Izabella
Anglia, Baker Street 221/B.

Azt hiszem, hogy életem második legmeggondolatlanabb cselekedetét hajtottam végre ma reggel. Legalábbis nekem nagyon ez volt az érzésem és szőke útitársam arcán is ugyanezt láttam visszatükröződni, ahogy a fekete ajtó előtt álltunk. Az arany házszámról visszaverődött a napfény, így szinte rikított a sötét fán a cím: 221B. Letaglóztam a  boldogságtól, majd kiugrottam a bőrömből, amiért megint itt állhattam, egy kivételesen gyönyörű délutánon a kedvenc házam előtt. A mondatai alapján azt hiszem, hogy Iza is sokkos állapotban volt a felismeréstől, de nem tudtam, mivel nyugtathatnám meg.
- Joli néni meg fog ölni. De megérte. Totál megérte... - tettem hozzá az ajtóra bámulva, majd körbepillantva. Nem néztek furcsán az emberek, még a Sherlock Holmes sapim miatt sem, ez pedig vigyorgásra kényszerített. Ebben volt London varázsa, ezért szerettem, míg itt éltünk. Mert csinálhatsz bármilyen baromságot, öltözhetsz yetinek és táncolhatsz a metrón, még akkor is csak legyintenek, hogy: "Áh, biztos rossz napja van". Joli néni gyakran látogatott ide, itt ismerte meg a szüleimet is, így csak remélni tudtam, hogy nem fogunk ma összefutni vele, mert szokásához híven, most sem volt otthon. A múlt héten például Párizsból küldött nekem üdvözlőlapot, az meg köztudott, hogy a két várost meg lehet közelíteni vonattal. Iza azt mondta csípjem meg, hát meg is tettem, bár nem értettem, hogy attól miért lesz jobb a dolog, de ha neki úgy jó, én ezer örömmel! Utána ledobtam a hátizsákomat és egy pár pillanatig Izát néztem, majd ismét a házat, ami miatt ilyen messzire elutaztunk. Tanácstalan voltam azt illetően, hogy innen hogyan tovább, így csak Izára néztem, megint.
- Az őszintét megvallva fogalmam sincs... Csak odáig terveztem meg, hogy ellógunk ide, tovább nem nagyon. Neked van ötleted? - kérdeztem kissé tanácstalanul pillantva az ajtóra.

Izabella
Anglia, Baker Street 221/B.

Iza már kevésbé volt boldog, mint én, de annyira nem zavart a dolog, mert nekem szinte szikrázott a lelkem a boldogságtól. Gyönyörű volt az aranyozott házszám, muszáj volt megérintenem, meg is tettem, majd a szőke lány felkérésére meg is csíptem őt. Nem nagyon akarta elhinni, hogy tényleg elszöktünk, hogy megnézzük a híres detektív otthonát. Viszont még mindig nem hitte el, akkor sem, mikor megcsíptem, így gondolkoztam rá, hogy megragadom a vállát... végül nem tettem, mert nem reagált volna rá jól az egykori háztársam. Talán később, ha csökkent rajta a kezdeti sokk és nem öl meg a saját tudtán kívül. Az a pár lépés nem nagyon juttatott minket előrébb a programunkat illetően, de azért nagyon jól esett még így is. Egyszerűen nem terveztem meg semmit előre, elvégre tegnap este még az sem volt biztos, hogy eljövünk ide, azaz hogy kijutunk-e. Mély levegőt véve körbepillantottam. Túlságosan is néptelen volt az utca a szokásoshoz képest, ez pedig nagyon furcsa volt a számomra. De tényleg, nem láttam még londoni utcát, ami ennyire üres lett volna, mint a Baker Street a mai napon.
- Nem, az ajándékbolt az itt van, mellettünk - mutattam a nagy kirakatra, ahol egy nő korabeli ruhába öltözve ücsörgött és olvasgatott éppen egy elég régi könyvet. - De ott tudunk jegyet venni ide, asszem négy fontba kerül talán... Mert ez most múzeum, be vannak rendezve rendesen a szobák, meg ilyesmi - próbáltam elmagyarázni a hely lényegét Izusnak, több kevesebb sikerrel. Izus kinyitotta az ajtót, ahol rögtön ki is lépett egy rakás turista, meg egy Lestradenek öltözött férfi, majdnem fellökve minket, így elrántottam Izát az útból.
- Már értem, miért van itt ekkora kihaltság... tárlatvezetés volt! - nevettem fel, de a nevetés hamar abbamaradt, mert a nyakamba zúdult egy nagy vödör hideg víz... Mrs. Hudson nem túl kíméletesen öntözte a virágait, azt hiszem... Amikor Joli nénit említettem, elég értetlen arcot vágott, szóval mély sóhajjal indultam az ajándékbolt felé, a hátamra vágva a táskámat.
- Joli néni a nevelőanyám, vele élek, mióta anyámat otthagytam. Eredetileg csak a keresztanyám volt - mondtam, majd benyitottam az elsőre kicsinek látszó üzletbe, körbepillantva. Az ajtó csilingeléssel feltárult, a nő pedig pár pillanatra felnézett ránk, érdeklődő pillantással, majd vissza a könyvébe. Az üzlet hátuljában volt a pénztár, ehhez két helyiségen kellett áthaladni, ami tele volt mindenféle érdekes, Sherlock vonatkozású ajándéktárggyal. Nekem leginkább a pólók, a kalapok és a jelvények ragadták meg a figyelmemet. Persze ezektől elszakítottam a pillantásomat és a pénztárhoz lépve vettem magunknak két jegyet, az egyiket utóbb átnyújtva Izabellának.

