Ombozi.



* "Napnyugta után, ott." Ennyivel tisztelte csak meg Ombozi, miután Eris visszatért az iskolába. Persze, többet nem is várhatott tőle. A pletykák szerint a karácsonyi bál után szakított azzal a szőkével, pedig igen ingerlékeny volt, amikor szóba hozta a lányt. De mindegy is. Immáron az új pálcájával a kezében, és egy kisebb méretű, nem túl feltűnő ásóval közelít a temető felé, utóbbit a talárja alá rejtve. Egy kicsit ideges, exhumáláshoz még nem volt szerencséje, de úgy tűnik, hogy a fiú ehhez akar ragaszkodni, bár, hogy mit is keresne pontosan, az még Eris előtt is rejtély. A hideg, puha hóban idáig látszódnak a nyomai, Ombozit még nem látja a környéken, de ő így is előbb érkezett a temető bejáratához, mint kellett volna. Ennyi idő alatt legalább van ideje jobban az arcába húzni a talárja csuklyáját. Bár a sebek és a puklik eltűntek a képéről, hála az anyja krémeinek és bűbájainak, azért még mindig sajognak. A végtagjaihoz persze nem kellett pazarolni a drága holmikat, úgyhogy ott a kék-zöld foltok megmaradtak, ámbár úgy is eltakarja őket a hosszú téli talár. A pokol, ami otthon várta, még rosszabb is volt, mint várta. Az anyja szabályosan idegrohamot kapott, mikor megtudta, hogy eltört Eris pálcája. És íme az eredmény... *
- Ch...
* Végigsimít az arca jobb oldalán, ahol nemrég még csúnya nyomok éktelenkedtek. Nem is igazán akar többet haza menni.  *
- Gyere már...
* Morog a semmibe, folyamatosan a falu felé bámulva, hátha megpillantja a fiút erre sétálni. *

Ombozi.



* Miközben vár a fiúra, gondolatai visszakalandoznak az otthon töltött időre az Awer birtokon. Szánalmasnak érzi magát attól, hogy a vékony kis anyja így el tudja látni a baját, neki, aki esténként fekvőtámaszozik meg guggol keményen, hogy a kviddicsben ne maradjon majd alul. Még jó, hogy arról nem szerzett Anny tudomást, különben nem úszta volna meg ennyivel. Ha belegondol, fogalma sincs, miért és hogy jöttek össze a szülei. Az egyetlen támpont amit megtalált, az az anyja által elrejtett cigarettás doboz volt, amiben már csak egy cetli volt azt hirdetve, hogy nem sokkal utána az apja megtalálta és kicsente a szálakat. Meg a neve. Fura, Ombozi csak az apja vezetéknevén szokta szólítani, nem teszi hozzá a másikat. És ebben a pillanatban úgy érzi, ez a legkedvesebb gesztus, amit a fiú valaha is tehet érte. Összébb húzza magán a sötét, vastag talárt, kezd hűlni a levegő, nemsokára lenyugszik a Nap is. Felpillant a temető felé vezető útra, azon pedig meg is látja a feléje közeledő sárkányt. Láthatóan nagyon jó kedve van, sőt, elég feltűnően hozza magával a csicsás ásóját, de Eris ennek most inkább nem ad hangot, a köszöntésre némán biccent. Ezzel viszont nem elégszik meg Noel, vagy észrevett valamit, amit nem kellett volna, mert a lány csak arra eszmél fel, hogy a másik ásója a hóban landol, Ombozi pedig már előtte van és lerántja a csuklyáját. *
- Hé, eressz el!
* Kiálltja felkapva a vizet és azonnal visszacibálja a fejére az eltakarást segítő ruhadarabot. Hogy jött rá Noel, hogy ki volt? Meg ilyen jó szeme lenne, hogy a gyógykenőcsök és varázslatok ellenére kiszúrja a nyomokat? *
- Semmi közöd az életemhez.
* Morogja, bár sosem vallaná be, hogy az iménti megszólalás, mégha csak pillanatnyi is kijelentés volt, jól esett neki. Van valaki, aki törődik vele, legalább annyira, hogy vele együtt dühös. De akkor sincs több köztük puszta szövetségnél. A fiú kikelve magából rúg bele a hóba, majd kiabálva elindul a temető felé. *
- Ne kiabálj már te idióta.
* Morog ismét, ám ebből nem biztos hogy bármit is hallott Noel, annyira előre viharzott. Az alig fél méteres kerítés egyikőjüknek sem okoz gondot, könnyedén átjutnak az első akadályon. A másik sárkány úgy közlekedik itt, mintha minden hétvégéjét a sírkövek között töltené, amit Eris egy kicsit szokatlannak vél. Még ő sem olyan hülye, hogy esetleg kísértetekbe akarjon botolni. Még zombik is lehetnek errefelé. A szokásosnál jóval csendesebb most, amit talán még Ombozi is észrevesz, de más elfoglaltságuk van, úgyhogy ez a kis momentum eltörpül. A világuralomra törő férfiú megáll az egyik sírkő előtt, mikor valahol a temető közepén járhatnak, s a világító tűzgolyó csak egy vékony vöröses csíkot fest a horizont aljára. *
- Ez lenne az? - Fut végig a tekintete a feliraton, de különösebb érdekességet nem talál rajta. - Mi van itt olyan értékes?
* Fordítja a fejét a fiúhoz, ám az ő izgatottsága most valahogy átcsapott másba. *
- Te hallod, ne foglalkozz már velem, ez az én dolgom. Most pedig meséld csak el, mit is rejt ez a sír.
* Igyekszik a hangjába belecsempészni egy kis nyugtatást, meg, hogy ő úgy is képes bármit megoldani az életben, de nem erőssége mások vigasztalása. Amúgy is, mit érdekli ez Ombozit? Tekintete inkább újra a sírkövön van, leguggol és elsöpri a havat, hogy megtapogassa a földet. Jó nehézkes lesz itt ásni. *
- Fel kéne melegíteni a talajt, úgy könnyebb lenne ásni.
* Morfondírozik el, ezzel is rávenni végre a másikat, hogy azzal törődjenek, amiért idejöttek. *

