Hiába volt minden próbálkozása a tökéletes belépőre, a fiú az egészet elrontott azzal, hogy neki háttal ült. Bizonyára nagyon érdekes lehetett az, amit olyan nagyon figyelt, mert csupán a köszönésre méltóztatott megfordulni és rá emelni tekintetét. A fiú arca az évek alatt megváltozott, férfiasabb lett és ó te jó ég, milyen magasra nőtt, de az a mosoly még mindig a régi volt.
Felszaladt a szemöldöke, egyáltalán nem úgy reagált a másik, mint ahogy elképzelte azt. Ami azt illette, úgy köszöntötte Kolos, mint egy régi ismerőst. Vagy egy alakot a múltjából, talán nem ismerte fel? Vagy csak annyira nem érdekelte az egész? Akármelyik is volt a kettő közül, egyik sem volt igazán ínyére a lánynak, ám ezt nem mutatta ki, egyelőre.
- Miért? Nem nézed ki belőlem, hogy ilyesmit írjak? - jóformán Lala se nézte volna ki saját magából, hogy még csak hasonlókat is írjon, vagy elsőként lépjen, de ez nem számított bele. Ez nem. Más volt, teljesen más. A fiú közelebb lépett, nem sokkal, de éppen eléggel, hogy a lány keze megremegjen. Úgy felpofozta volna, csak egyszer, de nem tette,  a falnak döntötte hátát és lágyan mosolygott, nem fogja elárulni magát a buta kitörései miatt.
- Láttalak valamelyik nap az egyik folyosón. Alig ismertelek fel, nagyon megváltoztál, de gondoltam, hogy azért méltóan üdvözölhetnélek téged, ha már egyszer iskolatársak lettünk - szinte csiripelt, akár egy kismadár, mintha tényleg el lenne varázsolva, de közben mindvégig a fiún tartotta tekintetét. Vajon Kolos elhozta magával a pálcáját? Ha nem, jóval könnyebb dolga lesz, de ha mégis, jobb ha rájön, hogy hol is rejtegeti egész pontosan amaz.
- Hogy-hogy beköltöztetek egy állandó helyre? - tette fel a következő kérdést, utalva ezzel arra, hogy elég sok mindent tudott ám a fiúról, meg esetleg egy kicsit tényleg kíváncsi volt rá, hogyan keveredtek mégis ide. Ha jól emlékezett, a rellonosnak egy testvére is volt, bátya vagy nővére, már nem is tudta pontosan, aki valószínűleg szintén ide kezdett járni. Talán ő is a zöldeket erősítette, akár az öccse. Két alma nem eshetett olyan messze egymástól.

A fiú a visszakérdésre nem válaszolt. Talán jobb is volt, így legalább nem fajulhattak el a dolgok idő előtt, nem szólhatta el magát a lány, bár már most sem tudta igazán visszafogni az előtörni kívánó érzelmeket. Végül helyzetet váltott, egy lazább pózba helyezve testét, melyet nemsokára Kolos is követett. Ott állt mellette, karnyújtásnyira tőle. Innen érezte azt a rellonost körüllengő illatot mely undorítóan kellemesen csiklandozta orrát és szánt szándékkal nem figyelt oda arra, hogy a barna tincseket aranyra festette a hátulról érkező fény. Csupán a mosolyát fürkészte, mely ahányszor csak odalesett egyre szélesebbre és szélesebbre nyúlt, kezdett hasonlítani azokra a vigyorgó töklámpásokra, melyeket halottak napján faragtak a kisgyerekek, hogy megijesszék vele a rossz szellemeket.
A lány elkuncogta magát, az utalás szinte kézzel fogható volt, Kolos nem emlékezett rá. De ez egy cseppet sem érdekelte őt, majd emlékezni fog, mindent alaposan a fejébe fog verni és vasmarokkal ott tartani. Kacéran megbillentette csípőjét, bal vállát ismét a falhoz nyomva úgy helyezkedett, hogy szembe legyen a fiúval.
- Csupán az mellékeli a nevét, akiét a másik nem tudja - mézédesen mosolygott, halkan, kedvesen beszélt, mintha csak egy tréfa lenne, egy buta válasz egy buta kérdésre, melynek megoldása egyértelmű.
