Tiffany
április. 1.

A délutánom nagy része azzal telt el, hogy a rokonaimnak és a barátaimnak írtam levelet. Amikor az utolsóval is végeztem rájöttem, hogy használhattam volna bűbájt is. Sokkal egyszerűbb és gyorsabb lett volna. Csak megráztam a fejem, amolyan minden mindegy alapon, aztán a leveleket felkapva elindultam feladni őket. Út közben betértem a konyhába, ahonnan egy óriási sonkás szendviccsel távoztam. A manók mindig örülnek nekem, általában a szendvics mellé kapok valamilyen csokit vagy édességet is. Most egy zacskónyi csokis kekszet adott nekem az a kicsi manólány.
A Bagolyházhoz hamar odaértem. Már sokszor voltam itt, mert a húgom folyton leveleket küldözget nekem, és a szüleim elmondása alapján ha nem kap gyorsan választ, akkor óriási hisztit csap.
Amint odaértem elkezdtem a baglyokra kötni a levelet. Ezzel gyorsan végeztem, a célhely soknál ugyanaz volt. A mugli barátaim szerintem helyben szívinfarktust, ha megjelenne náluk egy bagoly egy levelet szorongatva. De inkább nem próbálom ki. Azt majd máskor, egy másik bolondoknapján.
És ha már bolondok napjánál tartunk, meg kellene viccelni valakit. Halvány mosoly jelent meg az arcomon. Előkaptam a pálcámat, és a helyiségben tartózkodó lány felé fordulva halkan elmondtam a bűbájt.
- Feraverto! -A pálcamozdulat elvégzése után a bagoly, amelyikre éppen kötötte a levelet talpas pohárrá változott. Mosolyogva néztem, hogy vajon milyen reakciót vált ki belőle a hirtelen változás.

Tiffany

A lány reakciója nem éppen olyan volt, mint amire számítottam. Elképzelésem szerint hangosan kellett volna sikítania, aminek következtében a baglyok hangos szárnycsapkodások közepette elrepülnek. Ehhez képest csak száraz nevetést és dühös tekintet kaptam. Egyből kapcsoltam, hogy nem épp jó alanyt választottam ki. Sőt, azt is elképzeltem, hogy mi lett volna, ha a lány Lotte. A hideg víz vajon hogy tetszene neki? A gondolataimat inkább eltereltem másfelé. Egy ismeretlent kevésbé szívesen szívatok, mint akiket jól ismerek. A lány dühe kissé ijesztően hat a vörös haja és jégkék szemei miatt. Az én arcomon viszont továbbra is ott ül az a bizonyos mosoly. Ellököm magam a faltól, aminek eddig támaszkodtam, és a lány mellé lépkedtem. Lassan. A ház két végében álltunk, így elég sokáig tartott mire odaértem.
- Na, ne legyen ilyen rossz kedved. Inkább mosolyogj! Élvezd április elsejét! - Halkan és kedvesen próbáltam beszélni, közben jobb karommal átöleltem a vállát. Még nem láttam a suliba, gondolom új, nem akartam, hogy rossz emlékekkel kezdje az ittlétét.
Miután elengedtem újra nekidőltem a falnak. Egy bagoly repült oda hozzám. Felemeltem a karom, mire a barátságos állat megpihent az alkaromon. Mosolyogva néztem végig a nagy szemeivel engem pásztázó állaton, aztán elkezdtem simogatni.
- Szerintem elnevezem őt Gusztikának. Mit szólsz hozzá?- kérdeztem kicsit nevetve az ismerős név hallatán. Minden állatot így nevezek el, igazából nem tudom, hogy miért.

Amikor az ölelés közben lenéztem a lányra, láttam rajta, hogy nagyon meglepődött. Amivel együtt a gonosz pillantása is tovaszállt. Mosolyogva léptem hátrébb, és simogattam a baglyot, aztán amikor kimondtam a neki szánt nevet, teljesen megtört a jég, és nevetni kezdett. Mégis csak tudok hatni a nőkre.
- Eric Marius Chabot vagyok. A félreértések elkerülése végett pedig bármilyen becenevet rám aggaszthatsz, mindenre hallgatok - ejtem ki a nevem erős akcentussal. Amikor a nevemet mondom még jobban érződik a külföldi származásom, mintha csak simán beszélnék. Azt már nem teszem hozzá, hogy hála a kistesóimnak, akik mindig más néven hívnak. Pedig szerintem nem olyan nehéz megjegyezni a nevem. Mindegy is, kicsik még.
- És téged hogy hívnak, Vöröske? - kérdezem mosolyogva. A becenév csak úgy jött, szoktam csak úgy elnevezni embereket. Bár ez most illet rá.
A madarat nézve erősen elgondolkodtam azon, hogy hazaviszem. Lesz egy saját baglyom. Nem tudom, hogy lehet-e innen csak úgy elvinni baglyokat, vagy meg vannak számozva, esetleg bűbájjal idekötve, de megpróbálhatnám. Csinálok belőle egy kalózbaglyot. Veszek - vagy varratok valakivel- neki egy öltönyt, és az egyik szemére egy szemfedőt. De azt nem használná, csak ott lenne a szeme felett, dísznek. A gondolatsort befejezve már szinte biztos voltam benne, hogy nekem most lett egy Gusztika nevű baglyom. Úgyis azt mondták az otthoniak, hogy lehet háziállatom, egy varázscsaládban meg miért ne lehetne bagoly?

