---

Belekarolok a mellettem haladóba. Kicsit izgatott vagyok, hiszen régen jártam már ezen az utcán. Igaz akkor kissé más formában sétálgattam, nem volt ekkora nyugalom körülöttem.
– Ez egy hülye, az ilyenek nem értem minek tanítanak. Tuti, hogy ezzel nyújt magának olyasfajta örömöket, melyeket otthon nem kap meg – még én is fel vagyok háborodva. Sosem szerettem az olyan oktatókat, akik az erejüket így fitogtatják. Gusztustalan ez a módszer. – Remélem legalább az arcába löktél valamit – egy hatalmas adag kávét, pohár vizet, vagy csak beleköpött az arcába. Bármelyiket is választotta én bizony büszke lennék rá. Mondjuk így is az vagyok. Ervin okos gyerek, de ezt már annyiszor hangoztattam neki, hogy inkább magamban tartom a mai napon.
– Mi lenne? – nagy szemekkel pislogok fel rá. – Szabad vagyok, élek, nincs munkám még mindig és szülinapod van, kell ennél több? – megvonom a vállaimat. Nincsen hatalmas oka annak, hogy el szerettem volna jönni az országból.
– Jajjj képzeld, elhoztam legsötétebb álmaidhoz tartozó egyik gúnyát. Mármint, velem kapcsolatos álmaid – bájosan vigyorgok rá. Van valami, amit még legelső találkozásunkkor úgymond megígértem, s bizony azt kell mondanom, hogy „kapcsolatunk” megérett arra, hogy előkerüljön a fekete-fehér gúnya, melynek köszönhetően kedves szavakkal fogadnának egy templomban.
– Hogy van a testvéred? Örült annak, hogy végre nem nálatok sátrazok? – kicsit pofátlan vagyok és túl sok időt töltök náluk. De nem tehetek arról, hogy jó a társaságuk, s velük sokkal jobban érzem magamat, mint a saját családommal. Akkor rontották el ezt az egészet, mikor legelőször beengedtek magukhoz. Na, nem mintha adtam volna nekik esélyt, lecsaptam rájuk, mint egy tornádó.

---

Sóhajtok. Reménytelen ez a dolog. A professzorok külön állatfaj, legalábbis az én szememben. Mindegyiknek megvan a maga bája, de egy dolog közös bennünk, azt hiszik, hogy övék a világ. Sok mindent megengednek maguknak, s szerencsétlen diákok pedig nem állnék ki az igazukért, holott sokszor csak határozottabban kellene felszólalniuk. Tudom, hogy ilyenkor attól félnek, hogy bukás lesz a vége. De vajon eljátszhatja-e ezt egy oktató akkor is, ha többen szólalnak fel ellene? Tényleg érdekelne ez a dolog.
– Ervin, szerinted jó ötlet lenne az, ha mi ketten egy helyen dolgoznánk? – elnevetem magam. Meglenne a maga pikantériája, s biztosan élvezném is az elején, de hogy őszinte legyek, az nem az én világom. Már, ami a pult másik oldalát jelenti. Túl hamar ugranék neki az olyanoknak, akik beszólogatnak. Hamar repülnék kifelé az ajtón. – Olyan cuki, hogy így belejöttél az állásközvetítő szerepbe, de nyugi már – kezemet a vállára teszem, finoman végig simítok rajta. – Minden oké, ha majd megszorulok te leszel az első, akit felkeresek azért, hogy miféle ajánlataid vannak – mosolyom ott szunnyad lankadatlan. Imádom benne, hogy ilyen. Egyből ezernyi és egy gondolata és ötlete van, melyet egyből megoszt. S nem a saját érdekeit nézi, hanem a másikét. Ritka manapság az ilyen.
Fejemet kissé megdöntöm, s úgy várok arra, hogy leessen neki. Okos fiú ő, lassan már félszavakból is képes rájönni arra, hogy mit akarok mondani. S most sem okoz csalódást.
– Az ígéret… – bár csak a levegőben lógott eddig, de azt hiszem bőven rászolgált arra, hogy megmutassam neki. Elvégre csodás ismeretségünk, eme hacuka említésének köszönhető, többek között. Csókja nyomán, testem libabőrös lesz és egy kisebb sóhajt hallatok. Ismét rádöbbenek, hogy ezt még egy ideig nem fogom tudni, megunni.
– Jajj Édes, most komolyan – megállok egy pillanatra, s szembe fordulok vele. – Hogy élnéd, a végre megkapott életed, ha egy liba várna mindennap otthon? – elnevetem magamat. Jó buli volt ez tagadhatatlan, kifejezetten élveztem a társaságukat. De van egy határ, amit meg kell tartanunk, nem örülnék neki, ha Ervin azt érezné, hogy ráagaszkodok. Bár az kétségtelen, hogy az én életemben jelenleg ő az egyetlen olyan férfi, akinek jelenlétét huzamosabb ideig képes vagyok elviselni.
– Hiába élvezetes veletek lógni, egyszer csak megunnál, azt meg nem viselném jól – lebiggyesztett ajkakkal nézek rá, s még az elveszett kiskutya szemeket is bevetem. Tudom, hogy ez nem igazságos, de muszáj néha bevetni ilyen praktikákat, hogy érezze a humoros oldalát is a dolgainknak.

