, ezt valahogy nem tudja magában olyan helyre tenni, mint akármi mást. Inkább tagad, neveti ki saját magát, mert bár zavaros és hézagos minden arról, ami akkor történt, az biztos; nem hősként tette. Nem is teljesen ő. Erre, nos, erre nehezen van magyarázat, ki és mit döntött, mert hivatalosan, egyek. Ujjaival kapaszkodik a felső anyagába, ahogy ismét rá pillantva keresi a szavakat.
- Nem? Az nem én lennék. Valami mindig van – nem a keserűség, inkább az szól belőle, ami ő, ahogy bénázik, ahogy az élet néha kiszúr vele. Bólint párat csak, ahogy meghallja mit kér tőle. Elengedi, csak addig, míg mind a két kezére támaszkodva felnyomja magát és hátrébb csusszan. Ajkait szorítja össze, meg se nyikkan, mert minek is jajgasson, végül pedig lassan, óvatosnak próbálkozva teszi le magát az ágyra.
- Látod? Holnap már szaladok – fáradt mosollyal nyúl ki felé, ha nem is olyan kényelmes, mint otthon, de így közel lesz. Miért nem jutott eszébe? Pedig szinte már zavarta, hogy a szék milyen távol van és oda ült le. – Most, hogy láttad a farkaslét minden árnyoldalát… - húzza el végül a száját, miközben várja, hogy elhelyezkedve közelebb lehessen. Nem kívánja ezt még egyszer átélni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Nem válaszol, vagy nincs mit, de ahogy tekintetét süti le, felbukkan benne mélyen, hogy nincs minden rendben, de vagy nem akar róla beszélni, vagy, csak a kába feje túlságosan is paranoiás, vagy épp semmit sem lát. Nem tetszik neki a mosolya, van benne valami, amit saját maga rejtett el a mosolyban, egy olyan időszakban, ami évekkel ezelőttinek tűnik. Mint mikor képtelen volt beszélni arról, hogy mi folyik le benne az első alkalom után, hogy ajkait találkoztak, hogy amikor azt hitte, csak játék az egész. Olyan hirtelen bukkan fel benne az emlék, hogy megijeszti, de csak a mosoly, az, ahogy azt mondja, van mögötte valami. Hosszabbat pislog, mintha aludni akarna, holott csak elűzi a kételyeket. Ha lenne, akkor mondaná. Vagy utalna rá. Ujjai mégis megtalálják az arcát, annak élén siklanak végig, cirógatja, feljebb haladva ajkai vonalát követik le, miközben lehunyt szemmel szuszog. Nem erőszak, nem is tud követelni, mire pedig mégis kimondaná aggályait, csókra váltja a szavakat, váltja fel a gondolatokat a kellemes érzés, az, ahogy belekapaszkodhat, ahogy itt van vele. Nem volt még ideje a „mi lett volna ha…?” körökre, nem volt alkalma sem, csak örülni annak, hogy amikor kinyitotta a szemét, nem egy idegen arc nézett vissza rá, hanem az övé. Ebben a felemás időszakban pedig, könnyen el lehet érni ennyivel is a nyugalmat. Most még túl szanaszét van fejben, hogy logikus legyen. Most elfogadja magában is, hogy gyenge, és szüksége van erre, rá, a közelségére.
Ahogy az ágyra fekszik, úgy csusszan oda hozzá, fejét emeli, hogy karja férjen át alatta és visszahajtva helyezkedik kicsit maga is. Átölelve mosolyodik el, apró, lágy cirógatással mozgatja át elgémberedett ujjait. Mindene fásult, miközben már szeretne felkelni, legalább pár lépés erejéig.
- És most… mi az a valami? – hallgatja a nevetését, miközben felpislog rá. Ujjaival keresi meg a másikét, hogy összefűzze vele, szabad keze folytatja az eddigi mozdulatokat, lassú körök, vagy csak felsőjének anyagával játszik, mintha nem tudna vele most betelni, pont úgy, mint mikor először szeretkeztek, minden olyan más volt, mégis ismerős, és képtelen volt egy pillanatra is elengedni őt. Fura hely most az agya, mintha ébren álmodna, feldobál mindent, vagy épp gondolkodnia kell, hogy is, mint is. De legalább kiürül belőle az a vacak.
- Hamburgert is hozhatsz hozzá, itt fogom várni, miután körbeszaladom az ágyat – pedig most egy falat se menne még le torkán, ajkain mégis mosoly húzódik, fejét feljebb emelve lehel apró csókot állára, érinti orrával puhán és kedveskedve arcának bőrét. De csak nem tudja befogni, megtartani a szép, kellemes pillanatot. Nem is ő lenne. Sóhajt csak, ahogy arra kéri, ne folytassa, nem is tudta volna. Hallgatja inkább, aprót bólintva és hagyja kicsit ülni a csendet. Árnyoldal, hős és most… roncs.
- Úgy mondod mintha… - és talán most jön rá először a kockázatra, arra, hogy ha épp nem süt rá a hold kegyesen, akkor talán a nő mellé került volna. Ahogy tekintete egyre tisztább, úgy nyílnak szemeibe nagyobbra és sóhajt egy nagyot. – Hülyeség volt az egész… mert elkéstem. Nem hős vagyok, hanem… - hogy érezheti. Ostoba. Az ő, ahogy a vállába fúrja szinte arcát és eltűnik kicsit. Csak most jött rá, nem tegnap, nem abban a pillanatban. Oda, felsője anyagába, bőrébe mormogja csupán azt, hogy sajnálja ezt az egészet. Mert eddig mindig ügyelt, mindig óvatos volt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

A zavarosság eltűnik, máshogy jelentkezik. Amíg egyedül volt, semmi nem érdekelte, minden „majd lesz valahogy” alapon működött, mert nem volt senki, akihez kötődött volna, mert nem akart. Nem akart senkit, pontosan ezért, hogy ne azt kelljen látnia, hogy ráncolódik a homloka, aggódás csillan a tekintetében, hogy esetleg, a további holdak alatt félti. Mert még mindig benne van a nyomorult érzet, hogy ez teher, hogy ez gond. Pedig… ha ezerszer nem magyarázták el már neki, akkor egyszer sem. Mert nem akar gondot, bajt, csak a jót, mert azt ígérte, azt mondta, jót fog hozni, békét és nyugalmat. Hogy mellette lesz és nem kell többé egyedül lennie. De úgy nehéz, ha… Felszusszan, horkantani kívánt, de hangja, lénye most gyenge egyelőre. Egy időben szégyellte ezt az állapotot, most inkább ösztönös, mintha valóban vadállat lenne, hogy amikor nem teljes és erős, akkor elbújik, rejtekhelyet keres és ne lássa senki. Nem érzi magát szépnek, mint ahogy sosem, de ilyenkor mindig eszébe jut azoknak a tekintete, akiket először látott meg farkasként: a sajnálat. Hogy élve temették el, mintha meghalt volna. Pedig, részben meg is történt.
- Ismét, fejjel? – keresi azt, amikor megtette, de nem jut eszébe. Zinával más történt, ott csak karját kötötték fel és ott más fogadta, mikor hazaért. De akkor is aggodalmat látott. Lehet, hogy nem tudja jól kezelni, mert sose tanulta meg? – Nem rohantam eddig sehova. De, igen… tudom. Értelek. Nem így akartam – mindegy, mit akart. Ő is, a fenevad is döntött, meglett a böjtje, kötések alatt húzódó fájdalom. Kezét rendezi feljebb, ahogy egy érzékeny pontot talál meg, de nem szisszen, meg sem nyikkan. A fájdalmat jól bírja. Az igazságot annál kevésbé.
Hol van már a hamburger, hol van bármi, amikor végre rájön, talán mit látott arcára írva. Hogy bele is halhatott volna, de lelkiismerete még a dögben sem engedte, hogy elfusson. Kettős mérce, mert örülnie kell és mégsem, mert igaza van a pillantásnak; vége lehetett volna. Mindenkit elhagyott volna, de legfőképp őt. Nem sír, nem remeg, csupán szüksége van, hogy összeszedje magát, úgy, hogy vállába furakszik, ismét illatával telik el orra, miközben szavaira be-beugranak képek, érzések. Kissé feszül meg az emlékfoszlányok, vagy akár csak álmok képkockáira. Érzi, ahogy ujjai simulnak arcára, ahogy megemeli a fejét, ahogy Mihail rásegít erre. Elsőre nem bír rápillantani, végül erőt vesz magán és elmerül a kékségben.
