36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumBagolykőtől távolKülföldi helyszínek

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Lorin Annie Brightmore
Bogolyfalvi lakos, Végzett Hallgató, Előkészítős tanár


Csiperke ^^ | Bánkiné <3
offline
RPG hsz: 431
Összes hsz: 856
Írta: 2020. január 5. 22:37 | Link

Denis
Második éjjel otthon

Fekszem az ágyban, csend vesz körül, még a szél se libben, nem zizzen a fa, nem történik semmi sem, mintha az idő is megállt volna egészen. Fekszem, az agyam üres, és fáradtságot érzek, pilláim lassan lecsukódnak, majd újra kinyílnak, érzem, ahogy a szemem alatti táskákon húzódik a bőr. Láttam anyán ma reggel az aggodalmat, ahogy némán ültem az asztalnál, a tányéromon az étellel, és én csendben hallgattam őket. Megint nem vagyok éhes. Vajon mikor jön a falási roham? Miért nem érzem jól magam? Megint a mélyén vagyok, megint minden összeomlik. Megint mindennek vége szakad, amit felépítettem. Kocsival jöttünk, Cath vezetett, nem szólt semmit, nem szóltam semmit, még a zene se szólt. Hajnalban indultunk, háromszor álltunk meg csupán, és a megállások is némán teltek. Kizárok mindenkit, megint. Tudom, hogy elmondta anyának, hogy lent vagyok, anya meg apának, és most azért nem szól senki, amiért nem eszek. Majd fogok. Csak most nem kell.
Hallom az óra kattogását a szobában, órák óta, és csak most jut el a tudatomig, hogy mennyire zavar. Tudom, hogy mire van szükségem. Csendre. Megállíthatnám az órát, ám helyette amikor felkelek a kilincsre téved a kezem, és bármennyire csendesen is próbálom kinyitni az ajtót, nyikorog. De remélem, hogy ezzel senkit se keltek fel A szüleink messzebb alszanak, szóval Denis az egyetlen, aki tetten érhet szökés közben. A papucsomat fel se véve, mezítláb indulok el a folyosón, legalább osonni jól tudok. Telefonommal világítom az utat, még csak az kellene, hogy kapcsolgassam egymás után a villanyokat. A folyosó végén lévő kép előtt állok meg, és előre hajolva megsimogatom a fába vésett szív alakú mélyedést, mire az addig mozdulatlan festményen megrezzen a fa, és megnyílik az aprócska átjáró. Anya boszorkány, és valahogy kapcsolódnia kellett egymáshoz a két házrésznek. Így jött át hozzám észrevétlen.
És most így megyek vissza én is a szobámba, és ahogy belépek, egyből felkapcsolnak a fények, nekem pedig összeszorul a torkom, mégis megnyugszom attól, hogy itt vagyok. Mindig is itt éltem, nem tudok a ház másik felében aludni. Az ablakhoz lépve felkucorodom a kiülőre, magamra terítve egy pokrócot, az egyik párnát az ölembe véve, kezdek el kifelé nézni. Csak ez kellett. Hogy újra itt legyek.
Hozzászólásai ebben a témában

Denis A. Brightmore
Tanár, Mestertanonc Tanár, Elemi mágus, Legilimentor, Egyetemi hallgató, Okklumentor, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák


Fél-gyilkos | csattanó maszlag | házas
offline
RPG hsz: 674
Összes hsz: 3838
Írta: 2020. január 6. 20:34 | Link

Hóvirágom – Brightmore birtok – téli szünet

Ő is csendben ül. Én is csendben ülök. Mint a körülöttünk lévő táj. Csendben van minden, kint repkednek a mínuszok, csak néha-néha hallom, ahogy a közeli istállóból a lovak prüszkölnek egyet-egyet. Az ablakban állok jó ideje, ajtóm résnyire nyitva van, hogy anélkül mehessek ki, hogy nyikorogna. Mert még mindig nyikorog. Ugyanabba a szobába költöztünk, amikor megérkeztünk, automatikusan indultam az emeletre, Lorin pedig a saját lakrészébe, de ugye már mindenki tudja, hogy él, így megkapta azt a szobát, ahol akkor élt volna, ha velem nő fel. Csak erre nem került sor. Mélyet sóhajtva hunyom le szemeimet, amikor meghallom a jellegzetes ajtónyikorgást. Pontosan ugyanolyan a hangja, mint az enyémnek. A csikket elpöckölöm, még a levegőben foszlik semmivé, miközben elfordulok az ablaktól és az ajtóhoz indulok. Rendesen kinyitom azt, majd ki is lépek, figyelve arra, hogy a nyikorgó deszkára ne lépjek rá. Mosolyogva követem végig, ahogy a folyosó végére megy a telefonja fényének segítségével. Egész végig ott volt. Pár lépésre tőlem rejtegették előlem a húgomat. Anyámmal és apámmal a mai napig nem vagyok hajlandó beszélni a dologról, lehet mondani gyerekesnek ezt a viselkedést, de az ő érdekükben. Tudom, hogyha nagyon mélyen belemennénk a témába, ha ki lennének mondva az okok ismét, csak most az arcomba, nem bírnám türtőztetni magam. Hangtalan lépkedek húgom után, majd az ajtóban megállva, csendben nézem végig, ahogy elhelyezkedik, majd az ajtótól pár méterre direkt lépek rá egy recsegő deszkára. Arcát nyugalom szállja meg, így az én szívem sem ver olyan hevesen, pedig nagyon tiltakozott, hogy eljöjjünk. De nem volt rossz ötlet. Ez kellett neki. Elutaztunk.
- Tényleg nincs vattacukor illat – mosolyodom el halványan bajszom alatt, miközben beljebb lépek a szobába. – Megbántad? – csak remélhetem, hogy a kérdés nem szorul magyarázatra. Kellemetlenül érzem magam. Életidegen, mégis, mintha én is itt éltem volna éveket.
Hozzászólásai ebben a témában


RÉDNÜT CSÓTÁNY
Lorin Annie Brightmore
Bogolyfalvi lakos, Végzett Hallgató, Előkészítős tanár


Csiperke ^^ | Bánkiné <3
offline
RPG hsz: 431
Összes hsz: 856
Írta: 2020. január 6. 21:01 | Link

Denis

- Nem.
Felelem csendesen, a szemem még sokáig legeltetve a növekvő holdon. Olykor egész közel van, szinte fényessé téve a helyet, máskor fohászkodok, hogy csak egy kicsit kapjak belőle. Ahogy Denisből is. Néha azt érzem, olyan, mintha ő meg én egyek lennénk, máskor meg azt, hogy egy kis szelet is jó, Aztán beárnyékolja a sötétség. Fáradt vagyok, de nem álmos. Kedvetlen és szótlan. Mégis tudom, hogy nem akarom, hogy mindent a fejemből szedjen ki, és tudom, hogy ő sem ezt akarja.
- Gyere, ülj le.
Nyújtom ki felé a hűvös, nyirkos kezem, hogy érezze, valóban szeretném, ha csatlakozna hozzám, hogy megosztom vele a kiülőt, a takarómat, a párnákat, melyeket anya készített. Minden születésnapomra egyet. Minden párna egy-egy túlélt év, így bármennyire is vigyáztam rájuk, vannak elnyűttebbek is. Szeretem a párnáimat, és remélem, hogy ha eljön a végtisztesség napja, akkor párnáim is elkísérnek majd az utolsó utamra. Anya tudja, hogy így szeretném, már megbeszéltem vele, régebben egy rohamom után.
- Itt szoktam veled beszélgetni. Vagyis, régebben itt beszélgettem. Mikor még nem tudtam, hogy milyen a hangod, milyen az illatod, amikor még csak minden a képzeletemben létezett. Mindent elmeséltem neked, nem voltak titkaim előtted. Te hallgattál, többnyire. De néha meséltél, arról, hogy milyen lovagolni, hogy mennyire nehéz egy-egy nap. Hogy szerelmes vagy, de a lány nem képes felvállalni titeket, mert a barátnői nem szívlelnek. A tetoválásaid miatt.
Rámosolygok, halványan, de biztatóan.
- Mesélnél nekem? A dolgokról, amik most benned vannak. Az iskoláról, a lányokról, hogy reggel mész-e lovagolni?
Nem gondoltam volna, hogy egyszer itt kötünk ki, hogy tényleg itt van, a szobámban, az életemben, és mégis. Most itt van, a hús és vér testvérem.
Hozzászólásai ebben a témában

Denis A. Brightmore
Tanár, Mestertanonc Tanár, Elemi mágus, Legilimentor, Egyetemi hallgató, Okklumentor, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák


Fél-gyilkos | csattanó maszlag | házas
offline
RPG hsz: 674
Összes hsz: 3838
Írta: 2020. január 6. 21:23 | Link