---

Betanítás.. Azon már túl vagyunk. Egy röpke pillanatra visszaemlékezem az első találkozásunkra, s egy jót mosolygok rajta. Ki gondolta volna, hogy egy hirtelen jött, állatias cselekedetből ez lesz? Gyanítom, hogy egyikünk sem számított rá.
– Megsúghatod majd őket – nézek fel rá mosolyogva. Vannak elképzeléseim, de az nem jelenti azt, hogy ő is olyasmikre gondol, mint én. Tekintve azt, hogy az előbb milyen komoly ajánlatokat mondott, nem lehetek biztos abban, hogy rá egy pillanat múlva ő is a szaftosabb és élvezetesebb munkákat pörgeti le a szeme előtt. Pedig milyen játékokat lehetne vele játszani, hmm.
– A szomszéd szerepével sajna nem érném be – elvigyorodom. Az bizony kevés lenne, ha róla van szó, de nem is értem, hogy ezt miért kell magyarázni, hát nem elég egyértelmű? Lehet „véletlenül” eltűnne az asszony mellőle egy reggel, hogy kisajátítsam magamnak. Inkább biztos. – De a minél hiányosabb öltözékben megegyezhetünk – vigyorom halk kuncogássá válik. Tudom, hogy általában egy felszabadult teremtésnek tűnők, de a helyzet az, hogy nem megy ám annyira könnyedén mindenkivel egy ilyen fesztelen beszélgetés. Ervinnel azért merek így társalogni, mert ő aztán már tényleg látott jó és rossz passzban is, a másik nem képviselői közül szerintem ő van az első helyen, ebben. Jó, egyelőre minden másban is, de ezt nyilván nem köti az ember az orrára, még szegény megijedne.
– Azért még ne hessegess el, ha lehet – mozdulok felé és viszonozom a csókját, nem kímélve az ajkait. Testemet az övéhez préselem, s a mellettünk lévő épület falához szorítom az övét. Csak, hogy érezze, hogy mennyire komolyan gondolom szavaimat. Jelen helyzetben nem járna jól egyikünk se, ha úgy határoznánk, hogy le is út fel is út. Amúgy is azért jöttünk, hogy ünnepeljünk és egy kicsit kiszakadjunk a megszokottból.
– Na gyere, megmutatom neked, hogyan is ünnepelek én – megfogom a kezét, ujjaimat az övéivel összekulcsolom, majd elindulok egy kisebb bolt felé, melyben csak és kizárólag férfi holmik vannak. – Arra gondoltam, hogy este elmehetnénk vacsizni, viszont fordítsuk jó célra az apanázsomat, szóval menjünk tehetős helyre. Ahhoz viszont, elegáns ruhára lesz szükséged, úgyis érdekel, hogy öltönyben is olyan szívdöglesztő vagy-e, mint ruha nélkül – ártatlanul pislogok rá. – Tudom, hogy te is azon férfiak közé tartozol, akik azt szeretik, ha ők fizetnek mindent, meg a nő nem annyira akaratos, blablabla. De kéééérlek. Most az egyszer fogadd el, következő szülinapodon úgyse biztos, hogy megismételhetjük - hízelegve lépek közelebb hozzá és megcirógatom az arcát. Tudom, hogy mennyire nehéz néhány férfinak a büszkeségét félretenni és elviselni, ha a nő tehetősebb, mint ő. Viszont engem az annyira hidegen hagy, hogy szépen megfogalmazni se tudom. Ezt szeretném többek között ajándékba adni neki, Drávecz Krisztina nem tud kis ajándékot adni, nem véletlenül vagyunk itt.