- Megígérem. Nem fogom – sokáig, csak ameddig megemészti. Egy kis idő, talán csak annyi, ameddig itt lesz, ameddig nem tud elsétálni a lányig. – És én is… túléltem. Nem emlékszem sokra… - még nem, már nem, de a hajnalon, amikor pár pillanatig önmaga volt, akkor igen. – Azt éreztem, mi van ha… ha valaki engem is így mentett meg. Hogy… megtette. Hogy nem félt, csak csinálta… - nyel egyet, ahogy ujjai ismét megindulva cirógatják. – De hülyeség volt, mert ha veszítek… mindenki veszített volna – süti le tekintetét. A felismerés. Mondhatni, megküzdött, hogy legyenek barátai, úgymond családja, szerelem, aki épp arcán pihenteti tekintetét, és mégsem gondolt rájuk. Csak előre tört. Hosszú, szaggatott sóhajt hallat. – Hülye Helvey.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Tagjai egyre nehezebbek, pedig aligha mozdult bármit is, mintha az, hogy helyet adott neki, elég is lett volna mára. Nem akar aludni, makacsul dacol a fáradtság ellen, mint mindig és veszít, mint minden esetben. Otthon sem könnyebb, ha fel is kel, de nem moccan, csak szükségleteket lát el, amik a testnek muszáj, vagy épp megpróbál habzsolni és vagy kihányja vagy sem. Ennyi év után is akadnak kérdőjelek, hogy mennyit bír az adott periódusban, pillanatban, mert sosem egyforma. Van, hogy elég egy nap, van, hogy hosszú ideig képtelen bármire, most úgy érzi, míg idebent lesz, a nehezebbik verzió lép életbe. Fogalma sincs. Sem arról, hogy ha totálisan letisztul benne minden, miképp lesz. Most könnyen beszél, mondja, hogy rendben lesz, a gyakorlat mindig mást mutat. A második felvonásban azonban nincs sok ijesztő ismeretlen, nincsen sötét massza, amely lefele rángatja – teszi, tenné, de már nem könnyű rángatni őt – és nincs a fülsüketítő egyedüllét. Fülel ő, a szavaira, fejét enyhén felkapva ráncolódik kissé homloka a hallottakba. Többes szám? Most vagy lemaradt valamiről vagy túl nehezen fog fel bármit is. Megeshet. Most nagyjából majdnem minden.
- Állandóan… - engedi vissza fejét, mintha meg kellene rágnia a szót. – Nem is állandóan. Nem értem most ezt – de az igaz, hogy a legtöbb helyzet nem kellene. Az se kellett volna, amely miatt most és eddig is itt van, amelyben létezik, az elől pont, hogy fejvesztve menekült, csak épp az gyorsabb volt nála. Nem védeni akarja magát vagy épp vitázni, egyszerűen nem ugrik be, hiszen a legutóbbi akármi Zinával esett meg, azóta, úgymond mindenhol minden békés volt. Mondhatná, hogy túlzónak érzi az állandóan szót, de csak sóhajt helyette egy nagyot. Inkább kapaszkodik, ujjaival érinti, simítja tovább, mert ez tartja a felszínen és újra fel-feltörő szavai, ha már képes valamelyest beszélni a dologról. Legalább az érzésről, amely annyira megrekedt benne és most sem tudja elengedni. Haladás, most valóban, ha már képes szavakká formálni, akkor már történt valami, valami új. Ajkaira mosoly húzódik végül, nem azért, mert kimondta, hanem amit Mihail mond. Büszke. Nem örül, de büszke. Teljesen jogos.
- Köszönöm – tényleg megtette, nem tudni, valaha lesz-e ehhez hasonló alkalom. Nem szeretné, nem azért jött ide, hogy jóformán területharcokat vívjon farkasként, igaz, nem is magától került a faluba, de ha már választani lehet, jobb a béke, mindenkinek.
- Ez igaz. Bár mindig azt teszem, emésztem, de… akkor elengedem. Megpróbálom – hátha. Mintha valami módszer lenne arra, hogyan legyen könnyebb a lelke. Talán az is, de mivel eddig nemigen kapott tanácsokat ebben, minden csak teszt. Gyanítja, ha ezt el is engedi, majd lesz más. Az élete már csak ilyen. Fogalma sincs, őszintén, mit kezdjen ezzel az egésszel. Nyilván lesznek kötelező körök, sőt, azokból meg már rutinja van, abba jelenleg nem gondol bele, hogy következmények néven mi várhat rá.
- Máris jobb kedvvel fogok ébredni. De… nagyon unalmas lesz. Legalább könyvet szerezz – mintha tényleg az lenne a legnagyobb gondja, hogy a másik unatkozni fog, miközben kapaszkodik belé, ahogy jelenleg is. Tekintetük találkozik, ahogy ismét rápillant, közelebb csusszanva, álom helyett egyelőre ajkait választja. A lágy simogatástól lúdbőrzik, miközben lassú, óvatos, mégis, minden mélységét érintő csókba húzza bele őt. Nem siet, nem akar sietni, mintha most ízlelné először és sose akarná elengedni. Jelenleg többre nem képes, nem csusszan rá, hogy folytassák, hogy legyen több, nagy sóhajjal válik el tőle és hajtja fejét a mellkasára. Beszélteti, kéri, hogy meséljen, bármiről, felőle akár arról is, hogy hány pókot lát a sarokban. Válaszai végül lassúak, a gyengeség győz, hiába a tiszta elme, a tenni akarás, nem képes legyőzni azt. Simogató ujjai állnak meg, ahogy egyenletes légzése tudatja a másikkal végül, hogy valóban pihen, egyelőre semmi sem kínozza. Talán már később sem. Az álomtalan álom sokszor a legjobb válasz a problémákra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Egy pillanatot sem aludt az éjjel, mégis annyi energiát érez magában, hogy le tudná futni a maratont, miközben gyomra apró kis gombóc. Csak pár harapás pirítós, annál több kávé csúszott le az indulás előtt, mert nem hazudott, valóban izgul és talán kicsit fél is, de nem a hely miatt, hanem inkább attól, ami vár rá. Aztán ahogy elhagyják a falut, egyre messzebb kerülnek mindentől, amit jelenleg ismer, a görcs kissé enged. Ujjaiba kapaszkodik, ott vannak egymásnak, bár nem tud teljesen felengedni, korántsem úgy fest, mint ahogy azt azon a bizonyos estén szóvá tette: nincs rajta pánik. Nincs, mert mióta a baj megtörtént augusztusban és karjai között lábadozott, a jelenléte sokkal jobb nyugtató, mint üvegcséi bármelyik tartalma. Most is tiszta, semmit nem erőltetett le magán, amely haladás, lehet talán azt kissé túl is tolta, de most, ezen a napon teljesen önmaga akar lenni. Ha fél, ha izgul, ha bármi van. Talán kissé gyereknek érezte magát, amint a repülőtérre érkeztek és megpillanthatta közelről a le- és felszálló gépeket, hogy egyikre nem olyan sokára fel fog szállni. Útlevelén már nem a korábbi iratain szereplő, nyúzott arcú valaki figyel, a friss fotó a másik mellett tökéletesen mutatja a változást. Mindeközben ő is, ahogy kezét fogja, ahogy mosolya tűnik fel sokszor, vagy csak ajkai a másik arcának valamely pontjára tapadva, hogy lophasson magának egy-egy csókot, érintést. A gépen ő sem alszik, egy ideig beszél, majd egyszerűen mered ki az ablakon. Szédítő magasság, beleremeg bensője, ahogy belegondol, hogy milyen magasan vannak, hogy alattuk a világ, ők pedig a felhők felett, ahol mindig süt a nap. Amiben sosem hitt, mert mindig a saját esőfelhőit éltette. De talán, ennek már vége. Ahogy halad előre a beszélgetésekben a terapeutával, ahogy beszél akár neki is, úgy könnyebb minden, a legutóbbi hold is sokkal könnyebb volt, veszélymentes és megnyugtató akár. Nem tudja nem észlelni magában, hogy valami változott a farkassal és most nyugodt álmokat kapott tőle, amelyek mellé ma éjjel, minden történés ellenére a napsugarakban fürdő felhők is szerepet fognak kapni.
A kocsiban szundított el kissé, ahogy az egymást követő fák és a már rég látott, de ismerős utastér közege elringatta. Nem volt sok, mire felkapja fejét, még mindig a táj és a fák sokasága váltják egymást. Ugyan, finoman megjegyezte, hogy visszafelé simán vezetne ő is, nem gondolta komolyan, de amúgy mugli jogosítványát elrejtette a tárcájába. Éppen gondolataiba mered, ahogy érzi ismét a lassan ráköltöző izgalmat és a tájba mered, amikor megérzi ujjain a finom szorítást. Elszakítja mindentől a tekintetét és Mihail felé pillant. Mosolyt húz ajkaira, ahogy hüvelykujjával simítja meg kézfejét, egy pillanatra sem eresztve. Ahogy eddig ő volt a nyugodt, úgy látja azt, hogy ennek lassan nyoma sincs. De nem ijed meg, nem kezd el pánikolni – vagyis ezen van. Elrejti, bár biztos érzi, mégis, amennyire még lehetséges, közelebb csusszan, ahogy ő kézfejét, úgy nyom lágy csókot arcára.