Izabella
Anglia, Baker Street 221/B.

Iza továbbra sem volt valami éber, azt hiszem, hogy teljes egészében lesokkolta a tudat, hogy az őrült ötletünket véghezvittük és most itt voltunk, az én kedvenc városomban, Londonban. A város még mindig lüktetett a nyüzsgő, rohanó élettől, ami betöltötte. Budapest soha nem fogta meg a szívem annyira, mint ez a szépség. Egyszerűen ez volt számomra az élet középpontja. És mindig ez is marad. Miután végighúztam az ujjaim az ismerős számokon, jött a balszerencse áradása, nekem vissza kellett rántanom Izát, hogy ne üssék el a tolongó turisták, éppen derültem volna egy jót a leányzón, de sajna ez elmaradt, mert a házvezetőnőnek öltözött hölgyecske volt szíves nyakon önteni egy vödör jeges vízzel. Azaz nem engem akart, hanem az ablakpárkányon díszelgő virágokat, de meg kell hagyni, azért nekem is jutott belőle bőven. Ez nem az én napom! Miután hagytam magamat egy kicsit lecsöpögni, nevettem egy sort magamon és Izuval a nyomomban bevonultunk az üzletbe. Az első helyiség viszonylag kicsi volt és zsúfolt is, polcokkal, amiken pennák, jelvények és hűtőmágnesek, meg efféle csecsebecsék sorakoztak. Volt háztársamat hátrahagyva elvonultam a hátsó, kissé tágasabb helyiségbe, ahol egy pár fényképezkedett pipával és a detektív híres vadászkalapjával a fején. Nem tudom, ez a gondolat most annyira nem ragadott meg, inkább a szoba leghátsó szegletébe vonultam, ahol megvásároltam a két jegyet, majd előkerítettem Izát. Átnyújtottam neki a jegyét, amit ő megköszönt. A kijelentésére halvány mosollyal válaszoltam.
- Még én sem teljesen, de azért próbálok barátkozni a gondolattal - kuncogtam, majd a nézelődő lányra pillantottam ismét. - Akkor bemegyünk?
Persze ezt nem rendes kérdésnek szántam, mert én akkor is bementem volna, ha ő úgy dönt, hogy még itt marad pár órán át és bámulja a replikákat.  Legyezgettem kicsit a szeme előtt előredőlve, hogy rám figyeljen, mintha el lenne bambulva.
- Huhúú, itt vagy még? Menjünk! - kuncogtam, majd a jegyemet szorítva indultam ki  a boltból. Biccentettem a még mindig olvasgató kis hölgynek, aztán egy hangos csilingeléssel kitártam az ajtót, hogy a szemem elé táruljon a sorban álló következő turnus látványa. Gyorsan besoroltam a pár emberke mögé, aki már állt előttünk, mielőtt más megteszi helyettünk, majd izgatottan az ajkamba haraptam. Be akarok már menni!

Izabella
Anglia, Baker Street 221/B.

Kezdtem komolyan aggódni Izabelláért, miután még a jegyek megvételekor sem tért magához a döbbenetből. Persze reagált a környezeti hatásokra, de csak tompán, mint aki pár másodperces késében van az idővel. Mély sóhajjal néztem rá, megsimogattam kicsit a vállát bátorító mosollyal, de aztán kimentem az utcára és beálltam a sorba. Az utca most is ugyanolyan gyönyörű volt, mint mikor legutóbb jártam itt, az emberek siettek, de elégedettnek tűntek. Felhőből csak báránykák szálldogáltak jobbra-balra, különböző formákat felöltve, a kisnyúltól a cilinderig. Persze nem sok időm volt ezeket nézni, mert nem sokkal később megérkezett a szőkeség, már valamivel élénkebb pillantással. Mindezek ellenére én persze aggódtam érte, mert máskor nem ilyen szokott lenni. Lehet, hogy rossz ötlet volt őt magammal hívnom? Remélem, minden rendben van a drágával... Nagyot nyelve ránéztem, majd elhúztam a számat.
- Figyelj Iza... minden rendben van? Mármint, ha megbántad, hogy eljöttünk, már mehetünk is haza... Nem akarom, hogy ne élvezd az első itteni látogatásodat! - mosolyogtam rá szélesen, még egyszer, de aztán persze meghallgattam a kérdését. Nem törődtem a közelünkben állók rosszalló pillantásával, mert a lány velem volt, ergo joga volt hozzá, hogy beálljon a sorba.
- Nem sok minden történt velem az utóbbi időben - vontam vállat kis mosollyal, majd az arcát néztem. - Egészen jól elvagyok a művészetek tantárggyal, nem bántam meg, hogy felvettem idén.
Nem sokat tudtam Izával találkozni, mióta átmentem a Rellonba és ez egy kicsit hiányzott is, de ettől függetlenül nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Elhúztam a házamat, belegondolva abba, mikor is beszélgettem vele utoljára rendesen, kicsit elkeserítő volt a helyzet. Lenyeltem a torkomban növekvő gombócot, majd mosolyt erőltettem az arcomra.
- És veled mizujság? - kérdeztem rápillantva, majd az ajtóra, ahol időközben ismét megjelent a Lestradenek öltözött uraság. Elmosolyodtam és Izára néztem izgatottan. Nyitva az ajtó és már csak pár lépés, meg egy küszöb választ el minket a Baker Street 221/B-től.