---

Mutatóujjamat felemelem, hogy ezzel jelezzem, hogy nem kell tovább a pénz miatt aggódni. Felesleges. Bár nem tudom átérezni azt, hogy milyen lehet azon agyalni, hogy erre meg arra vajon futja-e. Szerencsés csillagzat alatt születtem és kivételesen jó helyre. Azonban azt nem szeretném, ha Ervin mellettem úgy érezné, hogy nem tudja igazán kibontakoztatni magát. Mert ez egyáltalán nem így van. Minden gesztusát értékelem, főleg azért, mert tudom, hogy valahonnan a szívének egy rejtett ki zugából jön.
– Tudod, mit szeretnék tőled születésnapomra? – mosolyogva nézek rá. – Hogy főzz valami istenit, amivel újra leveszel a lábamról – ezzel még überelné is ezt az egészet. Mert a pénz nem minden, persze kell ahhoz, hogy meg tud venni, amire vágysz. De az, amit ő a két kezével készít el, az sokkal jobb ajándék, mint ez az egész hacacáré. Kár, hogy manapság ezt senki sem értékeli.
– Úúúú, tényleeeg? – nagyra nyílt szemekkel nézek rá, arcom úgy felderül, mint egy kisgyereké Karácsonykor. Igen, nekem ez felér egy ilyen ünnepnappal, mert tudom jól, hogy egy férfinak ez mekkora dolog. Ujját meglátva elmosolyodom, nem fenyegető mozzanat ez, s ezt nagyon jól tudom, már a szeme csillanásából is. De a mozdulata az, ami igazán elüldözi a gyarló gondolatokat.
Jólesően felsóhajtok, bőröm libabőrös lesz minden csókja nyomán.
– Ha így folytatod, nem jutunk innen sehová – búgom halkan fülébe a mondandómat. Bár nem lenne ellenemre az sem, ha egésznap az ágyat nyomnánk, de most nem azért vagyunk itt. Adok az ajkaira egy csókot, hogy azért érezze, hogy nekem éppen annyit számít ez az egész, mint neki. Még az is lehet, hogy többet, bár ezt nem vallanám be.
– Na gyere – kezemet nyújtom felé, s ha adja az övét, hát összekulcsolom ujjainkat. Itt most lehet, nem kell azzal törődni, hogy ki lát és mit. Bár ez engem eddig sem zavart.
Sétánk nem tart sokáig, pár sarokkal odébb meg is érkezünk egy üzletbe, ahol hozzá lehet jutni olyan holmikhoz, mely az este folyamán kellhet nekünk. Jó, nem mindenhez, khm.. De, ha minden igaz ing és zakó az van. – Komolyan mondom, izgulok – összedörzsölöm a tenyereimet, s pár lépés után, elengedem Ervin kezét, hogy az elénk lépő hölgyeménnyel lekommunikáljam, hogy miért is jöttünk. Szépen szemügyre veszi az uraságot, én meg még ki is húzom magamat büszkén, mert bizony jelenleg itt velem van, s be kell látni, hogy szép fogás. A nőci hoz neki pár darabot, majd elválasztja tőlem, hogy megmutassa neki, hogy merre lehet próbálni. Egy bátorító mosollyal nézek Ervinre, tudom, hogy ez a helyzet kissé kényelmetlen, de reménykedem benne, hogy nem fog hazáig futni. Úgyis van egy kis tervem, hogy ne unatkozzon annyira a ruhapróbálás alatt..

Ervinke Ł

---

Mosolyogva nézek rá. Nem gondoltam volna, hogy olyan fiú. Ismerem őt már nem is tudom mennyi ideje – tudom, nem olyan rég óta, de az a helyzet, hogy az ilyesmivel mindig bajban vagyok -. Sok mindent tudok már róla, ahogy ő is rólam, látott jó és rossz napokon, ennek ellenére, valahogy én nem gondoltam volna azt, hogy megállna. Nem nézelődni, feltöltődni az itteni kultúrától, hanem azért, hogy nyugalomban legyen velem. VELEM, NYUGALOMBAN. Értjük azt, hogy mi itt a bibi? Na ugye.
Szorítok egy aprót az ujjain, azt hiszem bátorításképpen. Mert én tudom, hogy jó dolog jön, nem kell félni, senki se eszi meg. Persze értem én, hogy nálam sose lehet tudni, de most tényleg bízhat bennem, jót akarok.
– Nem Édes. Azért izgulok, hogy vajon bírni fogok-e magammal, ha meglátlak elegánsan. Mert ezer százalék, hogy úgy is eléggé lehengerlő vagy, szóval.. hmm, érted.. – vigyorogva nézek rá. Nem kell ezt túlragozni, nyilván nem attól jövök izgalomba, ha ruhában látom. De ezt tényleg neki kellene állnom bizonygatni, még ennyi kaland után is? Milyen világ ez?
– Az lesz, hogy az a bájos hölgyemény hoz pár ruhát. Te pedig az öltözőfülkében felpróbálod őket – mutatóujjammal a mellettünk várakozó hölgyre, majd az öltözőfülkére mutatok. Bár szívesen öltöztetném – inkább szabadítanám meg a ruháitól- ez most nem az én terepem. Ám várakozni sem vagyok hajlandó, ezért aztán, amint Ervin eltűnik a próbafülkében, s az eladónő máris másnak szenteli az idejét, én elindulok, hogy megtaláljam a férfit.
– Szívesen segítek ám kibújni belőle – kukkantok be éppen a legjobb pillanatban, mert még az ing nincs begombolva, s szabad rálátást ad a másik felsőtestére.

