Szabadlábon védekezhet még egy ideig, és ezt kiélvezi. A tusa némileg megköti majd ebben, nemigen mehet majd messzire, de hát, a győzelemnek ára van és ezzel nagyon is tisztában van. Nem búcsúzkodásképp, csak lazításképp indult meg egy kis sétára, egy apróbb kirándulásra. Egyedül volt, sosem kér senkit, hogy kísérje bárhová, neki így is tökéletes megfelel. Kellő füstfelhővel övezi magát, miközben káros szenvedélyének élve sétálgat, figyeli, ki merre jár, mit csinál. Sehol senki alapon unott arckifejezéssel szemléli a tájat, viseli el az amúgy igencsak fullasztó hőséget és felhagyva a füstölgéssel, egyhamar szabadul meg felsőjétől. A földre dobja hanyagul, miközben leül, egybe olvad csendesen a környezetével, és vár a valamire, akármire, ami feljebb viszi a kedvét és nem untatja halálra.
Napfürdőzve, szinte megrendelésre figyel fel egy igencsak ismerős szőkeségre, ahogyan közeledik a hely felé, és úgy dönt, háttérbe húzódik, csendesen elbújik, megvárva, hogy közelebb érjen. Reméli, hogy nem szúrja ki, terve ezen része sikerül is, hiszen a lány nem szúrja ki, sőt, még énekelni is kezd. Szélesen elvigyorodik a nóta hallatán, hallgatja csendben, vár a megfelelő pillanatra, amikor előléphet. Egyhamar következik be, lép a lány a tó közelébe, ami már tökéletes meghívó a számára. Lassan, halkan, feltűnésmentesen bújik elő, közeledik felé, settenkedve, hogy ne keltse fel a figyelmét.
- Bú! - ijeszt rá végül, amint mögé ér, majd, finomat lökve rajta, a vízbe küldi őt, ahova amúgy is igyekezni készült. Sikeres tervét letudva neveti el magát, ül le a fűbe, pólóját az árnyékban hagyva, és a kacajt elfojtva vigyorog rá Opheliára.
- Szerbusz, kellemes a víz? - kérdezi nagy ártatlan képpel, mintha nem tett volna semmit sem az elmúlt pár másodpercben. Ahogy ismeri a lányt, előbb úgy is robban, amire teljességgel fel van készülve. Már amennyire.

- Ne hízelegj, mert belepirulok. - szélesíti ki a vigyorát olyannyira, hogy már lassan Joker is megirigyelné azt, miközben a vízben pihenőt nézi. jól esett neki, hogy sikeresen megtudta viccelni őt. Elvégre, ilyenek a barátok nem? Mindig csalnak valahogy mosolyt a másik arcára, vagy legalább a magukéra. Főleg ő. Amint felé pillant, épp kényelembe helyezi magát, lábát a vízbe lógatja, kezével támaszkodik a fűben, arcán meg még mindig ott ül a vigyor.
- Nem kell mondani, nagyon jól tudom. De ezért szeretsz, ugye? - kérdezi a tényt, ami már kettőjüket nézve is irreális, hiszen mind a ketten eléggé furcsa és sajátos felfogással, és életstílussal rendelkeznek. Talán pont ezért jönnek ki jól egymással, hasonló ügyeik és érdekeik miatt. A kérdésre az ijedtség csak színészi felindulásból ül ki arcára, hiszen nem tart ő attól, hogy ténylegesen tudna fájdalmat okozni neki a másik, vagy akarná azt. Megcsóválja a fejét, ciccegve, mint aki rosszallná, hogy a másik így beszél vele, közben feltápászkodik.
- Minden vágyam, hogy becibálj, tudod te azt. Szeretem ha kicsit fáj. - vált mazoista szerepre, miközben lép egyet a víztükör felé. - A tusán.. - kezdett bele a merre jártál témába, de félúton megakad minden, hiszen igencsak furcsa, igencsak szúró érzésben részesül. Méhcsípés? Nem épp annak érzi, sem azt a furcsa, meleg-szerű érzést odabent. Tekintetét visszaemeli előre, és úgy pillant Ophelia-ra, mint most lenne az első. Arca ellágyul, vagyis sokkalta lágyabb, kedvesebb vonásúvá válik, mint átlagosan, szemei csillognak, vigyor helyett ajkaira mosoly húzódik.
