Van egy aprócska váróterem, ahol legfeljebb 2-3 diák ücsöröghet egyszerre egy hosszú, színes párnázással ellátott padon. A pad alja könyvespolc, mindenféle újságok és ismeretterjesztő irodalommal feltöltve, de akad néhány nagyon puha pokróc is. A fal leginkább élénk színekben pompázik, ám a legtöbb berendezési tárggyal egyetemben, szereti váltogatni a színeit.

A váróteremből két helyiség nyílik - az egyik egy használaton kívüli iroda/lakrész, a másik Riley irodája. Ez utóbbi csak rá van kötve a kastélyra, egyébként a doki házában van és a faluból is elérhető. Mivel így átjárót képez, az ajtók csak Riley jelenlétében (vagy engedélyével) nyílnak.

A rendelő első pillantásra egy gyéren bútorozott helyiség benyomását kelti, egy kényelmes gaucstól, két karosszéktől és két kis asztaltól eltekintve nincs bent más, mint falba süllyesztett szekrények. Amint belép azonban valamelyik páciens, a tér átalakul - a kopár falak, a bútorok huzata, puhasága és még a szőnyeg is alkalmazkodik ahhoz, amit látni szeretne. Természetesen nagyrészt illúziókról van szó, amelyek segítik, hogy az ide látogatók ellazuljanak és biztonságban érezzék magukat. Az egyetlen változatlan pont Riley ülőhelye - egy különös karosszék és a hozzá tartozó nyúlánk asztalka.

Ma én vagyok ügyeletes a közös irodában - nyakamon a következő telihold és a hazaút, szóval igyekszem előre ledolgozni az ezek miatt kieső napokat. Szerencsére mostanában nincs nagy tolongás, messze még a vizsgaidőszak, bár már érezhető az előszele, főleg a végzősökön. Miután a napi bagolypostával már leszámoltam és Zója nekem hagyott jegyzetein is átrágtam magam, mai második bögre kávémmal a kezemben merengek egy nyitott dosszié felett. Mégsem az akta tartalmán töprengek, ám nincs, aki megfeddjen. A gondolataim messze kalandoznak, szórakozott mosollyal alsó ajkam harapdálom, s arra riadok fel, hogy egy gyanúsan sóhajszerű hangot hallok. Aminek forrása kizárásos alapon csak én lehetek. Good grief.
Le kell foglalnom magam valamivel. Ideje a rendrakásnak, határozom el, majd felpattanok és lerúgom a magassarkúmat. Egye fene, kapcsolok egy kis zenét, az mindig segít összpontosítani.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=733817#post733817][b]Dr. Riley Meyers - 2018.09.10. 21:41[/b][/url]

Ma én vagyok ügyeletes a közös irodában - nyakamon a következő telihold és a hazaút, szóval igyekszem előre ledolgozni az ezek miatt kieső napokat. Szerencsére mostanában nincs nagy tolongás, messze még a vizsgaidőszak, bár már érezhető az előszele, főleg a végzősökön. Miután a napi bagolypostával már leszámoltam és Zója nekem hagyott jegyzetein is átrágtam magam, mai második bögre kávémmal a kezemben merengek egy nyitott dosszié felett. Mégsem az akta tartalmán töprengek, ám nincs, aki megfeddjen. A gondolataim messze kalandoznak, szórakozott mosollyal alsó ajkam harapdálom, s arra riadok fel, hogy egy gyanúsan sóhajszerű hangot hallok. Aminek forrása kizárásos alapon csak én lehetek. Good grief.
Le kell foglalnom magam valamivel. Ideje a rendrakásnak, határozom el, majd felpattanok és lerúgom a magassarkúmat. Egye fene, kapcsolok egy kis zenét, az mindig segít összpontosítani.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=733826#post733826][b]Liam Laoiseach - 2018.09.10. 21:59[/b][/url]

Egy szellem és egy diák kellett ahhoz, hogy sikerüljön megtalálnom az igazgatói irodát. Felhívott beszélgetni. Minden szülő szereti hallani ezeket a mágikus szavakat, cseppet sem okoznak gyomorgörcsöt és alaptalan stresszt. Szülő. Szülő? Mi?
Kicsit testen kívüli élménynek tűnik ez az egész. Végül semmi rosszat nem mondott, csak hallani akarta, hogy milyen az otthoni beilleszkedése Thomasnak, meg elmesélte, hogyan teljesít a suliban. Nem mintha nem tudnék mindenről, mert a fiú az utolsó részletig elmeséli a napjait, de ezt ő nincs honnan tudja. Az egész mégis olyan, mintha valaki mással történne meg. Engem behívnak egy iskolába szülői minőségben. Oké, nevelői minőségben, de az most jelentéktelen.
Mielőtt még hazaindulnék, van egy elintéznivalóm, úgyhogy egy újabb útbaigazítás után itt vagyok a rendelő előtt. Átállok a másik lábamra. Vajon még emlékezni fog rám? A családjával sem tartom rég a kapcsolatot, ő pedig még fiatal volt. Nyilván most is az, csak neki hosszabb időnek tűnhetett az elmúlt 4-5 év, mióta nem jártam náluk.
Végül csak bekopogok. Az is lehet, hogy nincs bent.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=733829#post733829][b]Dr. Riley Meyers - 2018.09.10. 22:39[/b][/url]

