~ öltözet ~

- hangulatfokozó -

Hosszú idő után végre ismét hazatérhet bogolyfalvi lakásába, és bár imádta édesanyja főztjét, most jobban vágyik a bejárónője kosztjára. Mondhatná, hogy unja a banánt, de életveszély számára meghámozni azt is. Aztán persze a Mágiaügyi Minisztérium bizonyos osztályai is kapnak a nyáron egy hét szabadságot, ezt pedig érdemes kihasználni némi lazítással otthon, élvezni a simogató hűs szellőt a hasán a nappalijában, miközben a sportrovatot olvassa az újságban - ami nagyon nem érdekli -, és mellette habos vajsört iszogatni... Hmm, nyári szünet. Ám mit is hallott, mi van odafönt a Bagolykőben? Jelmezbált akarnak rendezni, és Simfelünk kifejezetten szereti az efféle mulatságokat, úgyhogy a szokásos lustálkodása helyett magára öltve egy öltönyt, egy kalapot és egy aktatáskát gyakorolgatja a szerepét. Aki nem ismerné rendesen ezt a figurát, annak elárulom, hogy ez a gyermeklelkű fiatalember egyszerűen rajong a Monty Phyton nevezetű abszurd angol humoristákért, félvér lévén azokon nőtt fel, és a kedvenc karaktere az a bizonyos színész volt, aki a Hülye Járások Minisztériumából adott elő egy jelenetet. Nem is kell hozzá sok jelmez, és rendkívül vicces látni az emberek arcát, hogy egy furcsán lépkedő férfi baktat végig a falun. Lábait a magasba lendíti egyesével, majd szökken, hátra lép kettőt, perdül egyet és folytatja a kis mutatványt. Nem, még mindig nem érzi elég hülyének, úgyhogy megfűszerezi egy kis guggolópózzal a műveletet. Na, alakul ez. Ilyen, és ehhez hasonló járással vonul végig a Boglyas téren, remélvén a legjobbakat, miszerint nem fogják be és dugják a Sziklakorházba. El kéne mennie valamerre tovább gyakorolni, így gondolván egyet két szökkenéssel már a másik irányba indul, azaz a falu határához. Azoknak, akik az útjába tévednek, még a kalapját is megemeli, mintha az égvilágon semmi különös nem lenne hóbortos viselkedésében.
Annyira koncentrál a hülye lépéseire, hogy észre sem veszi, már a stégnél köt ki, ahol egy hófehér bőrű, furcsán kék hajú lány kenegeti magát naptejjel. Kristófnak támad egy szenzációs ötlete, s ezzel az idióta járásával baktat át a fahídon, megemeli a kalapját a hölgynek köszönésképpen, majd ugyanezen eleganciával lelép a stégről, és belesétál a vízbe.

Gwen Laura Kimiko Jones

A mai napon úgy döntöttem, hogy nem fogok egész nap bent ülni a kastélyban, és a vizsgákon parázni. Ezért én Sir -aki általában nem sír-, Rufus elhatároztam, hogy kimegyek kalandot keresni. Először elkezdtem keresni a bokorban, majd a fák tövében, a réten, a kviddicspályán, de nem leltem rá a kalandomra. És ekkor döntöttem úgy, hogy bizony elmegyek egy olyan helyre, ahol még nem jártam. Bár több ilyen hely is van, de én most a temetőbe mentem. No, nem kell megijedni, nem azért mentem a temetőbe, mert komolyan vettem azt a kis szállóigét, hogy "ásd el magad!" Mondjuk nem is tudom, hogy miért is mentem a temetőbe, talán kíváncsiságból. Nem kellett sokat sétálnom, hogy elérjek a helyre. A temetőben elkezdtem nézegetni, hogy ki mikor született és mikor hunyt el. Voltak elég régi dátumok, sírok is. Jó, tudom ez bizarr, de érdekes. Elgondolkoztam azon, hogy vajon mennyi mindent élhetet át az illető, hogy mennyi szép és milyen sok rossz napja volt élete során. A történelem itt elevenedik meg leginkább, ezekre a sírokra írt számokon lehet a legjobban visszaemlékezni, hogy nagy történelmük során, éppen akkor mi zajlott, amikor Kiss Pista 6 éves volt. Fantázia, bizony az egész egy jól működő képzeleten múlik. Elképzelni, hogy az emberek hogyan élték meg mindazt, amit én csak a könyvekből olvastam, tanultam. Érdekes, de bizarr is egy kicsit. Csak sétálgattam a sírok között, olvastam a neveket, és a dátumokat, közben semmi mással nem törődtem. Nem érdekelt, hogy ki megy el mellettem, ki néz rám furcsán. Semmi nem érdekelt, csak egy kicsit olvasgattam. És közben beugrott egy nagy klasszikus, talán egyik legismertebb műve. Az is a hallottakról szól, pontosabban a táncukról, ez nem más, mint Saint-Saëns: "Haláltánc" című műve. Nem örültem volna neki, ha előttem elkezdtek volna táncolni a kísértetek.