Hóvirágom – Brightmore birtok – téli szünet

Halványan elmosolyodom a válaszra. Ezek szerint mégsem rontok el mindent, ami a körülöttem lévőekkel kapcsolatos. Melegség jár át, behunyom a szemeimet pár pillanat erejéig csak, mert folyamatosan ide-oda jár a tekintetem, hogy mindent lássak, ami itt van. Itt élt éveken át, a tudtom nélkül. Pár lépésre volt csak tőlem, egyetlen egy szoba választott el minket egymástól, és nekem még csak sejtésem sem volt róla. Kékjeim a felém nyújtott kézre vándorolnak, óvatosan fogom meg a kezet, de nem ülök le mellé, csak mögé állok, kezét egy pillanatra sem engedve el. Kifelé bámulok, és ahogy az én szobámból is, úgy Lorinéból is - mert ez az ő szobája - csak a semmi látszik. Mert semmi nincs kint. Nincs szél, mozgás, hangok. Csak a semmi, amit a majdnem kiteljesedett hold fénye világít be.
Kikerekednek a szemeim, ahogy beszélni kezd, de végül csak a féloldalas mosoly marad meg ajkaimon. Emlékszem a lányra. Mennyi is lehettem? Tizennégy? És akkor még bőven kevesebb tetoválásom volt, mint most van, a lány barátnői meg állandóan frászt kaptak tőlem, pedig akkor egy gyerek voltam még. Mit gondolnának most rólam? Mintha érdekelne egyáltalán, mert a csaj tényleg a barátnői miatt dobott. Mélyet sóhajtok, ahogy jön a kérés. Meséljek. Mit mesélhetnék? Hogy milyen az egyetem? Hogy szívem szakadt meg, amikor elrohant a bálról? Hogy nincs senki az életemben rajta, Cath-en és Beliánon kívül? Hogy majdnem Olaszországba mentem? Hogy bármit megadnék azért, hogy normális bátyja legyen? Olyan, akit megérdemel, aki mindennap hercegnőként kezeli, sőt! Királynőként. Királynőként kezeli mindennap, mert annál kevesebbet nem is érdemel.
- Nem tudom mit mesélhetnék - felelem halkan kifelé bámulva az ablakon. - Nem megyek reggel lovagolni, mert... - mosolyodom el szélesen, ahogy kicsit rászorítok a kezére. - Mert arra gondoltam, hogy most mehetnénk - végül is, majdnem reggel van. Hajnali három, az valakinek már reggel, nemde?
Hozzászólásai ebben a témában


RÉDNÜT CSÓTÁNY
Lorin Annie Brightmore
Bogolyfalvi lakos, Végzett Hallgató, Előkészítős tanár


Csiperke ^^ | Bánkiné <3
offline
RPG hsz: 431
Összes hsz: 856
Írta: 2020. január 6. 21:38 | Link

Denis

- Bármit.
Éppen ez a mese lényege, hogy bármit elmondhatsz, ami a szívedben van, hogy mindent, ami neked lényeges, egy másik ember tudtára adhatod, hogy minden tökéletessé válik, csak mert ő apró dolgokat is megoszt. Mivel nem ül le, homlokomat továbbra is a hideg üvegnek nyomom, és nem tudom, hogy lehet egyetlen test ennyi féle hővel. A fejem forró, szinte ég, a nyakammal együtt, onnantól lefelé azonban minden hűvös, minden fázik. Mintha nem is egyetlen ember lennék.
- Te és én?
Kérdezem csendesen, még ha ez egy teljesen felesleges kérdés is volna, hiszen valljuk be, pont erről van szó, és én tudom is. Javasolták már a lovakat, terápiás célzattal, de nem mertem sosem belekezdeni. a terápiás célzat is csak valami, ami hitet ad, reményt, de igazából nem azért mert javulna az állapotom. Az én állapotom olyat már nem tud.
- Ha nem zavar, hogy én csak hátráltató erő vagyok, akkor rendben.
Velem nem haladhat a saját tempójában, velem nem mehet akárhogy, és én nem akarok teher lenni. Senki sem érezteti velem, hogy teher lennék, az elején úgy bántak velem a Payne-ek is, mint a hímes tojással, aztán idővel az én dolgaim miatt is fel-felemelték a hangjukat, pont annyira, mint egymás felé. Kellett, mert így ismertem meg a határaimat. Nem karok tehet lenni. Egyszerűen nem. ÉS ha nem is kezelnek úgy, ha nem is mondja senki, mégis azt érzem, hogy az vagyok. Hogy nem úgy vannak a dolgok, ahogy egy átlagos lánynál lehetne, és a környezetem is elfárad, nem csak én.
- Idefelé nem beszélgettünk Cath-tel. Egy szót se. Egy napon át, teljesen csendben jöttünk. Jobb vagyok, mint te, én el tudom hallgattatni.
Nem mintha ez most olyan jó háttérrel rendelkező tény lenne, de gondoltam, ha ő nem, akkor én mesélek valamit. Valamit, ami talán mosolyt csal az arcára, talán nem. Fogalmam sincs.
Hozzászólásai ebben a témában

Denis A. Brightmore
Tanár, Mestertanonc Tanár, Elemi mágus, Legilimentor, Egyetemi hallgató, Okklumentor, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák


Fél-gyilkos | csattanó maszlag | házas
offline
RPG hsz: 674
Összes hsz: 3838
Írta: 2020. január 6. 21:52 | Link

Hóvirágom – Brightmore birtok – téli szünet

Megvonom vállamat, tekintetemben tudatlanság villan, mert tényleg nem tudom mit mondhatnék. Túl sok minden van bennem ahhoz, hogy azt valahol elkezdhessem, még akkor is, ha tudom, most lenne itt a lehetőség, hogy megbeszéljük azt, ami a bálon történt. Vagy előtte. Utána. Ez a lehetőségünk arra, hogy mint testvér a testvérrel kommunikáljunk egymással mindenről, ami bennünk van, amit érzünk, ami történt velünk, valamiért mégis képtelen vagyok szavakba önteni azt, így csak mélyet sóhajtok, miközben rászorítok jéghideg kezére és letérdelek mögé. Államat vállán pihentetem.
- Te és én - felelem a kérdésre, mert mégis ki más? Tökéletes idő van ahhoz, hogy egy kis éjszakai kiruccanást tegyünk a lovakkal, még akkor is, ha egyáltalán nem volt tervben. De mintha feketém megérezte volna, és erre fel a hangoskodása. - Nem vagy hátráltató erő. Egy lóval menjünk, vagy külön szeretnél? - másik kezem is mozdul, hogy átöleljem hátulról, miközben a szavak elhagyják ajkaimat. Mindkettőt bemerem vállalni, mert bár évek óta nem ültem lovon, így is biztos vagyok magamban, ha pedig külön szeretne menni, akkor is tökéletesen biztos vagyok a döntésemben. És ebben senki nem tántoríthat el.
Megemelkedik szemöldököm, ahogy hallgatom, kékjeim Lorin tükörképéről az ablakban tovább vándorolnak a holdra. Ismét. Cath csendben volt. Meglepő fordulat, ámbár ennek most cseppet sem tudok örülni, mégis elmosolyodom. Halványan, de ha nagyon jól megnézzük, akkor látszik az a mosoly. Oka van annak, amiért Payne csöndben volt, és én éppen az okot ölelgetem. Vagy kapaszkodom belé. Arcon csókolom, óvatosan megszorongatom, majd felpattanok.
- Öltözz fel melegen, lent várlak - csókolom még egyszer arcon, majd mutatóujjammal simítom végig arcát, hogy végül hátráljak pár lépést, végül hátat fordítva húgomnak lépjek ki a szobából, le a lépcsőn az előtérbe. Ott kapom magamra bőrdzsekimet, ami nem elég jó egy ilyen túrához, de most megfelel. Farmerem meg csak túlél egy alkalmat a lovon.
Ujjamból tör fel a láng, cigarettám vége felizzik. Az első füstfelhő a hold felé távozik, miközben várok.
Hozzászólásai ebben a témában


RÉDNÜT CSÓTÁNY
Lorin Annie Brightmore
Bogolyfalvi lakos, Végzett Hallgató, Előkészítős tanár


Csiperke ^^ | Bánkiné <3
offline
RPG hsz: 431
Összes hsz: 856
Írta: 2020. január 6. 22:09 | Link

Denis

Egy kicsit azért elbizonytalanodom abban, hogy Denis érti-e, hogy mit is jelent az, hogy hátráltató erő, mert ha valaki, akkor én, aki sosem ültem lovon, és sokszor még az egyensúlyom se teljesen biztos, éjjel lovagoljak ki vele. Végül is, a birtokhatár és vissza se egy rövid táv, de azért remélem, hogy tovább is megy, ha már ezt szeretné. Irigylem a tettvágyát, bennem ez nincs meg. Én inkább csak ülök és figyelem a világot. Csak nézem mindazt, ami körülöttem van, és kortyolom a teámat.
- Legyen.
Egyezek bele végül, és fogalmam sincs, hogy miért kérdezi meg, hogy külön lóval szeretnék-e menni, hiszen az lenne a logikus lépés, ha egy lovon mennénk, a tapasztalt meg a tudatlan. Mégis, valahogy ez szöget üt a fejemben, és összehúzom kicsit a szemöldökeimet.
- Külön.
Talán így akar elhagyni az erdőben? Azt mondani, hogy ő próbált meggyőzni, de én makacs voltam? Mondjuk nem rossz ötlet, az erdőig úgyis megfagyok kétszer. Mindenesetre bólogatok, hogy rendben, legyen így, és amikor kilép, még mindig zavartan nézek utána, mivel nem értem a helyzetet. A párnát - ő volt a hatodik - megsimogatom, és ahogy felkelek, a helyemre ültetem. Lassan lépek ki, majd visszapillantva még egyszer, fogadalmat teszek.
- Visszajövök.
Pedig ha valamit, akkor jövőbeli dolgokat nem fogadok meg, mégis, még van itt dolgom. Ez a szoba az itteni otthonom, és nekem itt kell laknom, tudom, mert a másikban képtelen vagyok. Annyira idegen ott minden. Ezek itt az én holmijaim, az én emlékeim. A ruháim azonban a másikban vannak, így visszasétálok oda, és próbálok minél gyorsabban és praktikusabban öltözködni, noha nem tudom, hogy egy lovagláshoz mi kell. Egy fekete nadrágot húzok végül, ami bűbájjal van kezelve, így a derekam  és a medencém védve van, az egész nadrág meleg, mintha egy kandalló mellett ülnék. Húzok hozzá egy fehér ujjatlant, arra egy zöld hosszú ujjút, és egy nagy zöld pulóvert is. Talán ez elég lesz. Lent felhúzom a csizmám, a sálat, sapkát és kesztyűt, meg a hófehér kabátom, és abban lépek ki, hogy végül odasétáljak Denishez, és kicsit megrökönyödve nézzek rá.
- A dohányzás öli a spermákat. Csak szólok. Veszélyes.
Olvastam nyugi, nem ilyen jól tájékozott vagyok, csak egy dobozon láttam. Szörnyű milyen képek vannak egy-egy olyan dobozon. A tüdő meg a halott férfi. Nem értem, hogy ezeket hogyan engedhetik.
Hozzászólásai ebben a témában