Remekül elszórakozom, mostanra kellően belefeledkezve a zenébe ahhoz, hogy duettet toljak az előadókkal, miközben random tánclépésekkel közlekedem az iroda különböző pontjai között. Most legalább nem fenyeget, hogy valaki a folyosón ácsorogva bámulja produkciómat, mint az egyetemi koleszon. Jólesik a mozgás, messze túl sokat ücsörgök, úgyhogy a szoknyám rugalmasságában bízva denszelem körbe a rendelőt. Közben rendszerezek és rendezgetek, összeszedegetve szépen a jelentéseket, teszteket, jogos tulajdonosuk mappájába terelgetve őket. Sőt, arra is marad időm, hogy két pördülés közt hörpintsek egyet a koffein-nedűből.
A kopogásra jóformán gondolkodás nélkül sasszézok a telefonomhoz, hogy karatecsapásnak beillő mozdulattal elvágjam a bulihangulatot.
- Tessék?-*ez eredetileg Tessék!, mint fáradj beljebb akart lenni, de míg felkapom a cipőmet, megbillenek és kicsit kérdőbbre sikerül a tervezettnél a hangsúlyom. Lesimítom a ruhámat és megigazítom a hajam, téve néhány lépést a az ajtó irányába, hogy ha kell, kinyithassam.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=733881#post733881][b]Liam Laoiseach - 2018.09.11. 18:23[/b][/url]

A benti hangok a kopogásomra hirtelen félbeszakadnak. Megzavartam a bulit. Egy pszichológusi rendelőben. Állati nagy bulikat csaphatnak itt.
Felvont szemöldökkel nézem meg újra a rendelő-táblát. Kis mosolyra húzódik a szám sarka. A mi irodánk se volt csendesebb, s a védőügyvédi szakma sem épp az a poénos-könnyed kategória. Rendszerint kínai elviteles dobozok között szlalomoztunk és vertük a ritmust a lábunkkal, miközben hangosan felolvastuk egymásnak a másnapi védést vagy óvadék szövegét. Vagy kiabáltuk. Néha versbe szedtük. Rejtély, hogy hogyan sikerült valaha megnyernünk egyetlen pert is.
Így fogad az ajtónyitás s a meglepetés a képemre ragasztja a mosolyt.
- Helló…? - köszönök, én se tudom, hogy most kérdezni vagy kijelenteni akarok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=733887#post733887][b]Dr. Riley Meyers - 2018.09.11. 19:53[/b][/url]

A válasz hiánya már-már megszokott - sokan nem jutnak tovább a kopogásnál és megjuhászodva a küszöbön ácsorognak, amíg valamelyikünk beljebb nem tessékeli őket, szóval most is odasétálok, hogy kimért mozdulattal kitárjam az ajtót. Meglepetésemre azonban a látogató nem diák, még csak nem is kolléga vagy szülő. Ismerős vonásai összezavarnak egy pillanatra, ám a hangja helyére kattintja elakadt fogaskerekeimet.
- Liam!-*Hatalmas mosollyal tárom ki karjaim, gyakorlatilag meg se várva az ölelésre az engedélyét, mert elragad a váratlan találkozás öröme. Megszorongatom egy kicsit, ránevetve, ahogy elengedem, bár egyik kezem karján felejtem. Kis fáziskéséssel tudatosítom, hogy mosolya mintha az arcára fagyott volna, s gyors fejszámolásra késztet. Oh. Oh well.*
- Egész jól fogadod,-*biggyesztem le szám széleit elismerően, megpaskolva a karját, mert még mindig nem fordult sarkon és rohant el.*- Váltsak vagy..?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=733888#post733888][b]Liam Laoiseach - 2018.09.11. 19:57[/b][/url]

Kitárul az ajtó és egy idegen áll odabent. Hát persze. Gondoltam, hogy nincs olyan szerencsém, hogy pont most lesz itt, amikor én is erre járok. Majd legközelebb bagolyban egyeztetünk.
Már épp elnézést szeretnék kérni, amikor a nevemen szólít az idegen lány, s a következő pillanatban a nyakamba veti magát. Összehúzom a szemem, de azért esetlenül ráteszem az egyik kezem a hátára. Aztán elenged és az arcába nézek, mire bumm, kigyúl a körte. Lehet látni a szemeim mögött a mentális fény felkapcsolódását s az egész fejem átalakul, ahogy szélesen elmosolyodok.
- Hagyhatod, jól áll - biccentek picit. Ha ezt a külsőt szereti hordani, amikor egyedül van, akkor ne érezze magát késztetve, hogy átalakuljon az én kedvemért. Egyébként meg tényleg jól áll ez a vörös porcelánbaba-stílus.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=733889#post733889][b]Dr. Riley Meyers - 2018.09.11. 20:13[/b][/url]

