~ Téli kirándulás; Bécs – Axel ~

~ Téli kirándulás; Bécs – Axel, Keiko ~

~ Axel ~
Helyszín: Islington – Knight család egykori otthona

Izgulok, mert soha nem töltöttem még ennyi időt Axellal. Három nap, azért három nap, nagyon ügyelnem kell arra, hogy ne tegyek semmilyen elhamarkodott lépést. Elhatároztam valamit, ami nem más, mint az, hogy az elkövetkezendő napokban be fogom vallani az iránta táplált érzéseimet. Nagy felelősség, nagy elhatározás… és nagy kockázat. Még mindig nem tudom, hogy Axel miként is viszonyul az ilyesmihez, és ha úgy nézzük, akkor a barátságunk a tét. Ha el is utasít, akkor is úgy érzem, hogy nem tudnék a közelében maradni, mert az érzéseim felrobbantanának. Azonban már azt sem tudom kibírni, hogy magamban kell tartanom ezt az egészet. Patt helyzet, egy lépés van: vagy magamnak adok mattot, és elvesztem őt, vagy neki adok mattot, és sikerül összejönnöm vele. Ebben a három napban lesz időm kideríteni, és ki is fogom.
Már reggel izgatott voltam, miközben összepakoltam az elegendő holmimat. A nyakláncot, aminek a párja Axel nyakában lóg, gondosan a pólóm alá rejtettem, ugyanis nem szeretném, ha idő előtt megtudná a dolgokat. Így is nagy meglepetés lesz, mikor összeillesztjük őket, és csak utána jön a feketeleves. Írtam egy baglyot Axelnak, hogy mikor, és hol találkozzunk az indulás előtt, utána átmentem Jamiehez reggelizni. Az utazást említve a lelkemre kötötte, hogy ne darabokban érkezzünk meg, és épségben jöjjünk haza. Örülök annak, hogy ennyire félt, mert az ő helyében én is ezt tenném.
A reggeli után visszamentem a cuccomért, és indulás előtt még elköszöntem a többiektől. Egyenesen a Minisztériumba indultam, ugyanis az ottani kandallón keresztül jutunk el az islingtoni házamba. Nagyon rég voltam ott, talán már a házimanó se fog megismerni. Be se ugrik a neve, oly’ annyira nem foglalkoztam azzal a hellyel. A fontos cuccaim el lettek hozva, a többi meg ott maradt. Jó is így, nem kell annyi kacat a szobámba. Csak az útban lenne, és mindig felborulnék tőlük. A visszaemlékezés közepette észre sem veszem, hogy már meg is érkeztem a Minisztériumhoz. Kicsit hideg van, így belépek az épületbe, és ameddig Axel meg nem érkezik, addig elintézek mindent. Amint megérkezik az utazótársam, a megfelelő kandallóhoz vezetem, és mosolyogva nézek rá, miután köszöntem neki.
– Nos, remélem élvezni fogod ezt a három napot. Gyere, és ne engedd el a karom, különben elhagylak. –vigyorogva néztem rá, s miután lekicsinyítettem a csomagomat és zsebre vágtam, megfogtam Axel karját, és behúztam a kandallóba. Határozottan mondtam ki az úti célunk, és hamarosan el is tűntük a lángokban. A pörgés után Islingtonba értünk, azon belül is a régi otthonom nappalijában. Egy éve már, hogy nem jártam itt, de semmit nem változott. Tiszta minden, látszik, hogy a házimanó jó munkát végez. Vajon merre lehet? Nem is érdekes, most az a legfontosabb, hogy Axellal vagyok.
– Ez lenne az. Nem túl nagy durranás, de imádtam ezt a helyet. Érezd magad otthon, addig megkeresem a házimanót… mennyivel könnyebb lenne, ha emlékeznék a nevére. –zavartan vigyorgok Axelre, aztán gyorsan elviharzok a konyha felé.