Ombozi.



- Persze, kiabálj csak és buktass le.
* Sziszegi összeszűkült szemekkel, aztán körbenéz. A temető kihalt, akár a környéke, sehol egy lélek. Még jó, az kéne még, hogy lelkekre bukkanjanak. Ombozi robog elől, szlalomozik a kőtáblák között, s le gyávázza Erist. A lány egy pillanatra megáll, de rögtön vicsorba is torzul az arckifejezése és úgy megszaporázza a lépteit, hogy egykettőre Noel mellett terem. Legszívesebben leüvöltené a fiú fejét, karmaival belemarna annak bőrébe és ordítana dühében. Még, hogy ő! Gyáva! Erőt vesz magán, hogy ne adjon hangot sértődöttségének, nem segítene az akción még több dühkirohanás, elég, hogy most Ombozi nem tud uralkodni magán. Ha nem ismerné jobban a fiút, még azt feltételezné ezekből a reakciókból, hogy aggódik érte. Az márpedig ki van zárva, persze, majd pont ő lesz az, akiért lerágná a körmeit. Beérnek a céljukhoz, Ombozi tart egy kiselőadást a kopott feliratú kőről, de Eris lopva inkább a fiút figyeli. Nyilván mindenkinek van hobbija, Noel biztos sírköveket tanulmányoz. Vagy nem ez az első ilyen akciója. Nagyon is tudja mit akar, úgyhogy meglehet. A fiú nekiáll egy bűbájjal letakarítani a havat a fedélről és a körülötte lévő talajról, de mivel a láng igen aprócska, nem fog hamar végezni, ha Eris nem segít be. Némán bólint Rellonos kérdésére, a talárja alól pedig előkapja az eddig elrejtett ásót, majd a pálcáját is. *
- Lacarnium Inflamare!
* Hangoztatja ő is a varázsigét, a műveletet a továbbiakban az ő részéről csöndben, precízen végzi el. Amikor végre az utolsó csepp csapadékot is sikerül leolvasztani mindenhonnan, a kezébe veszi az egyszerű ásóeszközt. Hiába nevelte az anyja úri hölgynek, a piszkos munkát tolvajlásnál akkor is el kell intézni. Előbb ugyebár valahogy a nehéz kőfedéllel kéne kezdeni valamit. *
- Törjük, vagy rakjuk arrébb?
* Emeli tekintetét a fiúra, kérdésében konkrétan utalva arra, hogy mennyire akarnak nyomokat hagyni maguk után. Ezt az akciót nem lesz könnyű a Navinésekre fogni, kicsit túlságosan is sárkányház-szaga van. Amíg a lángokkal babráltak, Noel biztosan lenyugodott valamennyire, de inkább nem fogja kockáztatni a saját iskolai biztonságát. A jobb kezében még mindig szorongatott ébenfa pálcát ráirányítja fedélre. *
- Vingardium Leviosa!
* Határozott "huss és pöcc", ahogyan már jól begyakorolta az órákon, s a nehéz kőtömb lassan, de biztosan mozogni kezd. *

