Krisztián *-*
Csendben figyelem, ahogy Krisztián szépen körbejár odalent. Persze nem látom mindig, de a léptei elég árulkodóak. Aztán körbeér, és megáll. Kicsit talán szomorú, legalábbis annak tűnik innen fentről. Épp eszembe jutna, hogy csapok valami véletlen zajt, amikor felpillant és észrevesz. Megnyugszom. Nem bújtam nehéz helyre, Krisztián pedig újra lelkes. Fel is pattan, és már szalad is be a házba. Örülök, hogy így próbálkozik, és nem az én beteg módszeremmel, de persze nem is tudja, hogy én kívülről - nagyon veszélyes módon - kapaszkodtam fel ide. Felállok, és kicsit leporolom magam, amíg felér. Elmenekülni nem akarok, tudtommal ez most nem az a játék.
Hamar felér, és ugrik is rögtön, én meg reflexszerűen elkapom, bár egy lépést azért hátra tántorodom, nem esünk el. Nem vagyok annyira puhány, még ha annak látszom akkor sem. Egyébként is, Virág is rám szokott ugrani és ő azért sokkal nehezebb. Krisztián a nyakamba kapaszkodik, én pedig a feneke alatt támasztom a jobb kezemmel, a ballal meg a hátát tartom, ha esetleg elengedné a nyakam, akkor se pottyanjon le.
Mosolygok rá. Annyira édes! Komolyan nem bírok tovább magammal, nyomok egy puszit az arcára. Mert megtalált és ügyes. S mert otthon ez annyira természetes lenne, és igazából most is annak érzem.
- Ügyes vagy. Megtaláltál - dicsérem meg szavakkal is, aztán bólintok, majd szomorú fejet vágok - Ajjj, akkor nekem kell keresnem?
Kérdezem, pedig pontosan tudom a választ. Míg ő is megerősíti, a nagyon elmés megállapítás-kérdésem, elindulok vissza be a házikóba. Fent még én sem jártam amúgy, így most itt az ideje ezt a részt is szemügyre venni.
- Mit szeretnél, meddig számoljak majd? - kérdezem, míg szétnézek. Úgy forgok, hogy Krisztián is lásson mindent, aztán a lépcső előtt kénytelen vagyok letenni. Nem lenne jó, vele együtt megbotlani.