28. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor
Hírek:
Figyelem! Iskolai dolgozók, Bogolyfalva vezetése és felelősök kerestetnek! Ezen kívül kikerült a JV pályázat is, csekkoljátok a híreknél! Wink
U.i.: ez is beleszámít a multiakcióba!
Bagolykő Mágustanoda FórumBagolykőtől távolKülföldi helyszínek

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Ginnie Marrywather
INAKTÍV


Vöröske^^, Gin, Gigi, A keresztapa bérence,
offline
RPG hsz: 70
Összes hsz: 653
Írta: 2013. augusztus 19. 18:19 | Link

Liz
Az egyik otthoni hétvége, nem sokkal a vizsgák előtt
Délután 3 óra környékén; London


Remek, egész Magyarországon negyven fokos meleg uralkodik, Londonban pedig zuhog az eső, és kabátot kell felvennem, hogy ne ázzak szét. Jó, persze van esernyőm, de az sosem segít túl sokat,mert bever alá az eső, meg csorog le róla a víz, de azt hiszem, hogy ezt nem kell részletezni, mindenki pontosan érti. Mindenesetre ez az eső sem rontja el az izgalmam és a lelkesedésem, mert hosszú keresés és várakozás után végre a nyomára akadtam. Vagyis… na jó, inkább Steve, apa nyomozóhaverja találta meg, bár állítása szerint; egészen könnyű munka volt.
Ahogy végighaladok a macskaköves úton, a szívem egyre gyorsabban ver. Esküszöm, úgy viselkedem, mint aki a szerelmével találkozik, pedig erről szó sincs, de nem ám. Egy olyan valakihez megyek, aki csakúgy ott hagyta az iskolát, és nem szólt senkinek, még nekem sem. Pedig olyan volt, mintha a nővérem lenne, és elvileg én is olyan voltam számára, mint a húga, legalábbis ezt mondta nekem. Jó, mondjuk az közvetlenül az után volt, hogy a nagymamája meghalt, szóval nem elképzelhetetlen; akkor csak az érzelmek mondatták azt vele, bár bennem még él a remény, hogy ez nem így van.
Ahogy figyelem a házszámokat érzem, hogy egyre közelebb kerülök a célomhoz és az aggodalmam is nő, mert az izgalom mellett félek is. Vajon meg fog ismerni? Megváltoztam, már nem az a tizenhat éves lány vagyok, akit akkor ott hagyott, már nem. Megerősödtem, felnőttem, és részt vettem a mágustusán, bár ez a tény nem különösebben tartozik ide, de nem baj. Ha Liz ma menne el, akkor valószínűleg már nem sírnék, nem hívogatnám, mint valami idióta és nem kutatnék utána. Bár, ha jobban belegondolok: most is itt gyalogolok, hogy megtaláljam a házat, ahol megszállt.
Ahogy körülnézek Londonnak eme kicsi, de mégis barátságos kerületében meg kell, hogy állapítsam; valahogy illik a barátnőmhöz. Kicsit elhagyatott, kicsit magányos, de mégis erős és önálló.
- Igen, pontosan olyan, mint ő - mondom ki félhangosan, mire megszólal a telefonom. Először összeráncolom a szemöldököm, mert elképzelésem sincs, hogy ki az, aki ilyenkor kereshet. Mindenesetre gyorsan leengedem a vállamról a táskát, majd valahogy fél kezemmel tartva az esernyőt elkezdem keresni a kis készüléket. Szerencsére alapjába véve rendes ember vagyok, így elég hamar a kezembe akad a kis masina. „Apa hív”, jelzi a képernyő, mire sóhajtok egyet. Külön szóltam neki, hogy majd hívom, nem kell aggódnia miattam, Londonban nőttem fel, anyanyelvi angol vagyok, megtalálom azt a házat, amit keresek.
- Szia - nyomom le a zöld gombot, miközben a vállammal a fülemhez szorítom a telefont. - Nagyjából fél perc és ott vagyok, nyugi. Nem raboltak el, nem ütöttek el és el sem varázsoltak. Vacsorára otthon vagyok - mondom neki, majd végighallgatom, hogy ő csak aggódott, amihez joga van, elvégre én vagyok az egyetlen lánya, majd ő is elköszön és leteszi.
Imádom apámat, de a féltése egyszerűen már sok. Mintha valami tojás lennék, amit a legelső szél összetör, vagy egyszerűen nem bírja elfogadni, hogy lassan felnövök. Igazából nem tudom, hogy melyik, de addig jó, amíg aggódnak értünk, nem?
Ahogy sikerül visszabűvészkednem a telefonom a helyére a ház felé fordulok, ami előtt az imént megálltam, miközben apával beszéltem. Nyolcvannégyes házszám, ez az. Azt hiszem, hogy ez egy kisebb panzió, vagy az egész ház ki van adva. Nem tudom, erre pontosan nem emlékszem. Egy nagy sóhaj kíséretében elindulok előre. Amint az ajtó elé érek, elbizonytalanodom egy pillanatra, majd mielőtt meggondolom magam, megnyomom a csengőt és reménykedem, hogy Liz nyit ajtót.