###

Rufus
Ruha
Valamikor (késő) este

A vizsgákra való felkészülés leszívja az összes erejét. Már három tárgyból készen van, és abból kettőre E-t kapott, a harmadikat pedig még nem tudja. Elhatározta, hogy a mai napot nem fogja a kastély falai között tölteni, ezért elindult a falucskába. Most is egyedül teszi meg az utat, hiszen a szobatársai ilyenkor már alszanak, a kutyái pedig az erdőben bóklásznak valahol. Közben az üzletek ablakaiba is benéz, ajándék után kutatva. Nem sok ember van, akinek csak úgy vesz valamit, de Elena ezek a személyek között van, és nemsokára lesz a születésnapja. Gwen még nem tudja, hogy a nagy doboz édesség mellé mit vegyen, mert a legjobb ajándékot szeretné venni a másiknak. Az egyik bolt előtt halad el, mikor ráemeli az ablakra a tekintetét, és megpillantja a tökéletes meglepetést. Még nem árulhatom el, hogy mi az, de a vörös szamara mellé passzolni fog. Azt a négylábút úgysem tarthatja a szobájukban a többi állat miatt, de azt a kis cukipofát igen. És még a színe is tökéletes. Ha lehetne Gwen már most megvenné, de hát az üzlet bezárt, és nem lenne jó, ha egy betöréssel lehetne vádolni. Közben eléri a falu határánál lévő temetőt. Akkor járt itt először, mikor egy sír után kutattak Elenával, és Líviával. Azóta még nem tette be ide a lábát. Nem arról van szó, hogy megijedt valamitől, csak nem volt lehetősége. Nemrég tért vissza az egyik legjobb nyaralásból a barátnőjével. A nap elég jól megfogta, így a bőre elvesztette a sápadtságát. Közben egyre beljebb megy a muglik szerint ijesztő temetőbe. A varázstalan népség nem szeret éjszaka itt kóborolni, és ezt Gwen nem is érti. Ők olyan félősek. Mindig ezt mondja, mikor ilyen helyekre téved. A séta közben megpillant egy fekete köralakot is. Előveszi a pálcáját, és elindul a személy felé. Mikor már elég közel ért hozzá megszólítja:
- Ki vagy te?

°Alex Johansonnak

*Tényleg már csak pár nap és a nyár véget ér, ami Annát különösképpen nem zavarja, semmi baja az ősszel, sőt, kifejezetten szereti. Ilyenkor kezd teázgatni, olvasni mindenféle komoly műveket stb. És a hidegebb őszi napokon mégis csak jobb tanulni, mint nyáron, mikor hívogat a jó idő. Ugyanis Annának idén ezeken a forró napokon is muszáj volt okítania magát, hiszen a szülei úgy vélték milyen jó lenne, ha többet tudna, mint a többi évfolyamtársa. Nem igazán volt választása, szóval...
Mivel tegnap volt egy kisebb vihar úgy döntött, hogy fekete bakancsát húzza fel lábaira. Ehhez egy egyszerű fekete csőnadrágot, zöld hosszú ujjút és egy farmer mellénykét választott. Még gitárját gyorsan felkapta és igyekezett is ki a szobából. Szüksége van a friss levegőre, amúgy is imád a természetben tartózkodni és még ha zenélhet is... Fantasztikus. Egyébiránt mostanság már nem téved el annyiszor, mint az első pár napban. Azért persze előfordul, hogy teljesen bekavarodik, de akkor segítséget kér valakitől és a problémája már meg is oldódik. Lazán, ráérősen lépked, hisz' nem rohan ő sehová. Valamiért azt hitte, hogyha itt fog lakni mindennap megkeresi a tesóját, ám elvan ő egyedül is, sőt. Ezen a helyen mindig akad társaság, szóval minden rendben van vele. Ádám se nagyon kutakodott utána, neki is megvan a maga dolga, ez így jó, ahogy van.
Kis idő elteltével már az iskola kapuját lépi át. Szereti a falut, olyan kis nyugalmas hely. Persze azt már megtanulta, hogy a játszóteret jobb, ha elkerüli, kivéve, ha nem akarja a gyerekek visongását hallgatni. Nos, igen... Ezt azért szeretné elkerülni, nem igazán rajong a kölykökért. Manapság egyre szemtelenebbek és nem is lehet velük mit kezdeni. Nem, nem. Inkább választja a saját korosztályát. 10 percen belül még a kis tavacskára is rálel. Örömmel helyezi kényelembe magán a kissé vizes padon. Ölébe a veszi a gitárját, penget rajta egy kicsit, majd kicsit hangol rajta, s végül belekezd. Persze mindenekelőtt felköti a haját lófarokba, az mindig az útjában van.*

