Moszkva, Nagyszínház

Letelepedésről volt szó, meg arról, hogy végre nem fogok ide-oda ingázni mindenféle helyek között. Legalábbis ezt mondtam Francinak, ami szerintem leginkább rá vonatkozott, hiszen nekem nem volt egy valódi opció az, hogy sokáig egy helyben maradok. Sem a karrierem, sem pedig a jellemem miatt, azt meg mégsem akarhatta, hogy teljesen megőrüljek.
Mert hogy ennek a jeleit kezdtem felfedezni magamon, közvetlenül 24 órával azután, hogy én hivatalosan otthonülős apuka lettem. A ház csillogott, ha nem számítjuk a szanaszét elhagyott csikkeket, amikért Veszna majd lefejez, jogosan. Egyelőre megszöktem a haragja elől, méghozzá nem is adtam alább Oroszországnál. Nem azért persze, mert ez volt a legkézenfekvőbb hely a szökésre, hanem mert már rég le volt egyeztetve, hogy közreműködök egy előadássorozat erejéig a Nagyszínházban. Újabb kimerítő ingázássorozat előtt álltam, ez pedig valami furcsa módon elégedettséggel töltött el.
Ahogy a bejárat felé igyekeztem, a számban még mindig a cigi lógott, közben az órámra sandítottam, hogy aztán idegesen horkanjak fel.
- Oh, a rohadt életbe! - Sikerült megint késésben lennem a tervezetthez képest, szóval csak lepöccintettem a hamut, majd az egyik portás kezébe nyomtam, aki persze lefagyott rögtön. - Jaj mit néz, csak fogja meg! Ezt is! - dobtam vissza még a lépcsőről a kabátomat, ami a fejére zuhant, majd út közben átgomboltam az ingem és a hajamba túrtam, hogy kicsit rendbe tegyem.
- Megjöttem, megjöttem, itt vagyok! - rontottam be végül a magam elegáns módján. Szerintem már kezdték megszokni. Bár ha nem, az sem az én gondom...

Alighogy ideértem, már rám is szóltak a bagó miatt, azért is nyomtam a portás kezébe a még égő cigarettámat. Neki nem lesz belőle baja, nekem meg nem szabadott bevinnem, mert letépte volna a fejem a "tanárom". Kissé testes néni, aki különböző hülye hangok kiadására kényszerített minden alkalommal, mikor találkoztunk. Mint a "Lilla lalla, Lila lila ló." Méltó ez egy felnőtt emberhez, aki már 40 éves? Naná, hogy nem. Lila ló. Lila. Azt hiszem, hogy zárlatot kaptam.
Halkan dünnyögve léptem fel a színpadra és bejelentettem, hogy megérkeztem, erre magammal rántottam valakit, aki aztán a földre is esett.
Ezzel legalább annyit sikerült elérnie, hogy lenézzek rá, majd enyhén oldalra biccentsem a fejemet és enyhén felvonjam az egyik szépen ívelt szemöldökömet.
- Eléggé, főleg, hogy képtelenek rá, hogy körülnézzenek! És még rám mondják, hogy figyelmetlen - tártam szét a karomat tanácstalanul, majd visszaejtettem magam mellé, jelezve, hogy nem vagyok hajlandó ezen tovább drámázni. Pedig mennyire jól ment!
Közben a szőke nő - cske - visszaült a székbe, én meg csak a szememet forgattam. Nem is értem, mit kell ezeknek folyton kelteni a cirkuszt. Közben a bokáját kezdte masszírozni, mire grimaszoltam egy kicsit. A színházi balesetek a legrosszabbak.
- Tény, de másokkal is megesik. Megmaradsz? - nehezen vettem rá magamat, hogy megkérdezzem, minden oké-e, de azért meglepően gördülékeny orosszal informálódtam. Csak nem történt nagyobb gond...
- Gondolom a darabban szerepelsz te is... - ééés már jött is döngő léptekkel Amelia. Te jó ég, mindjárt vernyoghatom, hogy "lágyan dallamos", miközben azért akar megkövezni, mert el mertem szívni egy szál cigit.

Azt hiszem, hogy a stílusom és a megnyilvánulásaim nem nyerték el a hölgy szimpátiáját én pedig ezt nagyon tudtam... öö... igazából talán elhanyagolni, mert az ilyesmi már egy jó ideje nem érintett meg, pláne nem olyan lányoktól, akik kb annyi idősek, mint Veszna. Van a bűntudat kvótám, de annak a 95%-át a lányomnak tartogatom, a maradék öt meg már január másodikán el szokott fogyni, így teljesen tiszta lelkiismerettel vagyok képes gyerekek fagyijának megevésére, csoki elrejtésére, beltéri dohányzásra és mások lelkébe taposásra.
De mivel kivételes napok és a műsoraim presztízsét kevésbé szeretem rombolni, hát kénytelen-kelletlen rákérdeztem, most akkor mi van vele, erre közölte, hogy ő egy túlélő. Ezzel részemről le is zárta az ügyet.
Aztán fura módon kezet nyújtott nekem, amire csak összepréseltem az ajkaim és összevontam a két szemöldököm, hogy "te lányom, ez most mi akar lenni?". Mert hogy ugye nem fogunk kezet senkivel ülve... de aztán hát egye fene kezet fogtam vele, mert én olyan fenemód nagylelkű vagyok ám!
- Révay Valentin - mutatkoztam be szintén, mert így is úgyis kiderült volna a nevem előbb vagy utóbb. Így meg legalább volt rá indokom, hogy kimondjam és büszke legyek magamra.
Közben a csaj magára nézett és közölte, hogy ő balerina, én meg most először végigmértem és hát be kell lássam, tényleg eléggé úgy nézett ki. Ez nem jelenti azt, hogy nem lehet esetleg egy rossz imitátor! PF!
- Ja, hát így már mindjárt más... Nem méregetem a korodbeli lányokat - legalábbis nem sokszor és nem feltűnően. Persze neki ezt nem kellett tudnia, megint csak elsodródtunk az eredeti tárgytól, ami elég sokszor megesik.
Aztán jött életem Tonna-Donnája, hogy megalázzon és elvegye az emberi méltóságom, mert megcsipkedte az arcomat, majd közölte, hogy "Mária, máááááária Márta." A kezembe temettem az arcomat és így legalább csak a tenyerembe dünnyögtem. 40 vagyok, 40! Éppen elég ideje dolgozom a szakmában, hogy be tudjak hangolni egyedül... de neeeem...
- Ez durva volt. Később még lesz miről beszélnünk  -néztem szúrósan a lányra, de azért egy félmosolyt elejtettem, hogy tudja, nem fogom letépni a fejét... aztán el lettem cibálva beénekelni és a következő fél órában nem is léphettem le. Sajnos. Aztán viszont annál gyorsabban dobbantottam a helyszínről, minél gyorsabban vissza az emberek közé. Ez a nő szabályosan ijesztő.