- Tuti minden rendben lesz – az, hogy ezzel magát, őt, vagy kettejüket nyugtatja, jó kérdés. – De megállhatunk egy sétára, imádom ezt a vidéket. Csodálatos – hátha ha másról beszél, jobb? Tényleg tartana szünetet, fogalma sincs azonban, mennyire időre várják most őket. Sóhaja arra utal, hogy ugyan úgy érzi magát, mint a másik.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Kapaszkodik. Talán mind a ketten a jelenben, még ha amúgy, ez a helyzet általában klisé, hiszen minden kapcsolatban eljön a pont, amikor megtörténik az, hogy be vannak mutatva a szülőknek. Arra gondol, hogy minden rendben lesz, igyekszik természetesen viselkedni és nem úgy tűnni majd, mint aki halálra van rémülve, mert ez a helyzet minden, csak nem az átlag. Nem tudja mennyi sikerül majd belőle, de itt a kocsiban még mindig egészen jól megy. Mosolyog a szorongatásra, apró sóhajt enged. Valami kell, legalább egy ötlet, egy séta, amely mindig jól jön, neki főleg, ebből a tapasztalatból táplálkozik. Nem erőlteti, tovább simítja kézfejét, ahogy mégis megszólal, ahogy elbambult, úgy rezzen össze kissé. Ebből már érezni, hogy ő sem érzi nyugodtabban magát. Elengedi, ahogy száll kifelé és az ajtót nyitva azon van maga is. Lábai sokkal jobban el vannak gémberedve, elvégre nem sokat gyalogolt a gépleszállás után sem. Lustán nyújtózkodva szívja be a friss levegőt, karja lúdbőrzik a hűvös levegőtől, miközben tekintetét járatja végig a vidéken. Könnyű őt lenyűgözni, de mióta a bestiával éli közös életét, minden ilyen rabul ejti és legszívesebben órákig csak lépkedne benne. Mihail beszél a sofőrhöz, nem zavarja meg benne, bámészkodik, igazi turista. És végül a kocsi elhajt, ahogy lábát mozgatja át, még örül is neki.
- Biztos nem vezethetek visszafelé? – dünnyögi a távozó féklámpákat bámulva, majd a kinyújtott pulóverért nyúlva bújik bele. Megigazgatja csuklóján pihenő karkötőit, az egyiken a megszokott, már évek óta vele lévő ezüst pihen, kíváncsi, figyeli-e valaki merre jár és szigorítottak-e a törvényen annyira, hogy már illegális vidéken áll meg. A másikon a friss, kifejezetten a véla mágia ellen kapott, csupán óvintézkedés, de ezzel kevésbé lesz talán bamba, mint annak idején vele sikerült, akaratlan. Rá a mágia túlságosan hat, legyen az bármit.
- Még mindig jól bírom a hideget. Mondjuk télen kellemetlenek a hajnalok – kézen fogva sétálnak, ráérősen és neki ez most kifejezetten jót tesz. Közelebb húzza magához, eddig kezében pihenő ujjait csúsztatja végül oldalára, míg a másikkal zsebébe túrva keresgél, majd húzza el dobozát, hogy rágyújtson. A feszültségre is jó, azt mondják, aztán a fene sem érti. Megszokás. A füstöt félrefújva pillant rá, aprót hümmögve.
- Amennyire szükséges. De nem vészes, nekem így is tökéletes – apró csókot nyom arccsontjára, miközben lépkedve haladnak előre. Így, lassabban is érzi, ahogy egyre jobban izgul. – Nem mondom, hogy ne aggódj, mert én is azt teszem éppen. Jók vagyunk – nevet egy apró, tekintetét ismét a tájon vezeti végig. Legalább ha friss levegőre lesz szüksége, akkor jó helyen lesz hozzá. – Egy hatalmas várat kell kábé elképzelnem?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Ha nem, hát nem. Igazából nem erőlteti, csak ez olyan dolog, amit rég csinált és amihez ért, bár biztosan lefulladna az első két körben, a kihagyott évek miatt, de szeret mindent, ami ahhoz a világhoz köti, amelyből érkezett. Neki a seprűn repülés, a világ pontjain ugrálás épp elég elrettentőek, legtöbbet a gyomra se bírja, bár repülni úgy sosem repült. Géppel is csak ma, ami még mindig hihetetlen, de annyira nem volt vészes, mint mondjuk egy repülős filmben szokott lenni. Szóval, minden tök jól ment, bár mindig eszébe jut a hülye egykori haverja mondása; egy sem maradt eddig a levegőben. Mégis, nem ez, hanem a hideg rázza ki, hűvös van erre, de utána nézett mikor pakolt, rakott elég meleg holmit, bár még mindig nincs neki annyi, hogy nagyon gondolkodnia kellett volna, hogy a négyfajta kékből melyiket tegye be. Meg minek, nem cipel feleslegesen semmit. Gyalogolni most mégis jobb, mint vezetni, vagy benne ülni, hirtelen ötlet volt, de jó is, mind a kettejüknek szüksége van most kicsit arra, hogy szellőzzenek, gondolkodjanak. Vagy legalább a sok, aggodalmas dolgot helyre tegyék. Valamelyest. Nem lehet, mert tudja, amint átlépi a küszöböt, el fog veszni. Akkor majd ő szorongatja a másik ujjait.
- Most hogy emlegeted, nem is tudom mikor voltam utolsónak megfázva – mert amúgy nincs havonta elég gondja, amely rosszabb, mint a megfázás, vagy nem olyan rég, amikor láza is volt, de csak a gyógyulásba álló sebektől. Amúgy nemigen, sőt, talán még „emberként” szenvedett tőle úgy igazán utolsónak. Aztán lehet majd jön egy pont, amikor visszatér. De nem ellenkezik a pulóver ellen, nem húzza fel, csendben hallgatja amint megszólal és bátorításként simogat rá oldalára.
- Azt mondják az okosok, hogy mindenre kell. Ami jó is, meg rossz is. De én ettől mindig csak a legrosszabbat gondolom, szóval ne hallgass rám – nevet egyet, mert tény ami tény, túlaggódó. Mostanság már kevésbé, igyekszik, de ebben a helyzetben nem tud nem rátörni az érzés. – Tehát én leszek az első. Akkor számítsunk a legjobbra – bólint egyet végül és mélyet szív a bagóból, mintha idegesebb lenne, csak gyomra görcsössége jelzi, hogy valóban az. Kívülről egyelőre fesztelennek tűnik, a friss levegőtől még arca is kivirul. Lágyan csóválja meg a fejét a szavakra.
- Aztán egy ilyen hat szintes villa, amiben a nappali akkora, mint a mi házunk – mintha zavarná a dolog, de nem. Nem azért jött, hogy a házat véleményezze. – Viccelek csak. Bár az, hogy saját szinted van, sokat elmond – nevet fel, dönti fejét neki kissé, majd amint az utcába érnek, a házakra pillant. Tipikus „hű” tekintete van, mint a filmekben a gazdag kertváros. Vajon melyik lehet az? Tippelni sem tud, neki mindegyik olyan, amit el nem tudna képzelni. De közelednek, a felsőbe kapaszkodik.
- Nagyon kicsinek érzem magam ekkora házak között – pöcköli el a csikket végül, mert egy huligán, és lépked mellette tovább.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Ha nevet, azzal már kicsit minden könnyebb. Nevet vele ő is, majd végül csak mosolyog, ahogy közelebb húzódva csókol a hajába, jólesően szusszan a közelségre és az egészre, hogy bár izgul, mégis, egy kis nevetéssel próbálkozik oldani ezt. Ő is hallja a hangot, elengedve figyeli, ahogy a másik az idős nő felé sétál, de nem moccan el, türelmesen ácsorogva nézi a kettőst. A mosolya pedig töretlen, még ha a smink kicsit fura neki, sőt, még oda is integet az öreglánynak, úgyse tudja, ki fia köszön épp neki.
- Huh, beszélj még ezen a nyelven, a hideg ráz ki tőle – persze a jó értelemben. Az idegen, számára totál érthetetlen szavak varázsa, meg, hát úgyse érti. Talán köszöntek egymásnak. – Amúgy, ki ez a néni? Valami rokon? – nem tolakodó kérdése, lépked tovább, tekintete siklik az épületeken végig, majd végül ismét rá, ahogy megszólal. Figyeli, ahogy az ég felé tekint, ő pedig arcélét cirógatja meg lágyan, ahogy kicsit elmereng, ujjbegye siklik végig bőrén kedveskedve.
