Hát eljött ez a nap is, amikor elkelett, hogy hagyjam a kastélyt. Ahogy egyre messzebb kerültem a Bagolykőtől úgy a táj egyre ismerősebb lett s ha akartam, ha nem elöntöttek az emlékek a családomról, régi házamról nagymamámról, nagypapámról.
Az állomáson sok mugli volt, de ez engem nem zavart hisz én is azt hittem, hogy csak egy átlagos ember vagyok s talán az is voltam addig amíg meg nem kaptam azt a bizonyos levelet ami megváltoztatta az egész életem. Ezekből az emlékekből legszívesebben soha nem szakadtam volna ki, de megláttam egy lányt. Tudtam, hogy valahol már láttam , de nem tudtam pontosan eldönteni , hogy honnan. Követem. Be fordult egy utcába. Ismertem az utcát kiskoromban gyakran jártam oda, a fagyis tulajdonosa egy nem magyar származású mugli volt.
A lány befordult s beállt a hosszú-hosszú sorba . Mivel kezdtem kaptam én is a fagylalt ízére. Követtem. Még nem látott meg, de nekem beugrott ki ő, háztársam.
Eme mély gondolat menetemből egy gyermek sírása keltett fel.
A kislány egy fagylatot akart, és folyamatosan a pultra mutogatott közben az édesanyja ruháját böködte. Az anya félszegen ellenkezett.
- Kicsim sajnos nem lehet. Sietni kell haza a papához.- Kirázott a hideg. Régen láttam a nagypapám. Abban a szent pillanatban eldöntöttem, hogy meglátogatom.
Lucy vett két gombócos fagyit azt nem láttam milyet talán karamellt vagy csokoládét. Aztán a lány eltűnt. Viszont a cuccait ott hagyta, nem törődve a sorban állással, fogtam a lány dolgait és kutya-futtában rohantam hozzá. Oda érve égtek a belső szerveim, levegő után kapkodtam. Hát igen sosem voltam jó futásból.
- Ezt otthagytad.