A dermedt, grimaszba forduló arcot, alig bírta Lala szó nélkül, talán csak kicsit szélesebbre húzott ajkakkal fogadni hatalmas, győzelmi tekintet helyett. A mentés a fiú részéről persze nem volt rossz, de aki azt várja minden pillanatban, hogy egyszer lehulljon a maszk, még ha rövid időre is, akkor az - akármit is tesz a másik - észre fogja venni.
Jókedvét az is tetézte, hogy Kolos azonnal terelt, kész csoda, hogy még nem válogatták be a kviddicscsapatba.
- Mhm - bólintott tekinteték körbehordozva a bagolyházon. Három éve koptatta ezeket a követet, de fel sem tűnt neki az idő múlása, mintha még mindig tizennégy éves volna, az a kis csitri, aki azt hitte, a világ az ő kezében van és nem fordítva. - Itt kezdtem az első évemet. Mindent itt tanultam meg amit tudok. Legfőképp az átkokat - uh ez csak nem egy célzás volt? - És azt hiszem igen, talán pontosan ezért nem találkozhattunk már egy ideje, mikor is volt, hogy utoljára láttuk egymást? - billentette oldalra buksiját, mintha csak elfelejtette volna nagy hirtelenjében a dolgokat, pedig minden egyes lépés a fejében volt, mintha csak tegnap történtek volna azok a  kettejüket néhány napra összekötő élmények.

- Szívesen mutatok neked egy-két átkot később, ha szeretnéd - ajánlotta fel, kezeit a háta mögött összekulcsolva. Komolyan gondolta az ajánlatot, tényleg fülig érő ajkak közepette konstatálná, milyen is egy Digitus Arcus, Rictusempra esetleg egy aranyos Pofix nyelvtapasztó bűbáj a valóságban, természetesen mindezt Koloson végigvezetve. Hisz milyen tanár is lenne az az ember, aki nem mutatja be az elméleteket a gyakorlatban is.
Folytatta volna, megrohamozta volna a másikat újra és újra sejtelmes kérdésekkel, újabb és újabb rejtett megjegyzésekkel, de mikor kihallotta a türelmetlenséget Ardai hangjából befogta a száját. Csendben hagyta, hogy a fiú közelebb lépjen, sőt még azt is engedte, hogy megérintse. Nem ellenkezett, nem vágta gyomorszájon és nem lökte el magától a másik testét. Még akkor sem, mikor megérezte fülén Kolos leheletét. Az illat is erősödött, újból megtalálta orrát az a gyomorforgató szag, amit egykor édesnek talált. Hátrapillantott társára, minden egyes pillanattal úgy érezte egy lépéssel jobban és jobban utálja őt.
Végül hátra lépett, nem mellé, még annál is hátrébb és ekkor kiszúrta a farzsebben csücsülő pálcát. Szóval jól sejtette, tényleg az elejétől fogva magánál tartotta a fiú azt a nyamvadt botot.
Kezei a zseb fölé csúsztak, végigsimítva a pólón és az az alatt lapuló hátgerincen, de mielőtt amaz megfordulhatott volna, máris ott volt Lala buksija a széles vállon, hogy elterelje a figyelmet. Az ujjak csak néhány milliméterrel a varázstárgy felett álltak meg, mikor a lány megszólalt.
- Szeretném, ha erre a kérdésemre csak igennel vagy nemmel válaszolnál. - jelentette ki. Már nem volt semmi kedvesség és csicsergés hangjában, egyszerűen olyan hangnemre váltott, mely megkövetelte az igazságot és már abbahagyta a macska-egér játékot - Tudod ki vagyok én?
Az utolsó esély arra, hogy megússza a dolgot Kolos. Nem azt várta a lány, hogy hazudjanak neki vagy, hogy emlékezzenek rá, már nem. Arra volt inkább kíváncsi, hogy milyen stílusban fogják a fejéhez vágni, hogy elfelejtették. Hisz Lala tisztában volt a válasszal és ha a fiú megfordult, ezt ki is tudta olvasni szeméből. Ám ha valóban szemtől szemben akarta a rellonos közölni a tényeket, akkor a pálcája már nem volt vele, hisz amint a fiú megmozdult vagy csak arra utaló jeleket adott, az egyetlen tárgy, amivel megvédhette volna magát szépen átvándorolt a leány háta mögött összekulcsolt kezekbe.