- Idézek egy klasszikust: nem a meghalós szettedben vagy – csókol végül oda, ahol előbb ujja simította. Legalább ő otthon lehet. Bukkan fel benne a gondolat, ami öröm, nem irigység, de ki sem mondja, mert egy pillanat alatt érzi undorítóan önzőnek és nem illőnek. Marad csendben, kapaszkodva sétál mellette, kissé erősebben fog rá végül az anyagra, hisz nyugodt arca ellenére most már egyre jobban ideges. Eddig ment totál elrejteni, nem is akarta talán. A legjobbra számítani, ezt pörgeti ő magában. Aggályai a ház kapcsán félkomolyak és nem is, mert valóban hatalmas villanegyed ez, annál nagyobb házakkal. Nem érti, hogy ekkora térben hogy gazdaságos elférni, mindig kompakt méretű lakásokban lakott, épp elég mindenre, de ezekről süt, hogy szobák vannak, a semmire. Ezekre gondolva próbálja nyugtatni magát, miközben megállnak, úgy néz ki, jobban kijött rajta minden. Karja csusszan le róla, elengedve a pulóvert, ahogy elé lép és már szabadkozna is, hogy sajnálja, ha pánik látszik rajta, de ideje nincs erre. Mert ahogy állát emeli, már ott is van, ajkait érzi sajátján és valami földöntúli nyugalmat, ahogy egy apró fáziskéséssel érti meg, érzi meg, mi is ez. Mennyi minden. Ujjait simítja arcára, a másikkal vállába kapaszkodva viszonozza a csókot, ad választ a ki nem mondott szavakra, a sajátjaival. Mintha órák telnének el, szinte elfelejti, hol is áll, miért is áll itt, belefeledkezik a csókba, szinte fel kell ráznia magát, amint megérzi, hogy távolodik. Először nem is akarja, lágyan kap utána ajkaival egy utolsó érintésre. Sóhaja mély, tekintete az apró félelem helyett már inkább az átadott érzésektől telve csillog. Fordítja fejét utána, ahogy mögé lép, de finom mozdulattal irányítják a megfelelő látvány felé.
- Ó – észleli a valóságot, pislogva, ahogy a háromszintes palotát csodálja. Bámészkodás közben fog rá automatikusan az ölelő karra, megsimítva dől kissé neki, fejét nekidöntve mosolyodik el. - Annyira tényleg nem. De mert még távolabb vagyunk. Majd az ajtóban – dehogynem nagy, és dehogynem kicsi ő. Nem is a ház, hanem úgy minden. Nem akar csalódást vagy gondot okozni, de ő a világ másik szegletéből érkezett. Tipikusan, ő nem azzal tűnik ki, hogy ragyog.
- Nagyon szép. Nem csak a ház, a környék is. Nagyon örülök, hogy eljöhettem – még ha kicsit tud félni a helyzettől. Még mindig nekidőlve, ujjait megkeresve fűzi össze azokat, ahogy a házat méricskéli.
- Kitalálom. Van egy haaatalmas kádad, amiben kiáztathatom magam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

- Milyen kedves. A miénk anno fel akarta jelenteni apámat, mert átlógott a diófa ága – más ország, más emberek, lehet erre több a jóindulat, mint az, ami a kis országukban jellemző. Végtére is, nem ördögtől való dolog a kedvesség, ő sem küldi melegebb éghajlatra a szomszédot, bár miért is tenné, eleget nem beszél vele. A falusi nyugdíjasok is inkább sminkelnének, kirázza a hideg, ha látja őket valahol ücsörögni. Azok a vén szipirtyók mindent tudnak, mindent látnak, mindenhol ott vannak. Inkább csóválja meg a fejét, somolyogva, ahogy nevet azon, mennyire nem ma lesz a halála napja. Drasztikusan ő is gondolt már arra, hogy szívrohamot kap és akkor majd mindegy lesz, hogy mi és merre, de a ketyegő még mindig jól üzemel, vagyis, nem érzi, hogy szorítana a mellkasa, zsibbadna a bal karja és hasonlók. Az idege mások, de azok olyan könnyedén feszülnek és eresztenek ki, mint a postásgumi.
- Tudom. Mint mindig – általában, vagy néha, mikor hogy esik ki, de szokása igazat mondani, már csak azért is, mert borzasztóan hazudik, illetve, nem most volt az, hogy azt mondta, neki ne hazudjon. Másnak sem nagyon teszi, inkább kimaradnak a dolgok, elhallgat és akkor máris szebben hangzik a dolog. De a nevetés elhal, a bolond gondolatok is, ahogy közelebb és közelebb araszolnak, ahogy Mihail magabiztos, ő úgy veszíti el kissé. Benne van és volt is az az egészséges kíváncsiság, hogy mit mondtak róla, mi a vélemény, de más az, ha valaki elmondja és más, ha élőben tapasztalja. Főképp, ha az adott dologra teszi, ahogy épp viselkedik és pontosan attól tart, hogy valami heves vagy szerencsétlen és ezzel ássa el magát. Általában nem érdekli, hogy hogyan ég be mások előtt, de most fontos. Legalább most. Ezek aggasztják őt, nem csoda, ha kapaszkodót keres, de jobbat talál. Nem visszakozik egy pillanatra sem, de még talán egy tömött utcán se tenné, semmi olyan látvány nincs ebben, akinek meg nem tetszik, annak tömör véleménye lenne. Neki szüksége van rá, feltölti, talán ki is rázza kissé az előbbi állapotból. Mindképpen nyugodtabb szusszanással figyeli a házat, és bár töretlen kicsinek érzi magát, mert nem mentek össze, elengedi a dolgot. Azt is, hogy koldusnak számolja magát az egyenletben, ha a kliséket nézné.
- Szerinted főzhetek nekik? Nem vennék rosszul? – az totál kikapcsolná, valami egyszerűt, csak random gondolatmenet, ahogy felsóhajtva hunyja le szemeit az apró csókokra nyakán, amit azonnal elönt a libabőr. Nem viszi tovább, ami jó is, mert akkor másfelé kalandozna. Így is mondjuk, mert mellette sétálva sandít rá, felvont szemöldökkel. De ajkain ott bujkál a jellegzetes mosolya.
- Felavatni a jakuzzit – hümmög elismerően. Még, hogy nem nagy. – Benne vagyok, de nincs nálam semmi fürdős cucc – mert elvileg azt abban illik, nem otthon van, hogy hiába a saját szint, meztelen mászkál mindenhova, még ha előtte már semmit sem takargat.
- Minden előtt legalább azt tanítsd meg, hogy tudok köszönni – néz vissza előre, majd az ujjaiba kapaszkodik. A kerítés már egészen közel és felbámul rá. Hát itt vannak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

- Ó, vagy úgy. Küldi akkor a sütiket is, remélem – a rajongók már csak ilyenek, szinte mindegy és kortalan. Nincsen azzal semmi probléma, ha nem ölik egymást a szomszédok, arról pedig aztán semmit sem tud, milyenek erre a népek és persze arról sem, akikhez közelednek. Beszéltek róla, ha nem is minden nap, minden órában, de szóba jött, aggodalma, várakozása és persze öröme is, mert örül, még ha izgul is és legszívesebben még mindig időt kérne, pár percet, hogy valami olyan monológot találjon ki, amitől megnyerőbb és határozottabb, mint ami, hogy aztán utálja magát érte, hogy ennyire mű akarjon lenni. Igen, volt róla szó, adja magát, adja azt, akit Mihail is ismer és akkor semmi zsákbamacskát nem árul. Így lesz korrekt. Csak akkor is. Ahogy közeledett a dátum, úgy nem tudott nem gondolni rá, még ha szavakba nem is öntötte. Ahogy ledőltek aludni előző este, úgy hallgatta szuszogását és képzelte el a helyzetet, a helyet, amely felülmúlta az képeket, amiket festett a fejében. Ez egy más ország, más táj, más közeg, mint a falu, ahol vannak nagy házak, de nem ekkorák. Nem járt sosem ilyen közegben, hiába volt tehetősebb barátnője, ők is egyszerűbb családi házban éltek. De nem irigyli, nem ítéli el, mert… mert nem lényeges. Ha egy kis házba vinné, az sem számít. Együtt mennek és ez egy nagy lépés, amelytől kiugrik a szíve, nem csak a csóktól, nem csak az abba sűrített érzelmektől. Nagy lépés. Érzi. Reménykedik abban, hogy méltó is rá.
- Szuper, szuper. Vannak is ötleteim – tereli el kavargó gondolatait egy vacsora ötletére, ahol persze valami egyszerűt de nagyszerűt csinál, ahol kötetlenebb lesz, könnyebben mozog. De nem fogja erőltetni, azt sem tudja, miket tervezett ő, vagy esetleg a szülei, hiszen, bármi lehet. Felszusszanva engedi el ajkainak érintését, a bőrén hagyott apró foltok emlékét, amelyek bizseregnek, majd libabőre is elsimul. Kicsit fázik, talán az izgalom, idegesség, még csak az kéne, hogy annyira bepörgesse magát, hogy a láza is felszökken. Képes rá, vagyis, egykoron képes volt, nemigen volt azóta olyan beteg. Feje billen kissé oldalra, miközben hallgatja, hogy a vacsoráról egész messze terelődnek a gondolatok. Mintha ártatlan akarna tekinteni rá, miközben ajkai szegletében somolyog, úgy, amikor igenis veszi az utalást és folyik bele abba.
