Édes, drága Adrian

Forgive me for my wrongs, I have just begun

---

Ombozi Rebeka Liliána
este | a folyosón | x

Ombozi Rebeka Liliána
este | a folyosón | x

A hazaút viszonylag gyorsan telt. Legalább is úgy láttam. Picit csalódott voltam, hogy elkellet hagynom a kastélyt, hiszen mostanra egészen belejöttem. Ezek ellenére is volt bennem pici öröm, hogy láthatom szüleim sugárzó arcát. A vonat hamar visszavitt kis városomba Sárvárra. Ahogy ott álltam a sok mugli közt, akik éppen munkába siettek, esetleg a gyerekek sétáltak barátaival mind-mind emlékeket idézett vissza. A fákról hullottak le a levelek az ősz alkalmából, az ismerős illat az arcomba csapott, az autók monoton hangja... Olyan dolgok ezek, amiket a kastélyban nem érezhettem. Halvány mosolyra húztam ajkaim, és nehezen ugyan, de felkaptam dolgaim majd elindultam. Eredeti célom szerint egyből hazamegyek. A lábaim még is egy nem messze eső fagyizóba vittek. Fogalmam sincs miért akarok pont fagylatot enni. Lehet a sok emlék miatt? Ahogy megálltam a sok cuccal a kezembe a sor végén. Mély gondolkodásba estem úgy mindenről. A gondolataim mély foszlányából egy gyerek sírás kapott ki. Hosszú pilláim alól lassan felnéztem a hangra. A kislány egy fagylatot akart, és folyamatosan a pultra mutogatott közben az édesanyja ruháját böködte. Az anya félszegen ellenkezett. Láttam rajta, hogy szívesen venne egyetlen gyermekének egy fagylatot. Óvatos hallgatásba kezdtem.
- Kicsim sajnos nem lehet. Sietni kell haza a papához. - nyeltem egyet. Az emlékek futótűzként törtek rám. Teljesen elfeledkeztem, hogy én jönnék így csak hosszú szólongatás után néztem az eladóra. Közben a gyermek beletörődött ebbe és elvonulóra fogták magukat. Cselekednem kellett minél hamarabb, mielőtt késő. Gyorsan rendeltem, két gombóc csokoládés fagylatot, kifizettem és rohantam a család után a holmijaimat ott hagyva. Szerencsére nem jutottak messze, így éppen hogy utol értem.
- V-várjanak! - lihegtem és a térdemre támaszkodtam a fáradtságtól. Néhány izzadtságcsepp legördült arcomon, amiket gyorsan letöröltem. Felegyenesedtem és kihúztam magam büszkén.
- Ezt a fagylatot a kislányának vettem! Láttam, hogy nagyon szeretne egyet.. - nyújtottam a lány felé. Felcsillant a szemem és szinte kikapva kezemből kezdte el a finom édességet nyalni. Az anyja meghökkenve nézett engem.
- Kedvesem... - feltettem a kezem, hogy ne is folytassa.
- Szívesen vettem! - ismerem be a tarkóm vakargatva, hiszen én is éreztem már így, mint ez a kisgyerek. A nő elővette a pénztárcáját gondolom, hogy fizessen. Hevesen megráztam azonnal a fejem. - Kérem ne! Teljesen ingyen vettem. - mosolygok kedvesen az anyukára. Erősködni kezdd, de én addig- addig győzködöm amíg egy "Köszönöm''-öt mormolva elvonultak. Elégedett vigyor ült ki ajkamra és nagyon büszke voltam magamra. Végre valami jót is tettem! Anya büszke lesz rám, ha megtudja, hogy mit tettem. Azonban rájöttem, hogy minden holmim a fagyizónál maradt. Megfordultam mielőtt valaki gondol egyet és elviszi az értékes holmijaim.

Hát eljött ez a nap is, amikor elkelett, hogy hagyjam a kastélyt. Ahogy egyre messzebb kerültem a Bagolykőtől úgy a táj egyre ismerősebb lett s ha akartam, ha nem elöntöttek az emlékek a családomról, régi házamról nagymamámról, nagypapámról.
  Az állomáson sok mugli volt, de ez engem nem zavart hisz én is azt hittem, hogy csak egy átlagos ember vagyok s talán az is voltam addig amíg meg nem kaptam azt a bizonyos levelet ami megváltoztatta az egész életem. Ezekből az emlékekből legszívesebben soha nem szakadtam volna ki, de megláttam egy lányt. Tudtam, hogy valahol már láttam , de nem tudtam pontosan eldönteni , hogy honnan. Követem. Be fordult egy utcába. Ismertem az utcát kiskoromban gyakran jártam oda, a fagyis tulajdonosa egy nem magyar származású mugli volt.
A lány befordult s beállt a hosszú-hosszú sorba . Mivel kezdtem kaptam én is a fagylalt ízére. Követtem. Még nem látott meg, de nekem beugrott ki ő, háztársam.
 Eme mély gondolat menetemből egy gyermek sírása keltett fel.
A kislány egy fagylatot akart, és folyamatosan a pultra mutogatott közben az édesanyja ruháját böködte. Az anya félszegen ellenkezett.
- Kicsim sajnos nem lehet. Sietni kell haza a papához.- Kirázott a hideg. Régen láttam a nagypapám. Abban a szent pillanatban eldöntöttem, hogy meglátogatom.
 Lucy vett két gombócos fagyit azt nem láttam milyet talán karamellt vagy csokoládét. Aztán a lány eltűnt. Viszont a cuccait ott hagyta, nem törődve a sorban állással, fogtam a lány dolgait és kutya-futtában rohantam hozzá. Oda érve égtek a belső szerveim, levegő után kapkodtam. Hát igen sosem voltam jó futásból.
- Ezt otthagytad.