Végre megkérdezte, végre sikerült a másiknak szegeznie a kérdést, és még csak a hangja sem remegett meg. Csak egyszerűen tudni akarta, hogy mennyire bánta meg a fiú, hogy elfelejtette őt, hogy bocsánatot fog-e kérni, sajnálni fogja-e, vagy továbbra is erősködni kezd, hogy márpedig ismeri őt? Lenne olyan gyáván megromlott, hogy tovább próbálná hitegetni a hazugságaival?
A reakcióra nem számított. Automatikusan hátrálni kezdett, ahogy a másik felemelte a hangját. Félt. Megrémült attól, hogy hirtelen átváltott a kellemes illúzió valami mássá. Valami szörnyen rosszá. És miközben hallgatta, valami elpattant a fejében, a kezdeti megszeppentség dühbe torkollt.
Én voltam az a lány, aki szeretett, te szemét!
Legszívesebben ezt vágta volna Kolos fejéhez. De nem tette, soha, semmilyen körülmények között nem fogja beismeri azt, hogy valaha érzett valamit és ettől a naptól fogva, miután látta a rellonos igazi arcát, már nem tartott attól sem, hogy újra fellángol ez a szerelem. Minden, ami valaha megdobogtatta szívét az gyűlöletté alakult benne.
Keze megmozdult és mielőtt még gondolkodhatott volna már felpofozta Kolost. A lehető legerősebben, csinos, vörös nyomot hagyva a jobb arcán.
- Én vagyok az, akit otthagytál Egerben - üvöltötte hisztérikusan és közben eleredtek a könnyei. Nem akarta, de mégis fájt neki, mert gyengének és naivnak érezte magát a zöld jelenlétében.  - Én voltam akit egy szó nélkül otthagytál, egyik nap csókoltál a másik nap nyom nélkül leléptél - folytatta, leomlott egy gát, ami eddig visszatartotta őt a szavak áradatától, mindent hozzá fog vágni a fiúhoz. Minden sérelmét és baját, mielőtt itt hagyná ezen a bűzös helyen.
- Még csak el sem búcsúztál... - sziszegte vádlón, megtörölve szemét.
A pálca kérelmére megrázta a fejét, kezdett lenyugodni, de ez nem jelentette azt, hogy meg is békélt a helyzettel. Lépett még egyet hátra és előhúzta  a saját pálcáját is. Sokkal érdekesebb és drámaibb lett volna, ha a fiú pálcáját használja, de nem akart kockáztatni esetleges hibás működéssel, az övé mégiscsak biztosabb volt.
- A pálca nálam marad, Locomotor Mortis - libbentette meg a tárgy hegyét egy régi, jól bevált lábbilincselő átkot szórva társára.
- Megtanítom neked a nevem, nem ...tudok jobbat. Most az egyszer derítsd ki magad ha érdekel, ki hagyott téged idebenn remélhetőleg egész éjszakára és ha nincs szerencsét másnap reggelre is. - megforgatta ujjai között az idegen pálcát azzal elindult nőiesen, ringó csípővel és dúdolva az ajtó felé. Még egy utolsót integetett a válla felett mikor visszanézett a küszöbnél, sőt egy csókot is küldött gúnyosan, azután behúzta maga mögött az ajtót és, hogy biztos legyen a dolgában, még be is zárta, kétszer is ráfordítva a zárban ülő kulcsot.
Boldog volt, bele sem gondolt, hogy mennyire összetört, romlott és nyúzott lélek lehetett, hogy ilyet tett egy emberrel aki bántotta ahelyett, hogy megbocsátott volna neki. Nem érdekelte. Vigyorgott, elégedett volt, ha a fiú üvöltözött, az csak még jobban melengette keble melegségét. Megtanítja ő, hogy nem szabad elfelejteni a nőket. Nem szabad játszani, hisz "habár fölűl a gálya,s alúl a víznek árja, azért a víz az úr!"
A már gazdát vesztett bot értéktelen volt számára, nem akarta magával vinni, esze ágában nem volt, magához csalogatni Kolost, tegye zsebre a tanítást és menjen isten hírével arra, amerre csak akar. Laza mozdulattal elhajította a folyosón, ahol megállt ott megállt nem is zavartatta magát azzal, hogy figyelje merre hullott.
És mint aki jól végezte dolgát elfüttyentette magát, azután direkt trappolva elindult, hogy a bezárt fogoly még épp hallhassa a távolodó léptek zaját.