Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Nagyon vártam már a találkozást, közben pedig azon kaptam magam félig-meddig, hogy Zayday kissé megingott, de aztán ment minden a maga medrében tovább. Mikor kinyílt az a bizonyos ajtó, nagyon csalódott lettem, hiszen nem az történt, amire idáig oly nagyon vágytam. Azaz mást pillantottam meg, szóval nem azt, akivel már nagyon vártam a találkozást, hanem egy hölgy körvonalai jelentek meg előttem.
- Ezt mégis mire véljem? Hol van a fiú, akit ígértél? Azt mondtad, hogy hozzá megyünk majd, és bemutatsz neki. Becsaptál, most rögtön oda kell mennem hozzá! Bizonyára vár már rám! - próbáltam sarkon fordulni, és tovább iramodni, ha a szobatársam nem fogta volna meg olyan erősen a kezemet. Azt fel se tudtam fogni, mit mondott a másiknak, de nem is érdekelt jelen pillanatban. Rettentően bosszús voltam, hogy nem az történt, amit vártam, és minden erőmmel azon voltam, hogy tovább folytassam az utam, hiszen csakis az számított, hogy minél előbb találkozhassak vele. Hirtelen ki is rántottam a kezem Zayday szorításából, majd elkezdtem megindulni a magam útján, ám azzal nem számoltam, hogy közben egy oltárit esek, de valahogy most ez sem fájt úgy, ahogy kellett volna. Jó nagyot nevettem a szerencsétlen esésemen, majd eszembe jutott, hogy talán az ajtót nyitó hölgy tudja, merre kellene mennem, hogy rátaláljak a fiúra, akit idáig oly lázasan kerestem. Ennek megfelelően gyorsan fel is álltam, majd visszamenetelve fel is tettem a nagy kérdésemet.
- Tudja, hogy hol találom meg ezt a helyes srácot? - nyomtam az arcába a fiú fényképét, mert bizony magammal hoztam. Már csak azért is, hogy addig is velem legyen, amíg nem találkozunk, sajnáltam volna a szobámban hagyni, és egyébként is jól jött most. Bíztam benne, hogy a hölgy tudja, merre van a fiú, hiszen a szobatársam rossz helyre vitt, pedig azt hittem, tisztában lesz a helyes iránnyal. Most már minden reményem abban volt, hogy ez az ismeretlen személy megmondja, merre is található a "leendő lovagom".

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Van, aki éjjel tanul jobban, van, aki nappal, van, aki meg képtelen rávenni magát a tanulásra. Ez utóbbi jellemzi szerény személyemet is, aki amúgy pontosan tisztában van azzal, hogy tud eleget ahhoz, hogy nagyobb erőfeszítés nélkül átmenjen, és végre, maga mögött tudhassa Kazanovát meg az egész Bagolykövet. Viszlát minden mocsok, helló egyetem, Budanekeresd, új élet. Igen ám, de vajon valaki, aki az elmúlt hónapokban több tündérport nyelt, mint éhes disznó moslékot, az vajon ugyanolyan simán átmegy, mint az, aki - mint utóbb kiderült erős szexuális feszültségből adódóan - versengett egy mindent is tudó nővel? A helyzet az, hogy valószínűleg nem. Az elmélet még csak-csak megvan, de a gyakorlat...
Lepillantok a cigarettát tartó kezemre, és még így is, ebben az állapotban is látom, hogy remeg. Talán az elfojtott érzelmektől, talán az anyagtól, talán attól, hogy már megint rá gondolok. Pedig ezt azért csinálom, hogy eszembe se jusson, hogy megint jó legyen bárki, aki nő, hogy ne keressem őt. Vele voltam utoljára, és az is mikor volt már... szétestem. A szívem hevesen zakatol, tiltakozik minden ellen, amit teszek, az agyam zsong, holott nem is gondolok semmire. Megőrültem.
A hátam a hideg fémnek nyomódik, miközben újabbat szívok a cigarettámba, a földön található csikkek alapján ez már az ötödik, és ki tudja, mióta állok itt kint, a csillagokat bámulva. Finoman szólva is kurva hideg van, és nem is öltöztem fel valami nagyon, szóval, lehet, hogy a vizsgákig se jutok el, ha mondjuk kapok egy tüdőgyulladást. Vagy idefagyok, és majd márciusban kiolvasok. A helyzet akkor is változatlan lesz. Most viszont, ha valami, ez igazán nem érdekel. A lényeg, hogy remeg a kezem, így képtelen leszek megcsinálni a gyakorlati vizsgákat, vagyis minden, amiért dolgoztam, itt ér most véget. Én pedig, szomorú, de kicsit sem hatódok meg ezen. Pedig a gyógyítás volt az életem, csak aztán jött egy ennél is nagyobb vágy, és felforgatta az életem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Már hetek teltek el azóta, hogy ebben a lét nélküli állapotban kísértettem a lelkem. A fülemben állandóan a tanárok rosszallásai ismétlődtek újra és újra, amint a számhoz emeltem valamilyen ételt. Sokszor csak szimplán nem ettem meg végül a tányéromra kerülőt, s volt mikor a bűntudat miatt nem maradt bennem. Természetesen ennek megvolt a maga a hatása.
A folyamatos gyakorlás és kalóriaszegény étkezés miatt folyamatosan álmos voltam. A hazafele tartó vonaton pedig szimplán elaludtam, s csak egy fél óra múlva vettem észre, hogy elhagytuk Bogolyfalvát. Hát ezért nem értem vissza időre. Mert a testem úgy tűnt előbb feladja, mint ahogy az elmém tenné.
Csizmám végre a havas talajon csoszogott vissza a főkapu felé. Edzőtáskám oldalán ide-oda libegett usánkám. A magyar telek nem olyan kemények, mint ahogy azt otthon megszoktam, mégis mindenhova magammal vittem a téli tartozékot, mintha csak attól félnék, hogy bármelyik percben beüthet a krach.
Egyre közelebb érve pillantottam meg az árnyalakot. A hatalmas karikák felől kék szemeim megállapodtak az ismerős vonásokon. Megtorpantam. Hogy a félelem, vagy a féltés miatt hagyott ki előbb egy ütemet a szívem, azt nem tudtam pontosan megmondani. Bántott. Sokszor. Szavakkal és tettekkel is. Mégis aggodalom suhant végig az izmaimban, ahogy végigpillantottam rajta.
- Meg fogsz így fagyni - jelentettem ki rideg, semmitmondó hangon. Egy tény volt, amit ha úgy nézünk újra az orra alá dörgöltem. De közben egy figyelmeztetés is volt, mert nem kívántam neki semmi rosszat. Azonban nem bírtam közelebb lépni hozzá. Mintha csak valami mágneses ellenállás taszított volna egyre messzebb.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

Őszinte voltam még akkor is, ha éreztem, hogy a saját szívemet is szurkálom véres tőrrel, utána pedig az övébe fogom mártani. Rohadt nehezemre esik kimondani ezeket, de muszáj, mert ezt kell tennem. Nem szabad elsumákolni az egészet, úgyis kitudódna, így meg ha ki is leszek dobva, vagy szét leszek átkozva - akár mindkettő előfordulhat -, nekem kell elmondani az egészet. Már kikértem egy lány véleményét, sajnos ugyanarra jutottunk és akkor még ott vannak azok, akiket megbántottam. Kérdésére csak biccenteni tudok, és nagyon sajnálom őt, hogy egy ilyen pasival hozta össze a sors. Szívfacsaró nézni, ahogy örül nekem én pedig csalódást okoztam. Odajön és szinte elégek, mint főnix a saját tüzemben, kérdéses, hogy újraéledek-e valaha, vagy ez már egy új Lóránt Bence. Azt sem tduom, hogy tetszik-e, azt sem, hogy el tudom-e fogadni, hogy nem vagyok tökéletes, sőt. Az alapokat is alig ütöm meg mostanában.
"Nem értelek"
Hát, én nem nevetek, fájdalmas arccal nézek rá és a legrosszabb az egészben, hogy én sem értem saját magam. Csak fáj, hogy itt ez a lány, akit szeretek és hamarosan olyan fájdalmat okozok neki, amit nem érdemel meg. Legalábbis a jelen helyzetben, az én tudásom alapján.
- Azt hittem kerülsz és elbizonytalanodtam. Aztán hibáztam... sokat. - mondom neki halkan, és ha közeledni próbál, nem hagyom, hogy vegye komolyan. Legalábbis elsőre, nem akarom elmismásolni az egészet, ez komoly dolog és komoly következményei lehetnek. Minden Babettől függ, de nem hagyom, hogy félvállról vegye, vagy elbagatelizálja. Mert ez nem olyan eset, ami véletlen volt, és az én hűségem nem volt elég hozzá úgy, hogy szeretem. De akkor mi Karola? Vagy mi volt Dia? Persze a két lány nem említhető érzéseim szempontjából egy lapon, de akkor is ott voltak. És ha jön egy Anna? Majd akkor vele is ez lesz? Egyáltalán nem tudom mit érzek, ki kell bogoznom, ahogy Riza is javasolta. Ahhoz is kell egy lélek, hogy úgy idiótázzon le, hogy ne haragudjak meg rá. De itt most, más a helyzet.
- Nem tudom mi van velem, bonyolultak az érzelmeim és magam sem tudom, hogy mit akarok. Érted? Hiába mondanám, hogy szeretlek, ezek után elhinnéd? - nézek bele a szemeibe fájdalommal. Nem, sem ő, sem senki nem érdemeli meg tőlem, amit kapott. Nagyon sajnálom lányok, nagyon sajnálom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

