Rosara|Világkupa|csiniben


Rengeteg ember. Ez volt az első gondolatom. Rengeteg ismerős, ez volt a második. Lépten nyomon ismerős arcokba botlottam, hol volt sulis társakba, hol csapattársakba. Persze mindenkinek volt egy-két jó szava hozzám, pár perces beszélgetések, és érdeklődő tekintetek a visszavonulásom miatt. Jóformán Willel két szót nem tudtunk rendesen váltani, mióta megérkeztünk, pedig kézenfogva sétáltunk a tömegben. Valaki mindig félbeszakított minket. Persze nem mondom, hogy nem élveztem a társaságot, mert akkor füllentenék. A Viperák a pótcsaládom, velük mindig szívesen beszélgetek.
Éreztem, hogy Willnek böki a csőrét, hogy mindig felismer valaki és leállunk beszélgetni, de leginkább az, hogy a vége mindig az, hogy megkapja a te tehetsz erről nézéseket, amit az én bocsánatkérő pillantásom követ. Közösen döntöttünk róla, hogy amíg nem muszáj nem szólunk a baba érkezéséről senkinek, úgyhogy el kellett viselnünk most ezt. Lassan úgyis arra a pontra érkezünk amikor már nem tudjuk tovább titkolni, hiszen egyre látványosabb. Annak aki ritkán lát, főleg.
Az újabb ismerős közeledtére elengedtem Will kezét, hadd menjen tovább az eredeti úticélunk felé, Sebbyhez. Majd beérem.
Így is volt, nagyjából tíz perc elteltével már én is folytattam az utam a fiúk felé.
- Hát ez jobb, mint a karácsony! Miért nincs minden évben? Szia, Sebby - ölelem át kis családunk jó barátját - Örülök, hogy látlak.        

Nászút * május 4 * Új-Zéland - Írország meccs * pocakkal

---

Három és fél napja vagyok a világ legboldogabb kismamája. Mondjuk ezt előtte is mondtam, nem hittem volna, hogy lehet fokozni, de úgy tűnik mégis. Jól jött ez a nagy adag boldogság az elmúlt hetekben, a kisebb melankólia után. Április közepére az életem újra rendeződni látszott. Will mindenben támogatott, anya is segített, és munkát is kaptam, amit élvezettel csinálok, ugyanis előkészítős gyerekeknek taníthatok kviddicset.
Majdnem négy nappal ezelőtt pedig megtörtént Willel közös életünk eddigi legfontosabb eseménye, az esküvőnk. Ezt persze megelőzte a nagy bejelentés a családunkban, amit szinte mindenki örömmel fogadott a kezdeti sértődöttség ellenére. A drága édesapám nehezményezte, hogy míg az anyukáink tudtak róla, ő csak később értesült a dologról. Meglepő, de a hír tehát nem terjedt el az anyukáktól a többiekig, legalábbis tudtommal.
Az esküvő másnapja óta az olaszországi nászutunkat töltjük, aminek tervezett programja természetesen a nyolcaddöntő aktuális meccse is.
- Milyen jó, hogy egy órával előbb jöttünk! Legalább nincs még akkora tömeg.
Régebben nem különösebben zavart volna, de mióta várandós vagyok, néhány dolog megváltozott. Na nemcsak a gömbölyödni kezdő pocakra gondolok, hanem olyan dolgokra, mint például a répautálat és a piros színű ételek imádata.
A sátrak közt sétálva előbukkan néhol egy-egy árus, akik különböző ajándéktárgyakat árulnak, zászlókat, sálakat. Én direkt magamra vettem a zöld tavaszi kabátomat, hogy egyértelmű legyen a hovatartozásom. Alatta a fekete felsőben már jól kivehető a kis Big Mac-em, nem kell már takargatni tovább, mondhatjuk, hogy publikus lett.    