Denis A. Brightmore
Tanár, Mestertanonc Tanár, Elemi mágus, Legilimentor, Egyetemi hallgató, Okklumentor, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák


Fél-gyilkos | csattanó maszlag | házas
offline
RPG hsz: 674
Összes hsz: 3838
Írta: 2020. január 7. 19:39 | Link

Hóvirágom – Brightmore birtok – téli szünet - Frederick

Biccentek egy aprót arra, hogy külön, majd lerobogok, felöltözök és rágyújtok. Meglepően hamar ér ki húgom, a mondatára csak felnevetek, szám szegletébe tolom cigarettámat, ahogy vállánál fogva vonom magamhoz közelebb, és lassan indulok el az istálló felé. Mázli, hogy nincs messze, szinte már az ajtóban éreztem a szalma és széna megnyugtató illatát, de ahogy közeledünk csak erősödik, engem pedig megszáll a mérhetetlen nyugalom. Ahogy mindig is. Ahogy gyerekkoromban. A csikket az istálló előtt égetem el, majd elengedve Lorint feszülök az ajtónak, hogy elhúzzam azt, hogy végül a meleg megcsaphassa arcomat, beljebb terelem húgomat, végül behúzom magunk után az ajtót.
- Nem úszod meg, segítened kell – mosolyodom el, ahogy elhúzom az állás reteszeit, majd kitárom az ajtót. Frederick prüszkölve lépked kijjebb, fejét rázva lép oda hozzám, fejét vállamnak nyomja, míg én megcirógatom fülének tövét. Halványan elmosolyodom, majd Lorinhoz fordulok. – Gyere – indulok el a nyerges felé. Az ajtó még mindig szorul, egy nagyobb rántással nyitom azt ki, hogy bemehessünk, és mélyen beszívhassam az igazi bőr illatát. Mélyet szívok belőle, majd két kantárt lekapva nyomom azokat Lorin kezébe, végül a nyergek felé fordulok és kettőt egymásra pakolva emelem meg őket. Lovam felé lépkedek, aki türelmesen várja, hogy végre elinduljunk, fekete szemeiből süt az őszinte öröm, ahogy az enyémből is. Megbabonáz, nyugalma átragad rám is, attól függetlenül, hogy van bennem félsz amiatt, hogy Lorinnal lovagolok ki a sötétben, bármennyire is bízok benne. És most nem Lorinban. Az alsó nyerget a földre teszem, a felsőt dobom rá lovam hátára, és mielőtt bárki megijedne van alatta pokróc. Az összes nyereghez tartozik egy, automatikusan emeled fel a nyereggel. Eligazgatom, a hevedert meghúzom, majd húgom felé fordulok.
- Felteszed rá a kantárt? – mosolyodom el felé, majd magam elé terelem. Frederick érdeklődő pillantással pillant húgomra, lehajol hozzá, orrával böködi meg arcát, majd visszaegyenesedik. A szárat füle mögé teszem, majd óvatosan, de határozottan kezdem el lefelé húzni, hogy Lorin elérhesse. Mögé lépek, majd megfogva jéghideg ujjait segítem beleigazítani a zablát a ló szájába, végül a fejére húzni a szíjakat. Beállítok mindent, visszalépek a nyereghez és még egyet húzok a hevederen. Hah, meg vagy te kis fasz! Nem baszol át megint, hogy laza legyen a heveder, és essünk-keljünk ismét. Túl jól ismerlek.
- Jó lesz – pillantok Lorin felé mosolyogva, odalépve hozzá simítom meg arcát. – Készen állsz? – ha nem, akkor sincs baj, Frederick éppen türelmes hangulatában van, én sehova nem sietek, így jelenleg a világ összes ideje a mienk. És amennyire Lorinnak szüksége van, addig fogunk itt állni, mert ha nem érzi magát késznek, akkor nem megyünk. Ez ilyen egyszerű.
Hozzászólásai ebben a témában


RÉDNÜT CSÓTÁNY
Lorin Annie Brightmore
Bogolyfalvi lakos, Végzett Hallgató, Előkészítős tanár


Csiperke ^^ | Bánkiné <3
offline
RPG hsz: 431
Összes hsz: 856
Írta: 2020. január 11. 16:55 | Link

Denis

Kétkedve pillantok rá, amikor azt mondja, hogy segítenem kell neki. Az igazság az, hogy fogalmam sincs, hogyan kell ezt csinálni, és valahogy sosem terveztem úgy, hogy megtanulom, mert hát lovagolni sem terveztem. Mégsem szólok semmit. Mindent el kell valahol kezdeni, ezt is. Viszont nem szorosan követem, egyelőre csak nézem, ahogy a viszontlátás pillanata megtörténik kettejük között, sőt, a nézés csak egy pillanatig tart, utána lehajtom a fejem. Nem szeretek intim pillanatokba beletaposni, és most ez is olyan. Tiszteletben tartom a kettejük közötti kapcsolatot, és csak akkor indulok tovább, amikor Denis mozdul, jelez, hogy menjek.
Elhaladva mellette, biccentek egyet Fredricknek, mert nem nagyon tudom, hogyan másként kellene kezelnem. Kicsit a hippogriffek oldaláról közelítem meg a dolgot, és gondolom ezzel rosszat nem csinálok. Az állatokkal többnyire megértem magam, gondolom, mert érzik, hogy nem vagyok veszélyes rájuk, hiszen nem vagyok egészséges. Azt olvastam, hogy az ilyet megérzik, sőt, ki lehet őket képezni arra is, hogy a különböző daganatokat megtalálják, ami nem semmi, valljuk be.
- Nem tudom, hogyan kell.
Szólalok meg végül csendesen, mikor már terel maga és a lova közé, én pedig szörnyen zavarban vagyok ettől, mert olyan, mintha közéjük állnék, pedig, ha valaki, én biztosan nem ogok. Kivált belőlem némi mosolyt az, ahogy az arcomhoz ér, és biztos vagyok benne, hogy ő is érzi. Az állatokkal nehezebb, mint az emberekkel, utóbbiak simán csak azt hiszik egy-egy rosszabb napomon, hogy nem volt időm összerakni magam, bele se gondolva, hogy az volt a maximum, amit aznap kihozhattam a dologból.
- Furcsa ez. Ennyi mindent rápakolni, mintha béklyóba kötnénk. Akadályoznánk a szabadságában.
Próbálok minél óvatosabban bánni vele, hogy ne érezzen fájdalmat, bár nem nagyon tudom, hogy egyáltalán jó-e, amit csinálok, mert tényleg csak próbálok nem útban lenni, miközben inkább Denis dolgozik helyettem is. De legalább csökken  az esélye annak, hogy amiatt töröm ki a nyakam, amiért valamit nem jól raktam fel.
- Persze, de ez egy ló. Nem kellene még egyet összerakni?
Elvégre mindenből kettőt hoztunk és külön megyünk, még ha nem is tudok lovagolni, szóval nyilván kelleni fog még egy ló és felnyergelés az elinduláshoz.
Hozzászólásai ebben a témában

Denis A. Brightmore
Tanár, Mestertanonc Tanár, Elemi mágus, Legilimentor, Egyetemi hallgató, Okklumentor, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák


Fél-gyilkos | csattanó maszlag | házas
offline
RPG hsz: 674
Összes hsz: 3838
Írta: 2020. január 12. 16:26 | Link

Hóvirágom – Brightmore birtok – téli szünet - Storm

A hatalmas fekete ló szemében megértés csillan, ahogy Lorin arcához érinti puha orrát, én pedig elmosolyodom. Megérti. Nagyon helyes, sok dolog vár még rájuk ma, így ez csak jól jöhet, ha kooperatívan szeretném, ha együtt dolgoznának. Csak pár másodpercig nézem őket, majd ahogy a zabla lovam szájába kerül és irányítom lovam kezét, meghúzom a szíjakat, végül a hevedert ismét, majd Lorinra emelem pillantásomat.
- Felőlem lovagolhatsz minden nélkül is – vonom meg vállaimat, de agyam már azon kattog, hogyha ezt szeretné, akkor hova az anyám kínjába tehették a voltizshevedert. Anélkül csak nem engedem el, nem vetemednék rá, kell egy biztos pont a lovon, amibe kapaszkodhat, ha az nem a sörénye. Szerencsére Fredericknek nem áll ki a gerince, hogy esetleg feltörje húgom fenekét, így emiatt sem kell aggódnom, de… hol az a kurva voltizs? Végül csak vállat vonok és ellépek húgomtól, hogy szabadon mozoghasson. Még egyszer leellenőrzöm a hevedert, elégedettet szusszanok, majd Lorinra pillantok.
- De – bólintok egyet. – De amíg én összerakom Stormot – lépek mögé, hogy hónalja alá nyúljak és fellendítsem a hatalmas feketére. – Addig ti sétálgattok kicsit – engedem el húgomat immár a lovon, majd innenső lábát a nyereg elé téve állítom be a kengyelt, hogy utána ugyanezt megtegyem a másik oldalon is. – Így jó? – pillantok fel rá, majd ha igen, kezébe adom a szárat, ha nem, akkor igazgatom még egy kicsit a kengyeleket, és csak utána nyújtom felé a vezető szárakat. Amint megfogja azokat, elindulok az istálló ajtaja felé, hogy kitárjam azt, és nem kell hátra néznem ahhoz, hogy tudjam, Frederick követ. Lassan mozog, óvatosan, mintha lábujjhegyen közlekedne ez a robosztus állat. Elhúzom az ajtót, a hideg levegő berobban az istálló melegségébe, majd lovam előtt állok meg, hogy kezemet orrára tegyem, és fejemet pár másodpercig az övének döntsem.
- Ha balra húzod a szárat, balra megy, ha jobbra, akkor jobbra – állok neki magyarázni húgomnak az alapokat, amik most kellenek csak neki. Nem fogom éppen most kioktatni lovaglásból, ráérünk még arra, hogy megtanulja rendesen, ha egyáltalán megszeretné. – Ha megütögeted a sarkaddal az oldalát, gyorsít; ügetés, majd vágta, de elég ha mondod neki, megérti – szemöldökömet ráncolva szólalok meg újra. – De inkább ne csinálj ilyesmit. Frederick nem hülye, valószínűleg amúgy sem engedelmeskedne, de ne kísértsd a sorsot – mosolyodom el halványan. – Indulhattok – intek nekik egyet, majd mint aki jól végezte dolgát indulok vissza az istállóba, hogy felnyergeljem a másik delikvenst. Storm szinte kirobban az állásból, izgatottan toporog, amíg rárakom a nyerget, majd a kantárt, hogy végül fellendüljek rá. Seggem még nem is éri a nyerget, amikor a ló már elrugaszkodva ront ki az istállóból. Na, már értitek a nevet, ugye? A szárat magam felé húzva igyekszem megálljt parancsolni neki, míg végül pár erőltetett ügetéses kör után sikerül megállnunk Lorinék mellett.
- Oké – szusszanok egyet megpaskolva a ló nyakát. – Mehetünk?
Hozzászólásai ebben a témában