- Ezt nem hiszem el, bazd meg...
Morgom, de olyan halkan, hogy ha nem tudnám, hogy én morgom, akkor én se érteném, hogy mit morgok, csak tudom, hogy éppen mit morgok. A szemem lehunyva tartom, mert hivatalosan is megkattantam, elértem a végpontot. Szívom ezt a szart, hogy ne gondoljak rá, erre nem megjelenik itt nekem? Kedvem lenne odamenni, és az arcába üvölteni, hogy hagyjon már békén, hogy másszon ki a fejemből, hogy engedjen el, mert el akarok menekülni tőle. Hazugság. Ha el akarnék menni tőle, akkor nem gondolnék rá, nem látnám őt a lelki szemeim előtt. Az ágyamban aludnék, nem zavarna, hogy benne feküdt. Akkor nem mászkálnék éjjelente a folyosókon, nyomna el az álom a legkülönbfélébb helyeken. Akkor, ahogy más sem, nem számítana. De számít. Hiszen most is őt látom, őt képzelem. Nem hiszem el, hogy valós, hiszen, ha az volna, olyan néma szótlanságban menne el mellettem, ahogy mindig, ha mostanában összetalálkozunk, hűvösségével ezer tőrt szúrva belém. "Negyvenkét késszúrással a hátában lett öngyilkos az a Bagolyköves diák, akinek szervezetében az emberi életre nem káros tündérport nyolcszorosát találták." Cölöp leszek, ha addig élek is.
- Nincs olyan szerencsém.
Jelentem ki már sokkal hangosabban, nem túl hangosan, de arra alkalmasan, hogy ő maga is tisztán meghallja a szavakat. Bár, mit túráztatom magam? Egy nyomorult vizualizáció szómeghallásán aggodalmaskodok? Jézus Mária Somogyi, legalább annyi legyen benned, hogy ha már szétcseszed az életed, akkor azt méltósággal tedd! Kinyitom a szemem, előbb az egyiket, aztán a másikat, mintha azzal, hogy kinyitom, eltűnne, de nem, ott van, és... a látványára semmi mást nem kívánok, mint, hogy ne legyen valós. Mint, hogy az a lány, aki nem messze áll tőlem, ne legyen Darya. Nem lehet ő, nem nézhet ki így. Ennyire apró lett volna mindig? Képtelenség. Nem eszik, nem alszik, túlhajtott. A szívem pedig fájdalmasan szorul össze a látványára. Édes Picim, hát mit teszel magaddal?
- Remélem nem kívánsz versengeni a halálba jutásban, mert, ahogy végignézek rajtad, ha győzni akarok, le kell vetnem magam a toronyból.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Fogaim között szűrtem be a levegőt, csak mert emlékeztettem magam rá, hogy azt is kéne csinálnom, ha nem akarok instant halált Somogyi látványától. De az istenért szörnyen nézett ki, és még ijesztőbben, mint akkor a gyengélkedőben. Pedig akkor aztán a frászt hozta rám.
Tüdőm szúrt belülről, mintha csak jeget szívtam volna be nem is oxigént, s azok hegyei most folyamatosan karistolnék a légzsákokat. Egy helyben toporogtam, valamiért nem bírtam elmenni mellette. Egyszerűen csak képtelen voltam arra, amit olyan tökéletesre fejlesztettem az utóbbi hónapokban.
Már épp kerestem a szavakat, hogy valami megnyugtatót mondjak. Valamit, ami miatt nem érzi majd azt, hogy szívesen megfagyna a hidegben. De aztán újra megszólalt, arcomról pedig egy pillanat alatt tűnt el a szívélyesség.
- Akkor mire vársz még Somogyi? Ennyi idő nem volt elég neked? - sziszegtem vissza azonnal. Igazából nem akartam, hogy meghalljon. És ha ezek után meg is történt volna, akkor magamat hibáztatnám. S ahogy ez a gondolat felmerült bennem, úgy szivárgott el az első lendületes dühöm. Táskámhoz nyúltam, és lekötöttem róla az usánkát, és Viktornak dobtam.
- Legalább a fejedet melegítsd, hogy az eszeddel képes legyél elcsavarni a nők agyát, ahogy eddig is tetted - lépkedtem közelebb a kapuhoz. Nem volt hangulatom hozzá. Gyengének éreztem magam ahhoz, hogy vele vitatkozzak. Mintha már a nyelvem sem úgy forgott volna, mint egykoron. Talán igaza volt. Haldoklom. De csak mert kívül belül elromlottam. Mert már csak egy motivációm volt az életben, és az is meg akart ölni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

- Hogyan?
A felém dobott fejfedőt csak azért kapom el, mert gyerekként hitték, hogy a labdajátékok sokat fejlesztenek rajtam. Nem volt ez más, csak ösztönös koordinációs gyakorlat. Ennyi, és nem több. Azonban a fel-fellibbenő szellő nem csak a sapkát, de vele együtt Darya illatát is magával hozta, ez pedig hónapok óta a legintenzívebb élményem vele. Olyan nagyon erős, olyan nagyon élesztő. Érzem, ahogy a vérem megindul, ahogy a testem reagál rá. Mintha ennyi elég lenne ahhoz, hogy éljek. Nem hiszem el, hogy ennyire hatással van rám, hogy ennyire, akarom őt. A kijelentésére felhorkanok, eldobom az időközben leégett csonkot.
- Nem érdekelnek a nők, csak te.
Nem értem, hogy ezt miért kell mindig elmondanom, hogy mégis mit tettem, ami miatt ez annyira lehetetlen. Hiszen mindent megtettem érte, mindent, amit csak szeretett volna. Nem volt senki más az életemben, csak ő létezett, szembementem volna az elveimmel az alkoholt illetően, még oroszul is elkezdtem tanulni. Vicces, hogy amikor a gyengélkedőn kidobott, a tankönyvbe csempészett képregényt olvastam, amit oroszul írtak. Nagyon nem egyszerű orosz vasembert találni, mivel nem árulják minden sarkon, mégis megpróbáltam megérteni, kimondani szavakat, vagy legalábbis hangokat. Rápillantottam, ahogy közeledett, majd vissza, a fejem halkan koppant a kapun.
- Tudod, mi hiányzik a legjobban? A beszélgetés. Veled olyan könnyen ment, olyan könnyen tudtam őszinte lenni. Elmondani dolgokat, amiket másoknak nem.
Zavartan köhintek egyet, ahogy ahelyett, hogy helyesen cselekednék, és bemennék, újabb szálat veszek a számba. Valamelyik csak hatásos lesz már. Mivel pedig még mindig nem hiszem teljes bizonyossággal, hogy a hús-vér Darya Kazanova van itt, nyugodtan mondhatok neki bármit, csak és kizárólag ezért ilyen nagy a pofám, másként, ha tudnám, hogy valós, hozzá se szólnék. Újra lehunyom a szemem, remélve, hogy eltűnik, mégis, olyan erősen szorítom a fejfedőt, hogy azt kívánom, bár sose múlna el ez a pillanat. Annyira szánalmas, annyira megtört vagyok, miatta, csakis miatta.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Még mindig nem hittem neki. Képtelen voltam. Akkor is, ha magam előtt láttam mivé vált. Akkor is, ha hallottam a pletykákat. Akkor is, ha láttam az órákon vagy épp nem. Minden azt üzente felém, hogy hinnem kéne neki, de mégsem ment. Azért a gondolatért, amit azóta se mertem szabadjára engedni, és ami miatt most is csak menekülök.
Menekülnék, ha nem szólalna meg újra. Pedig már tényleg elhittem, hogy talán csak egy usánkát vesztek aznap este. Egy pillanatra újra megtorpanok, eszembe jutnak az átbeszélt éjszakák, azok az üzenetek, amelyek habár nem is tartalmaztak sok szöveget, mégis rengeteg információt hordoztak magukban. Egy pillanatra talán tényleg elbizonytalanodtam, hogy helyes döntést hoztam-e, hogy vajon rendben leszünk-e így külön, de ahogy kékjeim ráemeltem, megláttam a szálat az ajkai között cikázni. "Akkor legyek most én a káros szenvedélyed". Már nem én voltam.
- Nekem az az ember hiányzik, aki a gyógyítás és a meccsek miatt nem fogyasztott kábszereket. De úgy tűnik egyikünk se kaphatja meg azt, amire vágyik - feszült meg az állkapcsom, ahogy kimondtam a szavakat. Mert igen, még mindig vágytam rá, de Isten a tanúm, hogy nem ezért mondtam amit.
Hirtelen elkapott a gyengeség, ami az utóbbi napokban gyakrabban teszi. A fülemmel kezdődött, elkezdett tompulni, majd a légzésem is nehezebb lett. Megragadtam a rácsot, és annak segítségével lassan lecsúsztam a hideg talajra, hogy leüljek, mielőtt rosszabb lenne. Mindjárt elmúlik, tudtam. Csak idő kérdése.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