Művészetek találkozása: Szín – és Táncház
Révay A. Valentin

Zene, Koreo és viselet

Hihetetlen, hogy a szünet alatt elhagyta a kastélyt, de hát muszáj volt, mert a környéken volt fellépésük, s ő rendszeresen űzte is még a néptáncot. Így legalább levezette azt a felesleges energiamennyiséget, a titkos gyakorlásokkal. Soha nem gyakorolt mások szeme láttára, csakis a közös próbákon a Bűvös Pántlika csoportjában.

Borcsa az öltözőben készülődött, nagy volt a zsivaj odabent, de odakint se volt másképp. Még a sárga szalagot igazította meg, hogy biztos helyén is maradjon, mire kilépnek a művészetek iránt érdeklődő varázslók és boszorkányok által ellepett helység színpadára.
Az külön öröm volt, hogy itt rendezték ezt az eseményt, és hogy az ő csapatukat is meghívták, legalább egy kicsit kimozdulhat a szünet alatt.

Kinézett az ablakon. Az időjárás az ősz hangulatát tükrözte, bár még nem kezdték levetni lombruhájukat a fák, csak az ég váltott borús hangulatra.
Áldom a szervezőket, hogy fedett helyiséget biztosítottak erre a rendezvényre…

Végül csak kiléptek a színpadhoz vezető folyosóra. Izgult, nem is kicsit. Minden fellépés alkalmával átélte ezt, kicsit lámpaláz, kicsit várakozás-féle izgalom is volt ez, és kivételesen örült neki, hogy túl fiatal ahhoz, hogy férjhez adják, és náluk ez nem is nagyon dívik.

Szabadabb felfogású a családja, de azért ez a mezőföldi lakodalmi buli tetszett neki, díjazta az ötletet. Így ők is ötvözték produkciójukban a színházat is, de egyfelől a táncot is. Azért nem bírta megállni, hogy ne leskelődjön egy kicsit, régen volt színházban, és kíváncsisága erőt vett rajta. Kikukkantott egy pillanatra, kik vannak még előtte.
 
Meglepődött, mert egy közismert és neves színész előadása zajlott.
Ejha!
Még kiderül, hogy jól is kisülhet ez a nap, ha már a színpadon menyasszonyosdit kell játszania.
Vajon Révay művész úr is izgul a színpadon?És a többiek is?
Bánatára, amint a színházi darabrészlet véget ért – Oberon szerepéből valahogy sose elég, az összes marhasága ellenére bírta a szereplőt –, következett egy tíz perces szünet arra, hogy átrendezzék a színpadot a táncosok számára, legyen kényelmesen helyük. Ekkor kezdtek Borcsáék is megindulni, ő meg sikeresen nekiütközött valami keménynek.
Au… miért mindig én?! Más is ütközhetne már másnak, legalább egyszer hadd száguldjam ki magam!
 – Elnézést – kért is rögtön bocsánatot, hála az égnek, ezt most megúszta, úgy fest, nem úgy, mint legutóbb…

Azon kívül, hogy hajlamos vagyok a dezertálásra más államokba, egész eddig szerintem nagyon jól teljesítem a letelepedett apa szerepét. Franciskával három hét alatt legalább kétszer találkoztam, ezt pedig személyes sikernek könyveltem el.
Félreértés ne essék, ma sem tartózkodtam otthon. Ahhoz ez túlságosan is szép, mozgalmas és nyár-végi nap volt. Bár újabban szinte bármire rá tudom fogni, hogy miért is kell elhagynom a házat, meg úgy a falut is. A mágikus közlekedés sokkal gyorsabb, akár otthon is maradhattam volna és elindulhattam volna a fellépés előtt tíz perccel. Ez viszont azzal járt volna együtt, hogy egyedül készülök fel és nem látok más produkciókat sem. Akkor mit fogok majd este kritizálni?
Tehát ebből az elgondolásból voltam már reggel a fellépés helyszínén, ahol ezüst köpenyben és csillogós fekete cuccban közlekedtem jobbra s balra, mert ugye miféle úr vagyok én?
Én természetesen a program remélhetőleg legforgalmasabb részére kaptam időpontot, mikor fel is kepesztettem a maskarámban a színpadra, az éljenzés meg ki is tört. Oberon valószínűtlenül népszerű karakter volt, szinte már nonszensz módon. Mivel nekem már nincs többé Titániám, hát kénytelen voltam előadni a Vesztettemet. Ez van, ha Titánia elkapja az influenzát. Manapság már az előadóművészek sem olyan megbízhatóak, mint régen. A kedvencem az egész fellépésben a "Nyílj dühös ég", meg az arcfestés. Azt képes lettem volna a magam komolyságával még a hétköznapokra is felfesteni. Sajnos megtörtént eset.
De ez most egy nem teljes estés darab volt, így elveszni sem volt időm a szellemkirályban. Tapsvihar közepette, lobogó köpennyel suhantam a szegényes színpad lépcsőjéhez, hogy a magam kecsességével és eleganciájával elvegyüljek... De persze ez lehetetlen volt, mert alighogy a folyosóra léptem, szinte gyomron vágott a felismerés, hogy én nem Oberon vagyok. Bár mint utóbb kiderült, nem is a felismerés volt, csak egy szőke kislány, néptáncos öltözékben. Gondolom a számukra folyt a rendezkedés a színpadon, ami gyors díszletbontással és rengeteg szitkozódással járt.
- Azért jobban is odafigyelhetnél. Veszélyes ám csak így kóricálni, kis hölgy - közöltem egy árnyalatnyival talán sötétebb hangon, mint ahogy azt elképzeltem. Az orosz akcentust nem is említve. Kevesebb időt kellene Moszkvában töltenem, nincsenek rám jó hatással. Csak megráztam a fejemet enyhén, majd a folyosó világos falára fókuszáltam, hogy összekaparásszam a gondolataim, ebben pedig a körülöttem morajló embertömeg nem igen segített.
- Néptánc? - egyszerű, lényegre törő kérdés volt, miközben az állammal az imént elhagyott emelvény felé böktem, de legalább kommunikációnak fogható fel. Egy árnyalatnyival magyarosabb is volt. Más esetben ezért még meg is dicsérném magam. Most csak ki akartam menni innen és kicsit füstölögni. Remények, szép ábrándok... Még várt a színpad egy ízben.