RÉDNÜT CSÓTÁNY
Lorin Annie Brightmore
Bogolyfalvi lakos, Végzett Hallgató, Előkészítős tanár


Csiperke ^^ | Bánkiné <3
offline
RPG hsz: 431
Összes hsz: 856
Írta: 2020. január 12. 20:06 | Link

Denis

- Lovagolni se tudok.
Nem, hogy minden nélkül csináljam. Én nem nagyon vagyok az az amazon-típusú lány, aki aztán megy, mint az őrült, és az sem számít neki, hogy éppen nincs felszerszámozva a ló. Nem. Nekem biztonságot ad, csak nem pártolom, hogy ilyen létezik. Sosem terveztem egyetlen álltra se ráülni, mert nem értem, hogy mi benne a jó. De majd biztos lesz valami, mi miatt azt mondom, hogy hű meg ha, csak egyelőre még sajnálom őt, mert bármennyire is nyugodtan tűri, hogy éppen teleaggatják mindennel, nem hiszem, hogy ez lenne a legjobb dolog az életében. Ennek hangot is adnék, ha lenne rá lehetőségem, de mire észbe kapok, már konkrétan Fredrick hátán ülök. Arra se volt időm, hogy riadalmamban sikítsak, most meg, mikor már a lábamnál matat, és valamit igazít, igazán nem lenne sok értelme annak, hogy elkezdjek sikonyálni, hogy mégis mit csinál, meg, hogy azonnal tegyen le. Nos a sétálgatást valahogy nagyon nem így értettem, és meg kell vallanom, most egy pillanatra nem tudom azt se, hogy mi a jó válasz, csak ülök meredten, és fentről kémlelem az istállót. Oké, ez így nagyon magasan van, de semmi vész, megoldjuk.
- Gondolom. Mármint, igen, jó.
Nem vagyok benne biztos, hogy jó, de nem rossz, szóval akkor lehet, hogy egészen rendben van, nem? Remélem, hogy igen, mert különben oltári nagy bajban leszek, ha ezen múlik az életem. Viszont azt ne kérje tőlem senki, hogy most hirtelen kiderül, hogy díjugrató bajnok vagyok, mert, ahogy haladunk kifelé, még mindig természetellenes merevséggel ülök a lovon, és úgy sejtem, ez újdonsült partneremnek is feltűnik, mert hihetetlen finomsággal halad velem. Azt viszont tudom, hogy többnyire ennél jobb tempóban indulnak el.
- Okos.
Állapítom meg csendesen, majd, ahogy magunkra maradunk és ketten próbálunk meg összecsiszolódni, nyitni próbálok, és bár kapaszkodom, mint akinek az élete múlik rajta - haha, és tényleg -, közben a bal kezemmel megpróbálom megsimogatni a nyakát.
- Menni fog ez, ne aggódj.
Oké, a legfontosabb, hogy ne legyek ennyire merev, érezzem át a ritmust. Mint mikor táncolni tanultam, át kell adnom magam az élvezetnek. Egészen lakul, lazulok, de aztán Denis és a lova gyakorlatilag kirobbannak az istállóból, én meg riadalmamban majdnem leesek. De csak kicsit gyorsabban kapkodom a levegőt. Minden rendben lesz. Csak nyugalom.
- Elég vad.
Talán jobb lett volna, ha mégis inkább együtt megyünk, egy nyugodt állton, mint Fredrick és nem külön, de azért bólintok.
- Persze.
Csak ne legyen baja, csak ne történjen semmi végzetes, mert sosem bocsátják meg nekem.
Hozzászólásai ebben a témában

Denis A. Brightmore
Tanár, Mestertanonc Tanár, Elemi mágus, Legilimentor, Egyetemi hallgató, Okklumentor, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák


Fél-gyilkos | csattanó maszlag | házas
offline
RPG hsz: 674
Összes hsz: 3838
Írta: 2020. január 13. 10:01 | Link

Hóvirágom – Brightmore birtok – téli szünet - Storm

Talán senkinek nem meglepő, ha azt mondom, mennyire bennem van az ideg. Százszázalékosan megbízom a lovamban, nem erről van itt szó, de mégis csak a húgom ül rajta, aki életében először ül lovon. Vagy egyáltalán bármilyen állaton, így szerintem érthető, hogy bennem van egy alap félsz, és pontosan ezért nyergelem fel olyan gyorsan Stormot, amennyire csak tudom, hogy végül kirobbanjunk az istállóból. Bah, soha nem fog megváltozni ez a bunkó, még Frederickkel sem volt ennyi gondom csikó korában, mint ezzel a két éves ördögfajzattal. Felbasz amúgy.
- Dehogyis – legyintek egyet Lorin felé, majd elmosolyodom. – Storm csak… fogyatékos. De nem lenne képes ártani neked vagy nekem, egyszerűen kilométer hiánya van mindig – vonom meg vállaimat, miközben ismét megpaskolom a ló nyakát, jobb kezembe fogom a szárat, hogy másik kezemmel Lorin kezéért nyúljak és megfogjam azt. – Majd lehiggad, nyugi – szorítom meg kezét bátorítóan, egy halvány mosolyt is megengedek magamnak, majd végül az istálló felé fordulok. Storm engedelmeskedik, meglepően nyugodtan – lesz ennek még böjtje -, és az istálló ajtaja mellé lépegetve, kissé noszogatva a lovat húzzuk be azt. Ezt nevezem én csapatmunkának. Tökéletesen látom Lorint, ahogy olyan mereven ül a lovon, mindjárt elnevetem magam, de egy visszafojtott mosolyt engedek csak meg, majd visszaügetünk melléjük. Nem tudom, hogy utolsó mondatom vajon kiről szólt leginkább. Lehet Lorinnak címeztem, hogy Frederick hátán aztán valóban nem kell idegesnek lennie, vagy tényleg Stormról volt szó, aki türelmetlenül topog alattam, és győzi kivárni amíg megindulunk. Hát nincs benned semmi empátia, baszod?
- Akkor hajrá – szorítom meg lábammal a lovat, ki készségesen indul meg, Frederick pedig követi, de nekem ez így nem tetszik. Egyáltalán nem tetszik az, hogy a hátam mögött vannak, így kissé jobbra húzva a szárat állítom meg magunkat, hogy besoroljak mögéjük, és egy elégedett sóhajjal mosolyodjak el. Na, így azért sokkal jobb a lelkemnek, hogy látom őket, már csak azért is, mert hátulról Lorin merevsége még viccesebb.
- Engedd el magad – hangom megemelkedik, hogy biztosan meghallja. – Hagyd, hogy Frederick lépései mozgassanak téged is, hidd el, sokkal kényelmesebb lesz – szemöldökeim ráncba szaladnak. – Neked is és neki is – nevetek fel halkan.
Hozzászólásai ebben a témában


RÉDNÜT CSÓTÁNY
Lorin Annie Brightmore
Bogolyfalvi lakos, Végzett Hallgató, Előkészítős tanár


Csiperke ^^ | Bánkiné <3
offline
RPG hsz: 431
Összes hsz: 856
Írta: 2020. január 24. 22:40 | Link