Ombozi.



* Közömbös tekintettel néz a fiú után, elfintorodik ettől a magabiztosságtól. Noel erős, ehhez nem férhet kétség, és önmagáról is tudja, hogy akad mindig sütnivalója, de nem értékeli túl a képességeit. Ha egy náluk tíz évvel idősebb idetévedne, nem valószínű, hogy ők kerülnek ki győztesként a mostani tudásukkal. Még akkor sem, ha ketten vannak. A helyzet ilyen szempontból kiábrándító, és éppen ezért kell meghúzniuk magukat. Eris technikája a néma csendben való terv véghezvitele a sötétben, nyilván ez némi problémát jelent most, mivel nincs egyedül. De ez nem is lenne baj, mert bírja Ombozit, ám a fiú most képtelen csendben maradni, és tombol. A lány morog valamit az orra alatt, amit nem lehet érteni, aztán a sírkőhöz érnek, s elkezdik módszeresen megtisztítani a hótól. Nem kérdez, nem fecseg, nem pazarolja hangját az időjárásról való diskurálásra, sem az egészségi állapotok megkérdezésére. Amikor végeznek, szinte azonnal nekilát a sírfedelet megmozdítani a helyéről. A varázslat sikeres, viszont nehéz tartani, úgyhogy csak annyira kell odébb emelni és lerakni, ahol már nem zavarja a két Rellonos diákot. Nagyjából maguk mellé helyezi el, így nem kell félni más sírok megrongálásától, sem attól, hogy nekik útban lenne. Ennyi a lényeg, szépen, csendben, finoman, feltűnésmentesen elcsenni a kívánt tárgyat, hogy aztán a gazdája bottal üthesse a nyomát. Vagy csonttal adott esetben. Érdeklődve pillant a következő lépésre, ugyanis ezidáig még sosem látott belülről egy nyughelyet. Felvonja az egyik szemöldökét a számára új varázsige hallatán, de úgy tűnik, a dolog működik. Eris keresztbe fonja a karjait, úgy figyeli a lassú műveletet. Nem türelmetlen, miért is lenne, ha mindent halkan csinálnak, a kutya se fogja őket észrevenni. Amikor a fiú végez, Eris elismerően bólint és a furcsa betonképződményen is végrehajtja a levitációs bűbájt, amit aztán finoman a fedél mellé helyez. Fél kezéből az ásót most a használatos tenyerébe veszi, Noelre pillant, aztán a földre, ami alatt ki tudja milyen mélyen lapulhat a koporsó. Nem volt még szerencséje emberi holttestet látni, de nem hiszi, hogy most ilyen szerencséje lesz. A sírhely elég régi, örülhet, ha csontokat találnak. Meg azt, ami Ombozinak kell. Megtörve ezt a meghitt pillanatot lép a fekhely mellé, s a fagyott föld felett ismét előidézi a pálcájából a lángot, hogy azt a részt, ahol ásnia kelljen, kellőképpen meglazítsa, közben meg olyasmit morog, hogy: Ne ácsorogj már ott. Amikor ezzel is végzett, nekiáll az ásatási munkálatoknak, amit most valahogy nagyon élvez. Ezt a társaságot, ezt az időt, ezt a cselekvést. Ez mind olyan dolog, ami igen kedvére van. Bár Eris tisztaság mániás, most a talajtól és a benne lévő milliónyi mindenféle kórokozótól nem retten vissza, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy a kemény munka közben megtörölve a homlokát, egy kevés föld izzadtsággal vegyülve ragad meg az arcán, és még csak nem is zavarja. *
- Mit is találunk majd itt?
* Pillant rá egyszer a fiúra, egy kicsit eszelős tekintettel. *

Kilt.