A holmijaimért visszafelé menet, egy srácot láttam felém rohanni. Megálltam. Bevártam, hogy utol érjen. Lihegve állt meg miközben a két térdére támaszkodott. Magamban kuncogtam egyet, de arcom mást mutatott. Igazán meglepett, hogy utánam hozta, ez az ismeretlen mugli... Várjunk csak. Ahogy végre felnézz rám, még jobban meghökkenek. Ő a háztársam! Egyszer beszéltem vele néha-néha láttam. Nagy Ábel. Vajon ő is emlékezett rám, ezért hozta utánam?
- Huha. Köszönöm szépen... - motyogom zavartan, miközben elveszem tőle a csomagjaim. Igazán szégyelltem magam, amiért nem egyből ismertem fel. Azok a fránya vizsgák! Biztos azok miatt felejtek olyan sokat, hiszen annyit készültem rájuk! Bár mondjuk szégyen szemre, sokat el is felejtettem belőlük... Újra Ábelre néztem. Az arcomat figyelte. Jaj persze! Egész eddig csak csendben voltunk, és míg én magamban a vizsgákon gondolkoztam, ő addig gondolom arra várt, hogy megszólaljak. Dús vörös hajamba túrtam.
- Ne haragudj, hogy nem szólalok meg! Csak nagyon elgondolkoztam... - hagyja el sóhaj ajkaim, majd megrázom fejem, hogy kitisztuljon fejem. Remélem nem érdekli, hogy min gondolkoztam. - Na és te mi járatban vagy erre drága Ábel? - bököm oldalba, most már hatalmas mosollyal a számon. - Gondolom te is szüleidhez jöttél ugye? - meredek rá, hatalmas kíváncsi kék szemeimmel. Lehet kicsit túl sokat csevegek és őt ez idegesíti, de ha barátom akar lenni, akkor elfogad így ahogy vagyok. Most, hogy így belegondolok... Vajon az óvodám meg van még? Az óvoda ahova annyi emlék fűzz... Vajon ott áll a szokott helyén, és gyerekek játszadoznak benne? Ugyan olyan vidáman, mint én amikor megismertem a legjobb barátnőm?  Na igen... ez is aranyos történtet.

Egyedül ültem egy hintán, miközben lehajtott fejjel, bús tekintettel figyeltem a cipőm orrát. Körülöttem mindenki nevetett kivéve engem. Én csak bámultam. Ekkor egy éles csilingelő hangot hallottam. Felpillantottam. És akkor pillantottam meg életem, legszőkébb, és legkékebb szemű lányát. A szemeiben aggódást véltem felfedezni.
- Hogyhogy egyedül vagy? - magas hang társult az archoz.
- Senki nem akar velem játszani... - ahogy ezt kimondom, ismét elkapott  a szomorúság és lehajtom fejem. Az arcom előtt egy kezet láttam. Felemeltem lassan fejem, és szemeim kikerekedtek. Ő csak mosolyogva állt előttem, szemei csillogtak.
- Akkor majd én játszok veled! - ragadott fel a hintáról és húzni kezdett a játszótér felé.

Hála annak a lánynak, hogy ilyen életvidám és boldog lettem. De... sajnos már össze vesztünk. Amikor felvettek, akkor a nagy boldogság mellett ott volt a bűntudat is. Hiszen együtt terveztük el, hogy egy suliba megyünk! Emlékszem a másnapra a játszótára

Csendben ültem az egyik hintán azon gondolkodva, hogy még is mit mondok majd neki, amikor meghallottam azt a tipikus hangot. Egy nagy sóhaj szaladt ki ajkamon, mire aggódva méregetett.
- Figyelj Sophie. - horgasztom le fejem bűntudatosan, de még így is látom, hogy engem bámul. - Nem mehettek abba a gimnáziumba, ahova közösen akartunk. Sajnálom... - emeltem fel lassan fejem, és a barátnőm olyan arcával találtam amivel még soha. A szemei kikerekedtek, szélén egy kosza könnycsepp gördült le. Szája "o" alakot formázott.
- Sophie? - pattanok fel és előre lépek. Ő csak hátrál.
- Miért nem jössz velem Lucy?! Nem úgy volt, hogy együtt megyünk?! - emelte fel a hangját ami engem is megrémiszt. Legszívesebben elmondtam volna neki, hogy varázsló vagyok, hogy lehet soha többet nem tudok vele átlagosan beszélni... ehelyett hazudoznom kellett.
- Én... csak nem mehetek oda. Anya nem engedi meg... - motyogtam, pedig tudja, hogy anya nagyon örült neki, amikor ezt terveztük. Néma csend ült ránk. Nem tudtam mit mondjak.
- Legalább ha hazudsz hihetően tedd. - a hangja szintén villámként ér, hiszen egy elég hosszú és felettébb kínos csendet tört meg. - Tudod mit! - kapja fel táskáját. - Örülök, hogy megismerhettelek Lucy. Remélem az "új" iskolában találsz majd barátokat! - éreztem, ahogy az utolsó szót kihangsúlyozza és ezzel a lendülettel elviharzott. Itt nem bírtam tovább. Térdre rogytam, és hagytam, hogy a könnyek úttat engedjenek az arcomon. Tenyerembe temettem arcom, és csendben, néha-néha megremegve sírtam.