- Ophelia. - indul meg felé a vízben, egyenesen felé, a furcsa, újszerű érzéstől vezérelve. A szerelem megfertőzte, és teljesen hatalmába kerítette őt, nem tud mit tenni ellene, jelenleg nem. Így, a frissen született lovag a kezét nyújtja a lány felé, finoman kulcsolja ujjait a csuklója köré, miközben felhúzva vonja magához, arcát csodálva, közelebb kerülve hozzá.
- Már én is vártam, hogy lássalak, talán jobban is, mint ahogy azt lehetne. - súgja neki, csendesen, nem olyan harsányan, mint ahogy nemrég kacagott. A régi, a saját normális énje egy ilyen monológot komolyan nem mondana, valószínűleg már rég röhögőgörcsben tört volna ki, de most jelenleg minden szava teljesen komoly, érzelemdús.

- A lila sem zavar, elfér rajtam, nem? – vigyorgott egy sort a kijelentésen, mutatva, hogy nem fél tőle, és hogy hallja, amit mond a lány. De persze tudja azt is, hogy ilyesmiért nem esne neki, mármint, normálesetben. Aztán Isten tudja, mikor lesz olyan helyzetben, amikor megtenné. Mivel nem jós, nem tudhat ilyen helyzetekről, majd első kézből tapasztalhatja meg, amikor eljön. Ha eljön. Először meg kell érni.
- Mindig szerencsém van, erre már rájöttem. – fényezi magát, de csak a hecc kedvéért, bár az egoizmusa megvan hozzá, ilyen feltűnően azonban nem szokása fényezni magát ezen téren, nem olyan stílusa.  A nagyképű, sunyi kis senkiket amúgy sem kedveli, ezt már megmutatta akkor, amikor még a régi iskolája falai közt vandálkodott. Egyik ilyen eredménye, hogy most itt van, ezen iskola falai közt. Még mindig nem tudja mérlegelni teljességben, hogy melyik lett volna jobb folytatás. Ott vagy itt? Itt megért pár dolgot, sőt, nagy dolgokat, de ott lehet, hogy nem alakult volna így a történet. Az érem két oldala mást és mást sugall. Ő pedig kíváncsi lett volna, milyen történetet szán a másik fele.
- Viszont kifejezetten jól áll neked az ázott mókus szerepe. – heccelte egy kicsit tovább, csipkelődött, de a válasz elmaradt. El, hiszen olyasmi történt, amire egyikük sem számított. Gondolatban, a maradék józan eszének – ha józan volt egyáltalán – egy kis szeglete azt súgta, talán nem kéne közelítenie, talán ő nem érez úgy, mint ahogyan ő maga. Tévedett. Tévedett, hiszen amint közel került hozzá, látta az arcán mindazt, amit látni is akart. Idegen érzés volt legbelül, de hatalmas öröm, meleg boldogság, amely átjárta porcikáit, miközben magához ölelte a lányt. Hirtelenjében minden addigi gondolata elpárolgott, nem tudott mit mondani, nem találja a szavakat arra, amit ki szeretne fejezni. Amint a lány karjai körülfonják nyakát, elmosolyodik, de nem abba a szokványos, őrült mosolyra húzódnak ajkai, sokkal inkább békés, boldogsággal telibe.
- Nem tudom, lehet. De azt igen, hogy az enyémek a te szemed szépségével fel sem érnek. – idegen szavak szájából, nem is tudja megmagyarázni, honnan jönnek ezek, mi készteti arra, hogy ezeket mondja neki. Arcát csodálja, figyeli minden apró részletét, mintha most látná először. De amint a lány arca a mellkasába fúródik, arcára kissé kiül a meglepettség. Finoman öleli jobban magához, hallgatja szavait, és megcsóválja finoman a fejét.
- Egyhamar vége, hidd el. De.. te bejöhetsz hozzám, amikor szeretnél. Tény, ez nem teljesen olyan, mintha nem lennék a tusán, de jobb, mintha nem láthatnál. – próbálja nyugtatni őt, és kezével finoman cirógatja a másik hátát. Elvarázsolva, teljesen más lélekkel cselekszik, öntudatlanul, nem gondolva semmire. Hirtelen ötlettől vezérelve nyom apró csókot a lány feje búbjára, ezzel is növelve azt, hogy meg szeretné nyugtatni őt. Annyi biztos, hogy most elaltatott, elnyomott valódi énje zokogva nevetne valahol, ha látná mit művel.