~ Axel ~

Örültem annak, hogy Axel elfogadta az ajánlatomat, mikor arról beszéltünk, hogy miként is ünnepeljük meg a sikeres vizsgaidőszakot. Még nem volt nálam, pontosítok: az islingtoni házamban nem volt még. Ám ami késik, az nem múlik, ráadásul három napot töltök vele. Egyedül az szomorít el, hogy édesanya már nincs közöttünk, így nem tudom elmondani neki a dolgokat. Belegondolva az egészbe… azt sem tudta rólam, hogy engem nem csak a lányok érdekelnek, hanem a fiúk is. Rettenetesen hiányzik, de már túl vagyok a gyászoláson. Sikerült segítséggel túltennem magam a gondolaton, hogy Ő már elhunyt, és nincs közöttünk. Azóta sok minden történt: Jamievel nagyon jóba vagyok, Apa a nevére vett, így már én is Wayne vagyok, illetve újra találkoztam Axellal, aki a legjobb barátom. Még barát, de ki tudja, hogy a kiruccanásunk után nem e a párom lesz. Ez majd még ki fog derülni, most a jelenre kell koncentrálnom.
Az érkezésünk zökkenőmentes volt, Axel felé fordulva el is regéltem, hogy érezze magát otthon, nem kell visszafognia magát. Aztán elsiettem a konyha felé, abban reménykedve, hogy itt megtalálom a manót. Kiérve a helyiségbe, egy székre ülök le, ahelyett, hogy keresgélném. Ennek az egyik oka az, hogy majd be fog ugrani a neve, a másik oka, hogy gondolom védi a házat, ezért felfigyel a hangokra, a harmadik ok az, hogy összeszedjem a gondolataimat. Ki kell találnom a vallomásom szövegét, és valami olyasmi kell, ami nem túl nagy égést jelent, ha nemleges választ kapok. Vettem egy mély levegőt, és mosolyogva sétáltam vissza a nappaliba. Út közben kivettem a cuccom a zsebemből, és levettem róla a zsugorító bűbájt. Axel elég furán festett, mikor ránéztem, hangja pedig semmi bíztatót nem sugallt.
– Talán üljünk le, és akkor elmondhatod, amit szeretnél. –javasoltam egy mosoly kíséretében, majd leültem a kanapéra és lehúztam magam mellé. Ekkor egy pukkanás hallatszódott mellettünk, ami a manótól származott. Hatalmas szemeiben észrevettem a csillogást, és már mozdult is felénk, de két lépésnél többet nem tett. Látszódott rajta a meglepettség, és az öröm egyvelege, valószínűleg meg is ölelne, ha tehetné, azonban tudja, hogy parancs nélkül nem cselekedhet.
– Jacob Úrfi! Dwyn teljes szívéből örül, hogy újra láthatja gazdáját. Dwyn vigyázott Jacob Úrfi otthonára, rendben tartott mindent. Miben lehetek a szolgálatára? –izgatottság csengett sipákoló hangjában. Elmosolyodva néztem rá, hiszen én is örültem, hogy újra látom.
– Szia Dwyn! Én is nagyon örülök, hogy láthatlak. Hagy mutassam be neked Axel barátomat, akivel itt leszünk három napig. Arra kérlek, hogyha szüksége van valamire, és megkér téged, akkor teljesítsd a kívánságát. Most pedig menj, takarítsd ki a szobámat, mert ott fogunk aludni. Ha azzal végeztél, akkor dobj össze valami harapnivalót. Nyomás Dwyn, és köszönöm, hogy megteszed ezeket. –szerettem a manót, így természetes volt, hogy kedves hangnemben kértem tőle mindezt. Ő csak boldogan sipákolva mutatkozott be Axelnak, és a kérések után, egy rendben szó elhangzása mellett, dehoppanált.
Amint ez megtörtént, figyelmem ismét a legjobb barátomra terelődött. A dadogása kicsit megnehezítette, hogy megértsem a mondandóját, de minden szót tisztán hallottam… az utolsó három pedig visszhangzott a fejemben. Szerelmes belém, és én ezt eddig nem vettem észre. Mennyivel könnyebb lett volna, ha látom a jeleket, de nem. Az elmém elködösült, ha csak megpillantottam a folyosón, és azzal voltam elfoglalva, hogy én is szerelmes vagyok belé. Azzal kevésbé foglalkoztam, hogy észrevegyem az Ő érzelmeit. Az, hogy most színt vallott, az én dolgomat is megkönnyebbíti, de nekem egyelőre nem jönnek az ilyen szavak, ezért nem tudom, hogy én mikor fogom megmondani neki, hogy én is szerelmes vagyok belé, nem csak fordítva van ez. Ismét vettem egy mély levegőt, ez segít a gondolkodásban.
– Fogalmam sincs, hogy mit mondjak… Ami év elején történt, az… az nem tudom, hogy miért volt, de… de nem bántam meg. Napokig gondolkodtam rajta, hogy mi is van, viszont nem akartam szóbahozni a barátságunk miatt… Értékelem, hogy elmondtad az érzéseidet, amit irántam érzel. Nem tudom, hogy mit mondjak… –sóhajtottam egyet, és akaratlanul is végignéztem rajta. A nyakában lévő medálon állt meg a tekintetem. Jó látni, hogy hordja, és talán egy kis időt nyerhetek, mielőtt én is bevallom, hogy belezúgtam.
– Szép medál, és ahogy látom beleillik valahova. Akitől kaptad, biztosan szerelmes beléd. Nem gondolod, hogyha megtudja a vallomásod, akkor szomorú lesz miatta? –én tudom, hogy kitől kapta, és tudom, hogy kicsattan az örömtől, de Axel nem tudja, hogy tőlem van a medál. Akkor már mondta volna, ez azonban még nem történt meg. Nagyon kíváncsi vagyok a válaszára, talán azzal is segíteni fog, hogy én miként valljam be az érzelmeim.