°Zene&°Öltözet

Podmaniczky Anna
ma


Fogalma sincs, mikor járt utoljára a friss levegőn. Elég szánalmas lehet azt látni, hogy egy 23 éves felnőtt férfi a szobájában ül egy alsógatyában a gitárjával és a hangszálaival. Próbál kihozni magából valamit, de mostanság nem megy neki. Két hét múlva meghallgatásra megy egy együtteshez, hogy végre énekes lehessen belőle. Mármint rendes, elege van az amatőr zenekarokból megpróbál egy kicsit feljebb emelkedni - minden nagyképűség nélkül. De tényleg.
Szóval felvesz valami nadrágot, meg egy pólót, rendbe rakja magát gyorsan, pálcáját zsebre vágja, aztán elindul valamerre. A kaput pálcával csukja be maga után. Ilyen tekintetben kicsit lusta, mert imádja a varázslatot és minderre használja, még haszontalan dolgokra is. Sokan erre azt mondják, hogy nem becsüli meg rendkívüli erejét. Ki is tekerné a nyakukat legszívesebben, de nem túl nagy a hajlam rá, meg Azkabanba sem akar vonulni. Sétálgat a falu utcáin, amikor kicsit megfújja a szél oldalról, ki is rázza a hideg. Hirtelen csak annyit tesz, hogy megdörzsöli a jobb kezével a bal -kivarrt- karját. Nem sokat segít, de hát nem is nagyon érdekli, túl fogja élni. Ha azért hal meg, mert megfagy az utcán, akkor az nem most lesz. Fő az optimizmus.
Természetesen megint a határ felé megy, pont mint a diákéveiben. Szeretett kilógni, annak ellenére, hogy nem volt egy nagyon rossz gyerek. Megvoltak a kis dolgai, de különösebb problémát nem diagnosztizáltak nála. Ő inkább a csendes őrült. Na jó, nem őrült, de bizonyos dolgokról éles véleménye van, meg miegymás. Hamar a tavacskához ér, amikor hirtelen megtorpan, mert valami olyat hall, amire nem sűrűn van példa. Valaki gitározik, nem is messze tőle. Próbál nesztelenül lépkedni, nehogy megzavarja az illetőt a játékban. Magából kiindulva ez a legjobb, amit tehet, mert ő sem örülne, ha megzavarnák. Megáll az illető mögött, és csak hallgatja a halk gitárjátékot, egy fához dőlve. Amikor a lány végez -mert biztosan nőnemű, hiszen hosszú haja van, hátrafogva, meg úgy néz ki hátulról, mint egy lány-, Alex elindul, megkerüli és leül mellé.
- Ügyesen gitározol - mondja egy mosollyal, majd kisebb zavarában csak egyik kezét a másik mellé tudja tenni a lábára fektetve. Majd a lányra néz, és kicsit végigfut rajta a szeme. Hát igen, elsőre leveszi, hogy egy igencsak szép lány társasága lesz. Mindenképpen pozitív dolog, még akkor is, ha lehet, hogy csak fél percig fog tartani. Az a baj csak, hogy ránézésre is jóval fiatalabb Alexnél, de ne is gondoljon senki semmire. Az a legjobb, amit tehetünk.
- Megnézhetem? - ha a hölgyemény megengedi, akkor színes karjával odanyúl érte, és az ölébe is veszi. Csekkolja a hangokat, aztán el is kezd halkan játszani, és amennyire elragadtatja magát, még énekel is mellé. Na mindegy, az ő baja. Vagy tetszik a lánynak, vagy nem...
Végez a dallal, kicsit zavarba jön megint, majd vissza is adja a lánynak a gitárt.
- Jól szól, nagyon tetszik - köszöni meg, aztán még egy mosolyt is megenged.
- Alex vagyok - ez igen. Úgy tűnik, hogy a szülei megtanították, hogyan kell bemutatkozni. Vagyis, hogyan szokták ezt az emberek megoldani.