- Szar ügy.
Mert tényleg az. A legrosszabb az egészben az, hogy egyikünk sem hajlandó engedni. Én nem vagyok képes őt elengedni, ő nem képes nem ragaszkodni ahhoz, amit az idióta barátnői mondanak neki, pedig Isten a tanúm rá, hogy egyik ismert vagy feltételezett barátnőjével se kezdtem annak előtte, főleg azzal az idióta Angyallal nem, és teljesen biztos vagyok benne, hogy miatta mentünk szét, hogy ő mondott valamit. Szólásra nyitnám a számat, hogy megjegyzést tegyek az imádott barátnőjére, de a szavak helyett a levegőm, és azzal együtt a füst marad bent, ami marni kezdi a torkom, köhögésre késztetve, mert a látvány, az hirtelen ír felül mindent, az valami olyan, ami megfagyaszt, és mégis mozgásra késztet. Ha szabad ilyet mondani, egyetlen pillanat alatt józanít ki olyan erősen, amilyen józan nagyon rég nem voltam.
- DARYA!
Felkiáltok, magam sem tudom, hogy miért, de nagy valószínűség szerint a páni félelemnek engedve, és a köztünk lévő szinte semmi távot vehemensen tudom le, hogy térdre ereszkedve, ellentmondást nem tűrve, de mégis finoman húzzam magamhoz, hogy ne a hideg havas-jeges földön keljen ülnie. Nem lehet beteg, nem engedhetem meg neki ezt a luxust, hiszen egy erősebb szél felkapná, és messzire vinné, elveszíteném. Ha beteg lenne, tudom, hogy mi lenne, tudom, hogy mi történne, és inkább legyet tőle messze, inkább szenvedjek nap-nap után a látványától, az elérhetetlenségétől, mint, hogy ne legyen. Kész lettem volna hátra hagyni a családomat, a terveimet azért, hogy utána menjek Oroszországba, bármit megtettem volna érte. Az agyam egyetlen pillanat alatt kapcsol át, és próbálok azonnali megoldást eszközölni. Ülő helyzetbe fordítom magunkat, úgy, hogy a hátam a rácsnak döntöm, Daryát pedig magamra ültetem, szorosan fogva a derekánál, hogy ne ájuljon le. Jobbommal a lábait keresztezem a lábaimon, mert tudom, hogy így segíthetek megemelni a vérnyomását.
- Ne mozogj.
A kabátom zsebébe nyúlok, mert jó gyógyítótanonchoz híven van nálam pocket coffee, igaz, nem sós, de legalább kávé, ha engedi, még ezt tömöm a szájába. Mi a legrosszabb, ami történhet? A gyomra nem bírja a kávét, és meghánytatom. Rosszabbat is látott már ez a kapu szerintem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Éreztem, ahogy a testem lassan csusszan alább nem csak fizikailag, de lelkileg is ebbe a furcsa érzésbe. Kezem nem akarta elengedni a rácsot, mintha ezzel tudnék tiltakozni a segítsége ellen.
- Nem, ne... - toltam el magamtól ügyetlenül. Túl gyenge voltam, hogy rendesen ellen tudjak neki szegülni. - Kérlek ne.... - suttogtam kétségbeesve, mert tudtam, hogy ha átölel érezni fogja a különbséget. Tudni fogja mit teszek a táncért, mert míg a kabát a vastagsága miatt takart valamennyit a leesett kilóimból, erősen tartó karjai eltüntetik ezt a kis előnyömet is.
A plusz mozgás csak még rosszabbat tett, és éreztem, ahogy a fák is már csak nagyobb pontokként jelennek meg a horizontomon, így abbahagytam a tiltakozást, és hagytam, hogy azt tegyen velem, amit akar. Közben egyetlen könnycsepp gördült a szememből, de nem engedtem többet. Nem lehetettem gyenge. Legalább lelkileg össze kellett kaparnom magam valahogy.
Keze mozdult, hallottam a tompa kabátsuhogás hangját, viszont ahogy valami a számhoz ért, ajkaimat úgy préseltem össze azonnal. Nem vagyok büszke arra, amit a testemmel teszek, de ha ez kell a baletthoz, akkor nem hagyom, hogy egyetlen cukorka is elrontsa nekem. Pláne nem olyan, amit Somogyi ad nekem.
Lassan kezdett tudatosulni a körülöttem lévő világ, testem kezdte visszaszerezni a kontrollt maga felett. Kezeim az övére csúsztak, hogy jelezzem neki, hogy most már elengedhet, s lábaim is lecsúsztak. Ha pedig engedett a szorításon, azonnal fordultam le oldalra, és ültem rá sarkaimra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

- Nem foglak bántani.
Feleltem ösztönösen, és az a legrosszabb az egészben, hogy sosem hittem, hogy ezt valaha is mondanom kell neki, hogy valaha ezt fogja bárki is érezni irántam. Mindig figyeltem arra, hogy akárki is kerüljön a kezeim közé, legyen a legkedvesebb, vagy a legádázabb, mindig féltőn, óvatosan, és semmiképpen se tiszteletlenül érintsem. Sosem volt ebből gondom, ő viszont tudom, hogy fél tőlem, tudom, hogy bántottam, és most, kínosan ügyelek arra, nehogy a csuklójához érjek, nehogy felidézzem benne azt, hogy miért is fél tőlem.
A szívem szakad meg azért, amit érzek a kezeim alatt, a lassan eltűnő nő. Szerettem rajta mindent, tökéletesnek láttam kívül-belül, most viszont aggódom, mert félek, hogy mindez olyat tesz vele, ami kihat a későbbi életére. Most talán erősnek érzi magát, akkor, amikor balettozik, de mi lesz majd, ha már kiöregszik, ha ott áll harminc évesen, és arra gondol, hogy anyává válna, de a teste már megfosztotta ettől a lehetőségtől? Mi van, ha a csuklója vagy a bokája annyira tönkremegy, hogy nem tud már rendesen járni? Mi van, ha... annyira sok kérdésem van, hogy észre se veszem, hogy összeszedte magát, csak, amikor a keze a kezemhez ér. Hirtelen húzom el a sajátomat, hagyva, hogy mozduljon, hogy messze legyen tőlem, hiszen mind a ketten tudjuk, hogy számára az a kielégítő, ha nincs a közelemben. Pedig nem tettem semmi rosszat, tényleg nem tettem, bevallanám, ha bármit is tettem volna, ahogy nem tagadom azt sem, hogy végzetes hiba volt, amikor megszorítottam.
- Sajnálom, a csuklódat. Eddig még nem volt alkalmam bocsánatot kérni. Sosem fordult még elő velem ilyen, és nagyon sajnálom, hogy éppen veled, hogy miattad vesztettem el a fejem. Nem volt helyes, amit tettem, megértem, hogy gyűlölsz. Jogosan teszed.
Még bólintok is hozzá, hogy kifejezzem a szavaimmal való egyetértésemet. Eddig tényleg nem volt lehetőségem, és ha lett is volna, akkor a mersz hiányzott. Most elmondhattam neki, így könnyebb. Felhatalmazom, hogy gyűlöljön, bravó. Haladunk.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Nem értette. Legalábbis először biztosan nem fogta fel, hogy tiltakozásom most sem ellene volt, minden után sem, hanem magam ellen. Mert pontosan tudtam, hogy olyan dolgokat teszek, amelyeket nem kéne, és amire nem voltam büszke. Legalábbis nem előtte, hiszen ez a hivatása. Pontosan tudja, hogy nem csak egy nátha miatt vesztem el a ruháimban mostanában.
Egy pillanatra megnyugszom az ölelésében, de rögtön utána arra gondolok, mennyire nem vagyok oda való. Hogy el kell onnan mennem amilyen gyorsan csak lehet. És nem feltétlenül ezért, mert félnék, hogy bánt. Legalábbis fizikailag.
Ahogy megemlíti a csuklómat, úgy nyúlok oda észrevétlenül. Már rég nincs ott a nyoma, de a fejemben néha újra és újra lejátszom azokat a jeleneteket. Elkerülni sem tudnám, hiszen az egyik tánckoreográfiámba bele is építettem. A legjobb darabom, mert a szívem is benne van, ahogy benne lett volna a kapcsolatban is.
- Nem gyűlöllek miatta - jelentettem ki magabiztosan, ám magam sem tudtam miért tettem. Egyszerűen csak nem tetszett a tudat. - Megijedtem, de nem utáltalak meg - tisztáztam komolyan, majd igazítottam a táskám pántján egyet. Kezdtem visszanyerni az elvesztegetett erőmet, de még mindig nem éreztem magam elég biztosnak hozzá, hogy felálljak. - Fel kéne állnod - jegyeztem meg. - Segíthetnél eljutni a kastélyig - tettem hozzá, mert biztos voltam, hogy másképp nem bírom rá, hogy bemenjen a hidegről. Itt kint pedig nem hagyhattam, egy részem bármennyire is akarta maga mögött tudni ezt a találkozót.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