Izabella
Anglia, Baker Street 221/B.

Azt hiszem, hogy úgy tekintgettem a volt háztársam felé, mintha legalábbis elmebeteg lenne, szóval úgy döntöttem, gyorsan visszafogom magamat és megpróbálom az ő szemszögéből nézni a dolgot. Biztosan szokatlan ilyen messzire lenni otthonról, úgy, hogy tudja, tilosban jár és ha ezt tudnák, egész biztosan kikapna. Én nem igazán tudtam, milyen az, mikor a szülők rajtakapnak tilosban, mivel nem nagyon volt olyan élő hozzátartozóm, aki féltett volna, már ha apám tavalyi nyarát nem számítjuk. Igen, jó atyám megtért és új hobbija, hogy negyven oldalas leveleket küldözget nekem, én meg csak nézek, hogy mindezt hogy sikerült egy pici borítékba betuszkolni. Na, ő az, aki most nem igazán dicsérne meg, amiért itt vagyok és kihagyok minimum két hetet a suliból.
- Persze, hogy tudom, ez olyan, mint nekem mikor először voltam Berlinben. Ne érts félre, imádom Londont, de azért más, amikor az ember itt születik és él, mint mikor egy más országból jött - próbáltam megértetni magamat a kezemmel hadonászva, mint valami eszeveszett fóka. Oké, annyira azért nem voltam vészes, de ettől még hadonásztam egy sort, próbálva érzékeltetni a dolgot, több kevesebb sikerrel. Azt hiszem, sokkal inkább kevesebbel. Igen, a mögöttünk lévő felnőttek megint morogtak, hogy nem halad elég gyorsan a sor, de ezzel nem tudtam mit kezdeni, elvégre ez nem miattam volt, hanem azért, mert a javarészt kínaiakból és japánokból álló csoport még mindig áradt kifelé a szűk ajtón, annak ellenére is, hogy már vagy három perce elindultak ki. Hol fér el ennyi ember? Eközben Izus elkezdett barátkozni valami kicsi lánnyal. Szerettem a gyerekeket, szóval én is integettem a kiscsajnak, mire visszaintegetett mosolyogva. Arról viszont, hogy hogyan is állok a sulival, nem tudtam sokat mondani, nem voltam a társaság középpontja, na meg a Rellonosok társasági élete sem volt annyira aktív a házon belül, mint anno a Levitának.
- Úr isten, már abban elfáradtam, hogy végiggondoltam, mennyi minden ez - törtem ki nevetésben őt figyelve. - Szerintem te egy hős vagy, Iza, én ennyi mindent nem bírnék egy időben csinálni... Tényleg, hogy van Vatta? Ezer éve nem láttam már.
Volt már szerencsém a kék leányzó kutyájával összefutni és aranyos kis jószág volt, így hát érdekelt mi van vele. Nem túl boldogan konstatáltam, hogy valami kisgyerek elesett és elkezdte elüvölteni a hangszálait. Te szent ég, mint akit nyúznak! Segítsen már rajta valaki, kérdezze meg, mi a nyűge...
- Hogy a Rellonban? Nagyon semmi nincsen, nem egy túl aktív a társadalmi élet a házon belül, de jó fejek a háztársaim, bírom őket. Tényleg. Amúgy meg, hogy tudsz ilyen hülyeségeket kérdezni Miza? Már hogyne gondolnék a Levitára! - mosolyogtam rá kedvesen. Tényleg sokszor gondoltam a volt házamra, mert bár már nem oda jártam, attól még szerettem a kis bolondos kékeket. A kiscsajt közben elkezdték nyugtatni, hogy majd kap egy nyalókát, ha itt végeztek, mire ő megnyugodott, mi pedig végre beléphettünk az ajtón, a nem túl tágas, tapétás folyosóra, ahol a fogasról egy Scotland Yardos kabát és hozzá való kalap lógott.