Meglepetésem *--*;;
December 24. 18:00

Karácsonyra hangolva öltözni jó! Főleg kicsit Lucásan.
Kis karácsony, nagy karácsony, kisült-e már a kalácsom? Ha kisült már, ide véle, hadd egyem meg, melegében! Jaj de szép a karácsonyfa, ragyog rajta a sok gyertya. Itt egy szép könyv, ott egy labda. Jaj de szép a karácsonyfa! Végre, végre, eljöttek az ünnepek. Bár nem egészen úgy tervezte Luca, ahogy ez most alakult, de ettől csak egy egész kicsit bánatos. Azt hitte, majd szépen hazamegy és találkozhat Benjivel meg a szüleivel, boldogan karácsonyoznak, meg ilyesmik. De a prefektusi, csapatkapitányi meg ilyen teendői keresztül húzták ezt, ráadásul jött egy elég különös levél a bátyjától is, miszerint ne bánkódjon, és azért a két napért, amire tudna, ne utazzon haza. Soha egy alkalmat se hagyott még ki egyikük sem, hogy találkozhassanak, erre… Különös. Mondjuk próbált jó pofát vágni hozzá, de kicsit azért még mindig reménykedett a karácsonyi csodában, hogy azért valami módon idevarázsolódik hozzá. Hiányzik neki. Hiába a levelezések – amikben nagy vonalakban mesél csak inkább a tetteiről-, vagy az apró ajándékok, amiket kap, nem ugyan az. Ellenben a reggel kapott üzenet teljesen felvillanyozta. Nem is csak azért, mert, hogy ajándékot kap, hanem sokkal inkább az, akitől. Ő is elküldte már a fiú ajándékát, ami egy gravírozott gitárpengető volt, azt íratta bele, hogy a legtehetségesebbnek. Nagyon remélte, hogy örülni fog neki, de elképzelése se volt, hogy őt mivel lepi meg. A levélben az állt, hogy pontban este hatkor, a bejárati csarnokban várja majd a csomagja. Érdekes, hogy nem küldte fel a Navinébe, de ebbe nem is nagyon gondolt bele. Időben megkezdte a napi dolgokat, el is végezte, amit kellett. A szünetben a tanársegédi feladatait is kicsit rendbe akarta szedni, így éppen egy halom asztrológia jegyzet között csücsült, mikor észrevette, hogy már fél hat van. Mérhetetlenül nagy mosollyal az arcán húzza fel cipőjét, a pár éve kapott egyik kedvenc pólójába bújt, majd csak a hangulat kedvéért egy kis agancsos hajpántot vett fel. Nem sokat gondolkodott, sietve indult el a bejárati csarnok felé.
Suttog a fenyves zöld erdő, Télapó is már el jő. Csendül a fürge száncsengő, véget ér az esztendő. Tél szele hóval faggyal jő,elkel most a nagykendő. Miközben lefelé ballagott vígan dalolgatott karácsonyi dalokat, nem is foglalkozva vele, kivel futhat össze. Ma szenteste lesz, biztos félig üres a kastély, a többiek meg jól elvannak Luca társasága nélkül is. Majd azért a nővéreit meg szeretné keresni, de ez nem az első a listáján, sokkal inkább a meglepetés. Leplezni se tudná a kíváncsiságot, ami eluralkodott rajta tapsikolva, szökdécselve érkezik meg, az ürességtől kongó rész felé. Körbepillant, időben jött ám sehol…vagy mégis! Már majdnem azt hitte, hogy valamit félreértett, mikor egy nagy ezüst dobozt pillantott meg, rózsaszín szalaggal. El is indult felé, hogy megnézhesse, mit rejt. A kis kártya rajta, annyit hirdetett „Vakarcs”, tudta, hogy neki szól. Óvatosan kibontotta a szalagot, hogy belenézhessen mit is rejt. Kicsit még mindig rossz érzése van, amiért nem ment haza - nem tudott hazamenni-, bár a mosolygós Luca van előtérben, az látszik, mégis azért kicsit szomorkodik ott belül, eszébe is jutott, hogy tulajdonképpen egy dolgot kért titokban a Jézuskától, az pedig Benji. Még mikor azzal a kedves kismamával, Lyrával találkozott és megtalálta az érmét, akkor is azt kívánta, hogy járhassanak egy iskolába, jöhessen utánuk a bátyja.

Bátyus **;;
December 24.