Denis


- Fogyatékos?
Húzom össze zavartan a szemöldökeimet, mert nem tudom, hogy miért engednek egy lovat embert szállítani, ha az elméje nem tiszta. Nem ismerem annyira a fiatal szlenget, mint illendő volna, és ezért néha fogalmi krízisem van. Ilyen ez a fogyatékos is, korábban meg a Betlehem meg Pásztorjáték volt zavaros a számomra. Tudom, hogy mostanra már behozhattam volna a lemaradásomat, de néha annyira lenyűgöz egy-egy dolog, hogy képes vagyok napokig csak azzal foglalkozni. Most a Betlehemes is ilyen volt, csak olvastam és olvastam róla, míg nem úgy éreztem, hogy már elég információval rendelkezem, vagyis a következő találkozásunk alkalmával meg tudom majd kérdezni, hogy mennyire tetszett neki ez a bizonyos  pásztorjáték.
- Rendben.
Mosolygok vissza, kicsit megszorítva a kezét. Azért az én lelkem nem annyira nyugodt, mint az övé, mert ha tényleg történik vele valami, én nem tudok segíteni. Szaladni se tudok, orvos sem vagyok, és hazacipelni sem tudom. Szóval tényleg nagyon szeretném elhinni, hogy majd lenyugszik. az alattam lévő ló sokkal szelídebb, és ez megnyugtató, mert így is félek attól, hogy ez nekem nem fog menni, és szerintem ő is érzi, mert nyilván Denisszel így csinálja. Vele szerintem sokkal aktívabb, de talán nem bánja, hogy én jutottam neki. Nem hiszem, hogy olyan sűrűn lovgolni fogok, mert jelenleg semmi élvezetes nincs benne.
- Jó.
Motyogom, ezt meg még sok minden mást is, mint, hogy mondani könnyű, de mivel ő jól csinálja, így neki már tényleg könnyű, csak nem biztos, hogy emlékszik rá, hogy honnan indult. Én meg már majdnem, hogy nagykorú vagyok, eléggé bennem fog maradni ez az élmény.
- Jobb lenne, ha inkább egymás mellett mennénk.
Miközben beszélek, oldalra fordítom a fejem, mert eléggé bénának érzem, hogy mögöttem jön, és hátulról nézi, ahogy megyek előtte, így beszélgetni se lehet, meg semmit, csak megyünk némán? Ennyi erővel bent is maradhattunk volna.Nem tudom, hogy hogyan kellene elengednem magam, meg felvenni a tempóját, de gondolom nem úgy, ahogy jelenleg csinálom. Frusztrál, hogy mögöttem, és nem mellettem halad, így nem tudom, hogy tényleg ott vané-e még, illetve, ha mond is valamit, hiába válaszolok, nem hiszem, hogy ő meghallja, mert a hang meg előrefelé terjed és azt nem szeretném, hogy a fejemben mászkáljon.
Hozzászólásai ebben a témában

Denis A. Brightmore
Tanár, Mestertanonc Tanár, Elemi mágus, Legilimentor, Egyetemi hallgató, Okklumentor, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák


Fél-gyilkos | csattanó maszlag | házas
offline
RPG hsz: 674
Összes hsz: 3838
Írta: 2020. január 26. 17:04 | Link

Hóvirágom – Brightmore birtok – téli szünet - Storm

Gyerekkorom legjobban és legszebben eltöltött időszaka volt, amikor lovon ülhettem. Mindegy, hogy egyedül, vagy csatlakozott hozzám anyám, olykor-olykor még apám is felkerült egy hátasra, pontosan ugyanolyan mereven, mint Lorin. De a legszebb napjaim voltak. Órákat képes voltam a birtokon caplatni, amikor elkapott a hév, reggel indultam és sötétedésre értünk haza, bejártuk az egész környéket, felfedeztünk új ösvényeket, az eltévedés nem volt opció. Az, hogy ebből Lorin kimaradt, pedig neki is ugyanúgy egy lovon kellett volna ülnie, amikor mi tettük, megszakasztja a szívemet. A család része volt, de mégsem. Túl sok mindenből kimaradt, én pedig nem tudom, hogyan hozhatnám be az elpazarolt éveket, úgy, hogy közben felnőtt. Anyámék nem segítenek sokat, egyszerűen elfogadták a tényt, hogy a gyermek, akit titkoltak előlem éveken át, felnőtt. Persze, hogy elfogadták, mert ők nem maradtak ki az élete elejéből. Ott voltak neki, amikor kellettek, amikor szükség volt rájuk, míg én? Kint rugdostam a pöttyös labdát mit sem sejtve, hogyha bemegyek a szobámba átöltözni, egy szobával arrébb kuksol a halottnak hitt húgom. Egy karnyújtásnyira, pár lépésre, és én mit sem sejtettem.
Megrázom a fejemet, ahogy rápillantok, mert visszakérdez, majd elmosolyodom, kékjeimet emelem rá. – Kicsit ketyós, de nincs vele baj – paskolom meg az alattam lépkedő állatot. – Jó ló ő is, ez csak egy szófordulat arra, hogy több odafigyelést igényel, mint Frederick – azzal a lendülettel, ahogy mögéjük kerültem ügetek be melléjük, mert ha ezt szeretné, akkor megkapja. Valamit elrontottam a bálon, aminek még mindig nem jöttem rá a miértjére, de talán már nem is fontos, soha nem is fogom megtudni az okot. Nem baj, nem kell. Most nem engedhetem meg magamnak, hogy bármit is hibázzak, mert ha gondol egyet és elindul visszafelé a hatalmas fekete hátán, lehet nézek bután. Nem kockáztathatok.
- Komolyan Lorin – sandítok oldalra széles vigyorral. – Csak engedd el magad, mintha egy fotelbe ülnél bele, aminek van masszázs funkciója is, azért mozog – vicces nézni, ahogy igyekszik megtenni, amit kérek tőle, de nemigen megy neki, csak amikor leszáll a lóról, olyan merev lesz mindene megmozdulni sem fog tudni, és ezt szeretném elkerülni. – Vagy nem is kell a fotel, mintha egy egyszerű széken ülnél – legyintek egyet végül, mert ne bonyolítsuk, már az is haladás lesz, ha nem totálisan mereven ül szerencsétlen lovon, hanem egy pöppet elengedi magát. Vagy ha nem, akkor majd leszedem a merev tagokkal valahogy az állatról. Vicces lesz, előre látom.
- Olyan vagy most, mint apád… - halvány mosollyal ajkaimon közlöm a tényt, ahogy ismét eszembe jut az emlék. Ugyanígy mozgott a lovon, bár ő húsz perc után kezdte érteni a lényeget és már nem volt probléma. Vajon Lorin is ilyen lesz? Kell egy kis idő, amíg feloldódik? Lehetséges, időnk rengeteg van éppenséggel.
Hozzászólásai ebben a témában


RÉDNÜT CSÓTÁNY
Lorin Annie Brightmore
Bogolyfalvi lakos, Végzett Hallgató, Előkészítős tanár


Csiperke ^^ | Bánkiné <3
offline
RPG hsz: 431
Összes hsz: 856
Írta: 2020. január 27. 09:22 | Link

Denis

- Én ülni is egyenes háttal ülök.
Próbálom valamivel kimagyarázni, hogy miért vagyok merev, de lássuk be, az egész azért van, mert nem vagyok egy született lovas, sőt, ami azt illeti, most először ülök lovon, szóval nem pont most lesz az a pont, amikor majd hirtelen elengedek, és szárnyalok majd a holdfény világította mezőn.
- Mindjárt.
Ez a szó egy olyan szó, amit makacs időszakaimban használok, és felbosszantok vele másokat. Cath legalábbis erre egyszer azt válaszolta, hogy: "Még egy mindjárt és szájon váglak." Utána persze nevettünk, de egy pillanatra nagyon megdöbbentett, és tudom, hogy az volt az a pont, amikor tényleg túlzásba estem. Kellenek az ilyen pillanatok, amikor nem úgy bánnak velem, mint egy hímestojással. Mert többnyire ez a nagy helyzet, hogy mindenki óvakodva viselkedik, mert minél óvatosabb vagy velem, annál tovább élek. Ez baromság.
- Legalább valamiben haszonlítok rá.
Felelem csendesen, rákoncentrálva arra, hogy a ló mikor mit csinál, hogyan mozdul, hogyan lehet eggyé válni vele. Láttam már Cathet is lovagolni, sőt, még Cody is jobban lovagol, mint én. Biztos van ennek valami technikája, csak még nem jött el az a pont, hogy erre ténylegesen ráérezzek, de majd nyilván meglesz az is.
- Apa nem nagyon volt jelen, nálam. Nem tudott azonosulni a helyzettel, azt hiszem. Sosem jött anya nélkül, és ha ott is volt, akkor sem beszélt, csak ült a fotelben, és nézett, mintha csak egy kötelező rendezvényen venne részt. Azt hiszem, ő tényleg várta, hogy vége legyen, és nem tudom hibáztatni ezért.
Most is néha csak ül, nem beszél, csak néz, míg kínossá nem válik a csend kettőnk között, és valami átlátszó kifogással el nem sétálok valahova máshova. Ezért nem szeretek itthon lenni, mert nem tudok része lenni valaminek, amivel valaki nem tud azonosulni. Tudom, hogy apa vár. A pillanatra, amikor vége lesz, és én is erre vártam, de most már valahogy más irányba indultam el. Valami mást érzek. Valahogy mást érzek. Maradnék még.
- Az utóbbi időben sok időt töltöttem a könyvtárban.
Nem mintha ezt el kellene mesélnem neki, hiszen a kis barátja is ott bukott le előttem végleg, és ott történt az a bizonyos csók is, amit azóta se bántam meg, és nem is hiszem, hogy meg kellene bánnom. Nem volt rossz csók, de olyan hosszan tartó, elmélyült sem, hogy abból bárki bármit kikövetkeztethessen.
- És találtam egy módot, amivel azt hiszem meggyógyulnék.
Oké, ez így egy nagyon, nagyon, nagyon nagy blama, és nagyon nem szép indítás, de azt tanultam, hogy a rossz híreket jól kell felvezetni, és hát mi szebbet nem mondhatnék a testvéremnek, mint azt, hogy meggyógyulhatok? Ugye! Csak aztán...
- Csak egy kicsit meg kellene halnom.
Na ez meg a másik véglet a túl nagy dráma, azon se csodálkoznék, hogyha Denis most elvágtatna mellőlem, és a mező túloldaláról is tisztán hallanám az üvöltését.
- Jó nem teljesen, csak eléggé haldoklás közelébe kellene kerülnöm, vérveszteséggel. Kell hozzá egy vámpír, aki megitatja velem a vérét, és akkor lehetnék, um, dampír... damfír. Igen! Damfír! Semmi nagy változás nem lenne, szépen megöregednék, lehetnének gyerekeim, meg férjem, dolgozhatnék, futhatnék, és csak annyi lenne a plusz, hogy bájital helyett vért iszok. Szerintem Will simán tudna szerezni, és Cath is adna, te is adnál, megkérdezném Thomast, hátha ő is. Ellennék látva. Persze van egy kis kockázata, hogy nem sikerül és meghalok, de hát, ez egy vállalható kockázat.
A hangom végig olyan, mintha csak egy kirándulásról vagy egy új ruháról csacsognék, mintha nem éppen azt vázolnám fel neki, hogy félig vámpír leszek, vért iszok és milyen jó is lesz az nekünk. Finoman oldalra sandítok, hogy megvan-e még.
- Nagyon kiakadtál?
Hozzászólásai ebben a témában