a játszott dal

°Alex Johansonnak

*Mielőtt még végleg letelepedne a padra megáll egy pillanatra, lehunyja szemeit, s szív egyet a friss levegőből. Mennyei. Főleg, azért, mert még egy kis eső illat is csatlakozott ehhez. Csodálatos. Anna elmosolyodik, majd lecsüccsen az említett ülőalkalmatosságra, egy hajgumival lazán felköti hullámos haját. Vesz egy mély levegőt, a gitárját az ölébe veszi, s mielőtt még hozzáfogna a játékhoz végiggondolja melyik darabot húzza elő a tarsolyából. Mivel az egész családja imádja a zenét ő sem maradhatott ki. Hét éves kora óta keményen nyúzzák otthon a gitár témát. Szereti ezt csinálni, és azért van egy kis tehetsége is hozzá. Sőt. Versenyekre járt, melyeket sorra megnyert, tanári folyamatosan dicsérték, s vitték mindenhova. Szóval azt hiszem nem kell tovább magyaráznom. Végül egy olyat választott, amit egyedül tanult meg otthon, az internet csodálatos segítségével. A dal magával ragadja, lábával ütemesen kezdi verni a kissé saras földet. Egyszer-kétszer azonban félre csúsznak ujjai és nem igazán úgy szólaltja meg a hangszert, ahogyan ő akarja. De ez van akkor, ha cirka egy hónapja valaki nem vette elő a zeneszerszámát. Nos, a darab befejezése után kicsit húzza a száját, nem úgy sikerült, ahogyan ő azt tervezte, kicsit el is ment a kedve az egésztől. Csakhogy hallja, hogy valaki lépked mögötte. Összevonja a szemöldökét, ám mire felpillantana az a bizonyos személy már le is csüccsen mellé. Kedvesen rámosolyog, majd legyint egyet.*
 - Eh, nem igazán. Például amit az imént hallottál az borzalmas volt - *nevet fel lágyan. Lesüti szemeit, majd bájosan a srácra pillog, s mielőtt még végigmérhetné az engedélyt kér tőle, hogy megcsodálhassa Annácska gitárját. Ő csak bólint egyet, s amíg belekezd a darabjába, gyorsan végig fut a szemeivel az idegenen. Tetkók mindenhol. Arcszőrzet. Fekete haj, barna szemek. Fültágító. Wow. Hmm... Ő aztán. Érdekes. Annácska az ilyen embereket világéletében kerülte, nem igazán szívlelte az ilyen srácokat, általában nem voltak túl bizalomgerjesztőek, ahogy ő sem az. Ám a viselkedése mást mutat.
Egyébként ismeri a dalocskát, legalábbis a refrént, tehát önkénytelenül beszáll néha-néha. Nincsen bombasztikus hangja, bár az embernek nem áll ketté a füle, ha énekelni kezd. Mondjuk azt, hogy elviselhető. Ez a megfelelő szó. Egy lábát felfekteti a padra, persze úgy, hogy csak félig van fenn, nem akarja összesarazni az ülőhelyet. Kezeivel pedig combján ritmusosan tapsol hozzá.*
 - Hűha... - *kezd bele a mondatba, miután végzett a srác.* - Ez aztán... Hűha - *felnevet.* - Fantasztikus hangod van, eléggé képzettnek tűnik - *állapítja meg kicsit oldalra billentett fejjel. Már sokakat hallott dalolászni, meg tudja állapítani, hogy ki az, aki foglalkozik is a hangjával és ki az, aki csakúgy énekelget. Nos, ő az utóbbi, de minden nem fér bele, nem igaz? Megvakarja tarkóját, s persze a gitárt is visszaveszi. *
 - Anna - mutatkozik be mosolyogva, s felé nyújtja a mancsát, hogy kezet rázhassanak. Neki ezt tanították otthon.
 - Gondolom itt laksz a faluban - *jegyzi meg. Mondjuk eléggé bugyuta észrevétel volt, hiszen több, mint valószínű, hogy itt lakik. Ez olyan ésszerű, csak hát Anna - ha jó társaságban van - nem szeret hallgatni. Sőt. *