Végre valahára elmosolyodik, én pedig lélekben fellélegzem -  óvatos optimizmussal kezelem az ilyen helyzeteket, mert elég kiszámíthatatlan, ki hogy reagál erre a furcsaságomra.
- Köszönöm,-*mosolygok vissza, mert jólesik és tudom, hogy hiába ügyvéd, nem szokása dobálózni a bókokkal. Főleg nem úgy, hogy az emlékeiben élő, majdnem két méteres alakommal próbálja összeegyeztetni a látottakat... Nekem bezzeg könnyű, mert bár szarkalábakat hagyott arcán ez a pár év, a haja és az öltözködése is sokat fejlődött. Őszintén? Magabiztosan halad cuki kiscserkésztől a dögös pasi felé. Megjelenésben mindenképp.
- Mi szél hozott?-*Kíváncsiskodom aztán, félreállva az ajtóból, hogy ne a váróban kelljen társalognunk. Amíg nincs itt senki, akivel foglalkoznom kellene, igazán belefér ennyi, de feltett szándékom munkaidő utáni közös kávét vagy sörözést is kihízelegni (vagy -zsarolni, ha máshogy nem megy) belőle.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=733890#post733890][b]Liam Laoiseach - 2018.09.11. 20:15[/b][/url]

Próbálom összeegyeztetni az emlékeimet a látványával, de nyilván esélyem sincs reális képet alkotni. A lelkesedése, a mosolya, közvetlensége azonban mind ismerős vonások. Csak mintha... magabiztosabb lenne. Alapvetően azonban ugyanaz a szimpatikus gyerek, mint akkor volt. Gyerek. Hozzá kéne szokjak, hogy már nem gyerekek a nálam tíz évvel fiatalabbak.
Nem mellesleg kellemes meglepetés, hogy nem kell kitörjem a nyakam, ha a szemébe akarok nézni. Ez az alakja enyhén magasabb nálam, de lehet, hogy csak a cipő miatt.
- Láttam a neved az iskolai alkalmazottak listáján, s gondoltam, benézek, hogy tényleg te vagy-e az - megvonogatom a vállam, de a mosoly nem tűnik el a képemről. Kicsit talán bámulom is, nem tudom, enyhén zavarban vagyok, ilyenkor meg minden, amit csinálok, túlzónak és esetlennek tűnik számomra.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=733891#post733891][b]Dr. Riley Meyers - 2018.09.11. 20:20[/b][/url]

Látom rajta az erőlködést és kuncognom kell, szemtelen vigyorral felvonva egyik szemöldökömet. Körbefordulok a tengelyem körül, hogy kicsodálkozhassa magát, vállam fölött hátranézve azonban ugyanaz a zöld szempár nevet rá, amit évekkel ezelőtt megismert. Ha változom is, kevésbé furcsa sosem leszek már.*
- Helyes!-*szegem fel az állam, mintha kutya kötelessége lett volna meglátogatni, pedig nem várok el semmi ilyet. Ahogy bezárom az ajtót, aktiválódik a bűbáj, ami hangszigeteli a helyiséget, bár aligha van rá szükség. *
- Mesélj! Olyan rég láttalak, alig hallani felőled,-*kérlelem, s belekarolok, hogy az ülőhelyekhez vezethessem - ami nyilván felesleges, de jólesik és nagyon kényelmesek a bútoraink. Számára amúgy sem újdonság, hogy kedvelem a fizikai kontaktust és amikor csak lehetőségem nyílik érinteni, ki is használom.
- Kérsz valamit inni?-*kérdezem aztán, mielőtt még letelepednék, hogy édes kínvallatásnak vessem alá.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=733893#post733893][b]Liam Laoiseach - 2018.09.11. 20:21[/b][/url]

Forogni kezd előttem, hogy jobban megnézhessem, s prüszkölve elnevetem magam, aztán elismerően ciccentgetek a nyelvemmel, s még “nem rossz”-arckifejezést is vágok mellé, lebiggyesztett szájjal, aprókat bólogatva. Igen, ő Riley.
Nagyon egyetért azzal az ötletemmel, hogy felkerestem, de ez csak természetes. Kissé félsz volt bennem, hogyha itt is van, talán már nem emlékszik rám, vagy pont a háta közepére kíván, de úgy igazából nem voltak kétségeim affelől, hogy örülni fog a fejemnek. Csak hát… mindig ott van az a bizonytalanság.
- Öhm - nyekergem, s megyek is utána, bár nincs is más választásom, húz maga után, hogy kényelmesebben tudjunk beszélgetni.
- Víz jó lesz, köszönöm - mosolygok hálásan. Megvakargatom a tarkóm, amíg várok az italainkra. Mit mesélhetnék? Az életem nagy részén egy hatalmas cenzúrázva pecsét van, a többi része meg olyan, mint egy hiányos puzzle. Elég vérszegény meséléssel tudok így előrukkolni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=733896#post733896][b]Dr. Riley Meyers - 2018.09.11. 20:31[/b][/url]