Denis A. Brightmore
Tanár, Mestertanonc Tanár, Elemi mágus, Legilimentor, Egyetemi hallgató, Okklumentor, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák


Fél-gyilkos | csattanó maszlag | házas
offline
RPG hsz: 674
Összes hsz: 3838
Írta: 2020. február 2. 10:51 | Link

Hóvirágom – Brightmore birtok – téli szünet - Storm

Én mindig azt hittem, hogyha valaki lóra ül, akkor automatikusan tudja, hogy hogy kell rajta elhelyezkedni, hogy nincs más dolga, csak követni a ló mozgását. Apámnál dőlt meg ez az elméletem még gyerekként, mert valahogy ő inkább mereven ült, aztán húsz perc múlva engedett fel, és mintha mi sem történt volna ült ugyanúgy a lovon, mint én vagy anyám. Bár ennek lehet az az oka, hogy legelőször a csávó határozottan kijelentette, hogy ő márpedig Storm apjára fog ülni, akinek a személyisége ezerszer elviselhetetlenebb volt, mint a fiáé. Aztán zuhant. Jaj, de még mekkorát, hogy aztán seggre érkezzen a puha fűre és földre, elpoénkodja, mi meg kinevessük. A vége az lett, hogy lovat cserélt anyámmal, és nem féltem, hogy ő leesik. Ó, de még mennyire, hogy nem, esélye sem lett volna az állatnak, mert anyám kisugárzása mindig helyre tette, ha vele ment valahova. Mint én és Frederick. Szoros kapocs, amit senki nem érhet meg, és vehet el tőled.
- Sok mindenben hasonlítasz apádra – mosolyodom el oldalra, hogy pont elkapjam azt, mennyire koncentrál. Talán ezért mondják azt, hogy nem lehetünk testvérek. Ég és föld. – Én semmiben, anyádtól is csak a szemét kaptam meg – vonom meg vállaimat. Ez a téma engem nem érint annyira mélyen, mint a szülőket, esetleg más gyerekeket, azok testvéreit szoktak. Én elfogadtam, hogy nem hasonlítok egyik szülőmre se, mert Lorin ezt megteszi. Olyan, mint apánk, de pontosan olyan gyönyörű mellé, mint anyánk. Tökéletes kombó, szóval engem fogadtak örökre.
- Én sem tudom – hunyom le tekintetem egy pillanatra, majd visszafordulok Lorin felé. – Bár elképzelésem sincs mit gondoltak akkor, mert ugye – szusszanásnyi szünetet tartok, mielőtt folytatnám. – Én semmit nem tudtam, azóta sem beszéltem velük erről. Nem akarok – vonom meg vállaimat, mert remélem, hogy ennyi elég ahhoz, hogy lezárjuk a témát. Mégis mit beszéljek velük erről? Hogy azért tanulok és tanultam is egész életemben, hogy azért foglalom le az agyamat mindig valamivel, amíg össze nem esek a fáradtságtól, hogy kordában tartsam a démonjaimat? Nehezen mondod ezt a szüleidnek. Nem is értenék meg. És ahogy oldalra sandítok húgomra, aki durcásan hagyott faképnél a bálon, tényleg nem akarok róla beszélni. Túl szép és túl jó, most minden. Szólásra nyitnám a számat, de megelőz. És ahogy egyre előrébb és előrébb haladunk a történetben úgy ráncolódik a szemöldököm, úgy kerekednek ki a szemeim, úgy engedem a szárat, hogy csak lovam sörényét szuggerálva haladjunk előre. Hogy damfír legyen, mert az megkönnyíti, akkor is meghal, ez tény, de csak kicsit, hogy aztán sokkal könnyebben és boldogabban éljen tovább. Baromság. Nem-nem-nem és nem!
- Hogy… hogy juthat ilyen eszedbe? – állítom meg a lovat, Frederick automatikusan megtorpan. – Normális vagy?! Persze, hogy kiakadtam! Jézusom, Lorin! – homlokomnak támasztom jobb kezemet, ahogy Lorin és az erdő között zizeg tekintetem, mert nem tudom, hogy melyik lenne a könnyebb nekem; a szemébe nézni és elmondani, mekkora baromság, vagy egyszerűen úgy tenni, mint aki meg sem hallotta, menni tovább, beszélgetni arról, hogy mennyire hasonlít a Brighmore-ok fejére. Lehunyom kékjeimet, megszorítom orrnyergemet, majd összeszűkült szemekkel, összeráncolt szemöldökkel tekintek húgomra.
- Nem kérhetsz emberektől olyat, hogy adják oda a vérüket, mert nem vagy többé ember! – hangom remeg, az agyamban folyamatosan kergetőznek a rémesebbnél rémesebb képek. Hogy jutottunk el idáig? Tekintetem gyűrűs ujjamra esik, ahol az arany karika kacsint vissza rám. Payne, te tudsz erről? Megforgatom az ékszert ujjamon, majd mélyet szusszanva fúrom tekintetemet Lorinéba.
- Utálhatsz most, ki nem állhatsz, megvethetsz majd, de nem fogom hagyni, hogy ez megtörténjen, vagy egyáltalán megforduljon a fejedben még egyszer – egy pillanatra sem engedem el húgom tekintetét. – Nem voltam jó bátyád, mert fogalmam sincs, hogy kell annak lenni, felnőttél közben, pedig éppen hogy csak visszakaptalak gyermekként még. Sok mindent nem tudok Lorin, de abban biztos vagyok, hogyha valaki hozzád ér, akkor megölöm – hangom elmélyül a végére, tekintetemet a mondat befejezte után pár másodperccel szakítom el húgoméról, majd elindulunk megint. Frederick óvatosan kezd el lépegetni, én pedig Storm sörényét bámulva ismét meredek magam elé. A könyvtár, mi?
Hozzászólásai ebben a témában


RÉDNÜT CSÓTÁNY
Lorin Annie Brightmore
Bogolyfalvi lakos, Végzett Hallgató, Előkészítős tanár


Csiperke ^^ | Bánkiné <3
offline
RPG hsz: 431
Összes hsz: 856
Írta: 2020. február 4. 23:20 | Link

Denis

Hümmögök egy aprót, amikor azt mondja, hogy sok mindenben hasonlítok apára. Én ezt annyira nem tudom megállapítani, de egy külső szemlélődőnek hiszek, még akkor is, ha csak ezzel mondjuk felvidítani akar. Bár nem tudom, hogy azt akarja-e, vagy, hogy azt érzi-e, hogy oka lenne rá. Nem annak szántam a történetet, pusztán csak elmondtam, hogy hogyan volt, és hogy hogyan van. A dolog nem sokat változott, nem tudunk igazán kettesben lenni, és lehet, hogy pont azért van, mert annyira hasonlítunk egymásra. Azért nincs közös témánk, és azért feszélyez minket annyira a másik jelenléte, mert egyszerűen nem tudjuk elfogadni, hogy van belőlünk még egy. Ráadásul, hogy ennyire közeli rokonok vagyunk. Sosem ment, és így, hogy Denis azt mondja, sok mindenben hasonlítunk, talán a megoldás kulcsát adta a kezembe. Ez lehet a probléma, hogy ennyire hasonlítunk.
- Az én szemem rejtély.
Válaszolom vidáman, mert ilyen nagy, szinte már ufó szemekkel, melyek ráadásul zöldek, nem rendelkezik senki a családban. Megnéztem a nagyszülők képeit sem, és nem. Mondanám, hogy elcseréltek a kórházban, de annyira be voltam biztosítva, mint a koraszülött, haldokló gyerek, hogy nem igazán volt esély rá, hogy elcseréljenek. Nem olyan ez a betegség, hogy minden második sarkon belefusson az ember.
- Én sem. Annyira kínos lenne ez a beszélgetés, mintha leültetnének minket, és elmesélnék, hogy mi a szex, majd mint akik jól végezték a dolgukat, kezünkbe nyomnának egy-egy óvszert.
Valahogy így tudom elképzelni a beszélgetést arról, hogy tizenhat évig picit hazudtak arról, hogy halott vagyok, és hogy úgy nőttünk fel egymás mellett, hogy igazából sosem érintkezhettünk. Furcsa lenne ott ülni a kanapén, a merevvé váló arcokat nézni. Apa biztos sóhajtana egy hatalmasat, és a cipőjét fixírozná, Denis elmerülne egy korábban soha meg nem nézett kép precíz ecsetfonásaiban, és én lennék az, aki egy cukorkapapírral zörög. Anya pedig várna, apára, hogy kezdje el. Apa pedig úgy kezdené, hogy: “Denis Albert, a húgod Lorin Annie él.” Mi pedig, egymás mellett ülve, apára fordítanánk a tekintetünk, gondosan ügyelve arra, hogy ne nézzünk a másikra, mert akkor bizony elnevetnénk magunkat. Az élet nagy igazsága lenne ez akkor. Él. Később pedig átformálódna azzá, hogy: Élt. Hacsak…
… Denist hallgatva, a kiakadását, úgy tűnik, nincs olyan, hogy hacsak. Egy teljesen jól felépített érvrendszerrel jöttem hozzá, mert tudtam, hogy ki fog bukni ezen. Mondjuk nem értem, hogy miért, mert ez igazából egy csodálatos megoldás, és amikor felfedeztem az egyik beadandóm írása során, azt olyan volt, mintha Göthe Salmander ült volna mellém, és mondta volna, hogy “nincsenek furcsa lények…” Akkor nagyon éreztem, hogy ez egy hatalmas súgás az univerzumtól, és igazából még most is elég biztos vagyok a dolgomban.
- Cath is ezt csinálja, forgatja a gyűrűt, ha ideges, mintha azon keresztül tőled várna megoldást. De nem, nem tud róla.
Nem kell legilimentornak lennem, hogy tudjam, mit gondol most. A két Brightmore közé szorult Brightmore-rá avanzsált nő, aki próbál egyensúlyt teremteni, teljesen ki lett ebből hagyva, mert a bál után úgy tartottam tisztességesnek, hogy hozzá jövök, és nem ő lesz az, aki utoljára megtudja a dolgokat.
- Nem utállak, önzőnek tartalak. Neked van kivel leélned egy életet, évtizedeket érsz még meg, én lehet, hogy egyetlen évet sem. Egy kis halál az életért nem akkora áldozat, mint feláldozni egy életet amit meg sem élhettek igazán.
Nem szakítom meg a szemkontaktust, egészen addig, amíg ő nem teszi azzal, hogy tovább indul, így hát folytatom az utam mellette én is.
- Azt hittem, mindent megtennél azért, hogy együtt öregedjünk meg, de tévedtem. Felejtsd el, és tedd ezt is arra a polcra, ahol azokat a dolgokat tartod, amikről simán csak nem beszélsz.
Hogy én se vagyok jobb, mint ő? Lehet, de hát ezt akarta nem? Hogy megmutatkozzon, mennyire Brightmore is vagyok. Szavakkal fájdalmat okozni? Nos Denis, remélem, elégedett vagy. Azonban öröm az ürömben, hogy tényleg apám lánya vagyok, mert miközben egy kényes témát feszegetünk, észrevétlen simulok hozzá a ló mozgásához, és a merevségem pillanatok alatt válik semmivé.
- Úgy döntöttem, hogy fotográfiára adom be a jelentkezésemet. Nem hiszem, hogy az egyetem nekem való lenne, a Bagolykőben már megszoktam.  
Hozzászólásai ebben a témában