Ruha
Utoljára módosította:Ginnie Marrywather, 2013. augusztus 19. 18:26
Hozzászólásai ebben a témában

elsős mestertanonc| Hydromágus tanonc| Eridonos hajtó|Csibe
Elizabeth Charlotte Vane
INAKTÍV


'I come back.'
offline
RPG hsz: 43
Összes hsz: 453
Írta: 2013. augusztus 19. 20:05 | Link

Gin
Az egyik otthoni hétvége, nem sokkal a vizsgák előtt
Délután 3 óra környékén; London


 Magam sem tudom elmondani, hogy miért is tűntem el az iskolából. Egyszerűen csak muszáj volt. Úgy éreztem, a falak egyre jobban összezárulnak előttem és a levegő is kezdett fullasztóvá válni. Nem voltam már önmagam, egyáltalán nem. Egy másik Elizabeth köszöntött engem minden reggel, amikor a tükörbe néztem. Nem mondanám, hogy depressziós lettem volna, mert nem voltam az, hiszen örültem annak, ami körülöttem folyt, de mégis valami más volt. Megijedtem saját magamtól és ezt a félelmet már nem tudtam kordában tartani. A mosolyom már nem rejtett el semmit, és minden kezdett a másik irányba haladni, ahelyett, hogy előre léptem volna. Megőrültem volna? Nem, csak nem találtam a helyemet, nem láttam magamat rendesen, teljesen elhomályosultam. És ezen az sem segített, ha nem is vettem róla tudomást, mert akkor minden rosszabb lett. Teljesen elvesztem, zuhantam amilyen mélyre csak tudtam, és amikor kapálóztam, még mélyebbre húztak a sötétség karmai.
Ezért döntöttem úgy, hogy elhagyom a Kastélyt és visszamegyek oda, ahol minden elkezdődött és véget ért. Nem szóltam senkinek, csendben tűntem el, hogy még csak véletlenül se tudjak változtatni a döntésemen. Hiszen, elmondtam volna bárkinek is, akkor azon lettek volna, hogy minden erejükkel megállítsanak és segítsenek rajtam. Én meg beleestem volna ebbe a csapdába, ami megint bezárt volna abba a kalitkába. A szívem mélyén bántam a döntésemet, de ezt kellett tennem. Nem mondhatnám, hogy jól cselekedtem, de mindenkinek jár a szabadság, ami által megtalálhatja magát újra. Még erősebbé akartam válni, hogy megmutathassam mindenkinek, hogy igenis képes vagyok legyőzni a saját szörnyeimet is. Hogy sikerült? Az már csak a jövő zenéje.
Ennek egy éve már. Minden egyes nap, amit távol töltöttem mindenkitől és a Kastélytól távol, nehéz volt és fájdalmas, de egy idő után már elfogadtam mindent. Nem volt olyan nap, amikor ne hiányzott volna mindenki, de megérte, másképpen nem találtam volna meg a helyes utat. Érzem, hogy újra élek, a régi önmagammá, ugyanakkor még erősebbé váltam. Most már van elég erőm, hogy visszatérjek a szeretett iskolámba, ahol felnőttem és megízleltem a szerelem és a barátság fontosságát, oda, amit az otthonomnak tekintek.
Az ajtó csengője szólal meg, majd hallgat el egy kis idő után. Becsukom a ládámat, majd egy „Megyek!” kíséretében a bejárati ajtóhoz száguldok, amilyen gyorsan csak lehet.  Megkövülten és kissé meglepetten állok az ajtó előtt, amint kinyílik. Ginnie áll előttem, teljes életnagyságban, kissé ázottan. Nem tudnám elmondani, hogy a szemei mit tükröznek vissza. Vagyis de, eltudnám, de nem akarom. Gyorsan feleszmélek és elmosolyodom.
- Rég nem láttalak, Gin! – hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem inogtam meg egy picit, abban a pillanatban, de gyorsan össze is szedtem magam. – Gyere be!
Beljebb invitálom, hogy ne ott kint ázzon és fázzon. Igazság szerint, ez kissé nehéz nekem, hiszen Ő olyan, mintha a kishúgom lenne, mégis otthagytam Őt azon a napon, minden emlékkel együtt. Tudom, hogy megbántottam és azt is tudom, hogy mérges rám, amit megértek. Hiszen, ki az az épeszű lény, aki csak úgy maga mögött hagy mindent, se szó, se beszéd? Jelezném, én nem vagyok épeszű és én vagyok az egyetlen, aki ezt megtette.
- Sajnálom! – talán nem ez volt az, amit vár tőlem, de jelen pillanatban csak ennyit tudok mondani. Szeretném, ha minden dühét kitöltené és addig ütlegelne, amíg kék-zöld nem vagyok, hiszen megérdemlem. Azt sem bánom, ha ordít velem, csak azt nem szeretném, ha sírna. De ahogy látom, ez nem fog bekövetkezni, hiszen az én „húgocskám”, felnőtt.
Hozzászólásai ebben a témában