Nászút * május 4 * Új-Zéland - Írország meccs * pocakkal

---

- Nekem sincs kedvem nyalogatni a sebeidet a bunyó után.
Nem viccelek, az egyetlen hely, ahol elviselem az agressziót, az a kviddicspálya. Jó, persze ha mégis arra kerülne a sor, hogy a drága férjem leáll valakivel verekedni, valószínűleg nem én adnám neki a következőt, de biztos nem viselném el a társaságát, amíg le nem nyugszanak a kedélyek, úgyhogy remélem nem gondolta komolyan.
Az első perctől kezdve mióta tudjuk, hogy szülők leszünk, Willben beindult valami apatigris üzemmód. Ha esik, ha fúj, ha vihar jön, ha tömeg van, ha rosszul vagyok, ha jól vagyok, ő mindig aggódik és óv mindentől. Azt már megbeszéltük, hogy valószínűleg ő lesz az, aki mindig pánikolni fog, de ez nem baj addig, amíg én nyugodt tudok maradni. Most úgy érzem, ez nem esik majd nehezemre, de majd meglátjuk.
- Jól vagyunk. Mindketten. - Megállok, és magamhoz húzom Willt, aki mindig fél lépéssel előttem sétál. Egy puszit nyomok az arcára, és odahúzom a kezét a pocakomra, hátha érez valami mocorgást, esetleg rúgást, hogy elhiggye, tényleg minden a legnagyobb rendben van.
Nagyjából két hete nagyon rosszul voltam, egész nap alig hagytam el a fürdőszobát, és akkor Will nagyon megijedt. Tudom, hogy nem lepődik meg a rosszulléteken, hiszen gyógyító, jobban tudja hogy milyen folyamatok mennek végbe a testemben nálam is, mégis felülkerekedik rajta az apa és férj, aki ennek tudatában is képes halálra rémülni.
- Ő ma nem jön ki a meccsre? - érdeklődöm Sebbyről, ha már szóbajött a német barátocskánk.  

Nászút * május 4 * Új-Zéland - Írország meccs * pocakkal

---

Válaszképpen Will szemöldökhúzogatásaira, tettetett szigorral nézek a kék szemekbe. Tudom, hogy viccel, hogyne tudnám. Ő is tudja, és én is, hogy nem vagyok már kis butus tinilány, hogy elolvadjak a macsóktól a motorosdzsekijükben, akikről lerí, hogy kéthetente cserélnek barátnőt, és minden bunyóban ott vannak. Egy gyereket hordok a szívem alatt, nem is akárkiét. Valakiét, akivel már ötödikes korom óta együtt vagyok, együtt élek, és akit szeretek. Nem tudom, talán túl érett hozzáállás, vagy túl uncsi, de én régen is mindig inkább a biztonságot preferáltam, az állandó dolgokat. Miért is akarnék olyannal lenni, aki ezeket nem tudja megadni?
- Nem is szeretnélek. - Ezzel pontot teszek az egész verekedős-macsós téma végére. Alapból sem nehéz kihozni a sodromból, de a terhesség alatt még ingerlékenyebb lettem, úgyhogy nem akarom felhúzni magam, hogy aztán mindenki végighallgathassa a hegyi beszédemet. Meg hát, a nászutat sem akarom elrontani összeszólalkozásokkal. Olyan szép eddig minden, minek elrontani?
Szinte máris elfelejtem az előbbi gondolataimat, amikor Will érintését megérzem. Nemrég vettem észre először, hogy a baba rugdosni kezdett. Folyamatosan próbálkoztam megmutatni Willnek, elkapni a pillanatot, hogy ő is érezze, de sokszor nem sikerült. Pedig ha a kádban ülök mozdulatlanul, már jól látszódik, hogy a víz hullámozni kezd.
- Áh, ez még semmi. Lesz ő még erősebb is - mosolyodom el.
Végül is még csak az ötödik hónapban vagyunk. Bőven van ideje erősödni, de megmosolyogtat, hogy Will mennyire el van ájulva. Már most imádja a kölyköt, pedig még meg sem született.
Vigyorogva megrázom a fejem, és lesütöm a tekintetemet a mellettünk elsétáló pár pillantására. Igazából semmi rosszallás nem volt bennük, csak valamiért jobbnak láttam nem felvenni a szemkontaktust. Will úgyis őszinteségi rohamot kapott, majd ő kimagyarázza magát, ha arra kerül sor.
- Akkor menjünk inkább - nevetek, és elkapom a kezét, hogy magam után húzzam a lépcsősor felé.
Annyira még nem nehézkes a lépcsőzés, egész normális ütemben érünk fel a helyes sorba.
- Hű, tényleg jó a kilátás, Sebby nem hazudott. - nézek körbe a lelátóról a pályára és környékére - Nem tudom, hogy mit remélek jobban. Hogy pörgős lesz a meccs, és le sem tudjuk venni a szemünket a pályáról, vagy hogy néha lesz lehetőségem elszaladni pisilni.