* Hűvöskés tavaszi délután van, a levegő kellemes, a virágok nyílásra készülnek, a fák apró pici leveleiket hajtják ki. Eris mégis állig bebugyolálva, fekete találját magára öltve halad a faluban egy könyvvel a kezében, arcába húzva a csuklyáját, aki ismeri, már messziről felismerheti a járásáról és az öltözködéséről. Semmi kedve se ismerős, se ismeretlen arcokkal összefutni itt, most ugyanis olvasni akar és egyedül, úgyhogy jobban teszi mindenki, ha meszire elkerüli. Gondolatai most leginkább a legújabb balhéjukon jár Ombozival, úgyhogy nem is figyel nagyon arra, hogy merre megy. Talán betér a Kísértetházba, bár a legutóbbi pókos akció óta nem szívesen merészkedne be oda. Amikor a nyugati szárnyi termeken agyal, akkor veszi észre, hogy már a falu szélénél jár, és szokatlanul bezöldült itt a táj. Egy pillanatra megáll, csak szemei járnak ide-oda, hogy feltérképezze, merre is lehet. Giccses környezet, amott egy kis tó kövekkel kirakva, két pad... talán erről a helyről beszéltek a felsőbb évesek, hogy milyen kis romantikus. Grimaszolni kezd, és kinyújtja a nyelvét. Az a baj ezzel a hellyel, hogy most lehet, hogy üres, de nemsokára biztos megtelik kézen fogva járkáló párocskákkal, úgyhogy le kellene hamarabb lépnie, vagy esetleg megzavarnák. A bokrok túl kicsik ahhoz, hogy berejtőzzön alájuk, úgyhogy maradnak a most üres padok. Óvatosan elindul az egyik felé, gyanakodó teintettel pislog körbe, hogy még véletlenül se lásson itt senkit, mikor pedig megnyugszik a hely ürességétől, elégedetten ül le. Így mondjuk jobban szemügyre veheti ezt a túl színes helyet. *
~ Jobb, mint a semmi. ~
* Gondolja, aztán végül kinyitja a Stephen King könyvét a legelső oldalon és belekezd az olvasásába. *

Kilt.


* A könyve lapjai szépen fogynak, szinte falja az oldalakat, bár annyira ez a kötet nem izgalmas még így az elején. Sokszor ez van, de jobb túl lenni a nyögvenyelős részeken, hogy az ember mihamarabb odajusson a lényeghez. Ahhoz a ponthoz, ami a könyv hátulján is említve van. Valahol, az ötvenedik oldal környékén kezd beindulni a sztori, említést tesznek egy kísértet járta házról, utalnak arra, hogy odabent öngyilkosság is történt, és, hogy a főszereplő mindezt látta is. Eris egy kicsit elmélázik azon, hogy itt, a faluban is van egy elhagyatott ház... talán ott is történt egy hasonló eset? Legközelebb meg fogja nézni a könyvtárban, hátha van arról a helyről valamilyen feljegyzés. Ajkai néha megmozdulnak, szavakat formálnak, így csak akkor lehet látni, amikor nagyon komolyan tanul, most mégis, leginkább csak azért viselkedik így, mert leköti ez a regény. A nagy izgalom közepette észre sem veszi, hogy egy alak felé közelít, no meg, hogy párszor elbukik szinte a saját lábában. Csak akkor tűnik fel az ismeretlen, amikor majdnemhogy az ölében landol a másik, ekkor riadtan, vicsorogva pillant fel a sötét szemű lány. Az illető elnézést kér, mentegetőzik, és még be is mutatkozik. *
- És ez ki a fenét érdekel? * Morog vissza Kiltre a lány, bár ahogy végigpillant rajta, a bénázásából inkább Navinésnek gondolná. Megint megzavarták az olvasásban, mindig ez van. Milyen jól sejtette, szinte megérezte, hogy alighogy idejön, máris a nyakában lesz valaki. *
- Húzz el innen. Takarod a fényt. * Gúnyolódik és egy picit felmutatja a könyvét, hogy értse a fiú, mire gondol. Nem, nem akar most senkivel beszélni. Mi a fenéért kellett neki kijönnie ma a friss levegőre? Miért nem tudott odalent maradni a pincében? *

Szigethy.