- Akkor ezért mondtad, hogy felesleges annyi holmi. Én meg nem értettem – csóválja meg a fejét, mintha szörnyű dologra célozna. Nem hiszi, hogy bár saját külön szint, azonnal majd meztelenkedni fog, szóval lényegében ami kell, az van nála. – Tudom mit jelent, tudom én. De nem hiszem, hogy ez gond lenne – hajol oda, hogy egy gyors csókot hintsen arcára, majd enged a húzásnak és követi felfelé. Lefele néz, nehogy elvétse a lépést, ha a cél előtt töri ki a bokáját, akkor inkább süllyedjen is el.
- Jaj, rendben. Akkor nem lesz gond – most, hogy valami kütyü, vagy egy tag, aki majd minden szavukat figyeli, nem fontos. Nagy szemekkel néz fel rá, kapaszkodik az ujjaiba és nyel egy nagyot.
- Nem tudom – de mire ezt kimondja, igazából bent vannak. Becsukódik mögötte az ajtó, az idő lelassul, kellemes meleg és közeg veszi körbe. Talán még valahol riadt a tekintete, kicsit, de hamar szedi ki azt onnan és néz végre feléjük, azokra, kikre már mióta készül. Lehunyja pár pillanatra a szemeit, ahogy hátára simítva tenyerét, ismét kissé a felsőbe kapaszkodik, de ahogy pillái felnyílnak, elhangzanak a szavak, valóban rendben. Izgul, pulzusa az egekben, de arca érdeklődő, mosolyog és mintha lámpaláza elmúlna. Már kellemesen simulnak ujjait a hátára.
- Hello… jó napot. Örülök a találkozásnak – szavai kissé erőtlenebbek, de ezt csak az veszi észre, aki eddig is hallgatta. De még mindig a legjobb, mintsem kimenekülni és levegőt kapkodni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Bogolyfalváról Pestre, emberi közlekedéssel nem a legegyszerűbb eljutni, de nem is lehetetlen. Reméli, tényleg nem haragszik érte, hogy nem a hirtelen és hopp elvén jutottak idáig, de nem akart azzal kezdeni, hogy az első fél-egy órában a gyomrát kelljen nyugtatni, hogy ne azzal csessze el az első lépéseit, hogy a saját cipőjére rókázik. Ugyan, van még pár nap a teliholdig, ami ironikusan lesz a hónap utolsó napja és hisztérikusan tud rajta nevetni, hogy mennyire lesz így para a faluban, az iskolában minden, de egyben meg irtó nagy szívás, mert ebben a hónapban másodszorra rágja meg. Nem, fogalma sincs, hogy hogyan képes ezt bírni, érzi igencsak, hogy kicsit sok, de cserébe, legalább kellemesebb lesz utána. Elengedte ezt az októbert.
- Annyira nem is drágult a vonaljegy – nézegeti ujjai között a már géppel nyomott kis papírost. Hiányolja a sárgát, amiből egy-két fakó darab még mindig lapul a tárcájában. Sok minden változott, már akkor látta, amikor leszálltak és csak körbenézett, torkában dobogó szívvel. Olyan, mintha egy hosszú, vidéki távollét után érkezne haza, de az minden volt, csak nem pihenés. Forgatja ujjai között a jegyet, megannyi emlék bukkan fel benne és a hideg rázza. Nincs rossz idő, neki főleg, eleve jobban bírja a hűvöset mint más, de ez most belülről fakad. Innen kicsit messzebb van ugyan az a hely, ahol albérlete pihent, ahova tényleg hazajárt hétvégék után. A táblára néz, amely digitális már és jelzi, hogy mikor indul a következő vonat haza. Elfogja a vágy, de aztán hamar jön rá a félelem és…
- De legalább itt, az aluljáróban minden olyan koszos és csöves, mint régen. Na gyere, metrózzunk! – alig várta, hogy ismét ülhessen a zakatoló föld alatti vacakon. Igaz, azóta azok is cserélődtek, az élmény változatlan. Magabiztosan lép a mozgólépcsőre és fordul hátra Nelli felé. – A Westendben minden van. Ott meg tudjuk szerezni a mobilt meg van egy rakás üzlet elverni a pénzt. Aztán… persze szólj, ha valami mást szeretnél – semmit nem akar erőltetni, így is látni, hogy izgatott, talán kicsit zaklatott is. Nem csoda, nem mert idejönni, nem mert semmit sem lépni, mert félt, hogy netán felismerik. Most? Most is retteg, a magyarázkodás, az elméjében élő képek, mégis, feje tetejére feltolt napszemüvegében ácsorog, majd ugrik le az utolsó pár fokról, hogy bevárja a lányt. A faluban nem tudták volna beszerezni az eszközt, amit Nelli szeretne egy ideje, így muszáj volt lépni, de tény, sokáig ült és ódázta ezt a napot, azonban, megint önző volt. Senki nem fogja itt megenni, senki nem is látja talán. Semmi nem lesz. Csak nehéz.
- Olyan fura itt lenni – bukik ki belőle végül, amint beáll a szerelvény és beszállva csüccsen le. Nagyon fura. Most kicsit benne van, hogy szaladna haza, de nem teszi. Lába ritmusra jár és a szerelvény elindul végül. Innen már nehezen menekülne. Rettentően örül, hogy elkísérte. Egyedül nem lenne ehhez talán ereje, ami ironikus. Mert jól van, lassan, de biztosan.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Azt nem kérdezte, mennyire látott még ilyen helyeket, mennyire szeretne meg-megállni, de figyel, hogy amikor lassít, ő is megtegye, elvégre sehova sem rohan, egészen nyugodt, sőt, ennyi év után ez az ismerős közeg ugyan megborzongatja, de nem érzi annyira a görcsöt, mint hitte. Lehet, ha előbb jön és egyedül, akkor de, most viszont kellően biztonságban érzi azt, hogy simán mozoghat a városban. Elvégre, változott valamennyire külsőleg is, haja, borostás arca, amit annak idején mindig simára hagyott, talán még az se ismerné fel elsőre, akivel együtt lakott. Babrálja a jegyet, majd érzi meg a finom nyomást vállán, ahogy a lány oda helyezi állát. Apró mosollyal néz fel, kissé oldalvást rá, majd saját fejét, amolyan kedveskedve dönti a másikénak, miközben felemeli a kezében tartott papírost.
- A jegy ára. Nyolc éve még harminccal kevesebb volt, szóval nem vágtam magam földhöz tőle – nem is nagyon tudna hova emelkedni, elvégre, a város annyira nem nő és igaz, sok új lehetőség sem lett, kivéve a Négyes metrót, ami akkoriban még csak álom volt és földtúrás, most már utazható és használható valami. – Csak nézegetem, mi változott – magyarázza, majd amint leérnek, néz körbe, fel a táblára, amin az útvonal is pihen, többek között. Leérve aztán, kerüli kifelé ő is a népet, amely megszokott módon árasztja el a helyet, mert nem elég a lakosság, de erre bőven akadnak turisták is, ázsiaiak főleg, minden rossz nélkül, vagy csak az ország más pontjáról idesereglettek. Vagy mondjuk, amikor valami jelmezes esemény van és mindenféle alakok jelennek meg városban, metrón, villamoson. Na azt lenne érdekes magyarázni a karjába kapaszkodónak, de nem, most nincs ilyen, minden úgymond… átlagos. De kinek mi az átlag? Ő mágusvárosban él, Nelli is mágusok között élt és él, úgymond, akkor ez a hely a fura most?
- Semmit. Egyszerűen sok a turista, mennek dolgozni, vásárolni. Itt mindig ennyien vannak nap közben, reggel, meg munkaidő után még többen. Sokan laknak a városban, kezdik kinőni – borzong bele már csak a kora reggeli tömött járatok gondolatára, főleg, ha az a belvároson kívülről indul és érkezik, nem is a legsűrűbb járat. Pedig, percekről beszélünk, nem vidéki szintű órákról. Percek. Atya ég.
- Ühüm. De készülj fel, nagyon nagy – magát is felkészíti, sok lesz az ember, a hely. Lehet kisebb kellett volna? Majd egymásba kapaszkodnak, mint az idős nénik menet közben. – Persze. Fent van a neten az üzletek listája, válogatni is tudunk, hol jobb. Nyugi, rég voltam itt, de ebben biztos vagyok, vezetlek majd – meg persze, előbb megnézik, majd elmagyarázza, mit tud. Nagyjából. Tény, hogy le van maradva a trendekkel, a saját mobilja régi már, a mostaniak meg hatalmasabbak és okosabbak. Jó lesz ez. Elengedi az aggodalmait és beszáll inkább, bár úgy néz ki, vár pár percet, hiszen innen indul. Addig se kell hangosan beszélni. Hátradőlve nyújtózna egyet, de képtelen nem aprót nevetni azon, ahogy Nelli próbál igazán angolosan társalogni, a férfi pedig, aki éppen nagyot néz, még válaszra se méltatja. Inkább aranyos ez, mint vicces, reméli, nem is érti majd félre. Inkább közelebb hajol, hogy halkan és közvetlen súghassa szavait.