"Menj, éld világod, mondd, ha kérdenek: egy jámbor őrült futni engedett."

Nyaklánc| Jack tulaj | Gin nővére | David <3
Ginnie Marrywather
INAKTÍV


Vöröske^^, Gin, Gigi, A keresztapa bérence,
offline
RPG hsz: 70
Összes hsz: 653
Írta: 2013. augusztus 20. 14:31 | Link

Liz
Az egyik otthoni hétvége, nem sokkal a vizsgák előtt
Délután 3 óra környékén; London

Liz nyit ajtót, aminek először nagyon megörülök, mert nem kell kérdezősködnöm, meg tovább kutakodnom, de az öröm helyét már abban a pillanatban más érzelmek veszik át. Bánat, csalódás, megkönnyebbülés. Ezekből egy-egy csepp, azonban a legnagyobb a harag, a harag, amit a legjobb barátnőm iránt érzek, a harag, ami egy évig érlelődött bennem, és amit most kiadhatnék. Kiabálhatnék, átkozódhatnék, bármit csinálhatnék, mert nem védekezne, hagyná. Ismerem annyira, hogy ezt tudjam róla, azonban én nem olyan vagyok, így nem csinálok ehhez hasonlókat, de nem ám.
- Szia - köszönök neki kimérten, majd egy biccentéssel megköszönöm, hogy beljebb invitál.
Ahogy belépek a házba meg kell állapítsam, hogy kellemes hely, az biztos. Nem túl nagy, de nem is túl kicsi. Sokan ugyan nem férnek el itt, de kettő, maximum három fő befogatására tökéletes. Nem tudom, hogy Liz hányad magával lakhat itt, de hogy őszinte legyek; nem is érdekel.
- Sajnálod? - kérdezem tőle, miközben kigombolom a kabátomat. Majdnem megkérdezem, hogy ennél jobbat nem tudott-e kitalálni, de nem teszem, mert mikor ránézek, eszembe jut az első találkozásunk. Egy hete lehettem az iskolában és egy éjszakai felfedezőtúrára indultam az Eridonban, mert az általánosságban lusta macskám - Vénusz -, akkor nem tudott nyugton maradni. Aztán valahogy a tetőtéren kötöttünk ki, ahol ott volt Liz. Már első látásra szimpatikusnak találtam, aztán elkezdtünk beszélgetni, és olyan lett, mintha ezer éve ismernénk egymást. Igen, milyen fiatal és milyen hiszékeny voltam. Azt hittem, hogy benne tényleg megbízhatok, hogy mindig ott lesz nekem, amikor kell.
- Én is sajnálom - szólalok meg végül, mikor már a vizes cipőmet is levettem, majd egy gyors mozdulattal kiengedem a felkontyozott, vörös tincseimet, had száradjanak, amíg tudnak. - Tudod mit? Azt, hogy mindennél és mindenkinél jobban megbíztam benned. Hogy miért? - kérdezem amolyan álmodozó hangon, miközben összekulcsolom magam előtt a karom, és a barátnőm barna szemeiben nézek, melyekben érzelmek tengerét vélem felfedezni, de nem foglalkozom vele. Tudnia kell, hallania kell azt, amit most el fogok neki mondani.
Kegyetlen vagyok? Lehet.
Megérdemli? Igen.
- Mert elárultál, ott hagytál, mint… mint… nem is tudom, mint egy állatot szokás, pedig tudtad, hogy mennyire függtem tőled, hogy mennyire szükségem volt rá. Persze, ez részben az én gyengeségem miatt volt, mert kellett valaki, egy biztos… akarom mondani: egy biztosnak tűnő pont, ami állandó. Mondjuk naiv voltam, mert az én életemben semmi sem biztos - mondom keserűen, és reménykedem, hogy Liz tudja, hogy mire gondolok. A szüleim meghaltak, abba kellett hagynom a teniszt, ami az életemet jelentette, nem sokkal azután, hogy eljöttem otthonról az iskolába a nevelőanyukám is meghalt. Életem során a legtöbb dolgot elvesztettem, ami fontos volt nekem. Ezeket a barátnőm mind nagyon jól tudja, tudta, és mégis lelépett minden szó nélkül, nem hívott vissza, nem csinált semmit.
- De azt hiszem, hogy köszönetet is kell mondanom, mert erősebb lettem, sokkal erősebb. Olyan dolgokat csinálta, amik azelőtt eszembe sem jutottak volna. Például indultam a Mágustusán. Nem nyertem meg, a második fordulóban kiestem. Az a fránya sárkány erősebb volt nálam - csettintek egyet a nyelvemmel, majd megint Liz szemébe nézek, mert még nem fejeztem be, de nem ám.
- Mégis itt vagyok, itt állok veled szemben. Megkerestelek, felforgattam fűt fát. Hogy miért? - kérdezem színpadiasan magamtól. - Mert van hozzád egy kérdésem, egy egyszerű kérdésem, amire tudnom kell a választ. Miért, miért mentél el minden szó nélkül és miért, mond miért lett volna olyan nehéz egy nyomorult baglyot küldeni, egy „jól vagyok” üzenettel? - szegezem neki a kérdést, és remélem, hogy őszintén fog válaszolni. Már nem kell féltenie, nem az a gyenge kislány vagyok, akit otthagyott, már nem. Megváltoztam, nem is kicsit. Hogy előnyömre, vagy hátrányomra? Azt nem tudom, mindenki döntse el maga.