~ Axel ~

Hogy nem jutott eszembe a manó neve? Pedig nem olyan, amit el lehetne felejteni, hiszen nagyon jól cseng, és én elfelejtettem. Még jó, hogy Dwyn harmadik személyben beszél magáról, és megkímélt attól a kínos dologtól, hogy bevallom neki azt, hogy nem emlékszek a nevére. Mindig is bírtam őt, bármit kértem tőle, ő megtette. Persze, nem zsákmányoltam ki, nem ugráltattam minden pitiáner dologért, de azért jó, hogy itt van. Miután dehoppanált, Axel fülig érő szája láttán, kicsit zavarba jöttem. Ajkaimba is haraptam, majd elvigyorodtam, miközben teljes testemmel felé fordultam.
– Igen, Jacob Úrfi. Ragaszkodott az úrfizáshoz, így meg legalább használom mind a három nevem. Vagyis már csak kettőt, mert Édesanya volt az egyetlen, aki Asa-nak hívott… De mostanában AJ-nek is hívnak a csárdában, meg egy-két személy a suliban. Egészen megtetszett, te is hívhatsz így, ha gondolod. –bár nekem teljesen mindegy volt, hogy melyik nevemen szólít, Axelnak meg van engedve minden… csak tudom, hogy Ő nem tudja.
Ezután jött a vendégem vallomása, aminek igazán örültem, de ugyanakkor nagyon váratlanul is ért. Gondolkodtam, hogy mi is legyen, de a szavak most nem jöttek. Most az lenne a legcélszerűbb, ha megcsókolnám, ezzel megkímélve magam a hosszas vallomástól. Az, hogy szerelmes belém, olyan szikrát lobbantott be, amelytől az egész testem lángban ég. A végigmérés hűtött egy kicsit rajtam, és mert megakadt a szemem a medálon, fel is tettem neki egy kérdést. Egy kérdést, amire alapból tudtam a választ, de tőle akartam hallani… hallani azt, amit gondol róla. Közben közelebb húzódtam hozzá, fejemet megtámasztottam a kezemmel, amit a kanapé háttámláján pihentettem. Kíváncsian hallgattam a válaszát, és elmosolyodtam azon a részen, hogy titkon remélte, hogy tőlem kapta. Nincs is messze a valóságtól, csak ezt még nem tudja. Amint befejezte a monológját, nemes egyszerűséggel odahajoltam hozzá, és ajkaimat az övéhez érintettem. Pár másodperc után, egyik kezemmel végigsimítottam az arcán, és mosolyogva néztem rá.
– Túl sokat beszélsz. –suttogtam az ajkaiba, és most hosszabban csókoltam meg. Rég volt már év eleje, nem is tudom, hogy miként bírtam ki csókja nélkül. Feltételezem, hogy nem fog ellökni, így addig nyújtom, ameddig csak akarom. A hosszú csók közben lerúgtam a cipőimet, és miután ajkaink elváltak, elfeküdtem a kanapén. Fejemet Axel ölébe hajtottam, onnan néztem fel rá íriszei szépségébe, s közben kivettem a medálomat a pólóm alól. A fiú nyakában lévőéért nyúltam, és összeillesztettem őket. Külön-külön is szépek, de együtt még szebben csillognak.
– Ha nem esett volna még le, akkor tőlem van a medál, és viszonzom az érzéseidet, én is szerelmes vagyok beléd. Mikor újra találkoztunk ott a tónál, akkor még nem éreztem semmit sem, csak azt, hogy boldog vagyok, amiért a sors összehozott egy régi ismerőssel. Az ölelésed indított be valamit, valamit ami miatt többet kezdtem el érezni irántad. Olyan jó volt, hogy valaki törődik velem, és nem családtag. A vízeséses esetnél már tudtam, hogy többet akarok tőled, de nem mertem lépni. Az a hirtelen dolog, ami miatt elengedhetetlen vonzalmat éreztem irántad, csak tetézte a dolgot. Nem volt bátorságom elmondani neked, így küldtem a medált Karácsonyra, és úgy döntöttem, hogy ezen a kiruccanáson elmondok mindent. Álmomban hittem csak azt, hogy valaha is viszonzod az érzéseimet, vagyis na… hogy te is szerelmes vagy belém. Minden perc, minden pillanat, amikor téged láttalak, egyre jobban és jobban táplálta a lángot, de lépni nem mertem. Látszik, hogy te bátrabb vagy. –hosszas monológ után vettem csak mély levegőt, és tekintetem mindvégig Axel arcát fürkészte. – Szeretlek.