Ervinke

---

Nem viharzom ám be egyből. Bár nagyon kíváncsi vagyok és minden lében kanál, de azért még nézelődőm kint. Igaz vajmi keveset értek én a férfidivathoz, azért csak érzékelem én is, hogy bizony vannak olyan darabok, melyek eléggé merészek és ízléstelenek. Hála az égnek már nem kell ilyen körökben mozognom és  bájolognom, akkor ha valaki egy mustársárga nadrágot vesz fel, melynek a szabása nagyon gáz.
Szóval bebaktatok, s egy picikét sem szégyellem magamat, hiszen láttam már az uraságot ennél kevesebb ruhában is. Meg hát nagyon remélem, hogy nem penderít ki maga mellől. Mekkora koppanás lenne már az.
– Figyelj felőlem nélküle is lehetsz – alsó ajkamat beharapom egy pillanatra, majd ártatlanul vigyorgok rá. Le kell állítanom magam, de a sikátor óta eléggé nehézkesen megy ez. Így meg hogy megvillannak általában jól elrejtett izmai, hát na.. Nő legyen a talpán, aki ennek ellen tud állni.
– Úúúú – ugrok egyet, tudom, hogy nehéz követni és kiigazodni rajtam, s most a hirtelen jött ötletem is az égből jövő csapás lesz, de elnézve Ervint, látom, hogy mennyire nem akaródzik neki ez az egész. Én pedig jó fej csaj vagyok és kifejezetten nem szeretnék bármi olyasmit ráerőltetni, amihez ne lenne kedve. – Mi lenne, ha nem erőltetném rád ezt az egészet, haneeem – elé pörgök, így a tükör és közé esek. Felpipiskedem magamat, hogy nagyjából egy szinten legyünk – bár ez esélytelen – de egy próbát megér. – Farsangi időszak van, beöltözhetünk és mehetünk úgy is valahova este. Naa?? – szélvészként is funkcionálhatnék. Egyik pillanatban még ezt akarom a másikban azt, de ez csak azért van, mert azt szeretném, ha emlékezetes lenne ez a szülinap, s nem érezné ő magát rosszul. Ő az első, nem én.

Ervin

---

Szemeimet az égre emelem. Persze, hogy imádják, hiszen a kisfiú külső mellé, van egy csibészes mosolya, amit mindig a legmegfelelőbb módon tud használni. Tapasztaltam, könnyű a csapdájába beleesni. Halkan nevetni kezdek. Abszolút el tudom képzelni ezt a képet, még van is ehhez a „jellmezhez” ruhám, s ha ő így kívánja, bizony fel is fogom venni. Az mellékes, hogy így is, úgyis látott volna benne..
– Legyen – lépek közelebb hozzá és nyomok az arcára egy puszit. – Te szülinapod, azt csinálunk, amit te szeretnél – mosolyogva nézek fel rá. Elég önző dolog lenne ráerőltetni a saját akaratomat. Elvégre már az is az én ötletem volt, hogy ruccanjunk ki, miféle ember lennék, ha még a továbbiakban is én szeretnék dirigálni?
– Jól áll ez a hacuka, eddig is tudtam, hogy jól nézel ki, de hát így… – nem fejezem be, elharapom a mondatom végét, s lépek egyet hátrább, hogy az összképet még jobban láthassam. Tudom, hogy nem a ruha teszi az embert, de igenis vannak olyan személyek, akiknek kifejezetten jól áll, ha elegánsabbak. Ervin nyilván ezek közé tartozik. – Itt is hagylak inkább, mielőtt olyat lépek, amit itt nem illik – nevetek fel újra. Bizony, én simán eljutnék arra a terepre, ahová ő szeretett volna a sikátorban. Nem nagyon zavarnának a következmények.