- Errefelé a népek nemigen foglalkoznak egymással. Ne vedd magadra, a legtöbb egy tapló – emlékszik vissza a mentalitásra, amelynek emléke nem is kell valós legyen, csak elég, ha az ember belegondol. Elindulnak hát, a férfi belemerül az újságba, ő maga pedig előre meredve tűnődik el kicsit.
- Tudom, hogy nem de… fura. Otthon megvan még a lakás kulcsa is, minden. Ahol laktunk, meg fejemben, hogy hol dolgoztam… ilyenek. Nyomorult vagyok, megint – szusszanva dörzsöli meg az arcát és inkább néz felfelé, hogy gyors lecsekkolja, merre is vannak. – Ühm, mindjárt átszállunk egyet és onnan pár perc. Nem lesz fél óra se nagyon. Nem tetszik idelent? – néz vissza rá, mert akkor visszafelé tudnak a felszínen is haladni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Jobb lenne, ha talán szóba se jönne ma már, de nem lehet ilyet sem, nem lehet menekülni  nyilvánvaló elől, mivel, látszik és látja mindenki már, hogy mi és hogyan történik, pedig, nemigen tartozik ez kettőjükön kívül senkire sem, de érti ő, mindenkit ért, aki valamilyen módon akar neki segíteni, akár csak szavakkal, vagy épp azzal, hogy beállít hozzá és kirángatja az ágyban fetrengős, semmis estéből. Szereti ő ezért Kimoriah-t, mert mindig van valami, mindig mozgalmas, ha ketten összeülnek, még akkor is, amikor a nő szorul egy kis lelki támaszra vagy csak pár, nyugtató szóra. Aztán nevetnek, mintha mi sem történt volna, most éppen saját maga az, aki nem tud úgy nevetni. A témát egyelőre félreteszi, nem firtatja és nem ömleng, amit kell, azt már bőven tudja.
- Ó, én kérek elnézést. Akkor inkább azt kéne kérdezzem, hányszor volt az, hogy mondjuk kopogott és megvárta, míg ajtót nyitsz? – mert ha ilyen szabadon kezeli a belépés dolgát, akkor tényleg nem tudja, mi a határ, bár nem is azt látja, hogy az annyira zavarná a másikat, ha nincs mit rejtegetni előle, akkor valóban. Érdekes dolog, annyi biztos, bár nem mintha lenne mit panaszkodnia, ő sem kapta fel a fejét, ha csak úgy benyitottak hozzá, szóval, nem beszél hülyeségeket. – Betörőnek hitted? Na azt megnéztem volna, hogy állsz a kezedben pálcával vagy csak egy gyertyatartóval és agyon akarod ütni. Mit szólt hozzá? – nevetgél egy aprót a dolog hallatán, mókás lehet így akkor minden találka, ott sincs akkor unalom, főleg, ha a pasi ennyire tesz ellene. Nem lesz az a nyaralás sem utolsó, ha már itt ennyire tesz a dolgokért, biztos benne, hogy amikor megtörténik, valami olyan helyről és úgy fogja keresni Baj, hogy a képernyőt is kisüti a jókedve.
- Hát azt szokták mondani, hogy van vonzó abban, ha valaki titokzatos meg tele meglepetéssel. Meg mondtad, hogy vacsorázni sem egy mekibe vitt, szóval ja, én ezt mondom – az már más, hogy ő ezt mennyire és hogyan fogadja el. Nem arra céloz, hogy neki most hú de bele kell esnie abba a fickóba, lehetnek simán barátok is, attól még, hogy ilyeneket tesznek. Elválik, ő meg mindig itt lesz, hogy meghallgassa az aktuális eseményeket.
- Mindegy. Hagyjuk most, nem akarok már erről beszélni – rázza meg a fejét, mert nincs mit újat mondani. Nem jó, nem érzi a jobbat. – Leírom, az más, ha sose adom neki oda. Majd elválik – engedi el valóban, akkor legyen most ez az este valami jobb, szórakozzanak vagy csak ne figyeljen a rosszra. Bármi.
Végül csak nem ad ki magából semmit, csak egy böfögést nyel el, ahogy kihúzza magát és kezd el mellette sétálni, szép komótosan.
- Eszünk vagy iszunk? – érdeklődik, bár most hogy így gondolkodik, lassan tapogatja át a zsebeit. – Nem tudom, hoztam-e elég pénzt, basszus – mordul fel, majd inkább rágyújt, mert az minden zsebében ott lapul, ha kell, ha nem. Közben, ha szavakkal nem is, finoman szorít rá az ujjaira, hogy örül, hogy nem hagyta cserben, egyedül, még ha nem is tud ma olyan lenni, mint amit megszokott.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Elmosolyodott a reakción. Ezek szerint olyan alak, aki nem vár, csak megy és ott akar lenni. Ismerős ez ugyebár, kicsit megint kellemetlen és csípős a hiányérzet, amely benne bukkan fel, de most nem róla van szó és nem is arról, ami vele van. Vagyis de, csak éppen pontosan arról tereli el a szót és a gondolatokat, minden egyes pillanatban.
- Érdekes fazon lehet. Gyakran talál be a házadba? - nem mintha ezzel problémája lenne vagy épp féltené, csak érdekes alkalmak lehetnek, kérdés, mennyire sűrűn. Mert a ritka az nem igen jelent semmit, de ha rendszeres, akkor már nem csak a véletlen műve, ugyebár. Erre nyilván már mindegyikük rájött talán. Vagy ha nem, akkor majd idővel.
- Óó, értem, értem - mint a szemüveg, amely valakinek szükséges, mindennapi kellék, de ha feltolja a feje tetejére, akkor aztán annyi is, mert sehol sem találja, pedig szinte a ház alapját is lebontja. A további szavaira azonban ő sem állja meg, hogy ne tudjon ne nevetni. Aprót csak, hamar abbahagyja, azonban elképzelte a helyzetet és nem tudod máshogy reagolni rá. Eleve a mamusz látványa a kézben mint fegyver… Naugye. - Figyelj. Végül is, az is önvédelem, hogy halálba röhögi magát valaki, szóval… - somolyog felé szórakozottan, minden jó valamire ugyebár, ez persze arról szólt inkább, hogy jót szórakoztak együtt. Lenne még kérdése, de mind a ketten kikerülik szépen végül és nem is feszegeti tovább. Azonban szerenté később olvasni az üzenetei között, hogy éppen merre halad a dolog. Mert fog.
- Bizonyára igazad van. Egy-két ital jót fog tenni - bólint egyet, belemenve abba, hogy valahol ledöntsenek valamit, azt még nem tudja, hogy hol és mit, ezt kicsit a másikra bízza ugyebár. - Sétáljunk el valami helyig, ahol adnak nekünk alkoholt. És mesélj, most miben jelent meg? - fújja félre a füstöt, majd lépked vissza mellé és karol bele. Igen, ő tudja, mikor kell jönni és terelni, csak azt tenni, ami természetes és mégis, szükséges. Örül ennek és akkor legalább pár óra erejéig olyasmi lenni, mint aki volt.
- Csak nem sárgában?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Hatodjára megy el a giccses vázák sora mellett és ekkor áll meg. Felpillantva kutatja tekintete a táblát, amely az irányt mutatná, de úgy néz ki, most istenesen átverte. Ha volt mostanság hülye ötlete, akkor ez az egyik, hogy egyedül vágott bele ebbe a körútba. A reklámmal ellentétben őt baromira nem izgatja a svéd vegán húsgolyó, ellenben az, hogy átrendezné a szobáját és beszerezne hozzá pár új dolgot, igen. Unatkozott, elindult és bár így, gyalog nemigen fogja hazacipelni a kimondhatatlan nevű könyvespolcot, attól még pár apróságot összekapdosott. Ezekkel felszerelkezve lépkedett előre avval a céllal, hogy ő most majd fizet, elmegy enni, míg a következő vonatot eléri vissza, csakhogy hiába követte a kissé hangos családot, akik szintén nagyon fizetésre készültek, már őket is elhagyta. Fújtat egyet, majd indul el ismét és kitartóan eltökéli, hogy majd most sikerrel jár.
