Marcell
reptér, London

Hát, nem volt könnyű Markovits bá't rábeszélni, hogy engedje el az utazásra a fiút, de rengeteg ígéret után végül beleegyezett. Elvégre a Rellon terelője vagyok, újdonsült csapatkapitány, amivel ő is tisztában volt, így egy kis harc után megengedte, hogy elvigyem születésnapja alkalmából a fiút, akit lassan öcsémként szeretel. És a beszélgetés egy kéréssel is zárult: a kisfiú hadd lakhasson nálam. Eleinte szörnyülködtem, hisz az alagsor nem egy fiatal, még nem is iskolaérett gyerek számára megterhelő lehet, ám nem kellett sok érvet felhoznia, hamar beadtam a derekam. Sőt, magamban még boldog is voltam, hogy Marci hozzám kerül.
Mikor megmondtam a fiúcskának, hogy hamarosan Londonba repülünk, a lélegzete is elállt. Drága nevelőszüleimnek köszönhetem, hogy megvásárolhattam a jegyeket és az egyéb költségeket is állták.
Én indulásunk napján fél órával a találka időpontja előtt keltem fel. Éjszaka pakoltam be a bőröndömbe a pólókat, gatyákat, alsóneműket, borotvát és egyéb létfontosságú dolgot. Egy egyszerű farmer és egy fehér színű, világoskék cérnával megvarrt kockás inget vettem fel, hozzá egy szürke cipzáros, kapucnis kardigánt. Cigaretta a zsebemben, pénz elrejtve. Állataim mindketten még szabadon voltak, végül a görény beköltözött az üres zsebbe, a Crup meg mellettem ügetett izgatottan. Hamarost elértük Leonardék ajtaját, akivel korábban megnbeszéltem, hogy vigyáz a bestiámra az utazásom ideje alatt. A bőrönd megbűvölve követett és 5 perc késéssel megérkeztem a találkahelyünkre, ahol ismét egy öleléssel fogadott és hálálkodással.
- Ugyan, igazán nincs mit. És ne aggódj, nem engedem el a kezed.
Átöleltem én is az újabban vöröses hajú fiúcskát leplezve döbbenetemet a hajszínet illetően. Kezeink összetapadtak, és már haladtunk is az állomás felé. Nem volt semmi gond, a vasútra időben beért a vonat, felszálltunk és egy külön kabinban megállapodtunk.
Az ajándékával meglepett. Igazán kedves gesztus tőle, nagyon jól esett, meg is kértem, hogy kösse fel a kezemre, miután megborzoltam a haját és megköszöntem neki kedvességét. A haja története elég vicces volt, de bátor, hogy így ki mer jönni az utcára, hogy üvölt róla: ez nem a természetes hajszíne. Az utazás alatt gátlások nélkül beszélgettünk, ahogy a buszon is, a becsekkolásnál, ellenőrzésnél és várakozásnál mert fél órát késett a gépünk. Végig fogtam a kezét - vagy inkább ő az enyémet? - de ami azt illeti, jól esett. Felszálltunk a gépre, és egy idősebb hölgy volt szíves átadni az ablak melletti helyet a kisfiúnak, akit a gépen elnyomott az álom. Nem csoda, szinte hajnalban kellett kelnie, hogy elérjünk mindent. Már aludt, mikor megpusziltam a homlokát, a mellettünk lévő nő pedig minden bizonnyal félreértelmezte a helyzetet mert megkérdezte, hogy az anyjához megyünk-e.
A gépünk 6 órás út után landolt. Csomagjainkat megkerestük, majd a reptér kijáratánál megálltunk. Elővettem egy cigarettát és meggyújtottam, lévén ma még csak egyet szívtam el indulás előtt.
- No. Ez egy hatalmas hely, úgyhogy a kezem tényleg ne ereszd el egy pillanatra se. A mai nap kicsit megnézzük a szállásunk környékét és holnap indul a móka. Nem fogunk taxizni, autót bérlünk és én vezetek majd. Most felszállunk egy buszra, ami elvisz minket az autókölcsönzőbe, majd egy órás út után, 8 körül megérkezünk a szállásunkra. Egy elég szép hotelban leszünk, ami két ágyas, de ha nagyon szeretnéd összetolhatjuk őket. Oké?
Mosolyogva rápillantok a fiúra, eddigre pedig már el is nyomtam a csikkem. Megfogram a kezét, feltümmedtünk a buszra, ahol lökdösve találtam csak helyet magunknak. Úgy fél órával később egy vörös ferrarival hagytuk el a terepet. Valami olcsóbbra gondoltsam, ami pusztán a célnak megfelelő, de egyszer vagyunk itt, ha már lúd, legyen kövér.
Bőven este fél 10 volt, mire a kis városnézés után a hotelba értünk, ahol kedves fogadtatással egybe megkaptuk a kulcsot. Furcsa volt varázslat nélkül az egész, pl hogy nem nyithattam csak úgy fondolatban ki egy ajtót, de ebben a két napban csak kibírom. Cuccainkat betoltam a szobába, és végül az utazás idejére ketrecbe zárt Debrát is elengedtem.
- Csináljunk valamit, vagy ma inkább kipihenjük magunkat?
Tettem fel a nap utolsó kérdését.