~ Nem úgy tűnik. ~
Inkább nem mondom ki hangosan, mert nem akarok veszekedni vele, nincs olyan állapotban, hogy ezt nyugodt szívvel megtegyem. Én elmondtam mindent, ami akartam, ő reflektált, és, hogy én ezt majd hogyan gondolom végig holnap, vagy holnapután, az már egy másik lapra tartozik. Most ennyi jutott. A hiánya és az érintése is elemészt, és tudom, hogy össze kéne kapnom magam, hogy elmenjek innen, hogy ne kelljen végignéznem azt, ahogy ő is elmegy. De, önző vagyok, és szeretném az utolsó pillanatig látni, ha máshogy nem, hát legalább messziről. Ha elmondhatnám neki, amit gondolok, valószínűleg azt mondanám, hogy "látod Picim, ilyenek azok az igazi nagy szerelmek, amikről könyvek, versek, dalok, sőt táncok születnek. Ilyen a mindent felemésztő, eleven tűz, hiszen minket is elpusztított, ezért tudom, hogy ez az volt, ami: Igaz szerelem." Mégsem szólalok meg, csak hagyom, hogy a szívem kitombolja magát, mígnem meg nem szólal, akkor prüszkölve-köhintve ingatom meg a fejem.
- Jó rég nem mondta senki, hogy fel kéne állnom.
Ennyi talán belefér, egy kevés vulgaritás, többet amúgy sem engedek. Az agyamban nincsenek olyan gondolatok, hogy szeretnék vele lefeküdni, mert félek, hogy egyetlen érintéssel, a súlyommal összeroppantanám. Félek látni azt, ami a ruha alatt van, félek, mert tudom, hogy képtelen lennék nem megjátszani az élvezetet, és neki képtelen vagyok hazudni. Ha meglátnám ruha nélkül, tudom, hogy a tekintetem lerombolna mindent, amit magában felépített. Lerombolnám a nőt, akit szeretek. Azt akarom, hogy olyan legyen, mint régen, hogy legyen színe, legyen formája. Vékony volt akkor is, de nem riasztóan. Bárcsak sose mentem volna oda hozzá, sose ismertük volna fel, hogy ez mi, akkor képes lennék gondolkozni. Most azonban csak bólintok, ahogy megemelkedem, és tétován mozdulok felé.
- Rám támaszkodsz, vagy vigyelek?
Nem tudom, hogy hogyan segíthetnék, de valahogy mindenképpen, ő tudja, hogy hogyan, én pedig úgy cselekszem majd.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Halvány mosoly fut végig az ajkaimon, ahogy meghallom a csipkelődését. Ez már sokkal inkább olyan volt, mint akit ismerek. Vagy legalábbis akit reméltem, hogy ismertem. Mert még mindig nem tudtam eldönteni mennyi volt abból az igaz, és mennyi a színjáték. Azt tudom, hogy én végig magamat adtam. Akkor sem, amikor csak a képeket küldtem, és akkor sem, mikor mellette feküdtem éberen. De az igazság az, hogy akkor voltam leginkább Kazanova, mikor szakítottam vele. Pont olyan voltam, mint az apám anélkül, hogy egyáltalán tudatosodott volna bennem.
- Csak segíts felállni - nyújtottam a kezemet, és engedtem, hogy maradék súlyom ránehezedjen. Egy pillanatra megálltam, hogy biztos legyen a talaj, de igazán már nem volt nagy bajom. Csak azt akartam, hogy neki se legyen. Ne több, mint ami amúgy is van.
Elindultam az iskola felé, kicsit még lassabban, mintha esetlegesen szédeleghetnék közben. Bár, kit akartam becsapni, egy tanonc szeme valószínűleg tökéletesen látta, hogy csak mímelem.
- Megtennéd, hogy senkinek nem említed az előbbieket? Főleg apámnak ne - mondtam, egy kicsit félve, hogy esetleg majd ez valahogy orosz apám fülébe juthat. Nem kellett még olajat tenni a tűzre, hiszen már amúgy is szépen építettük le a beszélőviszonyt is vele. - Csak... mintha nem is találkoztunk volna - folytattam, és egy tincset a fülem mögé túrtam zavaromban. Közben észre sem vettem, de egyre gyorsabb tempóra váltottam, szinte már rendes sétálósra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

- Rendben.
Bár nem voltam biztos benne, hogy hozzá kéne érnem, komolyan olyan vagyok, mint egy szűz kölyök, akit az apja gondosan befizetett egy prostihoz, hogy az első élménye ne egy szűz lánnyal történjen, és ne legyen kínos, de így is az lesz. Végül óvatosan felsegítem, és lassan lépkedve mellette-mögötte, figyelem őt. Az előbbi ijedelem túlságosan józanító hatással volt rám, így igen, látom, hogy mesterkedik. Egészen megható a tény, hogy rászedett, és elvisel csak azért, hogy házon belül tudjon. Cserfes kis boszorkány, legszívesebben... a gondolatra, hogy mit tennék vele, lopva mosoly szökik az arcomra, egy bánatos gondolat, mert tudom, hogy soha többet nem érintem már meg.
- Valószínűleg azért vagyok még életben, mert kerülöm az apádat.
Az Edictum mindent, és még annál többet is leírt rólunk, olyanokat is, melyek nem voltak igazak, de valószínűleg már csak az igaz részéért is megölne az apja, jogosan. A kezeimet a zsebeimbe mélyesztem, az arcom elkomorul, ahogy hallgatom őt, és végül aprót bólintok.
- Isten mentsen, hogy egy lapon keljen velem szerepelned újra. Ha szerencsénk van, van már olyan késő, hogy egyetlen edictumos sem leselkedik pletykákra vadászva.
Ha meg mégis, akkor tudok tenni róla, hogy semmi se jelenjen meg rólunk. Ahogy gyorsít, úgy gyorsítok én is, már nem is éri meg lemaradni, hiszen tudom, hogy tényleg összeszedte magát. Ismerem, vagy legalábbis azt hiszem, hogy ismerem. Végig őszinte voltam vele, ő mégsem hiszi el, hogy igaz voltam, és azt hiszem, tőle, egyedül tőle fáj ez igazán.
- Ha beértünk, jobb lenne, ha külön úton mennénk fel a hálókörletbe, se a portrék, se a prefektusok nem látnának akkor minket együtt, nem lenne, aki pletykálna. Tiszta maradna a hírneved.
Bár sokkal nyomósabb érv, hogy hajnal előtt nem szoktam bemenni a szobába, akkor is csak átöltözni, hogy aztán újra kívül legyek, hogy ne emlékezzek. Az usánkát mégis megtartom, szinte észrevétlen csúsztatom a zsebembe, képtelen vagyok csak úgy lemondani valami emlékről. Hamarosan mind a ketten végzünk, és elmegyünk innen, ő Oroszországba, én az egyetemre. Véget ér minden, továbbléphetünk.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Ha azt hitte Polli, hogy az én fejemet nem tömték azzal teli anyuék, hogy nézzek rá a körmére, biztosan téved. Csak, hát mindig szép, ápolt körme van, így aztán nincs mit nézni rajta, hihihi! Persze, majd biztos én fogom korlátozni abban, hogy végre a szülői felügyeletből kikerülve ne próbáljon ki dolgokat, amit anyuék otthon nem engedtek neki. Messziről felügyelem, és majd ha kellek ott leszek neki támaszként, vagy akár bajtársként, amire igénye van. Egy biztos, hogy eléggé féltem őt a kis dolgai miatt ahhoz, hogy mindenkin átgázolva megvédjem az én tesómat, legjobb barátnőmet és ki tudja még mi ő nekem. El is bukok gyorsan, mert elesik, ennyit rólam a nagy páncélos lovagról, aki védelmezi a testvérét. Meg még ki is nevetem, ejnye. De ő is nevet a bénázásán, egyszerűen imádnivaló öniróniával rendelkezik, ahogy én is.
- Biztos valami fura varázslat véd minket a mugli repcsiktől. Gondold el ha ránk zuhanna egy - nézelődök felfelé, miután felhúztam őt a földről, túl tiszta az ég, azt gondolom. - Vagy télen nem járnak repülők, mert fáznak? - fintorgok még egy kicsit, amjd kedvesen mosolyogva végre az én Pollimra nézek és anyu hangján fenyegetem. Veszi a lapot én pedig kacarászni kezdek rajta és megszabadítom a rákerülő hótól. Olyan sok nem is volt rajta.
- Nem érzem, hogy fáznék - von vállat, de azért örül neki, hogy ennyire aggódik miatta. Ő még nem ivott erre bájitalt, szóval nem ismeri az érzést. - Annyira rossz? - húzom össze fintorogva az orrom, mert akkor ha kelleni fog sem fogják belém tömni, az hótziher! Még az kéne, hogy ilyen izékkel itassanak. Adjanak valami sima gyógszert és kész.
- Dehogy is, tudod, hogy szeretlek - mondjuk ez nem jelenti azt, hogy nem füllenetenék a kedvéért. Mndjuk nem lett magasabb nálam, szóval, ha ő nőtt, akkor biztos én is. - Tényleg eszel karfiolt? - eltátom a szám, ahogy mondja. - Te egy igazi hős nővér vagy! Tudom, hogy mennyire utálod és mégis. Büszke vagyok rád - most ez kicsit anyus lett, de én nagyon szívből mondom ám, és büszke fejjel tekintek rá. Ez most tényleg nagyon vidámmá tett, körbe is ugrálom gyorsan őt. - Megetted, megetted - lelkendezek és pörgök, forgok egy kicsit. Én nem utálom, csak nem szeretem, de megeszem, ha van hozzá mellé valami fincsi köret, vagy valami husi.
- Jeee, cicakunyhó - lelkesedek be, ha ez még lehetséges. azonnal túrni kezdem a havat és összetapasztani néhány "téglának valót". - Na és mi van a srácokkal? - ez egy sima kérdés tőlem, és úgy érti, ahogy szeretné. Nem fogom faggatni, ha tetszik neki valaki, de érdelenek a abarátai is. Közben pedig egymásra teszek pár elkészült hótéglát.
- Megint elég béna vagyok matekból, remélem sikerülni fog. A geometriához érzék kell szerintem, nem gyakorlás - fintorgok és megszívom az orrom, mert a hideg megtette a hatását. Gyorsan előhalászok egy zsepit és elfordulva kitrombitálom magamból a náthát, aztán összehajtom a zsepit és körbenézek hova lehetne kidobni. - Látsz kukát? - pillantok rá a nővérkémre kérdőn.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Az apám gondolatára csak még jobban összeszorult a szívem. Azért jöttem ide, hogy mindent megjavítsak ami nem működött. És helyette csak régi sebeket kapartam fel, és újakat generáltam. Mindenkinek csak rosszat tettem azzal, hogy Magyarországra jöttem.
- Jaj, én nem úgy értettem - szabadkoztam halkan. Sosem zavartak a pletykák, amiket az újságírók rólunk terjesztettek. Az sem érdekelt volna, ha megírják, hogy egymás mellett sétálunk. Mert ez volt az igazság. Majdnem minden cikkben volt valami rész, amely csak a világot tükrözte. Aztán azt felnagyították.
- Na jó, hagyd abba a drámázást - szóltam oda, hiszen akármennyire nem akartam most veszekedni, mégsem tudtam ezt szó nélkül hagyni. - Nem a hírnevemről, vagy holmi pletykákról beszéltem, és ezt te is tudod. Nem az zavar, ha együtt látnak veled, hiszen... együtt voltunk - magyaráztam, kettőnkre mutogatva közben. - Én arról beszélek, hogy nem akarom, hogy mások is megtudják azt, ami a kapunál történt. Nem kellenek a lesújtó vagy épp aggodalmas pillantások - morogtam a végét, és összehúztam magam mintha tényleg csak el akarnék tűnni. Semmivé akartam válni, már hónapok óta másra sem vágytam.
Benyomtam a bejárat ajtaját, és intettem a fejemmel, hogy jöjjön ő is. Bent akartam látni a melegben, és nem odakint a mínusz fokokban. Csoda lesz, ha így sem fázik majd meg. De miért foglalkozok én még mindig vele? Jó kérdés, Darya. Miért?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