Kínjában énekel, ahol fél óra múlva a kiállított ágy szélére huppan le. Vádliját megdörzsölve néz körbe és sóhajt. Koránt sem szofisztikált szavait mormogja a tervezők felé, akik megépítették a tökéletes labirintust, ahol az Isten pénzét is el lehet költeni, mire valaki kiszabadul. Beletúr a zsebébe, hogy a neten keres valami kiutat, de amennyire lassú most a hálózat, inkább feladja. A nyelvét rágcsálja, a kijelzőn táncolnak az ujjai, majd feloldva azt, a híváslistába lép bele. A neveket figyeli, majd ugorja át, hogy ő biztos nem ér rá, amaz otthon sincs, nem mintha olyan hosszú lenne, akikkel beszélni is szokott. Végül, szusszanva bök rá lakótársa nevére, lesz ami lesz.
- Vedd fel, vedd fel, vedd feeel - halkan mormolja, miután füléhez emeli és rugózik párat az ágyon. Elégedetten hümmög, ahogy szabad kezével nyomkodja meg a matracot. Még a végén haza akarja ezt is vinni, szóval minél előbb szedik ki innen, annál jobb.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Véletlen akadt bele egy külföldi csapatba még a fővárosban pár napja, mikor is ügyeket intézett. Útbaigazítást kértek, majd végül egyfelé mentek és csak úgy dőltek a szavak. Magát is meglepte vele, hogy ilyen közvetlenségre adta a fejét, de mondhatni, jól is esett. Mintha kicsit megint a tengerentúlon lett volna, csak éppen egy métert se moccant az országhatártól elfelé. Bulis társaság, abszolút látni, hogy gőzt kiadni jöttek ebbe a kicsiny országba, no meg, többeknek egyik kedvence az itteni konyha. Így végül beültek gulyást enni, jó csípősen, majd később lángost is belvárosban és mire hazakeveredett, már volt pár új barátja.
Jó, nem így megy ez, azonban szót szó követett és még mielőtt hazamennének, vágytak valami másra is a fővárosi forgatagon kívül, így bedobta, hogy van egy másik, nem hivatalos fő is a tudatban. Így kerültek végül Siófokra, az Újhold adta energia pedig bőven hajtotta előre. Nem öltözte túl magát, laza inget, sortot és tornacipőt húzott, zsebeibe dugta a fontos kellékeket és már otthon sem volt. Egy laza kajálás, majd ahogy a nap lefelé indult, úgy ébredt fel a városnak ezen szakasza. Nappal strandolók, hatalmas felfújható állatok és gyerekzsivaj uralja, ahogy azonban az est közeledik, a tömeg változik. Hazafelé igyekvők, fiatalok még csak gondolva az esti mulatságra, vacsorájukat elkötő ráérős emberek. És végül eltűnnek, ahogy a sötét beáll, másfajta fények villódznak, eltűnnek a műanyag állatkák és más faj költözik helyükbe. Hangos ricsaj, éppen miért is honnan, zene szól, ahogy halad előre az ember, sokféle, mindenhonnan más és más. A központi helyet a strandon kialakított színpadnál foglalja el mindenki, aki nem éppen valami ihatóért áll sorba. Először a sétány elején lévő italboltban vásároltak, bár ugyan már nemigen lehet közterületen ilyet művelni, mégis elfogyott. És végül, felszabadulva a tömegtől való iszonytól, szinte már bátran vetette bele magát az éjszakába.
Mire kettőt fordult, már sehol se voltak. Lemaradt, kezében két pohár, szomjas volt, hát italra vágyott. A hideg sör kellemes ujjainak, tekintete azonban őket keresi, mindhiába. Pánik helyett lazán vállat von, nagyot kortyol és a tömegen vág át. Épp oldalra lép, amikor egy feltűnően csinos arccal találja szemben magát. A szőkeség amerre mozdul, az pont útját állja, merő véletlen talán, ahogy végül szórakozottan lötyög a ritmusra és a lépésekre. A kezében tartott mojito-ra néz végül, majd nyújtja felé. Nem tett bele semmit, vette annak, aki már ki tudja hol jár és a kezében csak felmelegedne. Ha nem kell, majd megissza ezt is. Megint jó estének néz elébe... de most csak a ritmus jár a fejében.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Valami vérszegény vigyort villant egy előtte elhaladóra, aki épp furán néz rá, mert az ágy rugózását teszteli. Nem mintha két méterrel arrébb nem éppen a tökéletes TV-fotelben döglene egy alak, aki megunta az asszony körözését és kinevezte azt a helyet férfimegőrzőnek. A vigyor lekonyul, abbahagyja a mocorgást és próbálja kitalálni, mégis mi a francot mondjon. Nem hiszi, hogy újat tudna mutatni, hiszen hosszan tartó egy fedél alatt való életük során már mindent látott és mutatott, a jót, a rosszat, a legrosszabbat. A közelmúlt nem éppen a legjobb élménynek számít, többször mordultak egymásra, mint azt illene, most viszont mintha kezdne visszatalálni legalább az alaphoz, onnan meg már minden rendben lesz. Legalábbis, eddig a napig. Mert oké, hogy ha részeg és bénázik, ha éppen kibújt a farkasbőrből és egy kupakot nincs ereje lecsavarni, de józanul, tiszta fejjel ekkora kreténnek lenni, még saját magának is külön művészet. Fújtat egyet, orrnyergét dörzsöli meg, miközben ujjaival a telefon hátlapján kocogtatja körmét, amit még nem rágott le.
- Minek neked telefon, komolyan – és ilyenkor van az, hogy az emberek a felénél felveszik és akkor kínosan valahogy menteni kell a helyzetet. Szerencsére maximum az utolsó szó hallatszik be, ahogy végül kapcsol és felveszi. Felcsillan a remény, hogy valaha még látja Bogolyfalvát és nem lesz biodíszlet különböző osztályokon. Tény és való, kényelmes az ágy, el is alszik rajta ha kell, és este a biztonsági őrök bizonyára kikísérik szívesen, de addig nem várna.
- Sziaaa – mintha a másik nem éppen minden haragját próbálná a telefonon keresztül a nyakába zúdítani. Ó érzi ő, csak inkább nem foglalkozik vele, hiszen szükség van rá, nagyon is, hangja vidám, mintha ezer éve nem beszéltek volna, nem pár órája, amikor elköszönt. - Igazából, eléggé fáj, szóval lehet mindjárt meg is történik – pillant le, a sok séta miatt már érzi, de hogy leszakadna? Dehogy is, viszont a költői túlzás nagyon is kell.
- Figyelj, égető szükségem van rád. Tudom, rettentő elfoglalt ember vagy, de… nos, majd szépen kérem – mézesmázos ugyan nem, de hízelgő, mindjárt bókolni is kezd, ha kell, de nem, csak nagy levegőt vesz végül.
- Az a nagy helyzet, hogy mennyire vágod te az IKEA-t? Mert azt hiszem, vagyis nagyon úgy néz ki… - mert akkor maradjon egyenes és mondja ki. … - Hát eltévedtem. Itt ülök egy fasza matracon és abban reménykedem, hogy leszel-e a hősöm – nem. Vagyis de, mert addig nem fogja békén hagyni. És akkor most jöhet a röhögés, kicsit eltartja a fülétől a telefont, mert érzi, bármi is lesz, az hangosan csapódik majd vissza.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Lehet, hogy mégis kellett volna az a húsgolyó, mert akkor nem érezné azt, hogy mire bármi is történik, az éhenhalás szélére kerülne. Még csak az kéne, hogy a fáradtság mellé még az is odaüljön és akkor hisztizik majd, mint valami hülye picsa, mert már menne nagyon. Amúgy is, csak hát van egy olyan bibi ebben az egészben, hogy valahogy meg kell fűzni a másikat. Lehet Baj-t kellett volna hívnia, de mivel úgy gondolta, lehet ott van nála az a pasas most is, nem kellene belerondítani. Viszont kevésbé lenne fájdalmas és kínszenvedős, az tény. Jót röhögnének, mert ezen már csak azt lehet, semmi mást. Most mit bánkódjon, bosszankodjon, mert lehetne az is, hogy most ő vörös fejjel kiabál, üvölt, de semmi értelme. Mindenre van megoldás, melyik hogyan könnyebb. Talán Denis épp a legnehezebb fokozat, de aligha lehet fokozni már a dolgokat. Még mindig nem dobta ki, még akkor sem, amikor bizonyára eret vágott volna a másik attól, ami hangulatot vitt a házba. Viszont változott, ott már biztosan otthon érzi magát és rég nem visít azon, ha lengébb, vagy épp semmi se takarja. Ellenben, most jobban izgul, mint valaha.
- Hogyne. Arról vagyok híres – mármint a kirabolásról. Leülni a sarokra még oké, más nem nekiáll kornyikálni és kiírja, hogy egy ötezresért abbahagyja. Vagy mást is lehet a sarkon keresni, csak éppen ahhoz még nagyon nappal van. Nem mintha gyomra lenne rá.
Amint leokézza – aházza, pontosabban –, hogy vágja a helyet, már bele is csap a közepébe. A csend frusztráló kicsit, majdnem hallozni kezd, amikor a másik mégis megszólal.