Jó érzés, hogy az évek és a távolság dacára sem tűnt el minden, ami összekötött valaha. Persze, húszévesen sokkal maflább voltam, csetlő-botló tudóspalántaként a felnőttek nagy homokozójában, szárnypróbálgatásaim közepette. Aa változások nagyrészt javamra váltak, de erről a játékosságról nem tudok és nem is akarok lemondani. Nem zavar, hogy amilyen könnyen nevet velem, olyan hirtelen megy el a hangja, amikor magáról kellene mesélnie - időt adok, téve egy kört, hogy az áhított vízzel térjek vissza. Én maradok a kávémnál, ami még épp ihatóan langyos. Oldalvást ülök a kanapéra, lerúgva cipőm és magam alá húzva lábaim, hogy egész testemmel Liam felé fordulhassak, miközben kényelmesen nekidőlök a támlának, ölemben nyugtatva  italomat.
- Kezdjük mondjuk ott, hogy kerültél ide. Az országba, mármint, de az iskola sem épp természetes közeged,-*gesztikulálok a kezemmel, mosolyogva. Elég régiek az utolsó információim - sajna, aki nem keresett, az könnyen lecsúszott a radaromról, a PhD és egyebek közepette. Akkor még Londonban praktizált, a barátjával közös irodában, ha emlékezetem nem csal.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=733897#post733897][b]Liam Laoiseach - 2018.09.11. 20:40[/b][/url]

Amikor legutóbb találkoztunk, még… hát, nem így nézett ki, de ezen túl is más volt. Fiatal, esetlen. Miből lesz a cserebogár. Persze azóta én is megváltoztam. Nem tudom, hogy javamra-e. Lecseréltem a fodrászom s megtanultam, hogy soha ne borotváljam símára a képemet, ha azt akarom, hogy komolyan vegyenek.
Biccentve megköszönöm a vizet, aztán ahelyett, hogy innék belőle, csak forgatgatom a tenyerem között. Az arcomat azért felé fordítom, miközben a válaszon töprengek.
- A londoni irodát bezártam s már semmi se kötött oda, itt meg volt egy megüresedett tanári állás, ami pont rám volt szabva - kezdek neki az én kis életem 2.0 mesélésének. - Mármint nem itt-itt, hanem kicsit odébb, az aurorképzőben, csak már minden olyan ittnek tűnik. Az ott már… odaát van, szalagvágás, tabula rasa, tudod milyen. - Igazából nem tudom, hogy tudja-e, de elvégre ő is ide került az óceán túloldaláról. Valamennyire értenie kell.
- Van egy gyám fiam - jelentem be hirtelen, önkéntelenül is felragyogó arccal. Még mindig furcsa kimondani. A gyám szót nem merem elhagyni, de úgy bántja a fülem. Az örökbefogadás lesz a következő lépés. Lesz? Nem tudom, most még nem tudom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=733904#post733904][b]Dr. Riley Meyers - 2018.09.11. 20:47[/b][/url]

Figyelmesen hallgatom, s bár érdeklődésem távol áll a nálam szakmai ártalomtól, akaratlan is látom azokat az apró rezzenéseket, amik egy sokkal hosszabb történetre engednek következtetni. Mégsem kérdezek rá, tapintatból odázva a pillanatot, amikor majd kiszedem belőle, mi az, ami ennyire bántja. Csak a fejem ingatom, kortyolva kávémból. Értem, miről beszél, de elképzelésem sincs róla.*
- Nem igazán. Mármint, mikor gátolta meg anyáékat pár ezer mérföld és egy óceán bármiben?-*A hangom csupa derű, elvégre sosem volt  okom szakítani a családommal vagy az alapítvánnyal, sőt; ennyi év után sem igazán tudom elképzelni az életem nélkülük. Ha vesztettem is el embereket, aligha azért, mert szándékosan vágtam volna el a köteléket.
- Gratulálok!-*A terelés nem kerüli el a figyelmem, de őszintén örülök az örömének. A bizonytalansága viszont engem is bizonytalanságra késztet.*
- Várj, ugye nem csak szivatsz? Ember-gyerek vagy örökbefogadtál egy vombatot?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=733908#post733908][b]Liam Laoiseach - 2018.09.11. 21:06[/b][/url]

Értékelem, hogy nem kezdi el a témát harapófogóval tépázni. Hazudni sem akarok neki, ahhoz túlságosan kedvelem, de a részleteket sem akarom az orrára kötni - ezt is pontosan azért, mert kedvelem. Jobb nem tudni.
A megjegyzésére elvigyorodok.
- Nem olyan fából faragták őket. - Az alapítvány nem állna most úgy, ahogy áll, illetve valószínűleg egyáltalán nem állna, ha a családját olyan apróságok zavarták volna, mint a távolság. Annál nagyobb nehézségeket is könnyedén tudnak venni. Meg amúgyis - varázslók. - A különbség számomra inkább időbeli és világbeli, ha ennek van értelme. Más itt. - Sajnos az tény, hogy fizikailag elég nehéz elmenekülni. Saját magad elől pláné.
- Kösz - rámosolygok, aztán a számhoz emelem a poharam, de a folytatástól prüszkölve nevetem el magam. - Igazi ember-gyerek, erről a bolygóról való. Bár nem lepne meg, ha kiderülne, más csillagrendszerből érkezett hozzánk. - A feltevésem persze nem komoly, viszont nem is teljesen megalapozatlan. Thomas más, mint a többi gyerek. Ártatlanabb. Mintha ő volna a kisherceg, én pedig a pilóta. Vagy a róka? Csak remélni tudom, hogy nem derül ki, hogy én voltam mindvégig a bárány.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=733914#post733914][b]Dr. Riley Meyers - 2018.09.11. 21:26[/b][/url]