Denis A. Brightmore
Tanár, Mestertanonc Tanár, Elemi mágus, Legilimentor, Egyetemi hallgató, Okklumentor, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák


Fél-gyilkos | csattanó maszlag | házas
offline
RPG hsz: 674
Összes hsz: 3838
Írta: 2020. február 11. 19:05 | Link

Hóvirágom – Brightmore birtok – téli szünet - Storm

Bárki mondhat bármit, de az biztos, hogy Lorinban Brightmore vér csörgedezik. Ha nem is a személyisége miatt, de a külseje csak arra engedhet következtetni, hogy Lionel és Daisy a szülei. Én ezzel nem dicsekedhetem, valahogy Lorin kapta meg a fasza géneket a szülőktől, nekem pedig be kell érnem azzal, amit apai öreganyámtól kaptam, mert hogy én elvileg rá hasonlítok. Persze, hasonlíts te egy szottyadt öregasszonyra, akinek az volt a legnagyobb nyűgje, hogy a vége felé nem tudott elmenni a lóversenyre, ezért csak még jobban utált mindent és mindenkit maga körül. Apám szerette egyedül, kénytelen volt, hiszen mégis az anyjáról beszélünk, és amikor először meghallottam, hogy a mamára hasonlítok, örültem neki. Gyerekként különlegesnek érzed azt, hogy nem a szüleidre, hanem a nagymamádra hasonlítasz, majd ahogy nőttem fel, többet találkoztam azzal a szipirtyóval, úgy kezdett ez sértéssé válni. Maradjunk annyiban, hogy apám hamar leszokott róla, hogy felemlegesse.
És a boldog visszaemlékezés nagyjából itt szakad meg. Mert bármennyire nevethetnének lenne a Lorin által mondottakon a felvilágosításról, a hang a torkomon akad, a levegő is hirtelen mintha sűrűbb lenne, és nem tudok megszólalni. Hitetlen tekintek húgomra, pillantásom ide-oda zizeg íriszei között, és próbálom kiolvasni belőle azt, hogy nem gondolja komolyan. Csak viccel, egyszerűen látni akarta a reakciómat, kicsit meg akart botránkoztatni, hogy utána jót nevessünk azon, mennyire kiakasztott hajnalok hajnalán, de hiába fürkészem arcát, bármilyen apró jelet keresve, ami erre utalhat, hoppon maradok, mert halálos komolyságot látok a sápatag arcon. És nem akarom elhinni. Megrázom fejemet mondandóm előtt, amikor a gyűrűről beszél. Leszarom, hogy ki mit szokott csinálni, amikor ideges, mert éppen arról beszél a húgom, hogy egy olyan... lény lesz, aki mások vérén él, de legalább él. Nem, ezt nem hagyhatom, és ha meg is utál miatta onnantól, akkor sem fogom hagyni. De legalább Payne nem tud róla, mert még egy csalódás nem fér bele, hogy tudta, de nem mondta el. Mint a lovon ülő lányt, aki él. Halkan felnevetek, miközben ismét elindulunk és Lorin mellettem lépked. Önző vagyok. Az lennék valóban, amiért nem akarom, hogy a húgom teljesen másként haljon meg, ha eljön az ideje, mint ahogy eddig élt? Lehet. Legyek az, tartson annak, meg tudok vele birkózni, másból sem állt eddigi életem, minthogy az önzőségem nem hagyott sok mindent. Akkor most se legyen ez másképp, vigyorogva állok elébe.
- Tizennyolc évet ráhúztál a sztereotípiákra, ne gyere nekem azzal, hogy holnap meghalhatsz - sandítok oldalra óvatosan, majd tekintetem előre szegezem. - Nincs kivel leélnem az életem, és az, ha sajnáltatod magad, nem vezet sokra. Eddig is mindent túléltél, nem vagyok hajlandó hagyni, hogy ez megváltozzon és egy olyan utat válassz, amit most könnyebbnek gondolsz - mert egy egész életet feladni azért, hogy végül teljesen más emberként ébredjünk, nem megoldás, főleg, ha azt hisszük ezzel megkönnyítjük magunknak. Mert nincs így. - És ha már azt nézzük, hogy önző vagyok, akkor belegondoltál abba, hogy a körülötted lévők ezt hogy élnék meg? A barátaid? Vagy csak nézd Cath-et - szigorúan előre nézek, tekintetem le nem véve a széles ösvényről, amely előttünk kanyarog. Sok mindent tudok, amiről azt hiszik elrejthetik. Sok olyan dolog van valóban, amiről nem beszélünk, és nem feltétlen mindig azért feltéve, akkor arra a bizonyos polcra, mert az én érdekeim ezt diktálják. A legtöbb polcra feltett dolog azok közé tartozik, amikről tudok, de nem beszélek róluk, mert nem érzem szükségét. Elég, ha tudom, de ha a másik is meg tudja, az nekem miért lenne jó? Felesleges vitagenerálás helyett, csak elraktározom magamban az információt.
- Brightmore vagy - tör ki belőlem a nevetés hangosan, kicsit meggörnyedve hajolok rá Storm nyakára, hogy kinevethessem magam, és amikor végre ismét kapok levegőt, nagyot szusszanva fordítom fejemet Lorinra. - Te tudhatnád a legjobban, hogy nálam az érzelmi manipuláció semmire nem vezet - vonom meg vállamat immár csak vigyorogva, mert a nevetés alább hagyott, de jókedvem nem száll el vele. Szinte már büszkén pillantok Lorinra, ahogy mellettem lépkednek a hatalmas fekete lóval. - De ügyes próbálkozás volt, büszke vagyok rád - vigyorom mosollyá szelídül, majd fejemet ismét előre fordítom.
- Fotográfia - ismétlem el halkan. - És érdekel is vagy csak SOS-ben választottál valamit? - ha a második, akkor rögvest falnak megyek, de ugye, egy felnőtt nő van mellettem, így ebbe - legalábbis - aligha lehetne beleszólásom.
Hozzászólásai ebben a témában


RÉDNÜT CSÓTÁNY
Lorin Annie Brightmore
Bogolyfalvi lakos, Végzett Hallgató, Előkészítős tanár


Csiperke ^^ | Bánkiné <3
offline
RPG hsz: 431
Összes hsz: 856
Írta: 2020. február 22. 17:43 | Link