- Itt vagyok az IKEA-ban és eltévedtem. Órák óta keringek, mint gólyafos a levegőben és nem találom a rohadt kijáratot – elismétli hát, ha kell hatszor is, mert megérti, ez a hihetetlen helyzet, nem az, hogy Jóska UFÓ-t lát. Feljebb csusszan az ágyon, lábát mozgatja a ritmusra, lassan mint valami gyerek, akinek az anyukája nevét mindjárt bemondják a hangosban, hogy ugyan keresse már meg.
- Ez halál komoly, Denis. Nem a csodára várok, hanem rád. Vagy felőlem lehetsz csoda is, csak gyere – légyszi? Tenné hozzá, de mégsem. Választ nem kap, csak a várt röhögés tör ki. És nem marad abba, mintha csak egy várakoztató zene lenne, csak itt senki sem zongorán kalimpál.
- Csak nyugodtan, én ráérek – de azért az ő arcán is ott bujkál a vigyor, meg prüsszögve röhög egy sort, bár neki nagyobb a kínja. Sóhajt egyet, nemes egyszerűen végigfekszik az ágyon, aztán vár és vár. Majdnem észre sem veszi, hogy beszél ismét.
- Megvagy még? Oké. Már kezdtem aggódni, hogy ma öllek meg – szusszan egy nagyot, mintha aggódott volna. - A pokolban. Vagyis nem, ez Budaörs. Öhm… hálószoba lakosztály, kurva nagy ágyakkal? Nem tudom a címet – néz körbe, majd vissza a mennyezetre. - Akkor megmentesz?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Az biztos, hogy nem unatkozhat mellette. Noha, minden bizonnyal, amikor felkaparta a szökőkút mellől, tuti nem erre számított. Nyugalomra, egy csendes valakire, aki hálából mindig főz, rendben tart mindent és ez így is van a mai napig, most is van kaja a hűtőben, rend is van, ellenben csend? Aligha. Vagyis félig. De semmiképp nem a nyugalom, az biztos. Rosszabb is lehetne, ez tény, ordíthatnának egymással minden másnap, ehelyett a röhögését hallgatja. Ez egy jó skill, hogy már az elején is sokszor sikerült neki nevetésre bírnia, most is megy, más kérdés, hogy nem viccel, hanem halálosan komolyan közli, hogy mi történt vele. Ha nem lenne pénze hazamenni, nem hívta volna, simán felül a vonatra, megbüntetettei magát a vasúttal, majd másnap kifizeti, ezen nem aggódik. De ajtót nem talál, nemhogy vonatot. Vagyis vonat van, fából, valahol a játékok között.
- Dehogy ölsz meg, tudom, hogy szeretsz – mégis, igaza van, abban, hogy beletoppant nem egyszer abba, amikor épp kikapcsolna. Isten lássa lelkét, már többször próbál olyankor lebegve közlekedni és levegőt se venni, vagy a maga módján ugyan úgy lemenni alfába, csak az ember nem ezt jegyzi meg, hanem azt, ha valami történik. A halál gondolata majd ott lebeg megint, kérdés, vajon mennyi marad belőle. Lehet elég lesz a végére egy gyufásdoboz.
- Nahh – mocorog ültében és kezet vált, mert a másik már zsibbad. - Tudom én, hogy milyen hatalmas tanári szellemed lett, de ebből nem akarok tanulni – mindjárt nekiáll duzzogni, viszont nem, ez még a kérlelős hangneme, amikor szépíteni próbálja a helyzetet. - Bármit megteszek? Próbáltam megoldani én egyedül – annyira, hogy menten át lehet írni a lakcímét erre a helyre. Komolyan, mit tudna még mondani? Ezer dolgot, de azért na, kicsit maradjon tartása is, bár nincs sok. Lehet inkább megint nekiindul, de érzi, akkor ugyan úgy felhívná, csak jóvalta hisztisebb hangnemben, hogy akkor eddig bírta. Az emberek nézik meg, vagy az ágyat, miközben próbál békés arccal kommunikálni.
- Hogyne, máris. Igazából tök mindegy, hogy hol nem tudom, merre van a kijárat – tápászkodik fel, nyekeregve pár sort, mert a tagjai elgémberedtek. - Majd összezsugorítod és beletesszük szatyorba. Tudsz te ilyet – beszél erről úgy, mintha teljesen természetes dolog lenne mágiával megoldani. Akkor már menten néz új konyhapultot is, szekrénysort. - Esetleg nézhetnék egy nagy kádat is, hogy végre tudjak hemperegni benne – dobja be, hogy ha már székek, akkor a fürdőszobában is lehetne valami új. A kocsira támaszkodik és elindul, bár fogalma sincs, hol a konyharészleg. Mindegy, majd megleli.
- No, beleférek az idődbe? - csendben van, bár ez nem újdonság. Talán letette valahova a telefont és hagyja a faszba, kitelik tőle. - Hallooo – csak ne merüljön le addig, bár ahogy nézi, ez nem fenyegeti.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Hallja, hogy valamit motoszkál, de ez semmit sem jelent, mert bizonyára, ahogy kizökkentette a zenből, már tesz és vesz, vagy éppen kimegy gödröt ásni, ahova kerül, ha egyszer hazatér. Ő meg csak szuszog és vár, hát komolyan, tudta ő, hogy nem lesz egyszerű, még az sem, ha simán csak nemet mond és kerek perec elküldi a fenébe. Denis-el semmi sem egyszerű, soha nem is lesz az és nem is akarja, nem az egyszerűség miatt bírja annak ellenére, hogy néha nyers és igencsak erős szavakat vág a fejéhez. Vagy épp, ahogy most is viselkedik. Csak egy nagyot sóhajt, mintha ő most már tényleg a toronyban gubbasztó királylány lenne, unalmasan könyökölve a párkányon és vár a megmentőre. Bár a sors iróniája, Denis inkább a sárkány, mintsem valami lovag.
- Kerestem a kifelé utat, csak ezek a sorok fogták magukat baszki és míg én csempemintákat néztem, átköltöztek máshova – dohog a lehetetlenen, vagy éppen nem az, de tényleg úgy tűnt, hiába balról jött, ha balra kanyarodott, akkor nem ott találta magát. - Nem majd egy helyben álltam volna órákig – pedig talán akkor lehet, hogy  meglelte volna valaki, aki segíthet. De pechjére, azokkal is elkerülték egymást, mintha nem is dolgozna itt senki sem, aki a sorok között mozogna vagy ha látott távolból, akkor mire odaért, az sem volt ott.
- Mennék én, de a konyharész is elköltö… óóó, de jópofa komód – talán hallani, ahogy megállva húzza ki a fiókokat, azoknak mélységét kutatva, vagy éppen a fogantyú jó fogását. - Keresem, jaja – kapcsol végül és indul tovább. Már megvan az irány, egy boldog nyikkanás-szerűt hallat, amint megleli az utat és indul előre, mintha most ez a feladat új erőt adott volna neki. Pedig már unja, tele minden cipője ezzel a hellyel és a kocsitologatással. Már elhaladt a tűzhelyek mellett, a pultokat is megnézte, közben a sajátjukat idézi fel és kutatja tekintetével a lehetőségeket.
- Összevagyok. De tudok úgy fájni, mint aki hatszáz éves és olyankor naaagyon jól esne kiáztatni magam – nem mintha a zuhany alatt annyira rossz lenne, de amikor az embernek az a csontja is sajog, amiről addig fogalma sem volt, jól jönne, ha nem kellene egy percet sem ácsorognia. Mindegyiknek van pró és kontra érve. - Meg hát tudod, lehet benne – és megszakad. Hallja a búgást, majd végül a csendet. Pislogva halloz bele többször is, majd elemelve fülétől, lepillant.
- Hogy kapnád be – már éppen dühösen nyomja a kijelzőt, hogy felhívja, addig hívja, ameddig létezik ezen a világon, amikor felvillan a neve. Pöccint egyet, majd visszaemeli a füléhez. - Jah, akkor jó. Szóval… a kád mellett érvelve. Lehet abban dolgokat is csinálni, szóval én meggondolnám. Bár ezt nem nekem kellene mondanom – elég furán hangzik az, hogy kampányol a kádban való szex mellett. Mindegy is. - Találtam, kettőt is. Az egyi… - és megint kinyomja, bár most közli, hogy le kell tennie. - ...ik. Az isten áldjon meg húsz gyerekkel – na ilyenkor mi van? Mered a telefonra, megáll és vár. Nem szólt semmit hogy jön, nem jön, bassza meg, akármi. Duzzogva ül le az egyik bárszékre – nesze neked, itt van a hülye bárszéked – és azért is csörgeti.
- Megetetem veled a széked, csak vegyed fel – oké, lehet, hogy most kezd már hisztis lenni. Körbe forog a bárszékkel és megállapítja, hogy ez nagyon kényelmes lesz.