Annyira elgondolkodtam, hogy észre sem vettem, az előttem tornyosuló Ábelt, aki szólásra nyitotta száját. Gyorsan felemeltem egyenesen szemeibe fejem, és csak rákoncentráltam. Legalább is próbáltam, nem a barátnőmre gondolni, de valahogy gondolataim mindig visszatértek rá. Ő is itt van? És megbocsátana ha most látna?
- Most inkább nem agyalok ezen... - jelentem ki magamnak és ehelyett, most már tényleg az összes figyelmemre a fiúra szentelem.

A Központi Kultúrházban, Budanekeresden egy élmény volt a szereplés, pláne az előadások közti szüneteken a halk szitkozódás a díszletátrendezések miatt, mert ugye minden fellépőnek mások voltak az igényei. Hiába, ez olyan, mint a hírnév gusztustalan mellékterméke, a bulvársajtó: púp a háton, de a paparazzókkal és művészek életét megkeserítő, aljas söpredék firkászokkal ellentétben ez egy szükséges rossz velejárója a rendezvényeknek.
Borcsa nem bírta megállni, hogy ne nézze csillogó szemmel az előadásokat, néhányat félig suttogva kommentáltak is a partnerével, de aztán ő még visszament, mert a leányzó véletlenül bent felejtette azt a kis pántot, amit majd a fejére kell rakni az előadás közben.
A fiú meg is jegyezte: lányok! Aztán szemforgatás kíséretében magára hagyta Borcsát, hadd nézelődjön kedvére.
Az Oberon-előadás miatt úgyse hallgatott volna rá. Azt az egyet Borcsa nem hagyta kritizálni.
Az ütközés kemény volt és kellemetlen, csoda, hogy nem huppant alfelére, és hálát is adott, amiért a drága, fehér fellépőruha megúszta ügyetlenségét, és szokásos figyelmetlenségét.
Kicsit el is pirult, ahogy a művész úr megszólította, sose gondolta volna, hogy egyik kedvence hozzá, hozzá fog szólni egyszer is!
A lapokból már ismerte a kritizálós szokását, nagyon remélte, hogy ők jó pontot fognak kapni nála, a még ha nem is zsűritagként volt most jelen.
 – Bocsánat, elbűvölt Oberon hangja. Bár én tudnék így énekelni – válaszolt, s ezúttal nem érezte olyan nagy hibának ezt a kis kellemetlenséget, ami csak fizikailag lett az a kobakjának, mert Révay úrnak kissé kemény a mellkasa…
Senki nem hinné ezt el nekem, hogy találkoztam vele, és meg is szólított… nem is kell, elég, ha én tudom.
– Igyekszem, bár nem könnyű. Szeretem a pörgést. – És ez így s volt, ámbátor nem mindenki mozgott ugyanazon a szinten, és itt szükségtelen is lett volna, úgyis csak akkor kell felmenniük a színpadra, ha bemondják a nevüket, de hát kíváncsiság: asszony a neved.
– Az. Mezőföldi Lakodalom – felelte bólintva, az akcentust pedig próbálta betájolni. Kicsit olyan szlávos. – Megtekinti?

Érdekesen alakult ez a mai nap, ha úgy vesszük. Még nem kaptam idegösszeomlást, sem pedig dührohamot, pedig valahogy semmi nem úgy akart összejönni, ahogyan azt eredetileg terveztem. Először a partnerem lebetegedik, vissza kell mennem Moszkvába és még az orosz akcentussal is küzdhettem. Nem annyira jó poén ez a soklakiság, mint amennyire annak látszik.
Egy dolog van, ami ezen segít, az pedig a színpad. No, nem fizikai valójában, hanem az, amit jelent, amit képvisel, amivé engem tesz. Abban a percben, hogy ott állok fenn, semmi más nem számít, minden egyes pillanatba belehalok egy kicsit. Mindezek ellenére - vagy talán pont ezért - nekem megéri.
Oberon elhagyta a színpadot és próbáltam kicsit felengedni, kikepeszteni a karakterből, hogy ne is maradjak benne, mikor a lány nekem jött. Gondolom nem direkt, bár manapság ki tudja...
Hiába a kissé nyersebb hozzáállásom, ő nem rettent meg, nem futott el, sőt, még úgy különösebben megszeppentnek sem tűnt, ezért én felvontam a szemöldököm. Mi a szösz?
- Adott alap, sok munka, amit aztán leamortizáltam a magam módján. Nem akarsz te így énekelni - nevettem el magam rekedtesen, a szavaim azonban teljesen komolyan csengtek. Mindennek megvan a maga ára, én pedig folyamatosan fizettem az enyémet, nap nap után. Talán kicsit örültem is a lelkem mélyén, hogy a lányom lassan felnőtt nő és nincs már szüksége rám. Pár pillanatra összeszorítottam a szemem, hogy visszarángassam magam a gondolataim közül és inkább a faltörőkossá avanzsált lányra figyeljek.
A pörgésre vonatkozó megjegyzését figyelmen kívül hagytam, majd halkan hümmögve pillantottam a színpad felé.
- Az attól függ. Ez azzal jár, hogy köteles vagyok jó véleménnyel lenni? Mert akkor attól tartok, nem tehetem - jegyeztem meg halkan, majd visszanéztem a szőkeségre. Kicsit olyan volt... ahj. - Amennyiben nem, akkor nem bánom, akár meg is nézhetem. Úgysem mehetek messzire, még visszatérésem van.