Sosem érzem sértőnek, ha valaki nem akar valamit megosztani velem - viszont tagadhatatlan, hogy a túl hosszú vagy túl mély hallgatás aggaszt, akkor is, ha sokáig nem találkozom valakivel. Könnyen felveszem a fonalat, ha időközben nem változtak meg gyökeresen, talán mert inkább empátiámra, semmint hiányos ismereteimre támaszkodom. Tudom, hogy ez most nem alkalmas pillanat, de képtelen lennék szótlan elmenni gondterheltsége és bánata mellett.
- Még lakást is úgy kerestem, hogy legyen hova tenni őket, ha átjönnek,-*forgatom a szemem, nyilván túlozva, mert szülőktől függetlenül, nálam rendszeresen landolnak ilyen-olyan barátok, ismerősök, vérfarkasok és egyéb fura elemek. Nincs olyan, hogy nincs hely.
Mármint, akinek először lesz albérlete a baráti körében, az tutira ismeri a buli után hálózsákokkal heringszerűen tömött padló látványát.*
- Apropó, merre laksz?-*a faluban már összefutottunk volna, mert lassan az utolsó helyi gnómot is névről ismerem. A megjegyzésre bólogatok, azért kultúrsokk mai napig rámköszön még időnként. Nyelvtudatlanságtól függetlenül is.*
- Miatta jöttél be?-*rakom össze a kis puzzlet, egyaránt adva lehetőséget tovább mesélni vagy egy szimpla igennel elejét venni kíváncsisodásomnak. Igazából rengeteg kérdésem lenne, mert hatalmas ez a hír és szörnyen büszke vagyok rá, hogy ekkora felelősséget vállalt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=733915#post733915][b]Liam Laoiseach - 2018.09.11. 21:29[/b][/url]

- Az jó, ha ez mindig aktuális veszély. - A veszélyt nyilván nem szó szerint értem, hangsúlyom is jelzi. Tényleg jó lehet, hogy gyakran fordulnak meg nála barátok meg család. Nem irigylem, én szerintem nem bírnám, ha a lakásom átjáróház lenne, de ott van a dojo, úgyhogy van sejtésem, hogy milyen lehet. A különbség csak annyi, hogy a dojoba nem az én társaságomért jönnek az emberek, legalábbis általában nem.
- Budanekeresden - felelem. Még mindig kicsit furcsa nem Londont mondanom erre a kérdésre.
- Is. - Azért nem csak emiatt tettem pofavizitet nála. - Ő volt az oka, hogy feljöttem a kastélyba, de nem csak miatta kopogtam be hozzád.
Hajlamos vagyok elhanyagolni az ismerőseimet, barátaimat, ezért van utóbbiból olyan sok. Ha arról van szó, hogy bajban vannak vagy szükségük van rám bármilyen minőségben, akkor nálam védelmezőbb anyamedve nincs. Merjen valaki az utamba állni. De ha minden oké, csak úgy beugrani egy kávéra, beszélgetni semmiségekről, esetleg valami normális, nem egzisztenciális katasztrófával járó eseményen részt venni, na, az annyira nem megy nekem. Ahogy Franky mondani szokta szemforgatva - mindig csak a dráma.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=733920#post733920][b]Dr. Riley Meyers - 2018.09.11. 21:38[/b][/url]

- Mostanra már lecsengett az újdonság varázsa, de eleinte mindenki baromi kíváncsi volt. Eléggé derült égből költöztem, csak úgy adódott a lehetőség,-*magyarázom a bizonyítványom, mert nem vall rám túlzottan, hogy gondolok egyet és letelepszem a világ másik végén. Mégis itt vagyok és úgy tűnik, egyre inkább maradni is fogok. Mármint... szórakozottan bögrém oldalát piszkálgatom, egyik rakoncátlan tincsem a fülem mögé tűrve, míg egy fél pillanatra elkalandozom.*
- Ó, az itt van a szomszédban,-*derülök fel, mert jártam már ott egy vagy két ízben. De tényleg furcsa ezt hallani, nem csak Liam kiejtése miatt, hanem mert mindkettőnk otthonától ilyen távol találkozunk újra, mégis közel egymáshoz. Örülök, hogy eszébe jutottam, holott évek óta elkerültük egymást és könnyen megfeledkezhetett volna rólam.*
- Jó, hogy benéztél,-*szorítom meg egy pillanatra a kezét, kimondatlan is azt üzenve, bármikor kereshet. Tudom, hogy sokan még mindig túl fiatalnak tartanak munkámhoz és felelősségeimhez mérten, de egyre bátrabban mondom azt, hogy számíthat rám.*
- Nemcsak miatta? Valami gond van?-*bogozom aztán aggodalmasan összefutó szemöldökkel, rosszat sejtve.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=734023#post734023][b]Liam Laoiseach - 2018.09.13. 09:48[/b][/url]