Ervin

---

Nem bánom, hogy nem ismertem akkor. Olyan sok öltönyös fickóval találkoztam az évek során, hogy azt hiszem, nem tudtam volna elhatárolódni tőlük és Ervint is beskatulyáztam volna egy bizonyos szerepbe. Így viszont nem került abba a körbe, akiket ki nem állhatok, s sokkal nagyobb durranásnak számít a kiöltözés, mintha a mindennapjainkban benne lenne. Jobb ez így.
– Bármit – nézek rá mosolyogva. Nem félek attól, hogy mit talál ki. Voltunk mi már többféle helyzetben is, talán egyedül a veszekedést kerültük el. De nem hiszem, hogy arra hajtana, hogy egymásnak ugorjunk. Így hát felőlem hozhat gusztustalan állatokat, kérheti, hogy bohócot csináljak magamból, vagy kanyarinthatja a dolgainkat úgy, hogy mindketten élvezzük. Nem fogok ellenkezni.
– Igenis zuram – nyomok az arcára egy puszit, aztán libbenek tova az eladóhoz, hogy letárgyaljam vele, amit kell. Fontos megjegyezni, hogy meghallottam a zuhany szót, csupán nem lett volna illendő a reakcióm, így inkább átsiklottam rajta. Majd, ha szépen kettecskén leszünk, akkor mindenképpen visszatérek rá.
Türelmesen várok, közben örülök annak, hogy ez gyorsabban ment, mint hittem volna. Az eladónő bárgyú vigyorából jövök rá, hogy a zuraság megjelent a színen. Fordulok felé egy mosollyal az arcomon, s várakozva nézem, hogy mit művel.
– Höhh, ezt ugye nem gondoltad komolyan? – nézek szúrós tekintettel a pénztárcájára. Miért kell megvívni ezt a harcot azután is, hogy megegyeztünk? Ezt sosem fogom megérteni. Sóhajtok egyet, jelezvén mennyire nem tetszik a dolog, majd lépek egyet hátrébb. Nem fogok harcba szállni emiatt, ráhagyom a döntést.
– Hmm, szerezhetnénk valami ennivalót. Igazából nem is tudom, be is ülhetünk valahova, vagy sétálás közben, esetleg elvisszük és megesszük a szobában, ahogy szeretnéd – pillantok fel rá egy mosollyal szám szegletében. Kedvem nem hagy alább, ha minden kis apróság miatt durciba vágnám magam, akkor bizony soha nem haladnánk előre. – Vagy nézzünk várost?

---

Csak az égre emelem a tekintetemet. Nem állok bele ebbe a vitába, mert nem szeretném elrontani az ittlétünket. Csak hátrébb lépek egyet, s várom, míg lerendezi a dolgait. Búcsúképpen intek egyet én is az eladónak, aztán libbenek is kifelé. Elvégre minek időzzek még itt?
– Ervin, ez így jól hangzik – mosolygok rá. Mindent belefoglalt, amit én összehordtam. Ismét megmutatkozik az, hogy én mennyire hebrencs vagyok, ő pedig hozzám képest mennyivel összeszedettebb.
Kilépve az üzletből megcsap a kinti levegő, tisztább és kellemesebb, mint ami bent felgyülemlett. Indulok Ervin után, két nagyobb lépéssel be is érem őt, hogy mellé kerüljek, s tekintetem végig siklik az utcán. Tiszta, nemes és üdítő látvány ez, messze túlszárnyalja azt, ahol én nevelkedtem.
– Hát igen, Pest ehhez képest egy kissé el van maradva – mosolyra görbül ismét a szám, s a kirakatok mellett elhaladva sasolok, hátha találok valami olyasmit, ami megnyerő lenne ajándéknak.
– Nézd ott van egy kávézó – mutatok nem is olyan messzire. Nem ismerem az itteni helyeket, de reménykedem, hogy nem szolgálnak fel valami rossz löttyöt, melyet kávénak csúfolnak.
– Tetszik amúgy ez a hely, jó ötlet volt kirándulni egyet – nézek fel rá őszintén.  Kellett nekem is egy ilyen kiruccanás, még akkor is, ha azt mutatom, hogy nálam sosincsenek gondok.