Sosem volt biztos benne, hogy az ünnepeket távol otthonról is át lehet úgy élni, hogy élvezze, ellenben most meg kell hagyni, hogy az iskolai „ünnepség” is magával hozta számára ezt. A bál. Nos, illene az elején kezdeni, hogy nem csak a szépen kidekorált terem, a sok sütemény, enni-inni való, emberek és ruhák tették örömtelivé neki, hanem az is, aki elkísérte, vagyis elvitte oda. Nem is igazán tudja ezt, hogy kell mondani, mindenesetre abban biztos, hogy merőben máshogy állt ezek után az itteni karácsonyozás kérdéséhez, még úgy is, hogy az egy sötét folt, Benji hiánya, még ott motoszkált benne. De nyilván a levelek minimálisan enyhítenek ezen, de sajnos az sem elég ráadásul, mégsem személyes találkozás, mint máskor ünnep idején. Mosolygós, boldog, energiabomba, sietős, éneklős… ez mind Luca ma. Bár kicsit magának is kezd sok lenni, majd elmúlik! Tetőtől talpig készen állva pördült meg a sarkain még a szobában, majd a kastély bejáratához sietett.
Odaérkezve vegyes érzések kerülgették, bár fogalma sem volt miért. Különös volt ez az egész, mondhatni villogott a fejében a piros kis izzó, hogy gondoljon már bele, ez furcsa, érdekes és érdemes lenne kicsit elgondolkodnia a dolgon, de az izgatottság felülírta a vészharangot. Amikor észrevette a csomagot, akkor pedig már teljesen minden mindegy alapon ballagott oda. Akár csapda is lehetett volna, igen, bár jó tesók, de ki tudja, nem? Még külön iskolában voltak félt attól Luca, hogy majd a bátyja talál sok új barátot, akik jobban fogják egy kislány dolgainál érdekelni és majd elfelejti őt. Bár minden levél, amiben meséltek valamennyit egymásnak eloszlatta ezt az aggodalmat benne, maga a gondolat nem hagyta el őt.
Levette a szalagot a dobozról eközben, és már bele is mászott szinte. Nem is ő lett volna, ha nem. Egy sapkát csinos és meleg sapkát húzott ki, ami kutyusos. Felcsillantak a szemei, kivéve pedig magához szorította azt. Miközben guggolt a doboz mellett az ölébe csúsztatta, mert valamit még látott a dobozban, amit ki is vett. A papíroson az állt forduljon meg. Pár pillanatig csak nézegette, hogy ez mi a szösz, meg mi értelme van, de hajlott arra, hogy szereti a meglepetéseket, biztos jön még valami, megjelenik egy lufi vagy ilyesmi, nagyobb dologra nem is számítana. Felegyenesedett, egyik kezében az ajándékával és megfordult.  
- Csípjen meg valaki!
Ekkor olyan sokk érte, amire ő sem számított. Elállt a lélegzete, leesett az álla, kidülledtek valószínűleg a szemei és az arcára fagyott az előbbi kis mosoly. Pillanatokig a lábai is földbe gyökereztek, aztán mikor tudatosult benne, hogy igen, ő az és itt van, mert meghallotta a hangját. Szinte rohanó gyorsasággal csökkentette le a köztük lévő távolságot és ölelte meg, amilyen szorosan csak tudta a derekánál testvérét. Erősen karolta át, el sem akarta engedni, se hinni, hogy tényleg itt van. Mikor szegényt már fulladásig gyömöszölhette, bár azért reméli ennyi ereje nincsen, csillogó szemekkel nézett fel rá, majd a kezeiben lévő kutyusos sapira.
- Köszönöm széééééépen! Boldog karácsonyt!
Megölelte ismét, aztán már úgy folytatta, hogy el sem engedte. Hangja szinte csilingelt, boldog a leányzó nagyon. Egyelőre nem tudja, hogy ez amolyan karácsonyi csoda, ami csak pár óráig tart, vagy esetleg marad is pár napot a tesó, esetleg… nem másba bele se gondol hirtelen. Így is hatalmas dolog az, ami most történik.
- Eljöttél meglátogatni minket? Meddig maradsz? Lesz időnk körbenézni? A lányok tudták, csak nekem nem szóltatok?
Támadja szegényt, de csak az öröm miatt. Elengedve tapsikol kettőt, épphogy ugrálni el nem kezd, de helyette folytatja ismét pár kérdéssel.
- Elért hozzád az én ajándékom? Tetszett?
 