~ Axel ~

Jó lenne azt válaszolni a kérdésére, hogy: „hívj Szerelmednek”, de ezt még nem mondhatom neki. Várat magára a dolog, de hamarosan változni fog… ebben a három napban biztosan. Ezután meglepetten nézek rá, mert engem is meglepetésként ért a második keresztneve.
– Ami késik, az nem múlik. Nekem mindegy, ha te mondod, akkor bármelyik nevemre hallgatok, de ne úrfizz le. Sebastian… tetszik, de maradok a Bastian-nél. Az szimpatikusabb. –ha előbb tudom meg a második keresztnevét, akkor már régebb óta hívnám úgy. A gond csak ott volt, hogyha találkoztunk is, akkor sem éppen arról folyt a téma, hogy kinek mi a többi keresztneve, feltéve ha van. Minden alkalommal azon voltam, hogy elmondom az érzéseim, de csak halogattam, és halogattam, és halogattam. Most Axel megtette, amit elsőnek nem tudtam hova tenni, de azután megcsókoltam. Éreztem a meglepődését, de ugyanakkor viszonozta is a közeledésemet, aminek nagyon is örültem. Mindezek után az ölébe hajtottam a fejemet, és végül megmutattam a medált is. Elsőnek nem is reagáltam a szavaira, majd mikor a mellkasomat bökdöste, csak bocsánatkérően mosolyogtam rá. Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet, mielőtt ismét megszólaltam volna.
– Nem hagytam volna, hogy elásd magad. Többet nem is csinálom, mert nem akarlak elengedni. Senkinek nem adlak, ha most összejövünk. Te voltál az te lökött, aki már akkor is tetszett nekem… Azt hittem, hogy le fog esni, de mégsem történt meg. Most már mindegy is, a lényeg az, hogy tudjuk egymásról az igazságot… Ami Runának előbb leesett, mint nekünk, és ez eléggé vicces. Hihetetlen… de igaz. –elmosolyodom, mikor megérzem az ujjait a hajamban. Jó érzés fogott el, sokkal felszabadultabbnak érzem magam. Azonban a láng nem fog kialudni, és mikor látom, hogy Bastian közelebb hajol, kicsit feljebb emelkedek, hogy könnyebben viszonozhassam a csókját. Fejemet visszahajtom az ölébe, ha tehetném, akkor soha nem venném el onnan. Öröm számomra azt látni, hogy Axel boldog, mert így én is az vagyok. Szavai hallatán, viszont kénytelen vagyok felnevetni.
– Mintha érdekelne. Már akkor is látható volt, hogy nem viszonzom a rajongását, most meg aztán pláne nem fogom. Meg nem adom én olyan könnyen az életemet. –vigyorogva fogtam a kezét, és figyeltem rá. A húga lerendezése egy hosszú, és nehéz feladat lesz, de az még odébb van. Alig pár perces ez a kapcsolat, nem szeretném elrontani a lehetséges gondokkal… amikből elég sok lehet, most hogy így belegondolok. Gyorsan ki is verem a fejemből, még a végén elrontja a szép pillanatokat.
– Nem vagy éhes? Dwyn biztosan elkészítette már az ételt, és ha ettünk, utána körbevezetlek. –igazából meg sem vártam a válaszát, mert már fel is keltem, és húzni kezdtem magammal a konyha felé. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy Dwyn mit dobott nekünk össze, na meg arra is, hogy Bastian mit fog majd hozzászólni. A konyhába érve megpillanthattuk a terített asztalt. Volt ott pirítós, rántotta, mindenféle zöldség és fűszer, kávé, tej, no meg vajsör is. Ránéztem a szerelmemre, de közben már az asztal fele húztam, hogy leüljünk. Én egy kis rántottát szedtem a tányéromra, elvettem két szelet pirítóst, és felbontottam egy vajsört is. Megvártam, ameddig Bastian szed magának, és mosolyogva kívántam neki jó étvágyat, hogy utána neki is lássak az evésnek.