Alkonyodik, a falu barátságos képét meghitté varázsolják a lenyugvó Nap utolsó sugarai ezen a téli délutánon. Ilyenkor hamarabb sötétedik, így a csínytevésben utazó diákok hamarabb merészkedhetnek ki elkövetni végzetes hibáikat. Kowaink is valami ilyesmin töri a fejét. Bár nem szereti a bájitaltant, talált egy főzetet az egyik könyvben, amitől lassabban nőnek az élőlényeg, ezt akarja most valahogy megcsinálni, mielőtt Bennettékkel még nagyobb bajba kerülnének a hegy gyomrában bújtatott állatkáért. Az éles fogú szörnyetegnek hatalmas étvágya van és hihetetlenül gyorsan nő, ezt pedig valahogy késleltetni kéne, még mielőtt lebuknának. A recept szerint kell egy pár mágikus fű, amit temetőben érdemes szedni frissen, úgyhogy kereszt tetoválású prefektánk talpig feketébe öltözve robog rendíthetetlenül át a hazafelé tartó falusiak és diákok forgatagában. A jelvényét természetesen a zsebébe rejtette, no meg az egyenruháján kívül minden mást is, ami iskolázottságára utalna. A téli talárja alatt erősen magához szorítja a válltáskát és a benne lévő könyvtári könyvet, nehogy azoknak bármi baja essen.
Mire kiér Bogolyfalva határához, és megpillantja a temető képét, már mondhatni teljesen besötétedik, úgyhogy kénytelen elővenni a pálcáját és azzal világítani. Nem szeretne rálépni egy sírkőre se odabent, egy kiásott gödörbe beleesni pedig pláne nem. A lehető leghalkabban igyekszik kinyitni a nyikorgó, rozsdás vaskaput, aztán amint egy számára kellő nagyságra belöki, át is slisszol rajta. Ez mostanság nem jelent túl sokat, hiszen lassan egy teljes tanéve hihetetlenül lefogyott Ombozi hiánya miatt... nem is lenne meglepő, ha az "itteniek maguk közé fogadnák". A kis saját viccén felszisszen, aztán tovább megy az ösvényen, közben pedig szaporán körül tekint és forog a pálcájával együtt, hátha valami különlegesebb növényzetre lel.

Szigethy.

Nesztelen léptekkel tér le a kijelölt ösvényről, hogy a sírhelyek között kutakodhasson a szükséges növények után. Csendben előveszi talárja alól a gyógynövényes könyvet, kinyitja és jól megnézi a pálca halovány fényében, hogy is kéne kinéznie annak, amit keres. Tesz egy pár kört a sötétben, gyakori guggolgatásokkal, aztán egyszer, mikor nem figyel véletlenül rálép egy száraz ágra. A dolognak nem is kerítene nagy feneket, csakhogy ekkor valaki kiszól a sötétség másik oldaláról. Kowai megmerevedik, nem vált feleletet a szándéktalanul okozott neszre. Agyában próbálja összerakni, hogy ki, vagy esetleg milyen korú egyén szólt az előbb, ám mivel nem volt túl bőbeszédű az illető, erre esélyt sem lát. Ha tanár, akkor roppant nagy bajban lesz... ha helyi lakos, akkor is. Ha viszont diák... Vagy fogja magát, eloltja a pálcáját és lelép azonnal, vagy elébe megy a dolgoknak. Általában az elsőt választaná, inkább kimarad a balhékból amióta prefektus, ám most több a tét. Meg kell találnia a növényeket, el kell készítenie azt a főzetet még most a napokban, és holnap sokáig lesz órája. Felegyenesedik és határozott léptekkel megindul a hang vélt irányába. Akármi is volt ez, biztosan emberi, szóval nem kell félnie. Eloltja a pálcája végén a fényt egy gyors Nox-al, aztán mikor közelebb ér az illetőhöz veszi észre halványan az alakját a Hold fényében. Nocsak-nocsak. Ez egy diák lesz - fut át az agyán és gonoszan elmosolyodik. Abban reménykedve, hogy másik nem látta őt meg, belopózik a sötétben amögé a fa mögé, ahol ez a valaki ücsörög. Jól meg fogja ijeszteni, alig várja.

