A koloncok
A szemét forgatta, ahogyan Mirabella kinyitotta a száját. Már a hangjától is kirázta a hideg. Az pedig még nem is volt elég, hogy Gizella a nyakába varrta a fogadott húgát, még az oldalkocsijának is jönnie kellett. Vajon ha különválasztanák őket, elpárologna egymás nélkül mindkettő?
- Ha leléptek az évre a maldívra, azt mondom Gizellának, itt voltatok velem... - Egy utolsó erőtlen próbálkozás, hogy megszabaduljon a házaspártól, de még a választ sem hallgatta meg, amint a kocsis kinyitotta előtte az ajtót, már adta is a kezét, hogy lesegítség a... murvára. Kissé megbotlott, ahogy a tűsarok belemélyedt a kavicsokkal felszórt útfelszínbe.
- A rohadt életbe - szisszent fel, ahogyan az egyik kavics belement a nyitott szélű cipőjébe és elkezdte szúrni a talpát. Hát nem pont így képzelte a nagy megérkezést.
Egy elegáns mozdulattal kirázta a kavicsot, és körbepillantott a már sötétbe borult tájon, majd szeme megállapodott a hatalmas, zárt tölgyfaajtón.
- Nem szóltak senkinek, hogy érkezünk? Hol van a fogadóbizottság? - A kérdést az egyetlen fél-épeszű emberhez intézte, a sofőrhöz, aki éppen a hatalmas bőröndöket pakolta le a kocsiról.
Úgy döntött, a saját mentális egészségére való tekintettel nem vesz tudomást testvéreiről, csak a legszügségesebb esetben kommunikál velük. Ez a pillanatban pedig még nem ütötte meg azt a szintet.
- Gyerünk, intézkedj! Szólj, hogy megérkeztünk! - Rá sem nézett a kocsisra, csak egy intéssel intézte el, hogy rá figyeljen. Elvégre ő kellően jól nevelt lány ahhoz, hogy tudja, egy aranyvérű családdal nem bánhatnak így, etikett óra első mondata talán erről szólt, ő pedig ezek szerint élte azóta is az életét.