A kontinensen zajló játékok színhelye - a kezdő hozzászólásban jelezzétek, melyik országban is jártok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=743358#post743358][b]Ariana Roxanne Payne - 2018.12.22. 13:19[/b][/url]

Egy pukkanással érkezem meg a családi házunk elé, Westminsterbe. Ideges vagyok, a szívem gyorsan kalapál a mellkasomban. Fogalmam sincs, mi történt, és mit jelent ez a sürgető üzenet, amit tíz perccel ezelőtt kaptam Maxtól. A levél rövid, alig két sor, és így szól:

Drága lányom, Ariana! Kérlek az üzenet kézhezvétele után azonnal hoppanálj haza! Fontos.

Apád

A kapu kilincsét lenyomva, és a kertet átszelve a lehető legrosszabbra gondolok. Anya, vagy Max haldoklik, Christ letartóztatják, Jeannie véletlen megölte a gyerekét, vagy Travis már megint valami hülyeséget csinált. Bármelyik opció is az, a többi testvéremet is biztosan értesítették már, és úton lehetnek, vagy már itt is vannak. Belököm a bejárati ajtót, és meglepve tapasztalom, hogy egy cipőn és két kabáton kívül nincs semmi az előszobában hagyva, tehát a testvéreim nincsenek itt. Két másodperc alatt rúgom le a csizmámat, és kabátban sietek beljebb, mert idegességemben még arra sem volt időm, hogy lehúzzam a cipzárt.
- Apa! - kiáltom el magam. Furcsán hangzik ez a szó a számból, főleg úgy, hogy Maxra értem, akit világ életemben a nevén szólítottam. Nemrég mondta csak el, hogy régen mennyire zavarta, hogy Henriket hívtam apámnak helyette. - Megjöttem. - A mondat végét elharapva állok meg a nappali ajtóban. Max az, akit először meglátok. Megnyugtat, hogy jól van, már kezdtem aggódni a testi épségéért. Azonban ahogy a pillantásom apámról a mellette állóra téved, a lábam megroggyan egy kicsit, kis híján a hátsó felemen landolok. Na erre nem számítottam. Mit keres Arie apám házában?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=743380#post743380][b]Ariana Roxanne Payne - 2018.12.22. 22:49[/b][/url]

- Apa... mi a... - Tanácstalan fejjel hagyom neki, hogy áttereljen a nappaliból a dolgozószobájába, közben pedig igyekszem felvenni a szemkontaktust Arieval, ő minden bizonnyal többet tud arról, hogy miért vagyunk most itt, mint én. De ő ugyanazt folytatja, amit a pizzázóban korábban elkezdett; kerüli a tekintetemet, ami felbosszant ugyan, de nem tudok vele mit csinálni. Nincs jogom haragudni rá.
Lehunyt szemmel sóhajtok egy aprót, amikor kihúzza nekem a széket. Ha lehetne, a szívem most apró darabokra törne, azért, amit csinál. A történtek után sem veszti el az udvariasságát velem szemben, és ez a néma és rideg gesztus ezerszer rosszabb annál, mintha kiabálna velem. Magamban azt kívánom, bárcsak inkább üvöltene, törne és zúzna, ahelyett, amit most tesz.
Leülök a székre, és Arie is helyet foglal mellettem, de a tekintetemet végig az apámra szegezem. Tudni akarom végre, hogy mi a fene folyik itt. Ünnepélyesre sikeredett bevezetőjének hatására újabb emlékképek rémlenek fel bennem, amiket igyekeztem elfelejteni, hiszen emlékeztetnek rá, hogy mi minden alakulhatott volna másként az életünkben. Az, hogy az egész családom befogadta a barátomat, hogy mennyit sétálgattunk együtt a hátsó kertben, elhevertünk a körtefa alatt a puha fűben, nevetve húztam fel magam után a lépcsőn az emeletre tartva, a szobámban heves csókcsatákat vívtunk egymással, és aztán kulcsra zártuk az ajtómat.
Nyelek egyet, de a gombóc a torkomban sehogy sem akar elmúlni. Az emlékképek egymást követik a szemeim előtt, de a tényen mit sem változtat egyik sem. Elhidegült felnőttek lettünk idő közben, és ezek az emlékek már mit sem számítanak. Soha többé nem lehet köztünk semmi.
- Tessék? Ez... - Nem tudom, hogy sírjak-e, vagy nevessek. Ez biztos, csak egy rossz vicc, de nem tudom megkérdezni, mert az apám csendre int, és Arie tekintetét is megérzem magamon, ami elhallgattat. ...így úgy határoztam, hogy téged adlak hozzá feleségül... Ez a mondat visszhangzik a fejemben, és egyszerre érzem, hogy a talaj lassan eltávolodik a lábam alól, magába ránt valami furcsa, édes szédelgés, amint koppan az asztal lapján az a bizonyos eljegyzési gyűrű. Ettől a pillanattól kezdve, hirtelen elnémulok, pedig volna mit mondanom. Érzékelem magam körül az eseményeket, hallom Arie hangját, halkan és távolról. Nyugodtan beszél, de nem tudom értelmezni, hogy mit. Az asztal közepén heverő gyűrűre bambulok, érzem, hogy hideg verejtékcsepp kúszik végig a hátamon. Mindjárt elhányom magam. Nehéz mindenem, már-már úgy érzem, a fejemet is nehéz tartanom, mindjárt lecsuklik, de nem, sikerül tartanom magam.
- Mi nem házasodhatunk össze - mondom magam elé bámulva, színtelen hangon, mintha transzban lennék. Még magamat is megrémisztem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=743614#post743614][b]Ariana Roxanne Payne - 2018.12.24. 19:05[/b][/url]