Hümmögött csak a kijelentésére, hiszen helyzetfüggő volt számára a dolog.
- Hát, attól függ. Lehet, hogy iszonyat jól állna, mint egyeseknek a heg. De a szeretet az más kérdés. - tette hozzá utalva, és kiemelve azt, amit a lány mondott. Szeretet. Furcsa szó mindkettejük ajkából, úgy hiszi. A kis nyelvnyújtogatós sztorira nem mond semmit, hiszen teljesen egyetért - kivételesen - a régi mondással, hiszen valóban az. Egyszer melléáll, egyszer pedig fényévnyire elkerüli. Csak bizonyos réteget kísér mindig, a jó élet tudja, milyen oknál fogva kiválasztva őket, ő pedig csak reménykedik, hogy amikor majd kilép a nagybetűs életbe, őt is kísérni fogja, egy bizonyos mértékben. a témát viszont jelenleg lezárva rándítja meg a vállát reagálásképp, hogy neki ebben a pillanatban ennyire fontos, hogy mellette áll-e vagy sem.
- Forogjon. Megoldom én magam is, nagyfiú vagyok már. - vigyorgott egy sort, hiszen azért tényleg voltak magasságbeli és korbeli fölényei a lánnyal szemben, amire most csak a hecc kedvééért mutatott rá. A kis hajbemutatót felemelt hüvelykujjal dicsérte, pozitívan, hogy Oph nyugodtan élvezhesse a kis műsorát, amelyet jelenleg is rendezett, és folytatta is volna, ha..
..ha hőseink épp nem kapják el a szerelem rózsaszín szalagját.
A békés mosoly továbbra is arcán telepedett, miközben a lány arcát tekintette. Pirulásán, most eredeti énje hangos röhögése helyett, egészen másképp válaszolt. Finoman fogta meg az arcát, simított végig rajta finoman ujjával, ott, ahol a bőre pírt kapott.
- Aranyos vagy, amikor elpirulsz.- hangzanak újfent idegen szavak tőle, miközben tekintetét le sem emeli róla, nem is akarja többé, megmagyarázhatatlan ok miatt nem képes másra gondolni, csak rá. Nem engedi el, miközben a lány lazít a szorításán, nem mintha neki az előző felállás kényelmetlen lett volna, vagy kellemetlen. Örült, hogy ebben a szorításban érezhette azt, mennyire vele akar lenni a másik.
- Így van, igyekszem nyerni. De ha kiesek.. akkor előbb kijövök. - hozta fel az alternatívákat, hogy hogyan alakulhatnak majd a dolgok, és közben elengedte őt. Hagyva, hogy a lány húzza, követni kezdte, mögötte haladva lépett ki a fűre, és letelepedett közvetlen mellé, szorosan. Szavaira ismét csak mosolygott, közben magában is kereste a választ, hogy ő miért nem lépett, mondott hasonlókat ezelőtt neki, de nem lelte meg, amit keresett.
- Hasonló cipőben evezünk, de már mindegy nem? - karolta át közben, ezzel is még közelebb húzva magához, szerelemittas tekintettel.

 A Nap már rég alábukott, utolsó sugarai nyaldosták csak a horizont vonalát, de hivatalosan elborította a tájat a sötétség. Nem volt ez akadály számára, sőt, sokkal jobban kedvelte, mint a nappali, fényes világot. Előző életében talán egy nedves barlang mélyén élt denevérként a sötétben, bár nem mintha valaha is hitt volna a lélekvándorlásban.