Nászút * május 4 * Új-Zéland - Írország meccs * pocakkal

---

- Neeem! Teljesen félreértetted, amit mondtam - legyintek - Nem szeretnélek most verekedni látni, nem pedig téged nem szeretnélek. Érted? - magyarázom gesztikulálva, olyan hanglejtéssel, mintha valami mesét olvasnék fel. A húgom szerint gyakran csinálom, amikor nem akarok veszekedést generálni, és azt mondja hatásos.
Igazság szerint a testvérek közötti bunyóval nincs semmi bajom, mi is rengeteget verekedtünk Hajnával, mégis normálisak lettünk. A legtöbbek szerint.
- Meglepődnék, ha óriásbaba lenne. A mi testalkatunkból ítélve nem nagy a lehetősége - nézek végig magunkon. Én mindig is vézna voltam, -apám szavaival élve- de van benne igazság. Kamaszkoromban mindig azt hitték, hogy anorexiás vagyok, pedig nem, imádok jókat enni, de ez mégsem látszik meg rajtam. Will szintén nem egy nagydarab ember, de hát még bármi lehet a fiunkból. Láttam már olyat, hogy két pici szülőnek nagy babája született. Végül is az a jó, amikor van mit fogni rajta, nem pedig olyan, mint egy kis béka.
Will reakciójára és puszijára csak mosolyogva forgatom a szemeim.
Egy picit elfáradtam a sétában, úgyhogy leülök a helyemre a lelátón, és amint Will is elfoglalja a sajátját, az ölébe pakolom a lábaimat, és sóhajtva ránézek.
- A lábaim olyanok, mint egy elefánté, és sajognak - nézek az említett testrészre, ami mostanában előszeretettel dagad fel boka-tájéknál.
Egyébként nem szokásom nyavalyogni a terhesség mellékhatásai miatt. Tudom, hogy Will akkor is szeret, ha megnyúlik a bőröm és bedagad a bokám. Vagyis nagyon ajánlom neki.  

Rosara, a ceremónia előtt, április 7

- Köszönöm - válaszolok a bókra.
Ha minden igaz, Sebby nem tud a terhességről, ahogy még senki más sem, kivéve, ha Will idő előtt kikotyogta, bár nem hinném. Sebby most még azt mondja, hogy csinos vagyok, de egy kis idő múlva valószínűleg már úgy fogok kinézni, mint aki lenyelt egy kvaffot. Egyelőre csak kevésbé anorexiásnak tűnök, ami egyébként nem vagyok, csak ilyen piszkafa alkatot örököltem. Mindig mondták, hogy jó modell karrierem lehetne ezzel az alkattal, de sajnos nem vagyok hozzá elég magas. És amúgy is több kedvem van seprűn ülni, mint kifutón járkálni.
- Áááá, dehogy van baj vele - legyintek, majd halkabbra fogom a hangom - Majd a meccs után mesélek!
Direkt nem némán tátogom oda Sebbynek az utolsó mondatot, hiszen csak ugratom Willt, igazából nincs vele semmi baj. Na jó, azon kívül, hogy néha rendetlenséget hagy a konyhában, és persze... hogy nem szereti a diós bejglit.
- Melyik nap lesztek? - érdeklődöm Sebbytől.
Örülök neki, hogy újra játszik. Rossz az, amikor az ember nem csinálhatja azt, ami a szenvedélye.
Ééés helyben vagyunk. Éreztem, hogy Will kicsit aggódik, amiért ide jövünk, hiszen csak nemrég tudtam meg, hogy a kviddicsnek számomra annyi. Hiába csak egy huzamosabb ideig, ez a felismerés akkor is mellbe vágott.
Igyekszem nem mutatni a külvilágnak, és próbálom óvni Willt is, mert az én hibám, hogy így érzek, és nem tudok vele mit kezdeni. Majd később talán jobb lesz. Sebby is kilábalt valahogy, és újra játszik. Nekem is menni fog.