Merkovszky.

Hideg van. Ilyenkor kirángatni az embert a viszonylag meleg kastélyból... Kowai tetőtől talpig bebugyolálva morog az ostoba tanerő ötletére. Persze, miért is ne! Nincs is jobb dolga az idei edzéseken kívül kijönni a szabadba! A friss levegőre! Hiszen azért lett rellonos, mert kifejezetten odalent szeret lenni. Lent, világos?
Nagy, korántsem nőies léptekkel baktat ki a kastélyból és egy laza 20 perces séta után már Bogolyfalva utcáit rója. Persze még mindig káromkodva. Kerüljön csak elé egy kihágást elkövető bárki, úgy leátkozza, hogy a lába sem éri a földet. Mondjuk egy kicsit aggódik, mert Ombozi bebörtönzése óta nem tudott a képességére koncentrálni... olyannyira nem, hogy még mindig nem képes a semmiből vizet csiholni, és az irányítással is gondok vannak, csak ha kijön a sodrából, akkor történik valami.
Dideregve, elkékülő ajkakkal ér a stéghez, ahol már ott várja a tanerő. Morog valami köszöntésfélét is, bár legszívesebben a halálba küldené. Amint kikapja a feladatot, arcára ül a kétségbeesés. Pont azt kéri Merkovszky, amit nem tud. Dehát ezt nem vághatja a képébe, hogy nem képes rá... Kowai összeszedi magát, kiveszi még reszkető kezeit a talárjából és egymás elé fordítja tenyereit. Koncentrálnia kell. Most nagyon. Lehunyja a szemeit, vesz egy mély lélegzetet és megpróbálja elképzelni, hogy kacsói között vékonyka, játszó vízsugár képződik, mi több, egyenesen literes mennyiséget... a környéken csipognak a madarak, az enyhe szellő megsuhogtatja a nádast és a fákat, és mintha valami bogár is ciripelt volna (ilyen hidegben??), úgyhogy mielőtt bármi is történne, idegesen ereszti le kezeit.
- Nem megy. Képtelen vagyok rá. Grrrr, megmondtam, hogy csak szórakoztak velem a diákjai! - bár maga is tudja, hogy ez nem igaz, hiszen tavaly az Ombozi által felgyújtott festményekre ő irányítgatta a vizet. Igaz, akkor sem volt képes előidézni.
- Ez úgy hülyeség ahogy van! Ilyesmi mágia nem létezik!

Merkovszky.

Szorosan összefogja magaelőtt kezeit, részben mert fázik, részben mert ezzel is tagadását akarja kifejezni. Merkovszky megállapítására csak hallgat, meredten, szúrós szemekkel néz a tanerőre. Ez egy kamu valami, amivel beetették, de okosabb ő ennél, mintsemhogy bevegye. Ha még létezik is ez a dolog, az biztos, hogy neki nincs ilyen képessége. Ha volna, tudná irányítani. Itt jön be az alapvető probléma, mert Kowai azok közé az emberek közé tartozik, akik a sikert egyből az ölükbe várják, mert ha valamiben "tehetséges", akkor nyilván csettintésre kell mennie. És mivel ez nem történt meg, következésképp nincs ereje, nincs tehetsége.
- Nem érdekel, hogy mi maga. - szögezi le egyértelműen, de késő: a professzor már nyúl is a víz fölé, Eris pedig akaratlanul is kénytelen odanézni. A tó felszíne egy ponton fodrozódni kezd, mígnem egy kis dombocska alakul ki rajta, amiből aztán előbukkan egy kutya feje, majd teste is. Az "állat" mozog, valósnak tűnik (amennyire valós lehet), megrázza magát.
- Illúzió. Az elme manipulálása. - vonja meg a vállát, bár a gondolat, hogy a tanár az ő fejében módosítja a látott információkat, egyáltalán nem tetszik neki. Szóvá is tenné, de ekkor már kibukik a vízből a kis facsemete, feléjük magasodik és Merkovszky újra megszólal, de ez Erist még mindig nem győzte meg.
- Chh. Rengeteg csodálatos dologra, mi? De - tegyük fel, hogy létezik -, nem használhatom gondolom emberek ellen. Mik a korlátai a mágiának? A szervezetben lévő víz önmagában fegyver lenne, ha ilyen kis kutyákat alkotnék belőle. Vagy tüskéket, mondjuk. Gondolom minden ilyen fajta dolog tiltott, és még önvédelem címszó alatt is börtön jár érte. Akkor pedig nem sok értelmét látom, mert ahhoz, hogy közönséget szórakoztassak, bármilyen más mágia is megteszi. Még ha ki is alakult ez bennem, tök feleslegesen, mert szerintem már észrevette, nem mások megsegítése a célom. - Kowai talán még sosem beszélt ennyire őszintén, de ez legalább egy lépés az elfogadás felé - más kérdés, hogy miféle.

