Leonie
június 7. éjszaka
Mikor péntekenként alig van közös órájuk, rendszerint úgy rohannak oda egymáshoz ebéd közben, mintha már hetek óta nem találkoztak volna. Keith addig nem is szokott nekifogni az ebédhez, míg Leonie meg nem érkezik, aztán sokszor az egész délutánt együtt töltik, és csak sötétedés után pislognak körbe, hogy vajon hová tűnhetett a Nap. Egy összefolyó vidám kép, ahogy végiglődörögnek a sulin le egészen a faluig, és az elvékonyodott pénztárca, meg a rajtuk villogó kiegészítők, mint például Keith nagy sárga boája, hűen arról tanúskodik, hogy most se csak egy frissítő délutáni sétára vágytak. Miután úton-útfélen megkérdezték az embereket, hogy hogy érzik magukat, és mit ebédeltek, a cukrászdában tömték tele magukat mindenféle ínyenc édességgel, persze csak azért, hogy később hűen fetrenghessenek egy bolt előtt, az eresz alatt - itt aztán kipróbálták, milyen lejmolni, 'vízre és kajára,' de pechjükre az eső miatt (vagy mert végig röhögték az egészet) alig sikerült összekapargatniuk három sarlót egy külföldi mágustól. Természetszerűen ők ettől a sikertől is teljesen megbolondultak, úgyhogy jócskán ráfizetve körbejárták a legszínesebb boltokat, ahol is Keith beszerezte a sárga boáját és a sétapálcáját az állítólagosan túl komor fekete pulcsija feljavítása végett, és az egész lejmolt pénzt Leonie-ra költve még egy óvodásoknak készült színes tiarát is vett neki.
Fegyverekkel felszerelkezve szerencsétlen falusiaknak végképp nem volt esélyük a két szeretetteljes idiótával szemben, akiknek úgy látszik az is elég ahhoz, hogy 10 percen keresztül kétrét görnyedve nevessenek, hogy meglátnak egy egy vicces alakú felhőt az égen.
Persze azt mindenki tudja, hogyha igazán nevetünk, becsukjuk a szemünket, csukott szemmel pedig sokkal rosszabb az időérzékünk - mivel ők sokat nevetnek, együtt, és ezáltal elég sokat van csukva a szemük, a legkevésbé se kell meglepődünk Keith őszintén megdöbbent arcán, mikor egyszer csak arra nyitja ki a szemét, hogy a Nap már megint elszökött.
- Leonie, a Nap már megint elszökött. - Közli forradalmi felismerését, ám a biztonság kedvéért még fel is emeli a botját oda, ahol vélhetőleg -de csak vélhetőleg- ellógott az a fránya. Sajnos most nincs idejük utána menni, ugyanis már 25 perce baktatnak a Keith-en kívül mindenki által jól ismert tó felé, az elképzelhető leghosszabb, leggazosabb kerülőúton. Az utat jelző apró fényecskékre Keith szentül hiszi, hogy csak a repülők leszállását segítik, úgyhogy nem is mennek oda, nehogy útban legyenek. Ennek ellenére egy bokor mögül felbukkanva, 7-8 méterre az ösvénytől mégis elérik a kívánt helyszínt, úgyhogy Keith kedvére csodálhatja a félreeső kis helyet. Előttük tisztán tükröződő bájos kis tó, felettük fényes csillagok, mellettük virágzó fák és növények, körülöttük néma csend, csak a tücsök hegedül.
Keith-nek hosszú percekig tart, hogy felocsúdjon és befogadjon mindent, amit egy ilyen újszerű látvány kínál neki, de talán ezt Leonie már megszokta, még az ezt következő rögtönzött dúdolását is, csak talán nem ilyen közelről, Keith ugyanis rövidesen a Vöröske mögött terem, hogy jól belefúrhassa arcát a hatalmas loboncba, jól átkarolhassa barátját, aztán három-négy békés dülöngélés és dúdolgatás után puszta baráti gesztusból felkapja, és nagy-nagy kacagás közepette a közvetlenül előttük heverő tóba hajítsa - legalábbis megpróbálja.