A nap Borcsa részéről sem alakult másképp, érdekesebbnél érdekesebb dolgokat látott, és külön élmény volt neki, hogy más előadókkal is találkozhatott, akiket gyanúgy magába szippantott a művészet.
Valahogy számított erre a válaszra, ami az énekléses dolgot illeti.
- Én még bevallom, sose próbáltam egyáltalán énekhangot kiadni. – És nem is merte, és remélhetőleg köztük marad az infó, hogy ő a színpadon többnyire tátog, éneklést imitálva, mert nem merte még soha kiengedni az énekhangját. Annyira azért nem volt rá kíváncsi, és benne volt a félsz, hogy ha mégis pocsék lenne, inkább nem égeti magát ronggyá. A tánchoz viszont értett, úgy istenigazából.
 - Olyat formál, amilyet akar. De szerintem inkább csak szórakozzon, kijár magának, ha már úgyis visszarángatják még egy körre a színpadra. – Ami akár lehetne kínpad is egyesek számára.
Nem erőszak a disznótor, kedvességből ajánlotta fel, hogy ha már család helyett itt van a művész úr, legalább pár kellemes percért megérje neki itt tartózkodni.
Valószínű a külföldi fellépések miatt úgyis ritkán kap egy kis hazai örömmorzsát…
Méghogy köteles… senki sem mondott ilyet, még csak az kéne, különben hova lenne az őszinteség? Ő nem bánta sose, ha megmondták neki a frankót, vagy hallgatott rá, vagy nem… attól függ, ki mondta azt a „kritikát” és mit is mondott azon a címen.
Ha olyan az illető, és fontosnak tartotta, akkor megfogadta, ha nem, akkor eleresztette a füle mellett.
Bűvös Pántlika… ezek ők.
Gyorsan elköszönt, aztán szökkent is a többiekkel együtt a színpadra. Benne volt a lábában az egész koreo, a zene, a hangszerek keltette lüktetés.  Ez igen, ez az ő terepe. Végre pöröghettek, alig várta már a páros-csapatos részt, de hát ők ép úgy döntöttek a választáskor, hogy ötvözik a színházat a tánccal, és egy kis történet keretében adják elő a táncot.
Ilyenkor nem számított semmi a külvilágból, csak a többiek, mondhatni, z az energia a vérében volt.
A színpadról lejövetel után is még hallatszott a tapsvihar, amivel a közönség reagált. Hát igen, abban egyetértett a szervezőkkel, hogy az ilyen tömeges színpadra lépéseket érdemes a végére hagyni, mert az a legjobb.
Vigyorogva huppant volna le a színpadról a talpikójára, ha el nem kapja a párja egy „lassíts” felkiáltással.
 - Bocsi! – lett volna ebből megint egy szép kis kocc, az biztos. A sebtében bocsánatkérés után még az átöltözés előtt kinézett a közönség soraiba. Látni akart a többi produkciót is, meg Révay úr második megjelenését a mai műsorban.
Erre pedig a közönségbe való vegyülés a legjobb módszer.

Rögtönzött közönségtalálkozóvá változott a cigiszünetem... gyönyörűek. Ha a lányka nem lett volna ennyire fiatal, szőke és lány és rajongó, elküldtem volna a francba, hogy legalább hagyjon már levegőhöz jutni, hiszen épp hogy csak leért a lábam a színpadról, már le is rohant. Szó szerint! Nem szokásom fizikai kontaktusba lépni az emberekkel, valahogy nem rajongok érte különösebben. Ezen nem is igen akartam már változtatni.
- Nem tudhatod, milyen, ha sosem próbáltad. Persze nem vagyok az apád, hogy ebbe beleszóljak. Hála az égnek - még csak az hiányzott volna, hogy még egy gyereknek legyek förtelmes apai példája, szerintem elég volt Veszna korai éveit tönkretennem. De lássuk be, szeretetből tettem!
A véleményt illetően szabad kezet kaptam, ezt pedig csak egy bólintással nyugtáztam. Igazából nem mintha lett volna beleszólása, de így sokkal inkább érezhette úgy, hogy ő adott nekem erre felhatalmazást, nem pedig én döntöttem úgy, hogy ízekre szedem a műsorukat.
- Oh, az tart csak itt, hogy még jelenésem van odafent. Akár meg is nézhetlek - mutattam a színpadra végül, hogy aztán elvonuljak az útból, mikor bejelentették őket. Nem hiányzik, hogy felbőszült tizenévesek rontsanak keresztül rajtam. Épp elég volt így is megmentenem magam, egy terjedelmes mozdulattal rántottam ki a köpenyemet egy kiskölyök lába alól, aki hanyatt is vágódott ennek hatására.
- Hogy nem bírsz odafigyelni, taknyos... - sziszegtem, ő pedig összerezzenve takarodott fel a színpadra. A lépcső közelében maradva figyeltem a szemem előtt kibontakozó jelenetet. A felkészítő "tanáruk" büszkén dagadó mellkassal foglalt helyet mellettem, én meg csak pilláztam nagyokat.
- Miféle felvezetés ez? Most... most ez egy történet? Komolyan? Ki mondta, hogy ez így jó lesz? De nem... ne magyarázza meg nekem, egy történetet azt nem lehet így elkezdeni! - próbálta menteni a menthetőt, hiszen a csoport jól táncolt, de a dolog mint színdarab csúfosan elbukott. Számomra már menthetetlen volt, de erről nem a résztvevők tehettek. Miután nem volt hajlandó beletörődni a kudarcába, a nő nekem pampogott, én meg csak leintettem. Bölcs, aki bölcsen enged... Én inkább az öltöző felé vettem az irányt, hogy ismét átöltözzek, gyorsan lekaparva hőn szeretett krikszkrakszaimat az ábrázatomról. Nem elszerencsétlenkedtem az időt? Jóformán futhattam is vissza a színpadra, hallva a nevemet, azonban a lépcsőn már lassan sétáltam fel, hátrasimítva a hajam. Már indult is a zene. Én voltam a zárószám a színi részről, hát uraltam a színpadot, úgy, ahogyan csak én tudtam, a teljes lelkem kiadva.
... De az, hogy hirtelen, egy csoda hogy terem, nincs a nagykönyvben.
A számot pedig egy hanyag meghajlással zártam, hogy el is hagyjam a színpadot anélkül, hogy visszapillantanék.