Topp
Hozzászólásai ebben a témában

elsős mestertanonc| Hydromágus tanonc| Eridonos hajtó|Csibe
Elizabeth Charlotte Vane
INAKTÍV


'I come back.'
offline
RPG hsz: 43
Összes hsz: 453
Írta: 2013. augusztus 21. 16:40 | Link

Gin
Az egyik otthoni hétvége, nem sokkal a vizsgák előtt
Délután 3 óra környékén; London


  Én magam is tudom, hogy mennyire szörnyű ember vagyok, de ezzel már meg tudok birkózni. Csak úgy se szó, se beszéd leléptem és még csak egy cetlit se hagytam és üzenetet se küldtem senkinek, hogy hol vagyok vagy hogy jól vagyok-e. Túl nagy volt a kísértés, és Oscar Wilde szavaival élve: „Mindennek ellen tudok állni, csak a kísértésnek nem.” Ha megszegtem volna minden felállított szabályt, amit csak felállítottam, akkor az egésznek semmi értelme nem lett volna. Igen, én is nagyon jól tudom, hogy ez még nem ok erre, de nem volt más választásom. Illetve volt, de én inkább a könnyebb utat választottam. Igen, tényleg egy szörnyű ember vagyok. És megérdemlek mindenféle „pofont”, amit csak kaphatok.
Amint Gint megpillantottam az ajtón kívül, rögtön beismertem mindenfajta bűnömet, amit elkövettem azzal, hogy eljöttem egy szó nélkül a Kastélyból. Elmosolyodtam, beinvitáltam a házba és csak egy egyszerű sajnálomot mondtam, semmi mást. Tudtam, hogy ezzel sikerül egy egész lavinát elindítanom, az már más kérdés, hogy vajon kiabál-e, sír-e, vagy csak egyszerűen kioktat. De amint végigpillantottam rajta, tudtam, hogy Ő már nem az kicsi Gin, aki volt, hanem Ő is felnőtt.
Nem lep meg, amikor szenvtelen hangon kér bocsánatot azért, hogy megbízott bennem. Tudom jól, hogy apróvá váltam a szemébe ez alatt az egy év alatt, és azt is tudom, hogy most nem fog soha többé megbízni bennem. És ez így van jól. Otthagytam, elárultam, pedig tudtam, mit élt át. Pontosan ugyanolyan volt, mint én. Ugyanakkor, ha nem mentem volna el, akkor Őt is magammal húztam volna és akkor Gin is ugyanúgy megsérült volna, amit egyáltalán nem akartam. Senkit nem akartam megsebezni, így esett a könnyebb útra a választásom. Nem mondom, hogy meg kell ezt értenie, hiszen ez csak arra utal, milyen gyenge és gyáva voltam, de mostanra mindez már megváltozott.
Tudom mire gondol Gin. És tudom, hogy mennyire fájt neki akkor és azt is tudom, hogy kegyetlen vagyok, még mindig. Megértem a helyzetét, hiszen én voltam az egyetlen, aki tudta, hogy min ment keresztül. De ahelyett, hogy ütlegelve üvöltözne velem, inkább egy szemernyi érzés nélkül, szinte már közömbös hangon szónokol nekem a lány. Kegyetlenség? Talán, de megérdemlem. Még szép, hogy megérdemlem. És talán nem is annyira kegyetlen, mint amennyire én voltam akkor.
Ahogy befejezi mondandóját, sóhajtok egyet és keserűen elmosolyodom. Nem tudnám én magam sem elmondani, hogy milyen érzelmek suhannak át a tekintetemben, csak annyit tudok, hogy mennyire is hiányzott a lány. De ha ezt most elkezdeném ecsetelni, nem hatná meg. Inkább kiürítem a fejem és semmi érzelmet nem mutatok a szemeimmel. Jobb így, sokkal jobb.