Vöröske

A kérdés egy pillanatra meglepett. Elég gyorsan rájött a származásomra.
- Oui, je suis francais - mosolygok továbbra is. Azért franciául válaszoltam, mert úgy tűnt a lány ismeri és szereti a nyelvet. Azt nem tudtam, hogy beszéli is-e, de ezzel a nem túl bonyolult mondattal azért megpróbálkoztam. Ha nem is beszéli a nyelvet, könnyen kitalálhatja, hogy mit takar a mondatom.
- Megfordult a fejemben. Szerinted észrevennék? - kicsit halkabban mondtam, mint eddig, sőt, még körül is néztem a második mondat előtt. Nehogy valaki meghallja, és megakadályozzon. Próbáltam komolynak tűnni, de egy kis nevetést nem bírtam megállni. Közben továbbra is a baglyot simogattam, aki úgy tűnt elaludt a karomon. Abbahagytam a simogatását, gondolva, hogy azzal ha piszkálom, csak felkeltem, de kábé tíz másodperccel később kinyitotta a szemeit, és kicsit talán gonoszan nézett rám. Újra elkezdtem simogatni, ekkor becsukta a szemét. Én összehúzott szemmel figyeltem őt. Ha abbahagytam a simogatást, akkor kinyitotta a szemeit, ha simogattam becsukta. Nevetve néztem rá, és inkább simogattam. Ezalatt a rövid idő alatt is nagyon a szívemhez nőtt a kis jószág.
- Te nem szeretnél egy baglyot? - kérdeztem komolyan Tiffanytól, de szememben sarkában látható volt, hogy amúgy mosolygok.
- Hova valósi vagy? - kérdeztem egy kicsivel később. Úgy fair, hogy ha ő tudja az én származásom, akkor én is az övét.  

Tiffy

- De hát annyi van belőlük. Nem hiszem, hogy naponta jön valaki, aki...ömm... leltárt tart - kicsit megakadok a mondat végefelé, mert nem akart eszembe jutni a megfelelő szó. Aztán elnevetem magam, hogy pontosan miről is beszélünk. Tényleg baglyot akarok lopni?
Még mielőtt megmagyarázná, hogy hogyan is érti a Paradicsomot, nekem az étel jut eszembe. Akaratlanul is elképzeltem, ahogy a bagoly csipegeti a parit, mire az visítva felugrik. Biztosan varázsparadicsom. Aztán elnevetem magam, amikor megtudom, hogy egy macskáról van szó.
- Már kezdtem azt hinni, hogy van egy visító varázsparadicsomod - osztom meg vele a gondolatomban elő elképzelést. Persze jól tudom, hogy nincs ilyen, de ki tudja mit fejleszt ki hirtelen valamelyik varázsfeltaláló.
- Anglia jó hely. Voltam ott nemrég. Bár majdnem ott maradtam, mert majdnem eltévedtem, és mivel nem beszélem a nyelvet, benne volt a pakliba, hogy nem találok vissza - hitetlenül megráztam a fejem, közben magamban megfogadtam, hogy meg fogok tanulni angolul... majd egyszer. Nem szokásom nyelvet tanulni, csak akkor tanulok, ha muszáj. Mint mondjuk a magyart muszáj volt megtanulnom. Közben Tiffany is szerzett egy baglyot. A kijelentésére bólintottam.
- Itt kell hagynom Gusztikát? - nézek szomorúan a lányra, de a tettetett szomorúság hamar elmúlik. - És mi lenne, ha elmennénk a kisállatboltba, becsempésznénk Gusztikát az egyik ketrecbe, és megvennénk? - vázolom fel röviden a tervemet. Úgy a szívemhez nőtt a kis jószág, hogy nem szívesen hagynám itt. Olyan barátságos és szelíd, nem biztos, hogy a boltba találok még egy ilyet.