- Ez nem dráma, hanem logikusan megfontolt döntés.
Felelem egyáltalán nem higgadtan, de úgy, hogy minél inkább megpróbáljak higgadtságot erőltetni a hangomba. Nem akarom bántani, hiszen azt megteszi ő maga is. Én már csak olaj lennék arra a bizonyos tűzre, ami már láthatóan így is eléggé lángolt.
- Az emberek kínosan tapintatosak akkor, ha azt látják, hogy a másik lassan... elfogy. Mintha ez természetes folyamat lenne. Egy bizonyos pontig pedig az is, aztán már csak meggondolatlanság.
Nem beszélek hangosan, éppen csak annyira, hogy tényleg csak ő hallja, és bár nem terveztem vele tartani, mégsem tudok távol lenni tőle, hiszen, hónapok teltek el azóta, hogy utoljára normálisan beszéltünk egymással. Én pedig őszinte vagyok vele, ahogy mindig is az voltam, még ha ő nem is hiszi el ezt. Őszinte ember vagyok, nem árultam zsákbamacskát, mégis úgy érzi, hazug vagyok, és ebből az állapotból képtelen vagyok kikerülni. Gondolom, pár hét, vagy hónap múlva elfogadom majd ezt. Most még nem megy, hiszen, ahogy átöleltem, túl az aggodalmon, a féltésen, jött a megnyugvás, a hazaérkezés érzése is, mely pár pillanat után tovaszállt.
- Féltelek. Félek, hogy a barátnőid azzal a mondattal nyugtatnak, hogy "én mindenhogyan szeretlek téged." És félek, hogy ez neked elég. Egy dolog, hogy szeretlek téged mindenhogyan, egy másik viszont, hogy lehetőleg egészségesen tudjalak szeretni mindenhogyan.
~ Ne a síron túlról.~
Talán a látványa az, ami kivált belőlem valamit. Valami olyat, hogy én nem akarom, hogy ez legyen, hogy össze kell szednem magam annak érdekében, hogy ő ne vesszen el. Mert mi van, ha a következő alkalom már nem riaszt meg annyira, mint a mostani? Akkor mi történik? Nézem, ahogy odalesz? Semmiképpen.
- A torony bejáratáig elkísérlek, de nem megyek be veled, mert képtelen vagyok az ágyamban aludni, mert... mert nem akarok álomvilágban élni.
Nem tudom szebben kifejezni magam, mert sem az, hogy "mert jártál ott", sem az, hogy "olyankor érezlek téged", nem fejezi ki jól a dolgot, amit érzek. Mindegyik olyan, mintha nem akarnám már ott tudni, pedig akarom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Furcsán idegen volt, hogy mikor kikeltem magamból, ő csak hagyta. Mintha tényleg féltené magát tőlem. Bennem is sokáig megvolt a csuklómon látható jelek gondolata, hogy mit tenne, ha egyszer igazán megbántanám, és túlmennénk a határokon. De valamiért amikor vele voltam, mégsem voltak bennem ilyen félelmek.
Elfogy. Igen, határozottan éreztem a változást a testemen, de azért nem volt bennem a gondolat, hogy esetleg túlságosan is kínzom magamat. Hiszen legalább most azt csinálom, amit a tanárok évek óta kérnek tőlem. Mindig is több volt rajtam az izom, mint a többi lányon a cirkusz miatt. Mellettük súlyosabbnak nézhettem ki, viszont sokszor olyan mutatványokat meg tudtam csinálni, amiket ők nem. Csak hogy... azokra nem volt szükség.
- Másképp azonban nem érek el semmit. A balett az egyetlen dolog, ami még maradt. Profin akarom csinálni, és ehhez mindent megteszek - tisztáztam. A barátok mostanában amúgy se nagyon láttak. Maximum úgy, mint egy elsuhanó alakot. A közös étkezésekre nem jártam le, az órák felét kihagytam és a szabadidőm minden percét alvással és gyakorlással töltöttem. A barátok is túl vannak értékelve, ha balettról van szó.
- Pedig aludnod kéne - jegyeztem meg, de több hozzáfűzni valóm nem volt. Már annak is örültem, hogy épületen belül volt, és mélyen reménykedtem, hogy most nem fog újra kimenni. Vagy ha meg is kísérli, majd elkapja egy prefektus vagy épp tanár. Nem akartam neki rosszat. Mégis csak rosszat hoztam a világába.
Megálltam a bejáratnál. Kínos szituáció következett. Ott álltunk egymással szemben, mint két szemétre való, és egyszerűen fogalmam sem volt, hogy tudnánk elbúcsúzni. Nem akartam megismételni a kinti ölelést, mert az túl személyes volt, és sok emléket hozott vissza. Viszont csak úgy otthagyni sem tudtam. Végül jobb kezemet nyújtottam kézfogásra.
- Majd találkozunk - jelentettem ki.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

Nem tudom, mennyi fér a mai napba, mert még mindig nem szokásom és szoktam tervet készíteni rá, hogy éppen mi és hogyan kövesse egymást, miképpen kellene úgy beosztani az időt, hogy mindenre jusson. Van, hogy elszöszölök egy egész napot a semmivel, máskor pedig egy magas pozícióban lévő ember napi teendői is kevesek ahhoz, amit csinálok. Kicsi káosz, de szeretem én ezt, jobban, mint a csendet és a semmit.
Ez azonban talán nem egy program része, hanem a véletlen, a random listájára írható és kell, kell ez is, mert beleragad az ember a megszokott rutinokba, szokásokba és akkor egyhangúság követi, olyasmi ez, amely után az ember megcsömörlik és semmi sem szórakoztatja többé. Ezt pedig nem szeretném. Így engedek mindig ezeknek, hogy jobbra induljak bal helyett, hogy megálljak, hogy ezt-azt tegyek, ilyenkor mindig történik valami olyasmi, ami emlékezetes, amit hoz magával. Ott van Zsófi, a vörös tincsei, a lángoló mivolta, akivel ugyanúgy a véletlen hozott össze és akit ecsetvonásaim örökítettek meg, szinte perzselő a vászon is, amelyen pihen. Még hiányzik róla valami, erre nem jöttem még rá, emlékeimből alkottam egy másik vázlatot, talán majd azon meglelem. Erre is jó és kellett ez a séta. Lesz ami lesz.
Annyira lett valami, hogy egy asztalnál várok és várom, leülhessek. Aztán kapcsolok, hogy üdítőt nem is kértem.
- Egy pillanat – egyelőre csak a tálcám teszem le, szórakozott voltam már a sorban is, ahogy most visszasietek, szerencsére épp végeznek előttem, így hamar kikérhetem azt a kólát, amit annyira nem szeretek, de ezen ételek mellé igen, nem is tudom miért. Mint a sütit tejjel, a kalácsot kakaóval, a teát is tejjel inni, mindig valami valamihez, ami már megszokott. Aztán indulok is vissza, hogy végül a poharat letéve, kabátomtól szabaduljak meg.
- Igen, az vagyok – térek vissza az előző témához, amit nem felejtettem. A ruhadarab a szék támlájára kerül, én pedig leülök és végül kezem nyújtom felé. – Semmi gond. Alex vagyok. És benned kit tisztelhetek?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

