A kimerültség olyan szintjét kezdem elérni, hogy már a levegővétel is borzasztó nagy erőfeszítések árán sikeres. A felszakadt ajkak körül már haloványan csöpög a vörös vér, és hullik alá a mocskos padlóra, miközben pihegve figyelem az előttem zajló, egyre szürreálisabb jelenetet. Voltak már olyan helyzetek, amikbe sosem gondoltam volna, hogy keveredek, mégis méltósággal és helyesen tudtam kezelni azokat. Most minden más. Kétségbeesett vagyok és egyre gyengébbnek érzem magam, de tudom, hogy nem adhatom fel. Most nem. S ugyan az sem segít összeszedetlenségemben, hogy halvány lila fogalmam sincsen, hogy mindez miért történik, mégis meg kell próbálnom a lehetetlent; kiszabadítani Otíliát, még ha én oda is veszek. Nézem az egykor gyönyörű, erős és szerelemmel szeretett alakot, s érzem, hogy szívem egyre csak szorul. Én kevertem őt ebbe a helyzetbe? Vagy ő maga okozta ezt? Mindkettő helytálló, hiszen amikor segítségért fordult hozzám, én ugyanazzal a lendülettel mutattam meg neki, hogy merre van az ajtó. Drága Otíliám… mit tettünk? Ostorozom még magam néhány percig, aztán a Szőke ismét felszólal, és ezzel egyidejűleg újfent megfagy a bennem maradt csekély mennyiségű vér. A tükör rémképeire pupillám egyre tágul, és Erikát megpillantva undorodva hörgök egyet.
– Mocskos féreg – nyögöm már elveszítve a megadott szerepet, hiszen senki nem várhatja el, hogy a kislány látványára ne lépjen színre bennem az agresszió. – Ha csak egy haja szála is görbül, akkor… – de nem tudom befejezni kétségbeesett fenyegetésem, mivel ő folytatja a játszmát, és egyre sötétebb kártyákat húz elő. Meghaltam? Ér az újabb meglepetés. Alaposan kijátszott terv ez, drága barátom, de nem az lesz a végkimenetel, ahogyan te azt gondolod. Ismét rángatni kezdem magam a kötélen, a húskampó fájdalmasan nyikorogni kezd felettem. Kezdem elveszíteni a józan eszem… Anna? Tekintek a holttestre, majd vissza a tükörre, ahol már Edmund és Zsófi jelenetének vagyok szemtanúja. Fintorba csúful már egyáltalán nem sármos vagy jóképű arcom, és fogaimat csikorgatva emelem fekete szemeimet a Szőkére.
– Nyögd már ki, hogy mi a faszt akarsz tőlem! – üvölteném, de csak egy csendes kiáltás szökik ki felsebzett ajkaim közül. Ekkor zsebem megmozdul. Valamiről… valakiről megfeledkeztem; a főnixemről. Izeg-mozog, ezért én is tovább ficánkolok, hogy ezzel ne hívjam fel madaramra a figyelmet, és továbbra is azt mutassam; rettentően kétségbe vagyok esve. És miért is jó egy „zsebfőnix”? Súlyának többszörösét képes elbírni. A jókban reményt kelt a hangja, ám az Ördög zsoldosait megrémiszti. Emellett a könnye is jól fog jönni. Ha egyáltalán túléljük ezt az egészet. Amíg a Szőke Otíliával foglalkozik, főnixem kirepül zsebemből, hogy egyenesen a férfi jobb szemének essen éles kis karmaival. Itt repül a kismadár! Mindeközben én minden létező mágiámat összeszedve mormolok el egy diffindo bűbájt, amire a kötél némiképp megszakad, így a földre esve, kezeimmel megtámaszkodva tekintsek a férfi szemeit kaparó madárkára. Ellököm magam a mocskos padlóról, hogy a jobb kezemben maradt kötéldarabbal a férfi mögé osonjak, és hátulról, a torkát szorítsam azzal, kissé megemelve lábait a stabilitásból. Sok erő nem maradt bennem, de az összeset a műveletre összpontosítom.

Akármennyire volt nagy a lendület, most érzem, hogy az akció minden erőmet felemészti. Hallom a hörgését. Érzem, ahogyan csapkod kétségbeesésében, de nem engedek. Leszállt az a bizonyos vérvörös köd, és már csak az érdekel, hogy elérje őt a vég. Én? Gyilkolni? Vált át hirtelen az agyam, és engedi vissza a civilizált gondolatokat, miközben lassan távozik a túlélési ösztön – az erőmmel együtt –, aztán amikor már feladnám a fojtogatást, előlép valaki a sötétből, hogy kést döfhessen a Szőke szívébe. Minden homályossá válik. Érzem, ahogyan az elernyedt test rám hull, s együtt ájulunk el a földön. Eközben a vértócsa egyre csak gyarapszik körülöttünk, és már nem tudom, hogy ez az egész egy rossz álom volt, vagy valójában megtörtént. Utolsó pillantásaimmal, le-lecsukódó pillákkal figyelem az ismerősen csengő hang tulajdonosát, a sziluettet, majd kicsit hosszabb időre hunyom le szemem. Vagy a fene sem tudja… nem érzékelem már a teret, időt, környezetet. Egyszerűen még utoljára felnyitom a szemem, hogy Otília felé nyújtsam csontos ujjaimat, ám a mozdulatban félig maradok, és végül halkan puffan jobb kezem a véráztatta padlón.

Óvatosan nyitom fel szemeimet, amiket az erős, fehér fénynek hála fintorogva össze is szorítok. Hallom saját szívverésem, embereket a távolból zsizsegni és azt is, ahogyan meg-megreccsen jobb vállam, ahogyan hajamba szeretnék túrni. De még nem tudok. Erőtlen vagyok. Az érzékeim ismét lassan térnek magukhoz, azonban most a fájdalom hamarabb jelentkezik, mint bármi más. Fájdalmasan felnyögve nyitom hát fel újra lélektükreimet, és meglátom, hogy hol is vagyok; egy kórházi szobában.
– Mi a… – próbálok meg lassan felülni, hogy most már szemeimet dörzsölve élénkítsem a bennem dolgozó, megmaradt vért. Szédülök. Zsong a fejem. És mintha valami teljesen más világon léteznék. Cseng a fülem. Lüktet a halántékom. Ám nem úgy, ahogyan azt már megszokhattam; bájitaltól kábán, mégis érezve a fájdalmat. Homályosan látok, nem vélek egyelőre mást felfedezni a szobában, csak a kék kórházi köntösre emelem fekete szemeimet, és egy hitetlen sóhaj távozik cserepes ajkaim közül. Még ébredezek. Nem gondolkodok… az elég lesz kicsit később.