Ez nevetséges. Karba fonom a kezem, és hátradőlök a széken. Cath sosem fog belemenni abba, hogy összeházasodjon valakivel, akit apánk jelöl ki neki, és én sem. Némán, fejcsóválva hallgatom, amit Max mond, de nekem ez már semmi más, csak üres fecsegés egy embertől, aki úgy érzem annyira eltávolodott tőlem, mint még soha. Fáj, hogy így beszél velem, ennyire tárgyilagosan, mintha ő ezt már jó előre eldöntötte volna, nekem pedig nem lenne beleszólásom. Kezdem megérteni, hogy Helena miért nem tudott a sarkára állni vele szemben. Egyszerűen képtelenség szép szóval megértetni vele, valamiért így nem fogja fel, hogy amit tenni készül, az csak árt mindenkinek.
Egyszer már bátor volt, kiállt önmagáért. Arie szavaira elhomályosodik a tekintetem, és a plafonra kell pislognom, hogy ne gördüljön le az arcomon egyetlen könnycsepp sem. Ó, ha tudnák, min mentem keresztül, és mennyi időbe telt annyira feldolgoznom, hogy újra élő embernek érezhessem magam... És most valami olyasmire kényszerítenek, amitől a régi sebeim újra felszakadnak, és újra az a félholt lelkű tizenhét éves vagyok, aki akkor voltam.
A düh, kétségbeesés, félelem, és elszántság arra, hogy ennek véget vethessek, egyszerre tolul az elmémbe, és ködösíti el a gondolataimat.
- Ezek nem csak gyermeki összekapások és súrlódások, Max! Te ezt nem értheted! Egyikőtök sem értheti! - Hirtelen ugrom fel a székről, vehemensen, talán túlontúl is, hiszen azt, hogy kiabálva az asztalra csapok, és a két tenyeremmel a sima fa felületen támaszkodva, a szemben ülő apám arca felé hajolok, alap esetben nem valószínű hogy megtenném. Most viszont nem tudok uralkodni magamon és az indulataimon, így alig harminc centire üvöltök az arcába.
- Ezt nem teheted. - Halkabbra veszem a hangom, de egész testemben remegek az indulattól, és még mindig fenyegető tekintettel nézek farkasszemet a magát apámnak mondó férfival. Ha komolyan gondolja ezt az egészet, és képes ilyen szinten beleszólni az életem alakulásába, akkor ettől a perctől kezdve nem tekintem az apámnak. - Nagykorú vagyok, nincs jogod beleszólni abba, hogy kivel házasodom össze, ha összeházasodom egyáltalán bárkivel! Nem. Teheted. Ezt. - szótagolom az utolsó mondatot, hátha jobban megérti. A méregtől kapkodva veszem a levegőt, és szinte el is felejtem, hogy Arie is a szobában van.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=743846#post743846][b]Ariana Roxanne Payne - 2018.12.26. 10:56[/b][/url]