~ Axel <3 ~

– Csak nem lesz ellenvetésük a nagyszüleidnek, ha én is Bastiannek hívlak. Hívhatsz Asanak, csak ne úrfizz. –nem vagyok én annyira nemes, hogy mindenki úrfizzon. Dwyn is csak azért teszi, mert szerinte így illendő, és nem akarom megbántani azzal, hogy ráparancsolom, hogy márpedig ne úrfizzon. Ritkán vagyok itt, az idő alatt meg ki lehet bírni a dolgot. Bastian pedig úgy hív, ahogyan szeretne.
A névmegbeszélés után jött a színvallás, majd elcsattant egy csók is, ami végre nem Cupidonak köszönhető. Az is egy emlékezetes nap volt, de most sokkal jobb Axel ajkait érezni az enyéimen. Kijelentésére csak vigyorgok, mert tényleg elég burkolt utalás volt. Utána ismét ajkait érezhettem, és tudom, hogy sokkal boldogabb vagyok ettől, mintha Cupido hatása alatt lennénk. Lényegében hálásak lehetnénk neki, amiért összeboronált minket? Furán hangzik, de azért a kis szárnyasnak is van némi köze a mi kapcsolatunkhoz, meg annak az ölelésnek is ott a tavacskánál. Nem bánom már, hogy Magyarországra költöztem.
A húga is felvetődik, mint beszédtéma, de nem tudott felzaklatni. Régen se érdekelt a közeledése, ezt közöltem is Axellal. Harriet lecsúszott rólam, mint ahogyan sokan mások is, de nem fogok azért szakítani Bastiannel, hogy másnak jó legyen. Őt szeretem, a szívem csak érte dobog, akinek nem tetszik, az ne szóljon hozzám. Közben kiértünk a konyhába is, és nekiláttunk az ételnek. Láttam, hogy keveset szedett magának, de ha neki elég, én nem tömöm bele az ételt. Nem én vagyok a nagyija, aki megtegye. A sajátom felét már belapátoltam, mikor Bastian ismét megszólal. Figyelmesen hallgatom, amit mond, és teljesen jogosnak érzem. Lenyelem az utolsó falatokat, és mielőtt válaszolnék, iszok egy kortyot. Gondolkodtatóak a szavai, és azt hiszem meg is van a megfelelő válasz rá.
– Anyu már nem fogja megtudni, Jamie elfogadta, hogy ilyen vagyok… Apa meg passzolom. Vele ritkán beszélek, mostanában a nővéremmel se nagyon tartjuk a kapcsolatot. Ritkán jön haza, pedig lenne mit mesélnem neki. Szerintem elfogadják, hogy mi szeretjük egymást, és együtt vagyunk. Ha meg nem, hát… nem tudom, de ezért csak nem fognak megutálni minket. –legalábbis nagyon reménykedek benne, hogy így lesz. Apának még nem beszéltem erről, és Bogi se tudja. Ez nem olyan dolog, amit bagolyban meg lehet beszélni, és még nem volt időm arra, hogy személyesen megbeszéljük a dolgokat. Vagy én, vagy ők voltak túl elfoglaltak, de mivel Axellal együtt vagyunk, muszáj lesz időt szakítani rá.
– Azt tudd, hogy leginkább te számítasz nekem. Szóval, ha Apámék nem fogadják el, attól én még szeretni foglak, és nem fogok veled szakítani. –főleg nem most, amikor összejöttünk. Ha Bastian is befejezte az evést, felkeltem az asztaltól, és kezét megfogva invitáltam az emeletre. Ideje megmutatni neki a házat. Elsőként a vendégszobát, majd anyu szobáját, majd a fürdőt, és a már nem romos dolgozószobát is megmutattam. Az utolsó az én szobám, ami szerencsére már ki is van takarítva. Nem sok minden van benne, hiszen a legtöbb cuccom Jamienél van már, de azért az ágy, a régi szekrény, asztal és kották rajta mind ott van. Az ablakhoz lépve kinyitom azt, és vigyorogva nézek ki az udvarra. Az összes emlék felelevenítődik, aminek nagyon örülök. Felülök a párkányra, és onnan nézek Bastianre.
– Örülök, hogy veled lehetek itt. Feledteted a rossz emlékeket, amik idefűznek. hálás voltam, hogy elfogadta a meghívást, és most, hogy itt vagyunk, a boldogságnak kell jelen lennie, és nem a régi felkavaró emlékeknek.

~ Bastian <3 ~