– Akkor most megpróbálom. – Az apás megjegyzésen csak később derült, mikor már a színész nem láthatta…  
A színpadon végigvitték a műsort, és iszonyat nehezen állta meg, hogy ne vigyorogjon, amikor látta, hogy valaki milyen lelkesen oltotta le Ancsa nénit.

A tanáruk arcát látva egyszerűen vigyoroghatnékjuk volt a fiataloknak. Ők szóltak, hogy nem nagyon óhajtanak esküdni…
A tánc maga jó buli volt, de Borcsa, amint véget ért Révay úr műsora, azonnal rohant az öltözőbe levedleni a régi, esküvői maskarát.
  – Végre! – sóhajtott fel megkönnyebbülten. A csoporttársaival megbeszélték, hogy legközelebb ők állítják össze a darabot, és csak semmi esküvő. Korai az még nekik, nem is kicsit, ráérnek majd a sajátjukon ilyesmivel előállni.
– Láttátok az arcát? – röhögött az egyik srác, mikor végre összefutott a csapat a megbeszélt gyülekezőhelyen az épületben.
 – Ja, de mitől lett ilyen?
 – Megmondom: kritikust kértem egy kis rásegítésre – biccentett Borcsa az emlegetett egyén felé.
A srácok még pár percig hitetlenkedtek, hogy ezt hogy sikerült neki elintézni, illetve mivel vette rá a művészt, és miről maradtak le.
 – Ugyan már! – nevetett Borcsa, aztán a csapatot otthagyva tett egy kis kitérőt.
 – Köszönöm a többiek nevében is a közreműködést. Öröm volt nézni a lelkesedését. – Bár első ránézésre senki se tudná kinézni Borcsából, azért szorult belé néminemű rosszindulat, főleg, hogyha csapatérdeket nézett. Az, hogy a színész uraság véleményezett, azt látta is, ó, nagyjából le is olvasta szájról, a gesztikulációkból ítélve pedig nem volt az ínyére.
 – Ha minden jól ment, ezek után tuti felmond – célzott Borcsa a pocsék tanárra, akit a jelleme és hozzáállása miatt nem szoktak szeretni a diákok. Az ízléséről meg ne is beszéljünk…
Számított rá, az oktatójukat valahogy senki sem kedvelte, de hát el kellett viselni, nem kaptak jobbat, pedig Levi, az egyik tag sztorija sokkal jobb volt.
Egyedül a szalag maradt már csak a hajában, lusta volt rá, hogy kibontsa a szorosra font copfját.
Az ihlet pedig már kezdett rajzolódni előtte, hogy mégis a legközelebbi helyszínükre mit visznek magukkal. Csak némi mágikus effekt fog kelleni hozzá, de megoldják, előbb viszont valahogy Rózsaszín csillámos felkészítő-tanárnőtől kellett megszabadulniuk.

Néha tényleg igazzá válik a mondás: jobb, ha nem látunk bele a kölkök fejébe, hogy mi is lapulhat a száz wattos vadalmavigyor mögött…

Kellemesen melengette a belsőmet az az érzés, hogy egy magát okosnak és színészetben jártasnak tartó hölggyel éreztettem: Közel sem annyira tökéletes, mint amennyire annak tartja magát. Az már biztos, hogy pokolra jutok, de legalább sok lesz majd az ismerős. Valamiért a kölkök is jól szórakoztak rajta, de már sem energiám, sem időm nem volt rá, hogy kiderítsem, mi olyan mulatságos.
Alighogy lezajlott a fellépésem utolsó másodperce is, lesétáltam a színpadról és mély levegőket véve akasztottam le a nyakamból a keresztet. Nem voltam valami hű de nagy hívő, Colloredo ide vagy oda...
Szóval visszasétáltam az öltözők felé, ahol a nagy zsivajra csak megtorpantam. Természetesen a szőke kislány csapata volt. Hogy a kis véleménynyilvánításom a hasznukra vált? Nocsak, ilyen sem esett még meg velem...
- Csak a tisztánlátás kedvéért: a történet katasztrofálisan rossz volt, ha minimális jóindulatot érzel irántam, többet nem viszitek ezt színpadra! Legalábbis megpróbálod lebeszélni őket. A tánccal nem volt gond, én nem lennék rá képes... - nevettem el magam kicsit kínosan, hiszen nem szerettem belátni, hogy valamiben rémes vagyok. - De a történetet soha többet.
Fény derült a kis alattomos tervre, amely azt irányozta, hogy a nő felmondjon, én pedig közreműködtem benne. Legalább valakinek tönkretettem a mai napját, szóval egy képzeletbeli vállon veregetéssel megjutalmaztam magamat. Nem kellett csalódnom. Emberek lézengtek a környéken, én meg úgy döntöttem, kit is érdekel, jó leszek így, én már nem öltözök sehova... A csizma úgyis a sajátom volt. Van, amit úgy kell a kezeim közül kifeszegetni a kellékesnek. Általában nem is sikerült neki.
- Nos, gondolom most azt kéne mondanom, hogy szorítok, de még mindig nem látom értelmét ennek a mondatnak. Én megtettem, ami tőlem tellett - vettem elő a dobozkát a zsebemből és a cigit már az ajkaim közé is biggyesztettem, alig várva, hogy végre el is szívhassam.
- Én lassan... - az ajtó felé mutogattam, mert nem volt kedvem hajolgatni a bagóért, ha kiesik a számból. Szerintem így is elég kommunikatív voltam.