- Én vagyok önző?! - csapok akkorát az asztalra az ökölbe szorított kezemmel, hogy még a jegygyűrű is felrepül néhány centit róla, majd nagyot koppan rajta, visszafelé érkezve - Te hallod egyáltalán, hogy mit beszélsz? Te vagy az, aki eladod a lányodat, mint egy tenyészkancát! Nézz már tükörbe, és akkor beszélj nekem az önzőségemről! - üvöltöm az arcába, olyan vehemensen, mint talán még soha senkinek ezelőtt. A düh eluralkodott rajtam, ez ellen már nem tehetek semmit. Tombolni van kedvem, törni-zúzni, amit csak érek, lesöpörni egy mozdulattal minden papírt, fényképet és emléktárgyat az asztaláról, bármit megtennék, csak ártsak neki. Fájdalmat akarok okozni, nem fizikait, csupán lelkit. Olyan fájdalmat, ami legalább annyira rossz, mint a döntés, amit a gyerekeire próbál erőltetni. Arie szorítása a derekam körül az, ami visszaránt a való életbe, valamennyire feloszlatja a düh okozta ködöt a fejemben, és meggátolja, hogy az apám torkának ugorjak.
- Most hová mész? - kiáltok a távozni készülőre. Elkapnám a karját, nem engedném, hogy itt hagyjon ebben a rémálomban, de Arie szorítása nem ereszt. - Hová mész?! - Egy utolsót kiáltok a csukódó ajtó mögött eltűnő alak felé.
Kész. Vége. Ennyi volt. Az ajtó bezárult, és az apám itt hagyott minket, kettesben a férfival, aki évekkel korábban a mindenséget jelentette nekem, és boldog lettem volna, ha egyszer összeházasodunk. És most, évekkel később mégiscsak meg kell tennünk, de nem önszántunkból, hanem kötelességből, úgy, hogy már egyikünk sem akarja.
- Be. - Válaszolom dacosan, és érzem, hogy a karjai lazulnak a derekam körül, majd teljesen eltűnnek onnan. - Amikor gyerekek voltunk, mindig ezt csinálta, ha összevesztünk valamelyik testvérünkkel. Egyszerűbb volt minket bezárni, és megvárni, hogy magunktól oldjuk meg a problémát, mint segíteni - mondom karba font kézzel, belerúgva a szék lábába - Az ajtó nem nyílt ki addig, amíg ki nem békültünk. És gondolom most sem fog, amíg... - fejemmel az asztalon heverő jegygyűrűre bökök. Képtelen vagyok kimondani hangosan, amire gondolok. Az ajtó nem fog kinyílni addig, amíg Arie el nem jegyez. A látásom megint elhomályosodik. Nem érdekel, milyen messze van még a tavasz, és mennyit kell aludni addig. Ha az apám egyszer eltervez valamit, akkor a végletekig elmegy, hogy megvalósítsa. Ezt biztos tőle örököltem. Mázli, hogy én meg azt terveztem el, hogy semmiképp nem megyek feleségül Ariehoz. Így még bármi történhet.
A gondolataimból egy ismerős hang, ismerős szava ránt ki. Ria. Milyen rég hallottam már ezt a becenevet. Összerezzenek Arie hangjára, és komor tekintetemet rá emelem. Most először nézünk mélyen egymás szemébe, mióta itt vagyunk. Némán rázom meg a fejem a kérdésére. Nem, anya egy szóval sem említett olyasmit, hogy Max beteg lenne. Arie válla fölött kinézek az ablakon, a magas körtefára, kapcsolatunk egy fontos helyszínére. Megpróbálom lenyelni a gombócot a torkomban, és újra visszanézek rá.
- Arie, én... mi nem lehetünk férj és feleség. Nemcsak azért, mert egyikünk sem akarja, hanem mert... még egy elrendezett házasság sem épülhet hazugságokra. - A hangom elcsuklik, a szemem pedig nem tudom hányadszor homályosodik el ma. Többször egy napon belül, mint hosszú évek óta összesen. De a hangom nyugodt, az arcom pedig komoly.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=744619#post744619][b]Ariana Roxanne Payne - 2019.01.01. 17:20[/b][/url]

