Paris, Valentin nap estéje, Ohne Napbrille

Az ember mindig igyekszik a maximumot kihozni a helyzetből és azt hiszem, ez nekem sikerült is. Határozottan jó estét töltöttem együtt a barátnőmmel, anélkül, hogy kettőnél többször elhangzott volna, hogy "de ne". Azt hiszem, a tűrőképességem igen jó úton halad a fejlődés felé.
A vacsi finom volt, a séta szórakoztató és egészen sokat beszélgettünk, ami a részemről még mindig olyan furcsa. Nem vagyok hozzászokva, hogy az embereket tényleg érdekelje, mi van vele, vagy hogy miről mit gondolok.
Az estét végül videojátékozás irányába tereltem, mert az meglehetősen veszélytelen sportnak tűnik, és lefekvésig el is voltam vele. Azonban két óra ébren fekvés után egyszerűen nem bírtam tovább nyugton maradni. A lehető leghalkabban kimásztam az ágyból, majd beleugráltam magam a farmeromba és felvettem a bőrkabátom. Azt mondják, gyakorlat teszi a mestert. Én ebből már bajnokságot nyerhettem volna.
Szóval végül kimentem az erkélyre, hogy szellőztessem egy kicsit a fejemet. Nem fog ártani. Útközben még beszereztem egy pohár pezsgőt is, meg pár szem epret, hogy aztán a korlátra dőlve figyeljem a várost.

Paris, Valentin nap estéje, kinézgetek

Képes volt kinevetni! Egy szimpla kérdés miatt erre vetemedett! Jobban jártam volna, hogyha az egész hajzuhatagot visszalapátolom az arcocskájába és még egy kicsit szenvedjen vele - törpe birka -, de ugye én olyan édes és törődő pasi vagyok, hogy segítettem neki kimászni a helyzetből, amibe hoztam. A válaszára lebiggyesztettem az ajkam kicsit.
- Ilyen szép bókot sem mondott még nekem üzenetrögzítő... - jegyeztem meg végül a szempilláim rebegtetve pár pillanatig, de aztán csak nevetve megráztam a fejemet. Nem szoktam a lelkemre venni az ilyesféle megjegyzést, jómagam bókként eszközöltem másokon. A normális emberek nagyon unalmasak tudnak lenni.
Végül helyzetet jelentettem, amit ő érdeklődve hallgatott és mind a ketten megkönnyebbültünk kicsit, mert érdekes módon ő sem igazán akart aludni. Pedig szerintem az a két óra nem mondható olyan hosszú, pihentető intervallumnak. Nem vagyok rá jó hatással, azt hiszem.
- Igenis, főnök. Értettem. Többet nem szólítom főnöknek, főnök - nevettem el magam a végére ismét, hogy aztán bocsánatkérő pillantást vessek rá és kicsit el is komolyodjak, mielőtt még megkapom, hogy túlságosan is elviccelődöm. Jó, jellemző volt rám, de az ajánlat tényleg komoly volt. Szóval az ajkamba haraptam még egy pillanatra, majd közelebb hajolva vettem halkabbra a hangomat.  
- Ha kérnéd sem biztos, hogy tudnám... - az ezt követő szavak pedig már csak a leányzó fülébe suttogva hangzottak el, hiszen nem tartozott senki másra, mi is volt az a bizonyos szórakoztatóbb ötlet.

//köszönöm Schatz//