Művészetek találkozása: Szín – és Táncház
Révay A. Valentin
Záró

Ancsa néni mogorván terelte össze a kamaszkölkeket, akik az istennek se akartak viselkedni. Szót fogadni meg pláne nem, miért is tennének olyat, miután láttak egy gen érdekes jelenetet kibontakozni, ami valahogy izgisebb volt, mint az az elcsépelt, szappanoperába is beillő lakodalmi-műsor.
Pedig Levi sztorija, még Borcsa szerint is jó volt, azt simán megcsinálhatták volna egy jó kis mezőségi koreóval felturbózva, imádta volna a közönség.
- Úgy lesz. Van minekünk jó forgatókönyvírónk, majd meglátja valamikor valaha. Részemről az öröm, hogy találkozhattunk. További szép napot – köszönt el illedelmesen Borcsa, kedvesen, ahogy szokta.
Igen, kis alattomos terv volt ez a részükről, hogy Ancsa nénit elüldözzék az együttestől, mert lehet, hogy táncosnak nem volt rossz, de tanárnak annál inkább, főleg ilyen Borcsa-féle kamaszok közé nem volt jó ötlet berakni.
Azt nem akarta megjegyezni, hogy ártalmas az egészségnek a dohány, mindenki azt kezd az életével, amit akar, egész addig, amíg azzal nem szűkíti le Borcsa terét. Élni és élni hagyni – ez alap.
A csapat végül is, feltűnést kerülve, mugli módra távozott, hogy akik nem teljesen aranyvérűek, azok kicsit kiélhessék magukat, vásárolhassanak ezt-azt.

//Köszöntem a játékot, egy élmény volt *.*//

Vasil

Budanekeresd - szünet

Az eső az ablakokon dobolt egyenletesen, szinte már-már altatóan. És talán el is aludtam volna, ha az ég nem dörgött volna percenként, mint egy winchester a medvevadászaton. Átfordultam a jobb oldalamra, és inkább az ablakon kezdtem el kibámulni. Néztem, ahogy a vízcseppek versenyeznek a hideg üvegen, aztán hirtelen kinti mozgásra lettem figyelmes. Ráfókuszáltam a sötét foltra, amit a kertben láttam, és felfedeztem benne apát, amint sötétkék köntösében gyors léptekkel szeli át a lakókocsi és a nagyszülők háza közötti távolságot.
Felültem, és lemásztam az ágyamról. Felvettem drapp színű köpenyem és papucsom. Kinéztem az ajtómon, de az egész házban sötétség uralkodott. A falat tapogatva értem el a szüleim szobájához, és benéztem, hogy megbizonyosodjam róla, hogy jól láttam, és nem csak az agyam viccelt meg. Addigra szemem már egészen hozzászokott a sötétséghez, így láttam, hogy az ágy fel van túrva és nincs benne senki. Se apa, se anya. Zaklatottan fordultam ki a szobából, és vettem irányomat az öcsém szobája felé.  Ő aludt, mintha a világon béke lenne, és semmi baj.
Odamentem, és a vállát kezdtem rázogatni. - Colos, ébredj! - suttogtam a csöndbe. Olyan érzést keltett, mint mikor valaki elüvölti magát egy hangversenyen. Oda nem illő hang, és mindenkit összezavar.
- Kelj fel, valami nincs rendben - ébresztgettem testvérem.

Budanekeresd - szünet

Testvérem nem sokkal később fel is ébredt kérlelésemre, habár először nem igazán akaródzott. A vihar csak egyre intenzívebb lett odakint, és ezzel párhuzamosan én egyre idegesebb lettem. Egy villám bevilágította a szobát, így már láttam, hogy Colos rám koncentrál.
- Valami történt. Anyáék nincsenek az ágyukban. Láttam, ahogy apa a házba siet. Gondolod, hogy ez... - elhallgattam, mert kimondani sem mertem a rossz sejtéseimet, nehogy igazak legyenek. Aztán egy gondolat járt csak a fejembe. Hogy ki kell derítenem, hogy mi történt, vagy a gondolataim az őrületbe fognak kergetni.
- Gyere, menjünk - tápászkodtam fel az ágy széléről, és vissza sem néztem, csak egyenesen az ajtóhoz siettem. Szinte biztosra vettem, hogy öcsém követni fog, hiszen ő is pont attól félhetett, amitől én.
Kinyitottam a bejárati ajtót, és a hideg levegő az arcomba csapott. Annyival könnyebb lett volna visszamenni az ágyba, és hagyni, hogy az álmok elvigyék magukkal a rettegést, de nem tehettem. Nem magam miatt.
Kiléptem az esőbe. Köntösömet még inkább összehúztam magam előtt, hogy ezzel védekezzek a hideg ellen. Minél több lépést tettem, annál inkább éreztem, hogy szobapapucsom egyre vizesebb lesz, de nem zavartattam magam miatta. Beálltam a terasz alá. Oda is beesett az eső. Minden csupa víz volt, így a lehető leggyorsabban a hátsó ajtóhoz mentem, és kinyitottam. Bent égett a lámpa, és három pár szem kapta oda a fejét ahol álltam, de én ezt nem nagyon láttam, mert a hirtelen világos szinte megvakított.
- Mi történt? - néztem körbe főleg apa szemeit keresve.