Podmaniczky Anna




Szeret a faluban lakni. Jól érzi magát, szereti, hogy mindig van mit csinálni; annak ellenére, hogy nincs túl sok barátja. Bárhova megy, mindig belebotlik valaki ismerősbe; volt évfolyamtárs, háztárs, vagy egyszerűen elsétál valaki mellett, akiről tudja, hogy már látta, és valószínűleg egy időben lehettek diákok. Na nem mintha az évtizedekkel ezelőtt lett volna, de azért nem ma volt, azt bevallhatjuk. Közben térjünk inkább a tárgyra, illetve a tavacskához, mert dolgunk van. Pontosabban Alexnek van dolga, de ez már részletkérdés. Visszarepülünk a friss fűhöz, a nedves tóparthoz, meg a társasághoz.
- Nem volt borzalmas - mondja egy kis mosollyal, aztán hozzáfűzi:
- Gyakorlás - nem mintha nagyra volna magával, rengeteget hibázik. De hát nem gitáros, énekléssel foglalkozik. A gitárt csak úgy nagyjából öt éve kezdte el tanulni magántanárnál, és tavaly fejezte be. Semmi különösebb indokkal, csak inkább időhiány miatt. Akusztikus gitáron szokta boldogítani magát, és nem  elégedett a tudásával, de úgy gondolja, hogy most az éneklés fontosabb. Újat nem tanul, de amit tud, azt gyakorolja ügyesen. Ennyit a témáról.
- Köszi - újabb mosoly, de soha nem volt nagy arca, és nem is szeretné, hogy ez így legyen. Mindig is utálta azt, aki úgy elszállt magától, hogy amikor alszik, külön ágy kell az arcának, és még úgy sem tud hanyatt feküdni, mert annyi ágy meg nem mindig fér el egy szobába. Várjunk csak... Az ajtón hogyan tud bemenni?...
- Az a lényeg, hogy jól éreztem magam közbe - ecseteli nézőpontját, csak remélni tudja, hogy nem untatja a másikat. Akkor rosszul érezné magát, de egyébként meg túlélné ezt is. Igazi túlélő.
- Tanárhoz járok vele lassan 10 éve - újabb mosoly, közben a lányra néz, és el is gondolkodik azon, hogy most aztán furcsa szituációba keveredett. A gondolatot csak egy homlokvakarással nyugtázza, aztán tovább figyeli a lányt.
- Örülök - kezet fognak végül. Természetesen nem szorítja meg a lány kezét; közben azért mosolyog azon, hogy az ő keze egy kicsit nagyobbra sikerült, mint a lányé. Hát így van rendjén, fordítva vicces lenne...
- Igen. Előtte ide jártam suliba - mutat a kastély irányába, aztán ismét megszólal.
- És te hányadikos vagy? - azt azért már csaknem kérdezi meg, hogy diák-e, mert ez eléggé nyilvánvaló.