Tiffy

Újra elnevetem magam, amikor a lány visszakérdez. Közben bólintok párat.
- Megvan az életcélom. Kifejleszteni egy bájitalt vagy valamit, amitől nevetnek a paradicsomok. Kösz az ötletet, már régóta gondolkodok valami életcélon. - Ismét felnevetek.
- Majd egyszer megpróbálom megtanulni. Hátha - vonom meg a vállam. Amikor próbálkoztam vele egy ideig jól ment, amíg nem tanultunk semmi bonyolultat. Aztán minden megváltozott. Leginkább csak bemutatkozni tudok. Az angol meg a francia valahogy nem fér nálam össze. Más stílus, kiejtés, meg szinte mindenben különbözik. Bár tény, hogy mindenki szerint könnyű nyelv, nekem szerintem nehezebb, mint a kínai.
- Levitás vagyok - felelem. - Téged hova osztottak? - A találkozásunk első perceiből gondolva talán rellonos lehet, de így, hogy kicsit többet voltam vele talán eridonosnak mondanám.
- Ez jó ötlet! - mosolyodok el. Bár sajnálom itt hagyni Gusztikát, biztos találunk valami nekemvalót a  kisállatboltba. Ha meg nem, az általam csak Kálmibácsinak nevezett tanár szerintem beleegyezne a bagoly megtartásába. -Peleszerűség? - Kérdezek vissza, mert elsőre nem tudom, hogy mire gondol. Magamban gyorsan felelevenítettem az állatokról tanultakat, így egész hamar rájöttem, hogy mi is az a pele.
- A pelék jó fejek. És szerinted Gusztira milyen név illene? - mosolyogva felé fordítom a karomon csukott szemmel pihenő állatot.

- Te leszel az első, akinek megmutatom - bólintok látszólag komolyan. A házára elmosolyodtam. Egész jól gondoltam.
- Hát nekem otthon van egy Sátán nevű macskám, és egy Ördög nevű kutyám. Csoda, hogy ez a bagoly nem a Lucifer nevet kapta... - vázolom fel röviden a helyzetet, amikor a névadás kerül szóba. Azt hiszem én se az a tipikus 'jó nevet adok az állatomnak' ember vagyok.
Amikor felajánlja a nyelvtanítás lehetőségét, egy pillanat törtrészéig gondolkodok csak.
- D'accord! - bólintok mosolyogva. -Rendben! Tetszik az ötlet! - vigyorgok vidáman. - De előre szólok, hogy nehéz eset vagyok - még ennyit hozzáteszek, csak hogy tisztában legyen vele. Mire én megtanulok angolul... huh, hát valaki meg fog őszülni.
Kinéztem az ablakon. Kint már erősen sötétedett. Eszembe jutott a házirend, meg hogy lehet vissza kellene menni, de még nem akartam. Mégis mennyi az esélye, hogy egy prefi pont ilyenkor jön a bagolyházba? Én elég kicsi esélyt tulajdonítottam ennek, ezért nem idegeskedtem, és nem is említettem meg. Hideg sem volt, vagyis kabátban jól elvoltam, a falak felfogták a hideget. Egyetlen bajom csak az volt, hogy kezdtem éhes lenni. Maximum egy órája lehet, hogy elfogyott a sonkás szendvicsem, de én rosszabb vagyok, mint egy csecsemő. Azok három óránként esznek - tudom, mert két kistesóm is van -, én meg óránként. Eszembe jutott, hogy a kicsi manólány adott nekem kekszet, amit én el is hoztam, és most is nálam van. Benyúltam a kabátom belső zsebébe, ahova anno a sütiket rejtettem.
- Kérsz? Csokis keksz! - nyújtottam a lány felé a zacskót.