Már harmadik éve tudja, hogy micsoda-kicsoda, de még csak most képes felfogni ennek a súlyát. Olyan erő birtokában van, amit csak meg kell tanulnia használni - okosan használni, és a fáradozása meg fog bizony térülni. A vízben olyan hatalom rejtőzik, ami mozgásképtelenné tud tenni egy emberi lényt csupán a testében lévő folyadékoknak köszönhetően, vagy akár még tovább mehet. Igen, vérmágus, az akar lenni. Nem sok kor szül ki magából egy ilyen elkorcsult lényt, mint ő. A szeme, az arcára tetovált kereszt, a családi "örökségek", a párszaszájúsága, aminek lehet köze van ehhez a képességhez... ennek mégis mennyi az esélye? Összébb húzza magán a talárt, kezd dideregni. Bár most köszöntött be a nyár, a reggelek még csípősek és ha nem vigyáz magára a diákocska, hamar megfázhat a nagy melegek előtt. Miért is jött ki? Gyakorolni. Ilyenkor? Fejében a kis hang vészjelzést ad, valami kikapcsolt benne amikor ilyen korán felkelt. Várjunk, aludt egyáltalán? Már nem tudja. Minden egybefolyik, félig napközben mintha aludna, közben pedig bent ül órákon, aztán odalent írja a dolgozatait. Összemosódik már mit tett meg és mit nem. De most, a csípős levegő kinyitja a szemét, kénytelen felébredni. Leguggol a nyirkos fadeszkákra és egyik kezét kinyújtja a víz felé. Koncentrálj. Légy eggyé a vízzel. Te vagy maga a tó. Nem megy. Képtelenség. Fáradt és nem képes rá. De igen, képes. Máskor is képes volt. Gyerünk. Gondolataiban halvány fénypont gyúlik, ez pedig egy vízből formázott kézzé alakul, csupán csuklóig, de integet, ökölbe szorul, majd ismét elernyed. Fél szemével a lenti tükörre les, ahonnan valóban előbújt valami, de az nem kézzé alakult, hanem formátlan csóvává. Rendben, nem szabad bedühödni. Mély levegő, relax. Megpróbál ellazulni, de ez képtelenségnek tűnik az adott pillanatban. Sebaj, menni fog. Most a feszültségét próbálja egy pontba sűríteni, ugyanabba ahová az imént. Meg kell próbálnia a dühét, a benne lévő gyűlöletet rákoncentrálni a vízre, mert mindig akkor sikerült valami, amikor harag volt benne. Az érzelemtől ugyan nem tud kidolgozott formára összpontosítani, csak egy nagy csápra ami kitör lentről és kígyó módjára elkapja a csuklóját, aztán berántja a vízbe. Ki se nyitja a szemét, már érzi kezén szorítást és a következő pillanatban a hideg tóba csobban, ő pedig pánikszerűen igyekszik feljutni a felszínre levegőért. Felérve tudatosul csak benne, hogy sikerült amit elképzelt és jóval gyorsabban működik, mint gondolta volna. Sőt, most az is kiderült, hogy mit kell tennie, hogy működésbe hozza, de jelen pillanatban nem vágyik másra, csak hogy megszárítkozzon és lefertőtlenítse magáról a tó koszos vizét a szobájában. Néhány próbálkozás után felkapaszkodik a stég szélére, felhúzza magát és vacogva, ázottan, szipogva eltűnik a kastély felé vezető irányban.