°Alex Johansonnak

*Végtére is Annának egyáltalán nincs ellenére, hogy társaságra lelt. Főleg mert egy olyan emberkével hozta össze a sors, aki ugyanúgy rajong a zenéért, akárcsak ő. Micsoda mázlija van. Mindenesetre, ha nem lenne ilyen kedves a lánykával akkor még a beszélgetésük kezdetekor faképnél hagyta volna. Ám nem így történik, sőt, a férfi kinézetéhez képest állati aranyos. Pedig az ember azt gondolná, hogy egy nagy macsóval van dolga. Nos, úgy tűnik kár a külső alapján beskatulyázni az embereket, ezt még meg kell tanulnia az élete során Annácskának. A saját gondolatai miatt kicsit rosszul is érzi magát.*
 - Igen, igen, arra nagyon szükségem van - *felnevet.* - Egyedül nem akarok gyakorolni, még a végén rosszul tanulom meg és akkor lőttek az egésznek. - *kezd magyarázkodni a lányka.* - Na jó, azért nem, de csak jobb lenne, ha egy olyan meghallgatna néha-néha aki konyít valamennyire az énekléshez - *fejti ki jobban a válaszát. Mondom én nektek, - bocsánat, hogy már megint közbeszólok - hogyha olyan társaságra lel, akivel van olyan dolog, amiről közösen is tudnak beszélni, akkor eléggé tudja nyomni a rizsáját. Pedig pont Anna az az ember, aki nehezen nyílik meg, nem igazán szeret magáról megosztani bármit is, vagy akárcsak a gondolatait. Ám most... Azért örül ennek az egésznek.
A dalocska után ellátja egy-két dicsérő szóval. Nincs mit tenni, bámulatos hanggal rendelkezik a férfi, Annának igencsak tetszett. Szóval muszáj volt kinyilvánítania a véleményét.*
 - Igen, igen, az az egyik legfontosabb az egészben - *bólogat hevesen Anna, miközben átveszi a gitárját. Neki is mindig ezt mondták otthon a tanárai és a szülei egyaránt, ez a mondat már régóta belevésődött a kobakjába.*
 - Sejtettem - *mosolyog egyet.* - Ami azt illeti elég jó munkát végeztetek. -
*Eztán elérkezik a bemutatkozás ideje. Kiderül, hogy a srácot Alexnek hívják. A lányka is elárulja a nevét, majd a kezét nyújtja a férfi felé, akivel kezet is ráznak. Kissé hideg, kicsi mancsi szinte elvesznek Alex hatalmas kacsóiban, de ez így van rendjén.*
 - Á, értem. És szeretted a sulit? - *kérdezi érdeklődéssel tele hangon.*
 - Nos, ez egy érdekes dolog - *nevet fel a leányzó.* - 15 éves vagyok, pár hónap múlva pedig 16. Most másodikosnak kéne lennem, de talán ha megírok egy-két vizsgát és a szüleim beszélgetnek az iskola vezetőjével, esetleg harmadikos diákként lehetek a suliban - *mosolyodik el. Az agya helyén van, a szülei pedig kiváló meggyőzőképességgel rendelkeznek, szóval nem lesz itt gond. Bár lehetséges, hogy az idei tanévben fel kell kötnie a gatyáját, ha nem akar nagyon lemaradni.*
 - Látom mennyi tetkód van - *pillant a srác egyik karjára.* - Én is gondolkodtam egy kis egyszerű tetováláson, de talán ez nem az én világom - *felnevet, s ezzel egy időben egy hatalmasat dörren az ég.* - Egész nap ilyen borús volt az idő, talán mennünk kéne - *jegyzi meg a lányka, s amint, hogy ezt kimondja villámlik egyet, s mintha az esőt dézsából öntenék, úgy kezd esni. Kétségbeesetten néz Alexra, mire a kastélyba a gitárjával együtt szétázik. Gyorsan felpattan, aztán már rá is kérdez:*
 - A közelben nincs valami menedékhelyszerű ahol meghúzhatnám magam, amíg el nem áll? - *kérdezi remegős hangon. No, elkezdett fázni, már libabőrös is. Talán ez lesz az utolsó nyári zápor, de miért pont most kellett?*