- És milyen itt? Beilleszkedtél? - érdeklődök, bár meglepődnék, ha azt mondaná, hogy nem. A jelenlegi viselkedése, az, hogy érkezésem előtt önfeledten bulizott egymagában, meg amúgy is - az egész jelleme és a képessége mind arra utal, hogy jól érzi itt magát. Nem csodálkozom. Eleinte aggódtam, hogy milyen lesz a nyüzsgő brit főváros után egy csendesebb vídékre költözni. A tömeg, a zsivaj mind olyasmi, ami ugyan zavar, de másfelől kiváló közeget nyújt, hogy az árnyékban tudjak maradni. Magánemberként, s nem csak. Mi lesz velem, ha nincs helyi maffia, vagy pont ellenkezőleg - ha a társadalom a gyökeréig romlott? Ha nem tudom átlátni a szociális csavarok apró kis mozgását, a belső törvények pszichológiáját?
Nem mondom, még mindig kicsit elveszettnek érzem magam olykor. Sokszor elszámolom magam. Gyakrabban végzem egy kukában, mint régebb. És sokkal feltűnőbb is vagyok.
Nehezen szakítom ki magam a spirálba csavarodó, egyre elkeserítőbb gondolataim közül. Belekortyolok a vizembe, legszivesebben képen önteném magam vele, de azt azért talán mégsem.
Lenézek a kezemet szorító kezére és kis fáziskéséssel, de elmosolyodom.  
- Nem nézhetek be hozzád, ha nincs gond? - kérdem, mosolyom szélesedik, de kicsit fénytelen. Nem is húzom sokat az agyát, már eddig is látta, hogy valami nem stimmel. - Thomasszal - így hívják - szóval... hát volt egy kis incidense. Amikor megtudta, akaratán és akaratomon kívül, hogy együtt vagyok egy festő sráccal - ahogy kiejtem, el is némulok. Nem tudom, hogy jogomban áll-e ezt így mondani. Együtt vagyunk. Nem tudom, mi vagyunk egymásnak. - Nem akartam, hogy így tudja meg. Hogy sértésnek vágják a fejéhez, gúnyként, ezzel próbálva bántani őt.
A probléma természetesen ennél sokkal rétegeltebb. Minek is lenne egyszerű? De lefejteni a rétegeket meg se merem próbálni. Talán soha nem érnénk a végére, de ha mégis, nem tudom, mit találnánk a legvégén. Nem tudom, hogy akarom-e tudni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=734380#post734380][b]Dr. Riley Meyers - 2018.09.18. 00:01[/b][/url]

- Nagyjából. Tetszik a táj, a kastély és az itteniek közvetlensége. De ismersz...-*legyintek lemondóan, mert kellő baráti kör és szekálás híján elnyel a munka, a kutatás. Keveset láttam az országból, Európából még kevesebbet és hiába álmodozom utazásról, nehezen indulok neki. Mindig van valami, ami fontosabb, amit előbb még... Gondolataim azonban elkanyarodnak, ahogy Liam testbeszédét figyelem - már egészen máshol jár, egyszerre ugrásra kész és tanácstalan, szinte sarokba szorított. Szorongást ébreszt bennem, mert még a mosolya is olyan...elveszett? Hiába viccelődik, érezni, hogy nincs a szavai mögött valódi derű, így csak pillantásommal dorgálom szelíden a feltételezésért, enyhén összevont szemöldökkel. Ne csacsiskodj.
Végül elkezd mesélni, a hallottaktól pedig összeszorul a mellkasom - minél tovább hallgatom, annál inkább elkomorodom. Kimondhatatlanul dühít és elkeserít az ilyen, de felháborodásom helyett Liam fájdalma és félelme az, ami számít. Elengedem a kezét, hogy feltérdeljek és megölelhessem, szorosan köréfonva karjaim, arcom övéhez simítom.*
- Annyira sajnálom. Téged illetett volna, hogy elmondd neki,-*úgy érzem, szüksége van most arra, hogy ki is mondjam ezt, ne csak szótlan üzenjek. Szeretném, ha csak ideig-óráig is, de biztos pontra és vigaszra lelne, hogy enyhíthessem magányát. Mert hiába makacs, mint az öszvér, nem kell mindig mindent egyedül csinálnia végig.*
- Hogy reagált?-*csak remélem, hogy tudott beszélni vele és nem okozott törést az incidens, a kapcsolatukban vagy Thomas világában. Nem ismerem a körülményeket, azonban az örökbefogadott gyerekek gyakran nagyon sérülékenyek. Főleg, ha kis herceg-alkatúak és először találkoznak ennek a bolygónak a gonoszságával.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=736481#post736481][b]Liam Laoiseach - 2018.10.08. 21:38[/b][/url]

