Adam Kensington
Finom rázza meg a fejét. Nem ért velem egyet. Nos, akkor jó, ennek örülök. Legalább nem vagyok egy nulla, viszont az ő szintjéhez sose fogok még a közelébe se érni, tekintve, hogy van egy pár száz év előnye. Nem fogom beérni, de kitűnő cél ez. Hogy a közelébe érjek zene téren. Mert a zene az kell, hogy ne vesszünk el, hogy még se adjuk fel! Valahol Európában, ha jól tudom ez a színházi darab címe. Ha nem, akkor rosszul emlékszem, sebaj, úgy is jó. Sok minden jó, még több a rossz, kevés a kitűnő, ahogy a nagyon rossz is kevés. Amúgy van, ami teljesen furcsa. Mármint, ritkán van, hogy önszántamból lennék vámpírral. Meg, hogy félek. Halloweenkor sem szoktam félni. Itt biztos máshogy van. Jó jelmezek, bár, mondjuk van akinek nem kellene beöltöznie. Én személy szerint kaszás leszek, van hozzá köpenyem, kaszát szerzek, sminket pedig csinálok. Könnyű az arcfestés, mert szerencsére van benne tapasztalatom. Na mindegy. Majd, lesz valahogy a Halloween. Vámpír biztos nem leszek, már csak azért sem, mert az unalmas. Lehunyom a szememet, hallom, mit mond.
- De, viszont jó itt így, nyugisan. Aztán meg, keresni nem keresnének. Nem ez az első, hogy nem a szobában vagyok éjszaka - válaszolok és ránézek. Majd a padlót kezdem el nézni.
Eszembe jut, Dédi mesélte, hogy egyszer valami vámpírral hozta össze őt a sors, mikor még a harmincas éveibe járt. Többször találkoztak, aztán külön vált az útjaik. Valami északi, szőke fickó kék szemmel és A-val kezdődő névvel., vagy kicsoda ha jól emlékszem. Na, mindegy, biztos nem ismeri, pedig jó történetek mesélt róla Dédi.