- Akkor viszont, pont tökéletes nekünk - motyogom magam elé. Nem, ez így nincs rendben. Régen úgy gondoltam, hogy egy házasságban nem lehetnek titkok, a két félnek muszáj tisztán látnia a másikat, mielőtt egy komolyabb lépésre szánnák magukat, és éppen ezért rettegek most. A titkaim súlyosabbak, mint amiket kezelni tudok, lassan teljesen felemésztenek. Ezt a súlyt lehetetlen egyedül cipelni a sírig, ezt mindig tudtam. Ott voltak a kiskapuim, Helena, aki elsőként tudta meg, véletlenül, és sokáig úgy volt, hogy ő is marad az egyetlen, aztán ott van Lexa, akinek már a saját akaratomból mondtam el, és a rövid sornak itt vége is szakad. Két ember. Ők ketten könnyítettek, és néha nehezítettek a titok súlyán, de mégis mindig egyedül éreztem magam benne. És most itt vége. Úgy érzem képtelen vagyok tovább csinálni.
- Arie, én már el akartam mondani, hogy... - pillantok fel, épp akkor, amikor ő belehuppanni készül Max bőrfoteljébe. A szavaim rögvest megakadnak a torkomon, és még az ajkaim is elnyílnak egymástól egy kis időre, olyan meglepetten nézek Arie Bondra. Tényleg megváltoztunk felnőtt korunkra. A régi Arie biztos nem turkálna Maxwell Payne fiókjaiban.
A meglepettségtől kissé lassacskán eszmélek fel rá, hogy keringőre hívtak, de én is az asztal felé veszem az irányt, és kirántom a középső fiókot. Meglep, hogy nyitva van. A fontos dokumentumokat senki sem nyitott fiókok mögött rejtegeti, még akkor is, ha olyan rendetlen tud lenni, mint az apám néhanapján. Újabb kilincsért nyúlok. Nyílik, nyílik, nyílik, zárt. Az egyetlen lezárt fiók az asztalban.
A szemem sarkában megcsillanni látok valamit, és amikor odakapom a fejem, Ariet látom, a kezében a dédnagyanyám gyűrűjével. Felém tartja. Egy pillanat alatt ver le a víz, ahogy remegő kézzel nyúlok érte, és mióta ez a kis ékszer a jegygyűrűmmé avanzsált, most először érek hozzá. Megforgatom az kezeim között, és egy aprót sóhajtva felhúzom a gyűrűsujjamra, és ugyanebben a pillanatban a dolgozószoba ajtaja kitárul. Hát tényleg ez volt a kulcs.
- A kandallónál van egy piszkavas, azzal ki tudjuk feszíteni a fiókot - mondom halkan, ezzel a kifogással palástolva az igazságot, hogy legyőztek. Kisietek a dolgozó fullasztó légköréből, és a nappaliban a kandalló mellett megállva megtámaszkodom a falnál. Aprókat lélegzem, igyekszem lelassítani a szívverésemet normál tempóra, aztán a vasért nyúlok, és lassan visszasétálok a dolgozóba.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=779364#post779364][b]Ariana Roxanne Payne - 2019.10.29. 18:27[/b][/url]

Tudtátok, hogy minimum hétféle villa ismert és használt Európában? Én igen. És éppen mind a hét ott pihen előttem. Étkező villa, salátás villa, fűszervilla, hideg sültekhez használt villa, tálalóvilla, szeleteléshez használt villa és desszertvilla. A nevük azért bőven árulkodik arról, hogy mégis mire valók, de külön tudomány, hogy meg is tudd különböztetni őket. Kivéve, ha kisgyerekkorod óta bejáratos vagy az összes aranyvérű családi összejövetelre, nem mellesleg pedig minimum heti vendége vagy nem másnak, mint Eloise Fiorella Payne-nek, a jelenleg élő Payne-ek legidősebbikének. Alias dédikének, aki a legjobb arc az egész családban és nyíltan a kedvenc dédunokája vagyok evör. Anyám szerint azért, mert pontosan olyan makacs és nehezen kezelhető vagyok, mint ő, ráadásul a róla készült fiatalkori portré alapján szakasztott mása is.
- Igen, nagyon finom ez a párolt zöldség. Martha kitett magáért, mint mindig - bólintok, és kortyolok egyet a tányérom mellé helyezett vörösboros pohárból.
Martha a dédi jól megtermett szakácsnője, aki már túlvan a hetvenen is, és egész nyugodtan nyugdíjba vonulhatott volna, de mégsem tette. Ugyanígy van ez a személyzet felével is, egytől egyig mind ittmaradtak, hiába ajánlotta fel nekik a dédi a nyugdíj lehetőségét. A rosszakarók akár mondhatnák erre, hogy persze, az emberek nem akarnak elesni a jó pénztől, de aki ismeri a személyzet tagjait, biztos lehet benne, hogy nem csak a fizetés motiválja őket. Szeretik dédit, mert a dédi is szereti és megbecsüli őket. Előbb hallhatjátok veszekedni az apámmal, mint hogy egy rossz szót is szólna a személyzet egy tagjára. Persze abban az esetben, ha nem szolgálnak rá.
Megtörlöm a számat a szalvétával, és várakozón összekulcsolom a kezeimet az ölemben.
- Miért van olyan érzésem, hogy nem csak azért hívtál ma ide, hogy a zöldségről beszélgessünk? Bökd ki, dédi, miről van szó? Minden rendben van veled? - A szemöldökeimet aggodalmasan vonom össze, és a ráncos, de még mindig üde arcát figyelem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=779623#post779623][b]Ariana Roxanne Payne - 2019.11.01. 20:41[/b][/url]