Azért, ha nagyon őszinte akarok lenni, még mindig hiányzik London. Néha itt is megcsap az a tipikus nagyvárosi szag, főleg a mugli városrészben, az utcai árusok bódéjai között, a kávézók közelében, a folyó irányából felém szálló illatkavalkád, ami annyira tipikusan londoni számomra. Kicsit mindig meghasad a szívem tőle. Mostanában azért jobb. Ritkábban kell elgondolkozzak azon reggeli félkómában, hogy hol is vagyok. És mióta nem élek egyedül, arra nem is gondoltam, hogy szeretnék máshol lenni.
Ahogy a beszámolóm végére érek, vagy legalábbis szünetet tartok benne, amíg felelni hagyom, felpillantok rá. Nem tartok attól, hogy mit fog szólni, csak nehezemre esik erről beszélni. Kevés ember van, akivel szemben nincs meg ez a feszélyezett öntudatosság, akinek könnyedén elmondok bármit és nem merengek előtte hosszú ideig, újra és újra átmosva a szavakat a fejemben. A bírósági hivatalosságot nehezen rázom le a vállaimról. Pedig Riley mindent megtesz, hogy nyugodt és fesztelen legyen a beszélgetés, s tudom, hogy idővel valóban az is lenne. Mint régen.
Figyelem, ahogy feltérdel mellettem a kanapén, a törzsem önkéntelenül is felé fordul, s mielőtt még nagyon átgondolhatnám, vagy túlgondolhatnám a dolgokat, megölel. Vékony karjai szorosan átfogják a vállaimat, arca arcomhoz simul, s egy pillanatra elengedem magam, viszonozva az ölelését. Lehunyom a szemeim és az arcomat belefúrom a vállába, mégha szúrok is kissé. Belemorgok a nyakába egy meglehetősen kivehetetlen igenlő választ. Lehet, hogy önző vagyok, lehet, hogy butaság, de az én feltételeimmel, az általam kiválasztott időben akartam elmondani. Nem akartam, hogy emiatt rosszul érezze magát. Hogy meg kelljen védenie mások előtt. Hogy úgy érezze, ő elmond nekem mindent, én viszont titkolok előtte ilyen fontos dolgokat. Szégyellem, hogy mástól tudta meg, szégyellem, hogy így, és szégyellem, hogy emiatt ennyire dühös vagyok.
Pedig igazán jól ment. Egy atomnyi rossz nincs a gyerekben, nem ítélkezik, nem gőgös, nem tart haragot. Mellette úgy érezhetném magam, mint a föld utolsó szemete, egy végérvényesen elbukott lélek - de még ezt sem okozza jelenléte, személyisége. Önkéntelenül is jobb próbálok lenni és úgy érzem, még van is valamennyi esélyem rá. Rég nem éreztem így.
- Jól ment - felelem bólogatva. - Képzeld - mosolyom végre olyan igazán igazi. - Bevallotta, hogy valószínűleg ő a lányokat kedveli. - Hirtelen nem is tudnék mást mondani, ami jobban leírná a reakcióját. Persze ennek semmi hírértéke nincs, ami a tartalmát illeti - de az, hogy egyáltalán elmondta, hatalmas jelentőséggel bír.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=736634#post736634][b]Dr. Riley Meyers - 2018.10.11. 23:53[/b][/url]

Nyugodtan állom tekintetét - sürgetés nélkül várom, hogy megkeresse a szavakat és összerakja mindazt, amit el akar mondani. Balgaság lenne azt hinni, hogy évek és életek távolsága után mindenki olyan könnyen simul majd vissza kötelékünkbe, mint amilyen természetességgel én üdvözlöm elkallódott barátaimat. Tudom, hogy az, ahogy fenntartom nekik szívem egy-egy zugát, roppant kockázatos, mert ha nem térnek vissza, megmarad a hiányuk okozta űr, mégsem tehetek mást.
Apránként engedi el magát ölelésemben, előbb csak tartása rogy meg, aztán viszonozza az ölelést és nyakamba fúrja arcát. Ha szúr, hát hadd szúrjon - én is szoktam és nem lehet az ember mindig a borosta jó oldalán. Csekély áldozat ez, s ha szavai érthetetlenek is, a mögöttük feszülő érzés annál tisztább. Lassú, körkörös mozdulatokkal simogatom hátát, egyszerre csitítva és bátorítva, hogy ne fojtson magába semmit. Attól, hogy megosztja velem és engedi, hogy segítsek, még éppolyan erős marad a szememben; a legkevésbé sem megvetendő vagy nevetséges. Teljesen érthetőnek és természetesnek érzem dühét, szégyenét, fájdalmát és szomorúságát is. Főleg, hogy ebből a kevésből is úgy veszem ki, bolondul a gyerekért. Ahogy elengedem, hogy folytathassa meséjét, egyik kezem karján hagyom, egyfajta kapaszkodóként számára.*
- Na!-*megkönnyebbülten ránevetek, ahogy a "coming out"-ról mesél.*- Mindig is igazságtalannak tartottam, hogy van default. Akkor most kvittek vagytok,-*szelídül mosollyá derűm, s kicsit meg is nyugszom, hogy nincs akkora baj, mint amilyentől tartottam. Azonban továbbra is ott motoszkál bennem, hogy valami van, mert ha nem Thomas miatt ennyire elveszett, akkor valami ennél is komolyabb lapul meg az árnyékában.*
- Mesélj még!-*kérlelem, a karfára könyökölve és megtámasztva fejem, rábízva, a fiúról vagy a festőről szeretne-e beszélni, vagy bármi másról. Igazából akármeddig el tudnám hallgatni, s talán egyszerűbb lenne meghívni magamhoz vagy meghívatni magam egy italra, hogy zavartalanul cseveghessünk, amíg csak ki nem fogyunk minden témából. Aztán hallgathatnánk közösen. Mégsem vetem fel, mert úgy érzem helyesnek, hogy ő diktálja az iramot; beérem ezekkel az önzőn kizsarolt percekkel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=740572#post740572][b]Liam Laoiseach - 2018.11.12. 17:50[/b][/url]