Tifi

A megjegyzésre elnevetem magam.
- De illik rájuk. A macska maximum háromnaponta mindig hoz valamit. Egér, madár, amit talál. A kutya meg borzasztóan rossz. Pedig csak fél éves. A kertünk úgy néz ki, mintha kitört volna a harmadik világháború. Olyan dolgok is előkerültek, amiről nem is tudtam, hogy van! - felnevetek visszagondolva a kutyámra. Aranyos meg minden, de nem láttam még ilyen rossz kutyát. Pedig még okos is. Már szinte mindent megtanítottunk neki, amit hogyha ott vagyunk nagyon szépen csinál. Csak amikor senki nem foglalkozik vele, mert dolgozunk vagy iskolában vagyunk... na akkor mindent rombol.
- Na majd meglátjuk! Fogadok veled egy tál cukorkában, hogy előbb fogod azt mondani, hogy lehetetlen eset vagyok, mint én rád. - Közben odanyújtom a kezem egy kézfogásra, hogy ezzel is hivatalossá tegyü j a fogadást.
- Az alakodon nem látszik, hogy ennyit eszel. -Jegyzem meg egy falat keksz után mosolyogva. Amíg ettem, a kezemben lévő keksz a bagoly fejétől nem messze volt. Én a lányra néztem, hogy mondok neki valamit, amikor azt éreztem, hogy a kezemben lévő kekszet kikapja valaki.
- Mi a...? - kérdezem hirtelen, leginkább magamtól. A földre nézek, hátha csak leejtettem, de ott nem volt. Összehúzott szemmel néztem a bagolyra, aki éppen egy csokidarabot pöckölt le a kekszről a csőrével, aztán csipegette a többi részét.
- Oké, jól látom, hogy ez a madár ellopta a kekszem? -Kérdezem nevetve. Amíg evett, Gusztika leszállt a kezemről, rá az ablakpárkányra. Egy ideig figyeltem őt, aztán hitetlenül felemeltem a fejem, és a tetőt kezdtem vizslatni. Aztán hangos szárnycsapkodások hallatszottak, és az eddig békésen evő madár kikapva a kezemből a zacskót, felszállt az egyik gerendára. Én tágra nyílt szemekkel néztem körbe.
- Ömm... Mondd, hogy csak képzeltem, hogy az a madár kifosztott!

A kézfogás után nevetve néztem a lányra. Most komolyan abban fogadtunk, hogy ki a hülyébb? Végül is, mindig is tudtam, hogy lehetetlen dolgokra vagyok képes.
Miután a madár ellopta a kekszem, és kicsodálkoztam magam, egy dühös pillantással jutalmaztam a gerendákon falatozó kis tolvajt. Az oké, hogy egy mondjuk rellonos ki tud cselezni - ha szerencséje van - de egy madár? A legrosszabb napomon is szégyen.
- Egész ügyes... de erről senkinek sem beszélünk! - nézek rá határozottan, hogy azért mégse rólam beszéljen az egész suli majd.
- Hát nekünk a kertünk végében már szinte egy temető van. A bátyám úgy döntött, hogy a félig megevett állatokat inkább eltemeti - gondolatban felelevenítettem a pillanatokat, amikor Fréd a fejeket meg nem tudom miket egy közös, általa tömegsírnak elnevezett gödörbe ásta. Egy ideig tábla is állt ott, aztán azt elfújta a szél. Na meg, amikor a mamám úgy döntött, hogy ő most paprikát fog ültetni nálunk. Csak mondjuk a temető helyén. Sokáig tartott elmagyarázni, hogy miért ne oda ültessen. Végül egy kisebb sokk után úgy döntött, hogy inkább vesz a boltba paprikát. És jól döntött.
- Pedig nagyon aranyosak. Egy pár hetes kiskutyának biztos nem tudnál ellenállni. Úgy néz ki, mint egy szőrös plüss. -Mosolygok vidáman, a kis Ördögre gondolva. Azt nem tettem hozzá, hogy nagyon rossz, mindent megrág, kezdve a kezeddel. Ami mondjuk akkor nem fájt, de így, hogy már nagyobb... megjártuk párszor a sebészetet.

- Jajj, ne! - Lányosan felkiáltok, sőt még a szívemhez is kapok, kissé túldramatizálva a helyzetet. - Bár, híres lennék. Lehet megéri. - Elnevettem magam, ahogy elképzeltem, hogy nagy tömegek állnak a képem előtt, aztán mindenki rólam beszélne.
- A plüssöket mindenki szereti! - mosolyogtam kedvesen. Aztán elgondolkodtam. Lehet, hogy csak a franciáknál divat és hagyomány, hogy minden kisgyereknek van egy csomó plüsse. Valamivel aludniuk kell a kicsiknek. Bár az lehet, hogy nem normális, hogy a húgom szinte ki se látszik az ágyából, annyira beterítik a plüssök, de egy-két alvókája mindenkinek volt. Az enyém még mindig megvan. Amikor már tudtam járni, egészen öt éves koromig, reggel mindig sétáltam egy órát, úgy, hogy a kezembe volt Théo maci. Mosolyogva tértem vissza a valóságba.
- Biztos szép volt régen! - Továbbra is mosolyogtam, bár a lány szemébe egy pillanatra bánatot láttam. Hamar újra elmosolyodott, ezért inkább nem kérdeztem rá.
Kinéztem az ablakon. Egyre sötétebb volt kint, és az idő is kezdett hűvös lenni.
- Nem fázol? - néztem a lányra, mert nem volt túl vastagon felöltözve. Én elvoltam így, de ha kicsit kevesebb ruha lenne rajtam, már fáznék.