Jeremy;;
későn, január 5.
[zárt]


Sáláláláá... Dudorászás, kicsi ugrabugra, aztán pedig lapos kúszás a fáklyák között a homályos folyosón. Luca teljesen fel van pörögve, nagyon jó kedve van, de már megint tilosban mászkál, de mentségére szóljon, most tényleg már a körlete felé tart vissza, bár van egy pár órás fáziskésése. Vincével egészen eddig cseverésztek az Eridon bejáratánál, de hamar eszmélt, hogy holnap délután neki edzést is kell tartania, szóval fittnek és üdének kell lennie, nem pedig menő és elvarázsolt szabályszegőnek. Sajnos. Ez a kedves kis világnézete relatíve háttérbe szorult, bár inkább csak átalakult a "mit csinál egész nap" ütemterve.
Vince és Luca jót báloztak, még mondjuk le nem léptek, de még utána is milyen jó volt nekik. Aztán szilvesztereztek. Az külön élmény volt, vagyis többszörös. Lucában fordult valami, megint, de teljesen pozitív irányba. Nagyon döcögős volt számára december végéig az is, merjen-e bármit lépni arra, amit kap az eridonostól. Azonban bátran, vakon és teli energiával rohant neki a dolognak, és ahelyett, hogy bármit bánna, inkább csak iszonyatos vigyorgás fogja el minden gondolatától az elmúlt hetének. Luca ismét kivirult, mosolyog, vidám, pörög, örömködik és szeret, olyan erősen, ahogy csak tud. Vonzalom és a viszonzott érzések hatalmas ragaszkodást tudnak benne ébreszteni. Már korábban is tapasztalta ezt magán, barátoknál is, de most ezt is szépen lassan, és erősebben kezdi már Vince felé mutatni a tapadásával...
Erős lány ő, sikerült magában a sok rosszat is, pont a fiú segítségével jó mélyre temetni, meg egy részét elűzni így tényleg minden kezd szép és idilli lenni, már gyanúsan, de persze Lucánkban fel sem merül, hogy ilyenkor szokott jönni bumm, derült égből a villámcsapás, és valami olyan történni, amitől a szépen újra virágzó meséje a darabjaira hullik majd.
Sietős léptekkel keveredik le a bejárati csarnokhoz a magasból, hogy irányát egy rejtett folyosó felé vehesse, amivel a szárnyak között lerövidítheti az útját, ám ekkor a fáklyák sikeresen kialszanak körülötte, meg is torpan egy percre, hiszen kinyílt a nagy ajtó és a hűvös levegő megcsapta őt, amitől a hideg is kirázta. Hát ez remek. A pálcája után kezdett matatni a táskájában, de eszébe jutott, hogy véletlenül se hozta magával, hát ez igazán remek. Kitapogatva a falat próbálja elhagyni a csarnokot, mielőtt összefut valami járőröző prefektussal... vagy rosszabb, az egyik testvérével.

Jeremy;;
későn, január 5.
[zárt]

Kezdi azért kicsit érezni azt, hogy nem feltétlenül volt jó ötlet most elindulni vissza, nyugodtan megvárhatta volna még csillapodik kicsit a járőrözési láz, az éjjel közepe táján senkit nem szokott már zavarni, ha itt bárki átslisszol.  De ugye a pihentető alvás időben való megkezdéséért mindent, így hát mit ad isten, felkerekedett, de természetesen egyenesen belegyalogolt valakibe. Bár legalább a matatása eredményes volt, mégsem hagyta a pálcáját el, legalább az megvan. Egyelőre háttal neki reagál némileg flegmán, de még vigyorogva.
- Vissza? Éppen a körletembe igyekszem át. Amúgy is, tudom mi az, ne lebegtesd. Ha meg annyira büntetni akarsz csak tessék.
Megfordult és bumm. Olyan személybe akadt a tekintet, akire a legkevésbé számított most. Az első döbbenetét pedig simán überelte a második, ami a látványra szólt. Szó szerint a padlóhoz tapadt és szinte tátva maradt szájjal meredt a rellonosra.
- Hogy nézel ki? Ez...? Rendben vagy?
Teljes sokkal meredt maga elé, amíg Jeremy félrehúzta őt, bár tud ám járni magától, de úgy tűnik ez a legkevésbé sincs most előtérben, inkább tesz róla a másik, hogy szedje a lábait. A fejében elég sok lehetőség lepergett, a rellonosokból amúgy is bármit kinéz, de rendesen megrémült a navinés, hogy ez most mi lehet. Nagyon megütötte a dolog, tekintve, hogy átérzi a fájdalmat például, de amúgy is kedveli a fiút.
- Mi az, hogy nem beszélhetek? Meg egyáltalán miről? Jeremy! Mondj már valamit, az istenért!
Luca kezdett dühös lenni és elég ingerülten is kérdezett, nem sok jót érzett magában sem, de nem kiabált, arra azért ügyelt. Elpillantott a rellonos mellett, de teljes üresség és csend honolt szerencsére. Előhúzott pár zsebkendőt, amit ügyetlenül nyomott a fiú kezébe, aztán inkább maga kezdte el óvatosan legalább a szemétől a vért letörölgetni. El tudja képzelni, hogy még ez is fáj, de majd a pálca rendbe rakja, de amíg nem tudja mi volt, biztosan bele sem kezd. De másik kezével már előhúzza a pálcáját.
- Igen, ne fájjon, vagy mit csináljak? De ne ficeregj, mert úgy nem tudom letörölni.