Ahogy elhagyta a kastélyt, a falu felé vette az irányt, majdhogynem céltalanul, hiszen csak tippje volt arra, merre meneteljen. Hűen magához, beszerzett egy kellemes hűsítőt, hogy a még kissé meleg levegőt bírja, majd távozva a pub-ból, a fal határa felé vette az irányt. Menet közben kortyolgatta italát, gyújtotta meg cigarettáját, hogy kellőképp kiélvezhesse a szabad levegőt, és körbetekintett. Sehol semmi, és senki, persze csak ott, ahol némi fény mutatta a környéket. Attól ugyan nem tartott, hogy valamiféle bandita járkálna a sötétben, rá várva, hogy támadásba lendülhessen, habitusát tekintve pedig inkább annak a tolvajnak kellene tartania, ha a közelben ólálkodna. Persze ahogy sötétebb részhez ért, nem ugrott senki, nem mozdult egy bokor sem, csak az időközben kiürült üvege és leégett csikkje került a szemetesbe. Kezeit zsebre dugva haladt tovább, az időről megfeledkezve távolodott el a kastélytól, amennyire a falu határa engedte, szemeivel pedig a környezetét pásztázva elmélkedett csendben, kereste azt, ahol megállhat egy kis időre. A fiatal estére nézve nem szándékozott egyhamar, vagy sietősen visszaindulni, a prefektusok pedig, akik majd a későbbiekben indulnak járőrözni, kicsit sem izgatták. A házak erre megritkultak, csak pár, apróbb állt a környéken, sötéten pedig azok álltak, amelyekben már nem lakott senki sem. Egy ilyen környékre érdemes költözni, ahol a szomszédok hiánycikkek, de még nem esett eléggé fejre ahhoz, hogy költözködésen és házvásárláson törje a fejét. Majd.
Megállva végül, nagyot nyújtózva tekintett a temető felé, ahova érkezett, ahol megállt. Nem irtózik a hely látványától, de  betegesen sem vonzza a dolog, neki ez csak egy placc, egy temető, semmi több. Besétálva, mintha kísértetkalandra várna, megindul a sírok közt, tesz egy apróbb kört, csak puszta unalom és időűzés gyanánt, majd visszatérve az elejéhez, a vastag törzsű fa lábánál lévő padra csüccsen. Azt már nem érti, minek ide pad, nem is keresi az értelmét, csak elfogadja a jelenlétét és egy szál újabb cigarettával foglalja le magát, amíg úgy nem dönt, hogy visszaindul a birtokra.

Már délután is sikerült ünnepelnie, arcára van írva az a jókedv, ami annak a maradéka, de azóta már leülepedtek benne a dolgok. Persze, ez nem ok arra, hogy az estét ne úgy töltse el, ahogy neki tetszik. Elvégre egy ilyen nap van az évben - mármint szilveszter, átmulatott napja több is akad. Viszont nem tervezett - ahogy sosem. Biztosra vélte, hogy a faluban bizonyára lesz olyan hangulat, amelybe bele tudja vetni magát, és még szórakoztatja is, így nem csüggedt el. Persze haza is mehetett volna, az ismerős arcok közé, de semmi kedve nem volt üzengetni másoknak, merre leli majd meg őket az éjszakában, így, inkább a spontán hozott döntéseire hagyatkozott.
Ahogy besötétedett, úgy vetette bele magát az ottani életbe, alapozott kissé, kiélvezte a lehetőségeket. Levegőre vágyva viszont, úgy döntött, kilép a pub-ból, amelyben tartózkodott, és egy cigarettát meggyújtva indult bele a sötétségbe. Nem az iskola felé vette az irányt - esze ágába nem volt a mai nap visszamenni oda, majd meghúzza magát egy bérelt szobában, ha képes lesz eljutni odáig. Csendesen haladt előre, nem figyelve az irányt, valamerre a falu határa felé igyekezhetett. Zsebei a kezében pihentek, miközben füstfelhő vette körül, bakancsa alatt pedig meg-megcsikordultak az apróbb kavicsok. Még innen is jól hallotta a zenét, az ünneplő, víg kedélyű emberek mulatozását, így a csend szó erős lett volna arra, amely körülvette őt.
A stéghez érve pöccintette a csikket a vízbe, majd a deszkákra lépve lassított le még jobban. Nem sietett, sem loholt semerre, és azt sem remélte, ami ott várta - puszta véletlenből. Nem sok idő telt bele, egy ismerős hang csapta meg a fülét, majd a hozzá járó alak is kibontakozott előtte. Megállva figyelte a lányt, ahogy megindult felé, és arcára széles mosoly költözött. Ennél jobb helyre nem is csavaroghatott volna.
- Hát, látod. Idevonzott a szépséged, vakon követtem. - pillantott le rá, majd ahogy kezei a nyaka köré fonódtak, úgy karolta át a derekát, emelte meg kissé a lányt, hogy egy szintben legyenek.
- No de te mit keresel itt, egyedül? Nem valamelyik észveszejtő buliban lenne a helyed? - kérdezte végül, hisz tény, ami tény, meglepő volt számára, hogy itt talált rá, de cseppet sem negatívum. Sőt, sokkal kényelmesebb.