Denis


- Ez nem így működik, Denis. Az, hogy tizennyolc évet ráhúztam egy baromi nagy szerencse, egy csoda. De a csodák nem tartanak örökké.
Annyira utálom, nem, nem is utálom, gyűlölöm ezt a felfogást. Jaj, hát túléltél tizennyolc évet, akkor túl fogsz még további hetvenet is. Rosszul vagy? Majd elmúlik. Légszomjad van? Kibírtad már párszor. Ledöntött a lábadról a láz? Az is elmúlik. Igen, elmúlt, sokszor, de nem múlhat el mindig, és lesz egy pont, amikor nem lesz elég erőm ahhoz, hogy ellenálljak, amikor nem leszek elég erős a küzdelemhez. Különben is, miért kell az egész életemet abban a tudatban leélnem, hogy bármikor újra fájhat? Hogy bármikor összeeshetek? Milyen élet az, ahol nem tervezel nyaralást? Nem tervezed a jövődet, mert nagy valószínűség szerint nem lesz? Én vagyok az, aki sajnáltatja magát? Döbbenten nézek rá, amikor ezt kimondja, és szomorúan pillantok rá, a hangomban is ez a lemondó szomorúság cseng, még csak nem is akarom leplezni, hogy mennyire csalódtam benne.
- Nem sajnáltatom magam, csak próbálok ésszerű lenni, ha már rajtam kívül senki sem az. De ha ez neked sajnáltatás, akkor nem tudok mit mondani.
Mindenki azt hiszi, hogy ez az egész nem olyan nagy ügy. Fogalmuk sincs, milyen az, amikor annyira elgyengülsz, hogy a légzőizmaid megbénulnak, nem kapsz levegőt, érzed, ahogy mindened megfeszül, elönt a forróság, miközben ellilulsz, a szíved pedig olyan hevesen ver, hogy görcsbe rándulsz. Egyszerre húzódna össze a tested és mégis merevedik meg teljesen, amikor egymással küzdenek az elemek. De persze, te mindent túlélsz, hát hogyne. Hát akkor, ennyi volt azt hiszem. Ha mindenki úgy gondolkozik, hogy én majd mindent túlélek, akkor nem nagyon van miért küzdenem. Elvégre ez nem annyira vészes dolog nem? Akkor miért is tegyek meg mindent azért, hogy életbe maradjak? Addig úgysem érti meg ezt senki, amíg életben vagyok. Nyilván, akkor majd mindenki azt gondolja, hogy nem is volt olyan rossz ötlet damfírrá válni. Csakhogy akkor már késő bánat lesz. Nem gondolok erre, nem gondolok arra, hogy a halálom után majd meglátják, hogy érdemesebb lett volna megadni nekem az esélyt az életre. Mert nem akarom, hogy ő, vagy bárki azt higgye, hogy ez az egész, hogy ez nem hülyeség az ő csodás ötlete. Mert nem. Eszemben sincs életben maradni azért, hogy azt hangoztassák, hogy ha eddig túléltem, majd ezután is túl fogom. Nem kívánom senkinek, hogy érezze azt a fájdalmat, amit én érzek, de azt hittem ő megérti majd, hogy nem szeretnék úgy élni, hogy ezeket a fájdalmakat újra és újra megélem. Csak a csalódottság, a szomorúság és a lemondás van bennem. Így ha a fejemben is van, nem láthat mást, mint azt, hogy mennyire csalódott vagyok, hogy csalódtam benne, mert simán lemondana rólam. Ez nem a könnyebb út lenne, hanem a reaálisabb út. Az út, aminek a végén megtérül a szenvedésem. Az út, aminek a végén nem a halál, hanem az élet van.
- Biztos szörnyen összetörnének, ha jelen lehetnének a harmincadik vagy az ötvenedik születésnapomon és koszorú helyett ajándékot hoznának. Igazad van, máris elkezdtem sajnálni Thomas-t, Cole-t, Cath-et, meg a többieket. Végül is tízévente egy koszorú sokkal gazdaságosabb, mint évente egy ajándék.
Nem érdekel, hogy ez mennyire hangzik gúnyosan vagy mennyire sértem meg, vagy mennyire érti a keserű motyogásomat. Ugyan mégis hogy érnék meg a barátaim? Eléggé szomorú lenne, ha annak drukkolnának, hogy inkább haljak meg holnap. Mit is érhetünk el? Nem szexelek soha? Nem lesz férjem? Nem leszek terhes? Komolyan? Azért, hogy ne kelljen belegondolnia abba, hogy lefekszem valakivel, inkább haljak meg? Na ne mondja már nekem, hogy én vagyok az önzőbb fél. Mert ezt nem veri rám.  
- Nem érdekel, hogy minek tulajdonítod be.
Felelem csendes nyugalommal. Én élni akarok, ő nem akarja, hogy éljek, és igen, ez egy olyan visszajelzés, ami kellőképpen megtöri az embert. Azt hittem, hogy örülni fog, hogy foggal, körömmel küzd értem. De úgy tűnik a nagy Denis Brightmore életébe nem mindenki fér bele. Szívás. Szusszanva nézek előre, és amikor kérdez, kicsit felhorkanok.
- Az első itt töltött karácsonyomon egy fényképezőgépet kaptam Willtől. Azóta fotózok.
Hozzászólásai ebben a témában

Denis A. Brightmore
Tanár, Mestertanonc Tanár, Elemi mágus, Legilimentor, Egyetemi hallgató, Okklumentor, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák


Fél-gyilkos | csattanó maszlag | házas
offline
RPG hsz: 674
Összes hsz: 3838
Írta: 2020. március 15. 22:29 | Link

Hóvirágom – Brightmore birtok – téli szünet - Storm

Nem vagyok hajlandó meghallani, amit mondd. Lehetek gyerekes vagy a viselkedésemre ráhúzhatjuk az ostoba jelzőt, de akkor sem akarom meghallani. Még hogy a csodák nem tartanak örökké. Az én csodám éppen itt sétál mellettem lovam hátán. Nem tudom elfogadni azt, hogy esetleg elmúlhat, hogy megszűnhet létezni, ha kell, akkor meghalok én, csak ő éljen tovább. Odaadom neki mindenemet, feláldozom magamat érte, egyszerűen ő éljen tovább. Jobban megérdemli, mint bárki más, de nem vehetik el tőlem, amikor nemrég kaptam vissza, és ő a fény az életemben, ő az, aki életem csodájának van titulálva, még akkor is, amikor ilyen makacs és érzelmileg manipulálni próbál, ha haragszik, ha csalódottság csillan a szemében, mert nem olyan vagyok, mint ahogy elképzelte. Még ilyenkor is ő a csoda, és mindig ő lesz az. Nem vagyok és voltam jó bátyja, ezt mindenki tudja, köztudott tény lehetne, ha mindenki beleüthetné az orrát a dologba, de igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni. És ha ehhez az kell éppen most, hogy csalódottság süssön felém tekintetéből, esetleg megvetés, vagy utálat, akkor állok elébe, utáljon. Utáltak és vetettek már elegen, hogy húgomtól éppen ne érintsen mélyen, mert mindezek ellenére ő nem szűnik meg az én csodám lenni, bármennyire is az a terve jelenleg. Hiába a negatív érzelmek felém tőle, ő attól még az én Hóvirágom marad, aki tökéletesnek látja a világot, aki tökéletesnek lét néha még engem is, pedig egyáltalán nem érdemlem meg. Aki időt akar eltölteni az elbaszott bátyjával, amikor leginkább mindenki menekülne tőle, és tudom, hogy ő is ezt tenné néha, mert elviselhetetlen vagyok, önző, bunkó, miegymás, de nem teszi. Mert szeret, feltétel nélkül szeret, és elfogadja, hogy ilyen vagyok. Ilyenné lettem az évek során, még akkor is, ha bármennyire igyekszem jó bátyja lenni, nem mindig jön össze. Meglepő lehetne a tény, de nem az. Mindent képes vagyok elbaszni, erre Payne, és már Lorin is a tanúm, még a legnyugodtabb pillanatban is történhet olyan, ami azt váltja ki, hogy robbanjak. Mert elmebeteg vagyok. Lorin viseli a család fizikai fájdalmát, míg én a szellemit. Nagyon jól össze lettünk rakva, azért remélem ezzel anyámék nem dicsekednek el. Az én csodámmal amúgy se dicsekedjen el senki.
Nem tudok értelmeset mondani arra, amik elhagyják a száját. Lemondóan sóhajtok egyet, miközben fejem előre bukik és Storm sörényét szuggerálom. Érzem hangjában a sértődöttséggel kevert csalódottságot, és a haragot, a jó öreg haragot, amit mindenhol felismernék, mert a dac most az, ami élteti Lorint. Hogy nem fogja fel a másik szemszöget, csak azt látja, hogy magának milyen jót tenne, de én nem akarok a temetőbe járni hozzá.
- Eleget jártam hozzád a temetőbe gyerekként - szólalok meg végül halkan, tekintetem ugyanúgy lovam sörényét szuggerálja. - Tudom, hogy nehezen hiszed, de ez nem csak neked volt nehéz. Nem tudom és már nem is akarom elképzelni nélküled az életem... képtelen vagyok rá - kissé jobban markolok rá a vezetőszárakra, ahogy a szavak elhagyják ajkaimat. - De én inkább meghalnék, minthogy hagyjam, hogy egy másik fajhoz tartozz - fejezem be végül a gondolatmenetet. Én itt ezt lezártnak tekintem és nem vagyok hajlandó többet beszélni róla. Innentől pedig Lorin döntése az, hogy megpróbálkozik vele, avagy sem, még akkor is, ha mindketten tudjuk, hogy elbukik. És nem azért, mert szerencsétlen lenne, hanem azért, mert ő is tudja, hogy innentől fokozottan fogok rá figyelni. Akár akarja, akár nem, akár idegesítőnek tartja, akár utálni fog érte. Nem érdekel. Vessen meg, de akkor sem fogom hagyni, hogy így fogja fel az életet, amit ahelyett, hogy kihasználna, amíg csodálatos az egész, inkább eldob magától.
- Értem - mi a fasz? Ez mikor történt? És én miért nem tudtam róla? Na igen. Ennyit akkor arról, hogy próbálkozom jó bátyja lenni, ugye? - Payne említette, hogy szeretnél egy kutyát - igen, ennél jobb tématerelés nem jutott eszembe, de ha már mindent megbeszélünk, akkor ez is belefér, nem? Úgyis kapni fog egy kutyát, és ha már a halála szóba jött akkor igenis terelhetem vidámabb mederbe a beszélgetést. Én mindent elmondtam, szerintem ő is, nem egyezik a véleményünk, ami aligha lep meg bárkit is, szóval tovább léphetünk. Lépjünk tovább.
Hozzászólásai ebben a témában


RÉDNÜT CSÓTÁNY

Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBagolykőtől távolKülföldi helyszínek