Budanekeresd - szünet

Az egész olyan hihetetlennek tűnt. A szülők félve néztek össze, a nagyanyja a kanapén zokogott. Valami nagyon nem stimmelt. Kolosra néztem, de az ő arcán is csak az értetlenkedés tükröződött. Ő volt az, aki először észrevette a különbséget. A hiányt.
Idegesen jártattam a szemem egyik pontról a másikra, miközben a nagypapa nyomait kerestem. Az arcokon is átsiklott a tekintetem. Gyötrődtek, de úgy tűnt nem akaródzik nekik elmondani. Beléptem, és egyenesen a nagyszüleim szobájába siettem, reménykedve, hogy Márk papa ott fekszik, és semmit sem tud arról, hogy mi folyik odakint. De csalódnom kellett, amikor benéztem. Körbekémleltem a ház többi szobáját is, közben pedig éreztem, ahogy a kétségbeesés egyre inkább elhatalmasodik rajtam.
Végül visszamentem oda, ahol a szülők voltak. Ők továbbra is csak a kanapékon ültek. - Szóltatok már az auroroknak? - kérdeztem, de hangom nagyon távolian csengett. Remegő kézzel a pálcámért nyúltam, amikor egy másik kéz megállított a mozdulatban. Felnéztem, és anya fáradt, ráncos arcát pillantottam meg.
- Már értesítettük őket. Azt mondták egyelőre nem tehetünk semmit - próbált nyugalmat csempészni a hangjába, de érződött az elkeseredettsége.
- Nem fogok ölbe tett kézzel várni - ingatta a fejét. Már indult is az ajtó felé, csak egy pillanatra állt meg közben. Csak azért, hogy ránézzen Kolosra.

Budanekeresd - szünet

Rögtön kifutottunk, és amikor kimentünk a kapun én pár lépést jobbra tettem hátrafelé, mert nem akartam szem elől veszíteni Kolost. Tudtam, hogy ez most számára még nehezebb, nem kellett hogy valami őrültséget tegyen.
Mögém mutatott, mire éles fordulatot vettem. Vizes hajam az arcomba csapott, de pár lépéssel lemaradva már követtem is az öcsém. Először fel sem ismertem. Csapzott haja az arcába lógott, a tekintete pedig kissé űzött volt. De megnyugvást fedeztem fel az arcizmaiban, amikor meglátta Kolost, és ezért én is lazítottam egy kicsit. Talán csak alvajáró, és most ébredt fel.
- Hál' Istennek Kende! Fogalmam sincs hol vagyunk. Nem tudom mit ittunk, de durván kiüthetett. - mosolygott a nagyapánk, mintha csak egy átlagos napon viccekkel ütnénk el az időt. De amikor hallottam, hogy nem ismeri fel Kolost, úgy éreztem, mintha valami eltört volna bennem. Valószínűleg benne is. Odamentem, hát mellé, és egyenesen nagyapa szemébe néztem.
- Inkább gyere be nagyapa! Így mind meg fogunk fázni. - próbáltam az eszére hatni, és éreztem, ahogy a könnyek égetni kezdik a szemem.
- Ne röhögtess már S! Lehet hogy idősebb vagyok nálad, de nem vagyok a nagyszülőd! - viccelődött tovább. A kezem a szám elé kaptam, mert éreztem, hogy mindjárt kiszakad belőlem a sírás, de nem akartam neki engedni. Elkaptam a tekintetem az arcáról, és az utat kezdtem pásztázni. Valahogy muszáj volt megnyugodnom, de ez akkor nem ment volna, ha folyamatosan az arcát nézem.

Budanekeresd - szünet

Követtem Kolost, aki a nagyapát támogatta. Folyamatosan remegő ajkamat harapdáltam. Nem akartam gyengének tűnni. Nem engedhettem meg magamnak.
Aggódva figyeltem a jelenetet, ahogy Kolos reménykedve néz a nagyapjára, míg ő a fiú arcát fürkészi.
- Te nem Kende vagy... - tágult ki a szeme a meglepetéstől. A riadalom az arcán is tükröződött, és ki akarta rántani a kezét Kolos szorításából. Meg kellett valahogy akadályoznom, nem mehetett újra el. És nem is törhette össze Kolos szívét. Nem így, és nem most.
- Nem, ő tényleg nem Kende. De ismered. - közöltem az öreggel tárgyilagosan, bár hangom a végére elfúlt. Nem tudtam tovább erős maradni. Kibuggyantak a könnyeim, és sebesen végigszántották az arcomat. - Ismerd fel! - könyörögtem neki, közben egyenesen a szemébe néztem. De csak zavarodottságot láttam benne. Újra Kolosra nézett. Másodpercekig nem történt semmi, én meg úgy éreztem, mintha már egy órája az esőn állnánk.
- Kolos? Mi történt? - hallottam meg hangját, melyre már sokkal jobban ráismertem. Megkönnyebbülten engedtem ki az eddig bent tartott levegőt.
- Inkább csak... - elakadt a szavam. Mintha egy gombóc lett volna benne, ezért nyeltem egyet. - ...menjünk be a házba. Majd ott megbeszélünk mindent. - mondtam, és egy mosolyt küldtem a nagyapa felé bátorításképpen.

Édes, drága Adrian