Oroszország.
É-K-re Szentpétervártól

Egerszegi Nina, Mihael Gérard Saint-Venant
+ Mesélő


 Lassan állítottam le az autó doromboló motorját, amely az út alatt egyszer sem viccelődött velünk és ezért valahol hálás voltam, valahol csalódott. A szinte érezhetetlen remegése az Peugeotnak azon nyomban megszűnt, magunkra maradtunk a sötétségben a kietlen pusztaságon észak-keletre a szülővárosomtól. Át jöttünk Szentpéterváron, ahol legalább egy 1 órás kis szünetet beiktattunk, sétáltunk, úgy néztünk ki, mint a turisták, akik valami teljesen érthetetlen, kihalt nyelv utolsó képviselői. Oroszországban nagyjából azt sem tudják, hogy mi az a Magyarország. És bár egy árva alkalommal sem mondtam ki, tudták, ahogy én is, hogy nem csekély az esélye annak, hogy nem nézhetünk meg még egyszer egy csodálatos várost az esti fényeiben, és Szentpétervár az egyik legcsodálatosabb ilyen tekintetben. Az orosz hideg ellenére az egész utat napfényben tettük meg, ami kellemesen felmelegítette a levegőt annyira, hogy elég legyen a pulóver is rajtunk. Amint leszállt az éj, úgy jelent meg a hideg és kellett felvennünk a már majdnem elcsomagolt dzsekiket és pufis kabátokat.
 Hajnali 3 múlt néhány perccel, egyik kezem átvetettem az anyósülés támláján és hátrapillantottam a mindössze egyetlen ottani utasra. Egyébiránt könnyű dolgunk volt, hogy a láthatatlanná tévő autóknál az égben nincs forgalom, így csak egy éjszakára kellett megállnunk valahol Ukrajnában. Előző nap délután 3 körül szálltunk fel a vonatra, 7 körülre értünk ki a muglik világába és egész jól haladtunk, hogy másik országban kellett szállás után néznünk egy estére. Mindketten úgy festettek, mint akik pontosan tudja, hogy mire készülnek, hogy kikkel kell felvenniük a harcot, hogy mindezt miért. És valóban, miért is? Miattam? Ki vagyok én ahhoz, hogy az életüket tegyem kockára az enyémért? Hogy jövök én ahhoz, hogy feláldozzam őket egy olyan akcióért, ami már az elején bukásra volt ítélve? Még ha ki is szöktetjük Ginnyt - ha egyáltalán még életben van - ugyanúgy fognak üldözni! Szóval valahogy ennek kapcsán merült fel a lehetőség, hogy robbantsuk fel az egész épületet. A semmi kellős közepén állt ugyanis egy monstrum "erődítmény", melyet erdők vesznek körül és csak egy földúton megközelíthető. Most itt állítottam le a kocsit, egy kanyarban, amely még nem látható onnan. Előnnyel rendelkezünk: ők csak és kizárólag muglik. Hátrány: nem varázsolhatunk, úgyhogy ennyi.
- Tudom, hogy minden órában megkérdeztem, de ez az utolsó. Ha most elindulunk ellenük.. nem tudom lesz-e visszatérés. Akinek megjött az esze, az szedje elő a csomagtartóból a takarót, az elviszi Amerikába.