- Csak ezt az egy dolgot szeretnéd, hogy legyen? Úgy értem, a balett jó, meddig? huszonnyolc éves korodig? Talán harminckettőig, ha eljutsz odáig, és utána? Feleségül vesz egy orvos vagy ügyvéd, és eltart, te pedig ebbe belenyugodva élsz egy életet, amiben nem vagy semmi?
A cirkusz miatt is féltettem, de tudtam, hogy okos lány, sőt, talpraesett, hiszen annyi mindent megtett, de ez a balett, ez egy idiotizmus. Teljesen tönkreteszi magát valamiért, amiről azt hiszi, hogy élvezi, de szerintem nem. Egyáltalán nem. De én nem vagyok senki, hogy ezt megmondjam neki, és ha lennék is valaki, nem avatkozhatok bele a döntéseibe. Lássuk be, a balett akkora őrültség, mint a derby, mégis, mind a ketten csináljuk, és ha egy nap a gyerekeink bármelyiket is akarnánk, mi lennénk azok, akik a legjobban tiltakoznának ellene, mert emlékeznénk magunkra, emlékeznénk egymásra, és nem akarnánk, hogy oda lyukadjanak ki, ahol vagyunk most.
- Szoktam, csak nem ott, nem az ágyamban.
Rosszul fogalmaztam, de kíméletesen. Sokkal rosszabb lett volna a reakciója szerintem, ha az indokot teljes valójában mondom ki. Sokkal rosszabb, mint így. Aludnom kellene, fogok is. Zsebre dugott kezemmel lopva megsimítva a fejfedőt. Nem kellene megtartanom, de képtelen vagyok visszaadni. Kell valami, valami, amibe egy kicsit még kapaszkodhatok, valami, amit egy kicsit még magaménak tudhatok, ha őt magát már régen el is veszítettem.
- Valószínűleg igen, pár hétig még megtörténhet.
Aztán vége. A pár hét után a soha lesz, vagy talán olykor lopva, mikor egy-egy előadásán megjelenek, megbújva a sötétben, megcsodálva. Évek múltán talán virágot küldve, titkon, vagy férfiúi hiúságból csak azért is nyíltan, de ez még egy igen távoli állapot. Lepillantok a kezére, kezeim ökölbe szorulnak a zsebeimben. Képtelen vagyok megérinteni, hiszen bántottam őt, igazán bántottam, olyan szinten, hogy annak nyoma maradt. És ez megbocsáthatatlan. Óvatosan lépek felé egyet, és apró csókot nyomok hűvös homlokára.
- Szép álmokat, Darya.
Ha pedig mást nem szeretne, ellépek tőle, hogy elinduljak a folyosón tovább, bár jelenleg fogalmam sincs, hogy merre mehetnék, hirtelen mindent elfelejtettem, csak haladok előre.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Bogoly Burger

Talán mégis hozhattam volna neki valamit. Nem virágot, csokoládét és az amúgy unalomig ismert fogadó ajándékok közül valamit, de mégis, üresnek érzem az ujjaimat. Persze, tudom azt is, hogy végképp tolakodónak venné a dolgot, így nem is igyekszem megtölteni azt, saját ujjaimon kívül, hiszen csak azokat hajtom laza ökölbe és pihentetem a zsebem mélyén. Talán ha egyszer ismét ilyenre vetemedünk, vetemedik, már csak udvariasságból is, aztán vállat rántok gondolatban, hogy nem, nem hiszem, hogy ő ezt elvárná. Eszembe ötlik az is, hogy el sem jön, hiszen semmi sem kötelezik erre a találkozóra, csak pár, elhangzott szó, ígéret, amelyet igazából egy papírlapnak tett mely, amelyben leírtam, hogy hol és mikor. És nem haragudnék miatta, gyanítom, nem olyan egyszerű neki ez az egész, és nem is kell engem nézi benne, talán bárkivel nehéz lenne lépni hasonlót. Nem mindenki olyan, mint én, nem mindenki közvetlen és nyitott arra, hogy valami történjen valakivel az életében. Én ezt láttam rajta a teremben, ezt láttam, hogy neki nehezebb. Azt nem tudom miért és hogyan jutott ide, nem kutattam utána, nem kérdezősködtem, mi történt vele a múltban, mert bizonyára akkor történt, ami miatt nem szeretett volna elsőre semmit sem nyitni. Ha akarja, egyszer megtudom, ha nem, akkor nem. Addig is, hiába én diktálom mit, valahol ő irányít. Ez lehetne mókás is, valahol biztos, én nekem meg csak olyasmi, ami megtörténik.
De végül, minden apró kétségem eltűnik, ahogy meglátom és bár kissé kimért biccentését nézem, próbálok olyan lenni, mint a teremben; egyszerű, laza, olyan, akinek minden oké és csak véletlen talált ide.
- Ez bizony. Egészen új – ahogy hallottam, meg ami volt a kínálatban, erre esett a választás. – Szívesen – pillant vissza rá, majd ismét előre. Nem néztem jobban körbe, lehet a mai nap nem lesz olyan finom és kellemes ízű a tányéron, de majd eldől, hogy mi lesz belőle, mi alakul ugyebár. Más nem, együtt éljük meg a csalódást és keresünk valami helyet, ahol jobb.
Befele indulunk, előre engedem, én észre se veszem ezeket már, olyan apróságot. Ahogy beér, úgy én is, magunk mögött húzom be az ajtót és megállok.
- Persze, hogy foglaltam – nevetek fel aprót, hogy ilyenre nem is tudtam nem gondolni. Leültem volna egyedül, ha úgy van, de nincs úgy, viszont nagyon a véletlenre bízni azt, hogy legyen hely, le tudjunk ülni, az nem éppen a legjobb választás. Biztosra mentem. Pár szót váltok a pincérrel, hogy ki és mikorra érkezett, rövid adminisztráció után már meg is mutatják, hol ülünk. Ablak mellett, közel van minden, nem egy eldugott sarok, ahonnan nem tud egykönnyen senki se menekülni.
- Te olyan lány vagy, akinek kihúzzam a széket, vagy hagyjam a francba? – pillantok felé, miközben leveszem magamról a kabátot, majd a szék támlájára akasztva immáron egy fokkal kényelmesebb. Hagyom, hogy kihámozza magát a sok-sok rétegből, mielőtt bármit teszek és mondok. Sehová sem sietünk.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Valóban egyben van, ez eddig oké. Az már más kérdés, hogy mennyire, de végül szusszanok egyet.
- Aha. Hát az se kellemes – mert na, égettem én is magam eleget, nem is egyszer, nem is kétszer, sokszor inkább, de mindegy is, hiszen ez mindig benne van a pakliban, ha valahol tömeg van. Csak én nemigen direkt módon tettem, hanem inkább puszta véletlenből és a saját, mocskos szerencsémből. Ez van.
- Akkor szuper – villantok egy vigyort én is, mert nem akartam én annyira rohangálni most senki után, hogy azonnal lássák el, mert na, elméletben tudom, hogyan kell, gyakorlatban, ha a srác élni akar, nem is engedi, hogy én csináljam, ha egy kicsit is ismer. Nem ismer persze, de ez épp elég is. Megrázom a fejem inkább, fészkelődök egy sort, ide-oda járatom a tekintetem rajta meg Hay-en, akit láthatóan jobban megrendített a dolog, mint engem. A hangos, zajos belépők már csak ilyenek. Oldalra dőlök egy kicsit, hogy a vödör felé nézzek, amely elfeledve pihen immáron az ajtóban, hallani fogunk még róla, annyi szent, más nem, akkor, amikor valaki felrúgja vagy pofára esik benne – nagyon remélem, ez nem én leszek.
- És tényleg sikerült, ha annyira nem is drámai, inkább, meglepő volt, de mindegy is – legyintek egyet, kinek mi szükséges ami hatásos és fontos, más nem majd erről emlékezni fog rá mindenki, aki itt volt, mi és akkor már valamit el is ért. A vödrös srác. De ha már ez megvan, talán nem jön több sokkoló, vagy épp hatásvadász jelenet, nem? Elvileg nem kellene. Hayden hallgatag, de ez tőle teljesen normális, így aztán, bólint, amikor nemet int, hogy inkább nem enne.
- Elijah. Elijah Kearney és szintén Eridon. Ő Hayden és Navine – mutatom be őket egymásnak, mint valami házigazda, de elkapom a felém nyújtott kezet és mint valami áramütés, olyan hevesen rázza meg. Felnevetek, amint elengedi, átmozgatom ujjaim és csuklóm, mintha fájdalmas lett volna, de nem, ezen nem akadok fenn.
- Ó, van instád. Akkor vágod a dolgokat – ez sok mindent megmagyaráz, bár én nem használom sűrűn, tudom mi az, mi fán terem és mik vannak ott nagyjából. Szép, hazug életek és nagyzolás, de most nem megyek ebbe bele. – Azt mondjuk sose értettem, miért kell lefotózni a kaját és feltenni. Mármint, kíváncsi valaki arra, hogy néz ki százezredik látásra egy tál saláta és csirke? – gondolkodom hangosan és elveszek egy sütit, esélyt adok, hátha nem olyan édes, de nekem egy harapás is elég, hogy megint megbánjam. Finnyásan nyammogok rajta.
- Sós nincs?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Kicsit előre mentem az időben, kicsit nagyon, de sosem árt tervezni. Vagyis nem is terv, csak túl sok a gondolat most a fejemben és ide-oda cikáznak, mindenféle furcsaságokat feldobva. Olyan ez, mint egy nagy katyvasz, semmit sem lehet vele kezdeni, csak hagyni, hogy menjen előre. Nem gondoltam volna sosem, hogy én megérem itt a végzős évemet, mert azt hittem, előbb válnak meg tőlem azon címmel, hogy nem vagyok jó semmire sem. És nem, azóta sem történt ilyesmi, semmi, amely miatt ha rezgett is a léc, a pakoláson kellett volna gondolkodnom. Ráadásul, a saját bálom úgy emlegetem, mintha jövő héten lenne és észre sem veszem, hogy hogyan és kiről nyilatkozom. Csak később esik le, saját nyelvemre harapok kicsit, mert szégyellem, hogy nem is vettem figyelembe, ő mit szeretne. Mármint, biztosan nem tudhatom, neki nem lenne-e más, más is elhívhatja, nem csak én, csak, hát igen, sosem tudni ilyet én meg, én, nem is tudom mire gondoltam. Szusszanok egy aprót.
- Persze… csak ha lesz kedved hozzá, meg ha le nem csapnak a kezemről – teszem hozzá halkan, utólag kicsit, mert egy kicsit talán zavarba is hoztam, nem csak magamat. Oké, ezt még gyakorolni kell, hogy előbb kérdezek, aztán tervezek. Végül is, nem lehetetlen, amit kérek, nekem jó, én boldogsággal gondolok erre. Aztán, lesz ami lesz?
 Egyelőre maradnék a jelenben, mert ez is van olyan jó, mint elképzelni egy jót. Sosem hittem volna, hogy velem ilyesmi történni fog, voltak, akik azt mondogatták, hogy azért, mert nem is a lányok, hanem a fiúk tetszenek, de ez az ő bajuk, én inkább csak béna vagyok, nem egy macsó. Most mégis, egy rettentően csinos lánnyal táncolok, lassan andalogva, remélem nekik meg csak a sütizabálás és az irigykedés maradt. Gonosz dolog, de.. ez van.
- Ennek nagyon örülök! – kicsit talán még hangosabban is sikerült, mint illene, de teljes mértékben zavarba jövök attól, amit mond. Már nincs is idekint meleg, sőt, elképesztő hőség van, félek, hogy annyira beleizzadok, hogy a kastélyig szalad a szagomtól. Szívem hevesen kapálózik mellkasomban és nem, el sem tudom képzelni, most mi lenne jobb. De azt hiszem, sosem kaptam ennél szebbet, hogy nem kell más, csak én, minden gondommal.
Táncolunk még, fogalmam sincs meddig. Talán órákig, talán csak percekig, ahogy közelebb érünk egymáshoz, csak mosolygok és mosolygok, pedig nem ittam, de részegnek érzem magam. Aztán, lassan kapcsolva lassítom le lépteinket.
- Meg fogsz fázni – mert már hűvös van, annak érzem az ujjait a sajátjaim között. Megállok végül, de nem lépek hátra, hanem, ahogy az előbbi halk szavak, úgy jön ki belőlem az, ami.
- Köszönöm a táncot – azzal sután, gyorsan, és nem is tudom hogyan, de pár pillanatra az arcára tapasztom az ajkaimat, egy apró puszira csupán, semmi több. Még ebben sem vagyok bátor. Aztán kapcsolva lépek el tőle és nem is tudom, hogy magyarázzam ezt ki.
- Bocsi… - ha még nem akart eddig felképelni, akkor a vállára terítem a zakómat, majd lassan de biztosan kísérni kezdem a kastély felé. Nem, inkább lebegek mellette. Mit csináltam? És nem, nem bánom. Többször is szeretném. Ez az este csodálatos volt, és nem tudom, mikor ébredek fel belőle.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Nem tervezem, hogy amint elvégzem az alapszakot és sikerül is maradni, én kiköltözöm az Eridon tornyából. Egy az, hogy felesleges, mert fizetni kellene lakbért, azt kérni nincs pofám, dolgozni kellene mellette, de azzal se lenne gond, csak akkor még kevesebb időm lenne gyakorolni – meg olvasni, szórakozni, kalandozni – a mágiát, és annyira se menne, mint most. Az meg, igencsak kellemetlen lenne, hiszen, akkor tényleg minden robbanna. Jó lehetőség lenne kicsit szabadabban mozogni, de nem, nekem jó ott. Plusz, Petya sem örülne, őt pedig nem akarom ott hagyni.
- Tehát tényleg mindent. Akkor legjobb lesz, ha szerzel egy Földgömböt, megpörgeted és ráböksz az ujjaddal véletlenszerűen. És akkor így egyszer majd a végén, mindent is látsz – próbálok ilyen okos ötletekkel inspirációt adni neki, hátha könnyebb lesz választani akkor. Jó program ez, időigényes, de megéri. Olyan, mint azok, akik hajón dolgoznak és mindig máshol, szép helyen kötnek ki. Dolgoznak is, közben bejárnak olyan vidékeket, amelyekről néhányan hallani sem hallottak. Ez a tipikus példája a kellemest a hasznossal elvnek.  – Aaaa, értelek. Ilyen technika meg minden mentes helyre, ismerem azokat. Mármint, láttam ilyenekről filmet, akik fent élnek a hidegben őserdőkben, sivatag, épp hol. Ez tényleg érdekesnek hangzik, már csak ha azt nézed, mi mennyire máshogy élünk – mert tény, tipikus kérdés, hogyan képzeli el az ember csapvíz, áram meg ilyen megszokott dolgok nélkül az életet. Nekem lehetetlen volt, mert mindig is ebben éltem, ismeretterjesztésnek azonban tökéletes.
- Vajon vannak mágus-nomád népek? – jó kérdésem van, inkább magamnak tettem fel, hangosan. A válaszra koncentrálok inkább. – Nem tudom, szeretem a városokat, a nagyokat. Amerikába tuti, meg valami napos helyre lesülni. De nem tudom, nem szeretek múzeumokat nézni, én inkább pörgök – vagyis hát, mikor hogy jön ki, mert van az a kiállítás, amit megnéz az ember szívesen. Sok éve, nem tudom már mikor, volt egy az emberi testről Pesten, azt megnéztük csapatosan, bár még most is ráz a hideg, mióta tudom, hogy azok nem bábúk voltak, hanem valaha tényleg élő emberek.
- De elég kemény életforma, mint minden sport. Annyira nem hiszem, hogy el vagyok kötelezve érte – itt jó, itt igen, meg sikerélmény, de amúgy meg, meh. Nem tudom, nem nekem való a hivatásos, sok lenne. Mindent megkötnek, gondolom én, mint a focistáknál.
- Igen, sokat voltam a levegőben, bár nem úgy. Az egyensúly itt rajtam múlik, szóval teljesen más volt. De jobban sikerült, mint átbűvölni a poharat valamivé. Még mindig fura – mármint a mágia, de aztán csak vonok egyet a vállamon. Nem én leszek a következő nagy varázsló és ennyi az egész történet, elfogadtam. – De itt nemigen lehetek pilóta, szóval, majd akad valami. Hátha épp egy olyan, amiben több az elmélet. Vagy muglikkal foglalkozik. Nem tudom, közel van, hogy eldöntsem, csak nem tudom – megint vállat vonok, de nem húzom tovább a dolgot, mert nem annak van most az ideje, hogy szakirányt találjak.
- És amúgy, minden rendben aaaa… Thomas, ugye? Vele vagy, ha jól tudom.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