A fejemet rázva mosolyodom el dédi okfejtésén vámpírokról és fokhagymáról, miközben újból a borospohár után nyúlok és kortyolok egyet. Lassan iszom, kiélvezve az ízeket. Nem az a fajta olcsó bor, amit a kocsmában adunk ki, hanem igazi, ami felborzolja az ízlelőbimbókat a szádban.
És ez a körülírhatatlan aroma ebben a pillanatban áztatja meg a tüdőmet. Köhögni kezdek, és eltelik néhány másodperc, mire a fuldoklástól könnyáztatta arccal meg tudok szólalni.
- Tessék? - Érzem, ahogy a düh pillanatok alatt átjárja a testemet és minden porcikám görcsbe rándul. Ezt nem hiszem el. Hát mindjárt visszajön a párolt káposzta. - Megint megzsarolta az egyik zabigyereke? Nem lennék meglepve - törlöm meg a számat a szalvétával, és idegesen az ölembe dobom. Tűkön ülve várom, hogy dédi valamiféle magyarázattal álljon elő a drága egyszem unokája agymenéséről, erre elkezd Zaráról meg a nem létező apjáról hadoválni. Dédike, én itt mindjárt idegösszeroppanok! Képtelen vagyok bármilyen értelmes választ kinyögni, vagy legalább gondolni rá. Csak az zakatol a fejemben, hogy kezdődik minden elölről. Az egész cécó, amin Arie-val keresztülmentünk. Minden. Lényegében kettő oka van, hogy nem kezdem verni az asztalt, hogy én aztán nem, és az az, hogy Maxwell nincs itt, hiába is hisztiznék, és a dédi nyugodt. Kurva nyugodt. Ami azt jelenti, hogy van egy terve, és ezért vagyok most itt.
- Nem vicc kell neki, hanem egy jó nagy fejbekólintás. Akkor talán kimennének ezek az ötletek a fejéből - rázom a fejemet hitetlenkedve - De tudod mit? Ha szobát szeretnél bérelni neki az ELME-ben, akkor benne vagyok! - csapok a térdemre, és makacsul keresztbe fonom a kezeimet magam előtt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=786948#post786948][b]Ariana Roxanne Payne - 2019.12.30. 21:36[/b][/url]