 Tudom, hogy megbeszéltük, hogy ez a zsupszkulcs lenne majd a megmenekülésünk tárgya,  amennyiben nem tudjuk felrobbantani az építményt, de.. Ismét megfogtam a kormányt, de már alig izgultam. Magam elé meredtem és próbáltam kitalálni, hogy vajon mióta tud a maffia a jelenlétünkről.
- Na menjünk.
 Elég rövid monológ volt, mielőtt bekopogtunk a halál ajtaján, de ők sem várnak többet, akkor én minek mondjak. Kellemetlenül éreztem magam, még mindig, hisz a vásárra viszem az ő bőrüket is - bár ők kértek. A távolság csökkenésével a adrenalin szintem párhuzamosan emelkedett, és bár nem mutattam, volt bennem egy olyan érzés, hogy én nem hagyom el többé ezt a terepet élve. Kinyitottam az ajtó, kiszálltam és a csomagtartót felnyitva konstatáltam, hogy azért van miből gazdálkodnunk. Berettám egész úton, már a vonaton is az övembe volt csúsztatva alul és most egy egész kincsesbánya terült elénk csempészett fegyverekkel. Felvettem pár shotgunt, de lapultak ott Combatok, Lucznikok, Parabellumok, de Beretták is a könnygázzal, tárakkal, késekkel egyetemben. Meg volt egy pár gránát is C4-essel egyetemben. Hagytam, hadd szemezgessenek kedvükre, attól pedig egy pillanatig sem tartottam, hogy nem tudnák használni őket.
- Öhm.. Te, én.. áh, hagyjuk.
 A Rellonos lány mögött megállva nagyon el akartam neki mondani egy szót. A nyelvem hegyén volt, de.. elkéstem vele. Mostanra már úgy is mindegy, épp most írjuk alá a halálos ítéletünket. Magam is befurakodtam hozzájuk, és bár valóban majdnem elszóltam valamit az érzelmeimről, eszembe jutott az a csók Amiráék buliján köztük. És én meg itt vagyok velük ezt a lányt szeretve, aki igazság szerint tesz magasról rám.
 Mostanra lehiggadtam egészen. Feltankoltam magam kézifegyverrel, pár shotgunnal, gránátokat a dzsekim zsebeibe, C4-est a berettám mellé, majd megkerülve az autót kiélesítve a Remington 870 MCS-t a bal kezemben és elindultam. Ginny. Csak őt szabadítsam ki és meneküljön el élve a másik kettővel, ha én itthagyom a fogam, az nem számít. 8 éve félelemben tartanak az egész családommal, de csak én tehetek róla, én vethetek csak véget ennek. Ha én végre meghalok, onnantól mindenki nyugodtabb életet élhet: a húgom, Ráhel és Réka, az iskola, de még Kristóf és az ő leendő családja is. Igen. Ez ésszerű megoldásnak tűnik, hatásosnak. Mindent megoldana, mindenki problémáját. De nem adom magam könnyen, ezt tudják, és ha mindenképp az én véremmel akarják beszínezni a falukat, ahhoz meg kell ölniük. És tulajdonképpen nem is félek a haláltól, valahol olyan kecsegtetően hangzik, olyan hatalmas ereje van ennek az egy szónak, és ijesztően hívogató. De nem félek tőle. Már nem.

 
hol is vagyunk?

