Wayne Uraság
~ Szabadság... ~Nagyot sóhajt, mikor végre a saját éjjeliszekrényét pillantja meg ébredés után, nem pedig az ispotálybéli, otthontalan falat. Összehúzza még magát magzatpózba, s egy darabig a napi teendőin töpreng. Kiengedték, igen, tökjó, meg minden, de most mi lesz? Visszatér a régi életéhez? Odalent várja őt a bolt, az elmaradt rendelések teljesítése, szinte minden a nyakába szakad egyik pillanatról a másikra... nem mintha amíg lábadozott, nem érte volna elég kellemetlen meglepetés. Eszébe jut Yar, a bocsánatkérési próbálkozása, és egyből össze is tudja szedni magát. Durcás ábrázattal kel ki az ágyból, ezúttal nem ügyelve arra, hogy melyik lába is ér először a padlóhoz. Kezdődik egy új nap, vissza a régi kerékvágásba. A szobájában lévő tükörből visszanéző arc egyébként sem a szokásos, mosolygós leányzót adja most vissza. Egy újabb sóhaj után végre rátér a reggeli teendőihez; zuhany, némi frizura, igényes öltözék gyanánt pedig egy eperszínű szoknya, s egy laza, fehér, hosszú ujjú vászonblúz. Ám ezúttal nem áll meg odalent a pultnál, nemnem. Kilépve a bejárati ajtón egy pár bűbájjal gyorsan bezárja az egész boltot, Kino már biztosan felébredt azóta, és munkába ment, ő pedig, hát... nem fog kinyitni ma. Csak rá tudja fogni a... gyógyulási folyamatra, igen. Ki kell most szabadulnia innen, de nagyon gyorsan. Mozogni akar, mozognia kell, iszonyúan bezárva érzi magát. Megfordul ugyan a kis buksijában, hogy fel kéne nézni a kastélyba, megkeresni a régi, kedvenc termét és addig edzeni, amíg bele nem pusztul... de azon gondolat nem akar elszállni a fejéből, hogy így több az esélye összefutni odafent Katival. Kihúzza magát, ezzel együtt pedig elhatározza, hogy semmi kedve megjátszania magát azelőtt a lány előtt. Ami történt, megtörtént, de ez nem azt jelenti, hogy minden seb be is gyógyult és el van felejtve.
~ Akkor irány másfelé. ~Jelenti ki odabent, de megkorduló gyomra, és friss veséje szinte követeli magának, hogy mielőtt itt nagy felfedezőutakra indulna, keressen magának valami vitamindús tápanyagot. Mintha valami növény lenne, de a hetekig tartó gyógyulgatás után úgy is érzi magát... Így hát Eperlány a Fő utczán útba ejtve a cukrászdát, most egy becsomagolt, finom epres süteménnyel és egy eperturmixszal a kezei ügyében tájolja be érzékeit és veszi ulticéljául a falu határát - jó nagy ívben elkerülve az ispotályt. Útközben természetesen nemigen tudja megállni, hogy bele ne kortyoljon a még hideg nedűbe, ilyenkor bűntudattól telve pillant körbe, nehogy testvére valamelyik sarkon meglássa őt, merthát akkor lesz nemulass, hiszen mióta Kino Bogolyfalván van, ő főz rá, hogy rendesen felépüljön a szervezete. És most oda a szigorú diéta.
Egy kiadós séta után végre az ispotályhoz képest sokkal kellemesebb látvány tárul a szeme elé. Egy aprócska tavacska, de milyen szép így, tavasz végén! Pontosan ez kell most neki, szinte érzi, hogy fokozatosan töltődik fel minden egyes másodpercben.
~ Végre! ~Hosszú idő óta először terül szét az arcán egy boldog, őszinte mosoly, s rögtön ki is szúr magának egy tetszetős padot a túloldalon, ahol majd elfogyaszthatja a reggelijét, úgyhogy gyorsabbra is veszi a tempóját... Ám csak mikor megbotlik valamiben, (vagy valakiben?) kap észhez; a elfelejtett a lába elé nézni. A turmix szétfolyik a fűben, a becsomagolt sütemény is biztosan felismerhetetlen állapotúvá vált, Viko pedig a térdét fájlalva pillant hátra megvizsgálni, mi is okozta ezt a nagy tragédiát. Azonmód felismer a furcsa formájú sziklában egy emberi formát és elkerekedett szemekkel kezd bele a bocsánatkérések sokaságába ahelyett, hogy a diétaromboló finomságait sajnálná.
- Jaj ne haragudj! Ne haragudj, tényleg, nem volt szándékos, nem láttalak, én, én, én, nem lett bajod? Jaj ne haragudj, annyira bamba vagyok, sajnálom...!