Soha nem voltam népes baráti kör tagja. Nem volt "bandám". Persze, haverok akadtak, a Roxfortból, aztán az egyetemről, majd kollégák. De az más. Ma már valószínűleg simán elsétálnának mellettem az utcán.
Különös, hogy valaki így fogadjon ennyi év után is. Hogy nem kell döcögve előlről kezdeni az egészet. Különös, de hálás vagyok érte. Megkönnyíti számomra a dolgokat.
Csitítani, nyugtatni próbál, szavaival, mozdulataival egyaránt együttérzését fejezi ki. Örülök, hogy nem viszi azért túlzásba. Elég hamar elérnénk ahhoz a határhoz, ami után már nehezebben tűröm. Azért hamar kibontakozom az öleléséből, anélkül, hogy menekülnék, s bár ott maradunk egymás mellett, visszafészkelem magam a kanapé rámeső felébe.
- Igen, nálunk nincs. Felülírjuk a defaultot - állapítom meg mosolyogva, kicsiket bólogatva hozzá. A kvittek vagyunk-rész csak ennyiben állja meg a helyét, mert azért még mindig úgy érzem, ő folyton elém szórja minden titkát, életének legutolsó kis részletét, én viszont kénytelen vagyok kihagyni őt sokból. Egyszer majd talán nem lesz így.
Szusszanón felnevetek a kérésén és a lelkes arckifejezésén. Tényleg mindent tudni akar.
- Mit? - kérdem, nem gondolva egészen komolyan, még mindig mosolyogva. Nem igazán szoktam mesélni magamról. Alkalmam is ritkán van, s amikor meg akad, akkor olyan ügyefogyottan állok hozzá. Mintha megtanultam volna valaha biciklizni, de olyan ritkán ülök fel rá, hogy minden alkalommal a bokorban kötök ki.
Aztán lassanként kibuknak belőlem a szavak, melyek mondatokká, életképekké, emlékekké növik ki magukat. Hogyan került hozzám Thomas, az ajánlólevél az apácáktól, az első napok. Minden olyan hétköznapi, én mégsem érzem annak, s szerintem Riley sem fogja annak vélni. Lehet, hogy más családokban is palacsintát reggeliznek vasárnaponként, lehet, hogy sokan szeretnek mugli társasokat játszani a szőnyegen pizsamában ülve, de nem úgy, ahogy mi, és ők nem mi vagyunk. Én soha nem ettem palacsintát vasárnap, amit egy szülő készített volna nekem szeretettel. Nem játszottam a szőnyegen scrabble-t. Nekem ezek fantasztikus, mesebeli dolgok.
Cole-ról viszont nem mesélek. Róla nehezebb. Őt kicsit magamnak szeretném még megtartani, mintha félnék, hogyha nyilvánosan beszélnék róla, rólunk, valaki ellopja azt, amink van, és elszalad vele egy másik galaxisba.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=741656#post741656][b]Dr. Riley Meyers - 2018.11.25. 22:50[/b][/url]

Apám azt mondogatta mindig, hogy kutyaszívem van - valahányszor valaki elmegy, egy kis részem attól retteg, sosem jön vissza; s valahányszor rég nem látott ismerősbe botlom, azonnal elfelejtek minden külön töltött időt, szertelen örömmel üdvözölve ismét. Persze, jól idomított állatka módjára nem hagyok mindenkin sáros praclinyomokat és nem nyalom-falom senki arcát, ettől azonban odabent ugyanúgy dörömböl bennem minden. I cannot take people for granted.
Kinevet és "tudom-tudom" mosollyal vállat vonok, hagy derüljön.*
- Rólad. Rólatok. Amiről jólesik,-*foglalom össze, hogy mégse érezze úgy, mindenről tudni akarok, még ha túlzott lelkesedésem ezt is sugallja. Sejtem, mennyire új és ismeretlen ez neki, ahogy azt is, kevesekkel osztja, oszthatja meg. Ameddig csak emlékezetem nyújtózik, sosem vette körül népes baráti kör vagy haveri társaság; inkább magányosság lengte körbe, néha emberek közt is. Ezért jó látni, ahogy apránként megelevenedik az arca, ahogy kibuknak belőle újdonsült közös életük darabkái, színei. Vele örülök, s azon merengek, hogy jól áll neki. Illik hozzá ez - nem nevezném szerepnek, mert nem játssza meg magát, sokkal inkább rátalált egy szeletére, valamire, aminek a helye mindig is ott üresedett. Félreértés ne essék, nem a saját elképzeléseimet erőszakolom, vannak, akiknek nincs szüksége családra, gyermekre és ha másban találják meg a boldogságukat, jó így. De Liam... hiába végzett remek munkát és segített önzetlenül sokaknak, mindig úgy láttam, hiányzik neki, hogy legyen kihez sietnie haza; hogy legyen, akivel megtölthetik egymást életét.
A telefonom rosszallóan felberreg, figyelmeztetve, hogy nemsokára időpontra érkezik valaki. Talán nem is baj, azt hiszem, elsőre ennyi pont elég is lehetett Liamnek. Azt azért még a lelkére kötöm, hogy ha nincs ellenükre, mindenképp szeretnék közös programot, hogy megismerhessem Thomast, s nem állom meg, hogy búcsúzóul ne öleljem meg még egyszer, ha visszafogottan is.
Mert a viszontlátás sosem teljesen biztos.