Nina, Mihael és Mesélő


 Mihael közérzete furcsa mód arról árulkodott, hogy ő már előre be van zsongva és minél jobban ki akarja élni azon ferde hajlamait, amelyek a késekhez és társaikhoz kötik. Ninán már sokkal jobban látszott, hogy szívesebben lenne bárhol máshol a világban, mint itt és most. Egy érzékibb csók után szedtük a cók-mókot és nekiindultunk. Hogy mi volt a terv? Ez igazán egyszerű: bemegyünk, kinyírunk mindenkit és kihozzuk a húgomat. Hogyne, majd akár rögtön oda is adják nekünk és biztosítanak róla minket, hogy egy haja szála sem görbült.
 Valami nem stimmelt. Már legalább 10 perce leállítottam a kocsi mototját, és még mindig sehol senki. Mire gyanúmat felvetettem volna a többieknek, addigra beelőztek minket: Nina fejéhez szépen odapasszintottak egy hosszúcsövest, Mihaelhez is, majd az előbbit a földre küldve nekem - megint - beverték az orrcsontomat. Lassan akár le is operáltathatnám magamról, biztos vagyok benne, hogy eme kiálló végtagom eddig mindig csak hátráltatott a dolgaimban. Megtántorodtam és gyorsan kaptam a másik állat üdvözlését is jobb oldalról a szemem alá. Bőröm felhasadt, arcom pillanatok alatt a normális színből vérvörösre váltott - ezt is lassan átcserélhetném, tekintve, hogy többet lepi vér a testem, mint az eredeti színe. Felálltam, military kést rántottam elő és Mihaelnek indultam besegíteni. Másik izomagyat lefoglalta a vélánk egész jól ráadásul, szóval elég volt eme egy gerinctelen csirkefogóra koncentrálnunk. Kaptunk mindketten rendesen pofonokat, mi meg igyekeztük minél mélyebbre mártani a késünket a másik húsába. Egyszerre valamelyikünk elég mélyre mehetett, mert hangos, egészen állatias üvöltést hallatott, 4-5 másodperccel később a magasabbik barom fegyvere dörrent és szinte azon nyomban a kopár, száraz földet csókoltam meg, ám ezzel lehetőséget adva, hogy felvegyem a korábban eldobatott Remingtonom. Kapva ezen ritka lehetőségen igencsak bele kellett adnom mindent, hogy nyögés nélkül célozzam be a másik nyaki zónáját és süssem is el. Eztán a köpcös, alacsonyabb alak, akivel most Mihael közelharcolt egyedül, nagyon hamar szintúgy a földre ájult/halt. Most hagyta el a torkom egy mélyről hangzó, torz, őszinte üvöltés, magam mellé hajítottam a fegyverem és valahogy ülő helyzetbe tornáztam magam - mindeközben konstatálva, hogy a lányt elcipelte a dickface ürge befelé. Csúcs.
- Csinálj valamit ember, szedd ki, szedd már ki!
 Vinnyogtam a franciának és próbáltam összeszedni magam, hogy ne most veszítsem el az eszméletem. Artériát talált a golyó de csontot nem tört - legalábbis nem érzem. Ha nem szedi ki, akkor van még 5 percig magamnál vagyok, ha kiszedi valahogy, akkor van még fél órám, hogy a vérveszteség miatt összeessek.
- Állat. Tudsz vezetni, ugye? Helyes. Akkor most szépen bevágod a hátsódat abba a kocsiba és belehajtasz minimum 60-nal az épület oldalába. Régi, a téglák már öregek, meg se fog kottyanni. Mozgás!
 Adtam tudomására a B tervem, amely lehet előbb is eszembe juthatott volna. Remélhetőleg miután kihalászta a golyót a lábamból elment az autóért én meg nagyon reménykedtem, hogy találjak valami zsineget, amivel elállíthatom a vérzést. Könnyebb lenne pálcával, de kívül esünk a tartományon; nem használhatjuk eme előnyünket. Természetesen semmit nem találtam magamnál, úgyhogy muszáj volt rögtönözni, amely az övem levételéből és a combomra kötéséből állt. Nagyon reméltem, hogy Mihael legalább beletalál a falba és nem üt el engem is, de mihelyst ezt kivitelezte megindultam én is az így keletkezett lyuk felé a fegyverekkel, amiket közben a földről összekapartam. A csomagtartó az ütközés miatt kinyílt, de jobb is. Másorpercek alatt a gyógyszeres dobozból kikaptam 3 Buprent, magamba tömtem őket és az egyetlen vasajtó felé indultam. Hát, ha sehogysem járunk sikerrel, akkor is egy óra múlva ki leszek ütve. Rendben, ópioid painkiller, de megspékelve a vérzésem erejével ezek egy óra múlva padlóra küldenek.
- Két emelettel feljebb vannak. És mondjuk úgy vannak még 10-en az épületben.. Te menj Nináért, én hozom a húgom.. Ha előbb értek ki innen repítsd a pokolba ezt a kóceárjt. Rendben?
 Pillantottam a mellettem sokkal edzettebbnek festő Mihaelre mialatt a lépcsőn tornáztam magam felfelé egész gyorsan haladva, kettesével szedve a fokokat. Áldom az eszem, amiért végül csak bedobtam azt a pár tablettát a tasakba.