- Gyere velem! – megszorítom kezeit, akár engedi, akár nem és magammal húzom egy kis szobába. A székre mutatok, hogy üljön le és amint helyet foglal, én is elhelyezkedem előtte. A szoba nem nagy, de nem is kicsi, viszont annál sivárabb. Teljesen üres, csak a két szék van, ami között egy kis asztal van, azon egy cserép, amiben egy fehér nárcisz nő és egy ablak a falon. Ez az én zugom.
- Hadd meséljek neked egy lányról, aki volt olyan gyáva, hogy magára hagyta az egyik legfontosabb személyt az életében. Tudod, ez a lány akkor úgy érezte, a falak amik körbeveszik egyre jobban szűkülnek, és egyre jobban elnyelte a sötétség – egy kis szünetet tartok, amíg nekem is eljut a tudatomig a mondandóm, majd folytatom. – Ezért, úgy gondolta, hogy jobb lesz, ha mielőbb elmenekül és senkinek sem szól. Hogy miért nem szólt senkinek? Azért, hogy ne tudja meggondolni magát és ne tudjon megsebezni senkit se. De tudja, hogy szörnyű, amit tett és azt is tudja, hogy nem érdemel bocsánatot, hiszen azzal, hogy nem szólt, mégis csak megsebezte olyan valaki szívét, aki úgy szerette a lányt, mintha a nővére lenne.
Közelebb hajolok a lányhoz és merőn a szemeibe nézek.
- A lány kegyetlenséget követett el, és nem volt olyan nap, amikor ne gondolt volna erre. Marcangolta magát, és ekkor jött rá arra, hogy jobb lenne megváltozni. Szóval, ez az oka. Nem kérem, hogy értsd meg és azt sem, hogy megbocsáss nekem, de szerettem volna, ha legalább a történetet tudod. És igen, sajnálom, hogy ezt tettem, de ha elmondtam volna neked, hogy mi bánt, vagy szóltam volna, akkor magammal húztalak volna téged is, és ez volt az utolsó, amit akartam volna. – fölállok és az asztalkához lépek. – Mindennap ebbe a szobába jöttem, hogy le tudjak csillapodni és józanul tudjak gondolkodni. És ez is bizonyítja, mennyire szánalmas lény az ember. Csakis ennek a kis virágnak köszönhetem, hogy nem őrültem meg végleg, meg a szép emlékeknek, amikre visszagondoltam.
Mély lélegzetet veszek és újra a lány felé fordulok. Hangom most már sokkal lágyabb és az arcvonásaimon is kicsit lazítok.
- Jó látni, mennyire erős vagy! Most már nem az lány vagy, aki voltál, de ugyebár, az emberek változnak, csak az emlékek nem. – úgy van, az idő végtelen, de az emberi élet nem igazán, így az emberek hajlamosak a változásra. – Egyébként, gratulálok a Mágustusához, nagy érdem az is, amit elértél!
Tudom, érzem, hogy ez a délután, nem az a tipikus, "boruljunk egymás vállára sírni" délután lesz. Ilyet most már egyikünk se tesz, vagy ha mégis, akkor én kérek elnézést. De akkor is biztos vagyok az álláspontomban. Majd elválik…
Hozzászólásai ebben a témában

"Menj, éld világod, mondd, ha kérdenek: egy jámbor őrült futni engedett."

Nyaklánc| Jack tulaj | Gin nővére | David <3

Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBagolykőtől távolKülföldi helyszínek