Hogy miért nevetek, mint egy zavart elméjű idióta? Én magam sem tudom megmagyarázni. A szavak, amik elhagyják Bence ajkait oly’ hamisan csengenek fejemben, hogy nem marad más természetesen kényszeres reakcióm, mint a nevetés maga. Aprócska kacajok ezek. Mesterkéltek. Szinte lélekbe markolóan bántóak. Hiszen mindez olyan ártatlanul érkezik belőlem, hogy másnak a szíve szakadhat bele. Azonban ez minden, csak nem szándékos. Nem tudom hová tenni a helyzetet, de az bizonyos, hogy a fiú érkezését megelőző, furcsa érzés nem volt alaptalan mellkasomban. Ahová visszahúzni kényszerülök ujjaimat, és meglepetten pislogok zöldessé vált tekintetemmel, miközben tenyerem szétterül egyre fájdalmasabban lüktető szegycsontomon. Visszautasít. De még mindig nem fáj, csak nem értem. Pupilláim indokolatlanul váltják szűk, majd tág pozíciójukat, és az apró fejcsóválásból hamarosan megállás nélküli, egyértelmű ellenzés keletkezik. Idegesen remegő ujjaim elhagyják szorítón sajogni kezdő mellkasomat, hogy reszketve túrjak vastag tincseim közé.
Hibázott. Sokat? Egyébként is, mi a megcsalás? Azon kívül, hogy a legnagyobb fájdalom, amit a párodnak okozhatsz. Érzelmi szinten történt ez? Fizikális dolgokba torkollott? Mi még nem is… együtt… ő igen? Mással? Merlinre! Bár lenne annyira összeszedett a fejem ezekben a pillanatokban, hogy ezeket meg is merjem kérdezni.
Végül könnyek szöknek szempáromba, de nem sírok. Összeszűkítem zöldjeimet, hogy azok lassan tisztán áttetsző kékség-függönyt húzzanak magukra. Megszólalok.
– Hány szálon futnak pontosan az érzelmeid? – kérdem arra utalva, hogy kik a főszereplői Bence ezen groteszk novellájának. A kérdés maga tényszerűbben elvarázsolt, levitássabb már nem is lehetne. Oldalra biccentem a fejem, és lépek egyet hátra. Egyrészt azért, mert én is érzem, hogy a fiú közelsége most valami mást indít meg bennem, mint a megszokott. Illetve, ő maga is jelzi felém, hogy közeledésem szükségtelen. Sőt mi több; nem kívánatos ebben a szituációban. – Nem – csóválom meg fejem, és a távolba tekintek Bence vállai fölött, hogy onnan akkurátusan emeljem vissza azokat az eddig rám oly’ csodás hatással lévő kékekbe. – Nem értem – harapok elgondolkodón egyre vöröslő ajkaimba. – De igen… elhinném – még mindig távol vagyok a dühöstől. – Csak ezek szerint nem annyira, hogy – nyelek egy nagyot, s törlök le jobb kezemmel egy arcomon végig szántó könnycseppet. – Nem annyira erősen, hogy egy ilyen apró problémát átvészeljünk anélkül, hogy… – itt ráharapok nyelvemre, hogy ne mondjak semmi csúnyát. De mégis mit mondhatnék? Hogy „ne a farkaddal gondolkodj”? Valahol mélyen legszívesebben ezt tenném.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