Podmaniczky Anna




Ha végiggondoljuk, akkor ma sem csinált semmi érdekeset. Későn kelt, szenvedett egy sort, aztán most csak itt lógatja a lábát a tavacskánál. De hát ilyen szép időben nem tehet mást. Ha nem süt be a nap a redőnyön át pont a szeme vonalába, akkor lehet, hogy még most is alszik. Na mindegy, jelenleg az a lényeg, hogy itt van, és ráadásul nem egyedül. Inkább megpróbálja élvezni a társaságot, ami bevallhatjuk, hogy nem esik nehezére. Érdekes egyébként, hogy ennyire láthatóan fiatalabb lányokkal általában szóba se szokott állni, megint fordul a kocka. Kiszámíthatatlan ez a gyerek is.
- Önbizalom - ennyit tud mondani egy újabb mosollyal fűszerezve. Az a legfontosabb, hogy az ember higgyen magában. Persze, csak ha szeretne is valamit az élettől. Szerencsére Alexnek ezzel annyira még nem volt problémája. Okos gyerek, megtanulta élni az életét; most sincs ez másképp.
- Nem mintha annyira értenék hozzá - kezd bele, aztán egy pillanatra megáll, de elhesseget a fejéből minden olyat, ami nem odavaló, és befejezi mondatát.
- De ha gondolod... - na még egyszer, menni fog ez, már csak egy karnyújtásnyira van a siker.
- Megpróbálhatok segíteni - ismét egy mosollyal intézi el, hogy valójában fogalma sincs arról, mit csinál. Vagyis, hogy mi történhet még, ha vigyáz, vagy ha nem vigyáz.
- Hát, köszönöm. Aranyos vagy - még mindig az énekes téma. Közben úgy tűnik, ahogy meg lett említve, terelődik is a szó. No nem mintha nem lenne. Következő megálló az iskola. Erre is csak egy kósza, ám sejtelmes mosoly fut át az arcán. Imádta ezt a sulit, öröm volt ide járnia; sok zseniális emlék, fú de sok. Majdnem bármelyik helyszínre visszagondolva tudna vicces sztorikat, szép emlékeket felidézni.
- Igen, szerettem ide járni - válaszol a lány kérdésére, aztán visszakérdez.
- Te szereted? - bármilyen hihetetlen is számára, találkozott már olyan diákkal, aki gyűlölt ide járni. Nem tudja felfogni, hogyan lehetett ilyen, de hát nem az ő problémája. A lány következő mondata után azért elgondolkodik, hogy most tulajdonképpen mit is keres itt? 15 éves? Mindjárt 16? Hű, az nem semmi. lehet, hogy nem kéne itt lennie a lánnyal, még félreértenék...
- Hát ja. Ennyi idősen nekem már volt - intéz valami kacsintás félét is.
Hirtelen elkezd dörögni az ég, villámlik, aztán már szakad is az eső. Nagyszerű, kérni sem lehetett volna jobbat.
- Hogy rohadnál szét - csak higgadtan, miközben felfelé néz, aztán kap is gyorsan a lány mondatán, mert úgy tűnik, hogy egy rugóra jár az agyuk...
- Boltok. Egy utcával arrébb - gyorsan és tömören, miközben már futnak/rohannak/sétálnak/kúsznak-másznak az említett hely felé. Magam? Csak nem fogja Alex egyedül hagyni. Ha már együtt áztak, akkor segít neki. Hamar odaérnek egy üzlethez, aminek a bejáratához nem ér el az esővíz a tetőnek köszönhetően. Ekkor Alex ismét megszólal.
- Egy cukrászdának háttal állunk - mondja Annának, majd megfordul.
- Gyere, meghívlak - ha elfogadja, akkor belépnek, és ott folytatódik az egész. Vicces lehet két bőrig ázott emberke egy kulturáltnak mondható cukrászdában.

David

Mióta a Bagolykőbe kerültem, sosem látogattam el a faluba. Pedig itt éltem születésem óta, így azon kevesek egyike voltam, akinek a családja elérhető közelségben élt.
Amíg kislány voltam, sokszor sétáltam a kis tóhoz, a falu határában.
Nem sok embert láttam a tó körül. Inkább falubeliek voltak, mintsem az iskolabeli diákok. Ennek több okát is ismertem. Az első, hogy vizsgaidőszakban nem sok mindenkinek adatik meg, hogy egy kicsit kikapcsolódjon a faluban, még a szabad hétvégéken sem. A másik ok természetesen a nyár vége, záporok, hidegfront. Nincs már olyan élő ember, aki esetleg esernyő, vagy valami vízálló dzseki nélkül indulna a szabadba. Kivétel ez alól néhány fő -mert persze mindig vannak kivételek- köztük én is, ugyanis imádom az esőt. Nem számít, hogy nyári zápor, vagy vihar, én imádom. Nem zavar, ha vizes leszek, az immunrendszerem pedig amúgy is erős. Szinte sosem fázom meg.
Egy vékony, fekete pulcsiban, farmerban és tornacipőben indultam el a kastélyból, egyetlen pokróccal a kezemben.
Közvetlenül a tó mellett terítettem le a pokrócot, és hátranyújtott karokkal, az ég felé nézve próbáltam elérni a délutáni nap utolsó sugarait.

Dwayne