ViseletCsendben, egyedül üldögélt a kis tavacska mellett a rellonos lány. Nem járt az iskola közelében már egy ideje. Hivatalosan is magántanuló lett az utazások okán, amit nem is nagyon bánt. A dolgait el tudta intézni bagolyban is, csak néhány fontosabb gyakorlati órára ment be. A második hét Firenzében is már a vége felé jár. Szórakoznia kéne és bejárni a helyet, helyette teljes két napot arra áldozott be, hogy hazalátogasson és ezzel letudja a fontosabb köröket, azaz Barbiék meglátogatását, az apjával való beszélgetéseket és gyakorlásokat, meg hát Nessához is benézett. A munkát is hanyagolnia kell kis ideig.
Az első nap estéjén már elege is volt a faluból, tehát erre vezethető vissza az, hogy sötétedés után még kint üldögélt a hideg talajon. A tél közeledtét megérzik a növények is; Anne ujjai között néhány lehullott levelet fogott és azokat ragasztotta össze a Madagaszkáron tanult módszerrel, elemi mágiát használva. Zöld, sárga, barna, a színek szépen, átmenetesen váltakoztak a hibátlan, formás leveleken.
Hangokat hallott a fák közül és biztos volt benne, hogy a zaj Noaktól származik. Az éjfúria már legalább egy órája eltűnt, vadászni ment. A lány büszkesége már jócskán kinőtte a rellonbeli ágyikóját és valószínűleg a kanapét is.
Nem is nézett hátra, egészen amíg a halk zörgés el nem halt. Biztos volt benne, hogy Noak már az arcát nyalogatná ha ő lett volna a zaj forrása. Lassan és érdektelenül pillantott oldalra, ahol a szentjánosbogarak fényében egy ember formáját vette ki. Halványan elmosolyodott. Kedveli azokat a fénylő rovarokat, kimondottan csodálatos lényeknek tartja őket.
és oké, de ne ölelgess 
hogy vagy?