Összeszorítom az állkapcsomat, hogy még véletlenül se nyithassam szóra a számat. Annyi mindent válaszolhatnék arra, amit mond, de mégse teszem. Vele nem.
Az agyamban a gondolatok mégis ide-oda cikáznak, mintha az egyik pillanatban hirtelen ki akarnának repülni a fejemből és rávetni magukat a velem szemben ülő idős hölgyre, hogy végre belássa, nem mindenben van igaza az unokájával kapcsolatban. A kezeim görcsösen szorítanak a villára, miközben a dédi megkérdezi, hogy nekem mégis mi okom van haragudni az apámra, mikor a húgom egyelőre az egyedüli, akinek elrendezett a sorsa.
- Szerintem meg is válaszoltad a kérdésedet, dédi - helyezem le a villát a tányérom mellé, és visszaemelem a tekintetem az arcára. A hangom nyugalmat áraszt, mégis minden szavam érzékelteti az álláspontomat az apámmal kapcsolatban, amitől sosem fogok eltérni - Sokak állítása ellenére én tudom, hogy nem körülöttem forog a világ. Én nem csak azért haragszom Maxwellre, mert bezárt a dolgozószobájába, és addig nem engedett ki, amíg Arie rá nem húzta a gyűrűdet az ujjamra - sóhajtok egyet - hanem azért, mert nem csak az én életemet próbálja megkeseríteni, hanem a testvéreimét is. Attól még, mert Cath végül elfogadta ezt, nekünk nem kell.
A kezeimet leejtem az ölembe, tekintetemet a borospoharamra szegezve. Úgy érzem magam, mint egy kisgyerek akit megszidtak, és most büntetésből végig kell hallgatnia a kioktatást. Nem értem, miért nem értenek. Tényleg nekik lenne igazuk? Hagynunk kéne, hogy ilyen szinten beleszóljanak az életünkbe az akaratunk ellenére, és még köszönjük is meg? Mindezt azért, mert az apánk nem létező szellemek elől menekül? Mégis mi az, amitől meg kell óvnia minket?
Annyi kérdés kavarog a fejemben ebben a pillanatban, mégis úgy érzem, nincs értelme megkérdeznem, ráadásul a következő kérdésével teljesen kizökkent a gondolataimból.
- Nem túl változatos az életem mostanában. Egyetem, munka a pubban, alvás aztán kezdődik előről. De mire gondolsz? - emelem meg a szemöldökömet kérdőn.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=806065#post806065][b]Ariana Roxanne Payne - 2020.04.19. 18:19[/b][/url]

Ha azt kérdezné valaki, hogy egy tízes skálán mennyire vagyok feszült az ittléttől, akkor azt mondanám, hogy erősen kibassza a mércét a foka. Kezdjük ott, hogy miután januárban letettem az utolsó vizsgáimat is, és februárban átvettem a friss ropogós diplomámat, amivel hivatalos átoktörő lettem, szedhettem is a sátorfámat a koleszból, ahol négy hosszú éven keresztül laktam. Kissé meglepetten ért a dolog, mert az utóbbi időben annyi felé volt az agyam: vizsgák, munka, konzultációk és hivatalos ügyek intézése dédivel, hogy az az aprócska információ, hogy február közepétől mehetek az utcára lakni, elkerülte a figyelmemet. Jó, persze annyira nem volt drámai a helyzet, hiszen mi vagyunk a nagy Payne család, majdnem több ingatlannal, mint a brit királynőnek van, mégis, kicsit végiggondolva, végül is a drága apámnál kötöttem ki Westminsterben. Gondolhatjátok, milyen édes jelenet volt a fél életemmel megpakolt bőrönddel beállítani a villába, és a lábtörlőn könyörögni a családomat megnyomorító apának, hogy ugyan fogadjon má' be egy időre a régi szobámba, ha már hajléktalan lettem. Persze nem teljesen így kell elképzelni, de Max szemében az én-megmondtam-hogy-jobban-járnál-ha-férjhez-mentél-volna-és-nem-tagadod-meg-az-örökségedet csillogás az persze ott volt. Ja, végül is, mostanra lehetne egy nagy családi házam, kutyámmacskámkisegerem tíz kölyköm és egy idegesítő férjem, aki csak kanapéhájat növeszteni jár haza és néha megdugni, ha úgy tartja kedve, de én ezt elnézem neki, mert amúgy fürdünk a pénzben. Hol itt a gond?
Ja, szóval egy ideje már a csodás Payne-birtokon csövezek, és pozitívum, hogy talán, mondom talán megtanultam fékezni az indulataimat, ha Maxról vagy a kedves feleségéről van szó. Legalábbis még nem löktem ki egyiket se az üvegajtón a másodikról. Bár, kit tudja, még megtörténhet.
- Tudod, hogy ki se látszom a munkából - reagálom le a kérdést, és igyekszem csak kicsit szúrósan nézni rá a hirtelen egyensúlykibillentés miatt - Kivettem két hét szabit a kocsmából, hogy tudjak koncentrálni a panzióra. - Azt mondjuk már nem említem, hogy a múlt héten Ricsi és a legújabb sógorom péppé verték egymást a pubban, én meg zárásig véres pacákat törölgettem és üvegszilánkokat söpörtem, leginkább a Vajda név említése, és a nyakamat borító csókok miatt.