Továbbra sem tudom feldolgozni a nevetését. Bántóak, mert tudom, hogy mindezt azért műveli, mert nem hiszi el, hogy rosszat csinálhattam vele. Így persze csak még jobban fáj az egész színvallás, mert tudom, hogy igen, ahogy megismert valóban nekem kellene most felnevetnem, hogy háhá becsaptalak, de nem dőltl be ennek. Nem így van, és érzem, hogy hiába ég a bőröm, fázok a saját bűneimtől. Ráadásul túl messzire mentem, mert mondjuk mennyivel jobb lett volna csak egy csók, nem? Ha nem is jobb, azért még az kimagyarázható, vagy akár megbocsájtható. De ez? Látom az elhomályosódó tekintetet, ahogy a gyönyörű zöldekbe könnycseppek költöznek, de bent maradnak.
- Pontosan? - érzem, hogy mérges leszek, nem értem, hogy miért kínoz tovább. Az egy dolog, hogy megérdemlem, de sajnát magával miért csinálja? - Azt sem tudom, hogy vannak-e szálak, csak azt, hogy... - nem merem kimondani, egy gyáva nyúl vagyok. De úgysem hinné el senki, hiszen én magam sem vagyok benne biztos. Most ő van itt, ő az erősebb bennem, és neki el kell mondanom az igazat. Azt, hogy totál idióta vagyok és nem tudok uralkodni magamon. De aztán hiába vagyok egyenes, nem akarja elhinni, amit tettem. Érzem, hogy hinni akar bennem, és ez sokkal jobban fáj, mintha már kiabálna és felképelne. Még mindig hiszi, hogy nem történhetett meg, nekem pedig addig kell kiábrándítanom, amíg fel nem fogja végre.
- Hogy? - emelem fel a szemöldököm. - Mondd ki, mert mindig őszinte voltam veled. Te is legyél az, még ha fáj is. És nem, nem apró probléma, hogy elhittem azt, hogy kerülsz, és lehet valami, ahelyett, hogy tovább próbálkozom, az első adandó alkalommal a világ legnagyobb hibáját követem el, amit egy kapcsolatban csak lehet - érzem, hogy könnycsepp indul meg a bal szememből, de sem le nem törlöm, sem nem kezdek el sírni. Látnia kell, hogy fáj, amit tettem vele és el akarom viselni, ami jár érte.
- Fogalmam sincs ezek után hogy szeretlek-e annyira, mint kellene, ha egy ilyet meg mertem lépni, érted már? Tudom azt is, hogy szeretlek, meg azt is, hogy össze-vissza beszélek. És... - sóhajtok egyet. - azt hiszem... - még egy sóhaj. - azt hiszem Karolát is szeretem - fordulok el, már nem tudom tovább fenntartani a szemkontaktust, és önkételenül le is gugolok. - Mégis elrontottam a randiját és nagyon összevesztem vele, szóval így szeret bárkit is Lóránt Bence - mondom már csak úgy magam elé, és a felkarommal kitörlöm a szememből a könnyeket. Inkább csak bámulom a fehér havat, az nem vádaskodik, nem csinál semmit, csak van. Sokkal könnyebb hónak lenni. - Egy idióta vagyok - hangoznak fülemben Riza szavai, magam előtt látom, ahogy a lereagálja azt, amikor elmondtam neki, hogy mit tettem. Mondjuk elég egyértelmű következtetést vont le. Végül erőt veszek magamon és felállok - tovább bizonyítva azt, hogy nem vagyok normális - és ha még itt van ránézek, őszintén.
- Talán egy kis szünetet kellene tartanunk, amíg kitalálod, hogy mit kezdj velem, ha most nem tudsz dönteni. Kérdezd meg Ivettet. Nekem is el kellene döntenem, hogy mit kezdjek magammal, talán jobb lett volna anno tényleg a tóba ugrani - sóhajtok, ahogy felidéződik az emlék, ahol a testvérem kihúzott a bajból.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

Próbálom szavakká formálni a bennem egyre csak felgyülemlő érzelmeket, ezért nyaki ínam megfeszül, s látványosan nagyokat kezdek nyelni. Ami leginkább szemem szüntelen könnyezésének tudható be. A hideget sem úgy érzem már, mint eddig. Csak egy kellemetlen mellékszereplője a jelenetnek, amiben a jég okozója nem más, mint Bence. A visszakérdezésre kissé hátra hőkölök ijedtemben, amolyan őzike módjára, hiszen látom tekintetében a megszülető dühöt, amit kérdésem váltott ki belőle. De most miért ideges? Csak körbe akartam járni a témát. S ekkor érkezik meg mellkasomba a felismerés szorongása; megijedtem Bencétől. Soha, de soha nem bántott. Persze, hogy nem. Most mégis valami megmagyarázhatatlan energiát sugároz bőrének minden szeglete, s ahogyan ehhez csatlakozik a tekintetéből tomboló kétségbeesés, fájdalom és düh, úgy érzem, hogy a legkisebb ember vagyok a Föld nevű bolygón.
Kérdeznék. Még meg is emelem a levegőben vékonyka mutatóujjamat, miközben egyre fehéredő ajkaim elnyílnak egymástól, majd engedik be a hűs oxigént testembe. Megcsóválom a fejemet, és elfordulok egy pillanatra, hogy utána kissé összeszedettebben tudjak Bence szemeibe nézni. De amint elkapom tekintetét… Esélytelen.
Mégsem tudom folytatni, így megteszi ő. Bár ne tenné. Egy horror show közepén találom magam, ahol a fiú, akit szeretek szavaival kövez, és minden egyes szó úgy talál el, hogy egyre kevesebb erőm legyen újra felállni. „És…”, emelem meg ismét arcomat Bence irányába, hiszen az elgondolkodásért felelős hatásszünet felkeltette az érdeklődésemet.
– Mi az, Bence? – teszek felé végül egy játékosan suta lépést. Hangom lágy és halk. Szemeimben ismét fellobban a reménysugár, hogy ez valóban csak egy rossz vicc, aztán… A puszta döbbenet mindenféle érzelmet lemos arcomról. Karola. Ajkaim összeszorulnak, állkapcsom megfeszül, s mellkasom egyre gyorsabban kezd fel-lejárni, miközben könnyeim folyni kezdenek. Mindeközben ismét nagyokat kell nyelnem. Az örökkévalóságnak tűnhet ez az idő, amíg nem szólalok meg. Végül óvatosan visszalépek eredeti pozíciómba, és rezzenéstelen arccal csóválni kezdem a fejem a szavakra.
– Neeem – nyújtom el a szót vészjósló lemondással hangomban. – Az idióta én voltam, hogy elhittem; Te más vagy – mint akikről Gerda mesélt, teszem hozzá gondolatban, elvégre nekem nagy tapasztalatom nincsen. – Te nem idióta vagy – csóválom egyre hisztérikusabban a fejemet. – Ó, nem – fordulok el, és dörzsölöm meg arcomat, hogy a guggoló srácra emeljem most már szikrákat szóró tekintetemet, amikor visszafordulok. – Te csak egy… – kezdem magasan, majdhogynem agresszíven, de nem tudom meghazudtolni magam; ajkaim remegni kezdenek, ahogyan a Bence felé mutató jobb kezem ujjai is. Lemondón sóhajtok. – Túl jó színész vagy. Ez valahol mind tudatos. Szívtelen és önző vagy. Nem idióta – mondom fájdalmas fintorral könnytől ázott arcomon. Ekkor hitetlenül felnevetek.
– Hogy én mit kezdjek veled? – feledteti velem a nevetést a keserű nyál, amit kénytelen vagyok újfent leparancsolni torkomon. – Ez szenzációs – suttogom, miközben mellé sétálok, és fejet csóválok. – Tudod, elhittem, hogy csak én vagyok. Üdvözletem küldöm Bossányinak – mondom, majd még mielőtt távozásra adnám a fejem, a vállam fölött, felsőtestem kihúzva intézem Bence felé szavaimat. – Ennyi előnye van a „harmadik félnek” … hogy ő tudja, hogy van szerető. Az idióta, szerelmes barátnő meg azt hiszi, csak ő van.
Egy pillantás erejéig fordítom jobban a fiú felé orcámat, hogy tekintetünk találkozhasson. Ismét tanultam valamit. De hogy mi az? Még nem tudom. A sípolás a fejemben, a lüktető szívem és a savszerű könnyek okozta fájdalom még nem engedi, hogy tisztán lássak. Dühös szomorúsággal figyelem még egy ideig Őt, majd szó nélkül fordítom vissza arcomat a kastély irányába, hogy nyugodalmas léptekkel, és a helyzet ellenére emelt fővel tudjak ma visszamenni a szobámba. Karola… mindig is tudtam.
És a legnagyobb kérdés az, hogy ki vagy te, Lóránt Bence?