Jeremy;;
későn, január 5.
[zárt]

Hallgatott, mélyen és döbbenten. Esze ágában sem volt tovább hergelni, eleve nem is akarta, egyszerűen ez csúszott ki elsőre a száján, és hát Luca előbb cselekszik, előbb érez és előbb beszél, mint gondolkodna. Nem feltétlenül ösztönember, mert még azokra sem figyel sokszor, ám tény, hogy jelenleg nem észjátékot vív itt, meg úgy az egész életben sem.
- Komolyan kérdeztem. bocsánat, hogy érdeklődök, ha már hallgassak, az egyénként azt sem tudom miről. Szép és nagy ajtó lehetett.
Megforgatja a szemeit, de csak mosolyogva mormogja a dolgokat. Próbál ő minden esetben pozitív maradni és ezt átragasztani másokra, nem pedig a rosszat. Az már csak reflexből jön, hogy az első pár megrándulás után a fiú fájdalomérzetét próbálja manipulálni, legalább kicsit segítsen neki, de amit érez, a még mindig benne dolgozó indulatot a szavain túl is megrémíti Lucát. A keze megáll az arccsontnál és a szemébe néz, ahogy az első kérdést felteszi.
Az addig tartott mosolya és némi döbbenete lassan vált át szomorú kétségbeeséssé az arcán. Utálja egyébként is ezt az egész képességesdit. Megmondta a testvéreinek, megmondta Angelnek, megmondta magának is. De nem tud mit tenni, egyszerűen elragadja őt, olyankor se kép, se hang, ez valószínűleg akkor is így volt, ott, a menedékben. Fogalma sem volt, azóta se gondolt a hálán kívül másra azzal kapcsolatban, de amikor felemlegeti Jeremy, hogy "valamit érez, ami Lucától való" egyenesen hátrálni kezdene, de a falnak ütközik. Tekintetét leszegi, kezét pedig elveszi a fiúról.
Mit is várunk? Hogy összezuhanva üljön a sarokban és várja a csodát? Akkor, mikor a csodákat ő maga szokta előidézni? Olyan apróságokból gyűjti az erejét, mint egy kósza ölelés, egy kedves gesztus, egy felé mutató mosoly, szinte bárkitől. Belül pedig, az nem egészen emberi tűrőképességgel bírható ami zajlik. Mi kéne a külső impulzushoz? Hogy ne akarja ennyire leplezni. Vagy... Talán egy atomkatasztrófa, vagy ha kihűl a nap, vagy ha felrobban a nap, vagy ha jönnek az ufók. Igen, minimum ekkora esemény kéne ahhoz történjen, hogy Lucát lesodorja arról, amilyen szinten összeszedték őt az utóbbi időben.
Vagy az a bizonyos francia. Vagy csak ha témába kerül, ez pedig pont ilyen.
Nem felelt, semmire, nem mozdult csak bámulta a sötét földet, aztán nézett fel a rellonosra. A benne dúló kavalkád számára csak másodlagos, ahogy ránéz, hiszen, ezek szerint ő tette vele. Ő a hibás, halhattuk. De mivel? Annyi kérdése lenne...
- Valetudo...
Ismétli el szükségszerűen a pálcáját emelve a fiú arcához, hogy haladjanak, egyre rosszabbul érzi magát, de ennek jelét sem adja. Gondolta, ha vár, talán a rellonosban is változik a kérdezhetnék, de pontosan tudta, hogy ez nem így lesz.
- Nem vagyok szörny, legalábbis azok csúnyák és gonoszak, ez meg nem az én definícióm; nem mi, hanem ki vagyok. Szándékosan semmit nem teszek emberekkel. És Zeph... ahhoz tényleg semmi közöm.
Igazolóan emeli fel a kezeit, aztán a pálcáját a zsebébe csúsztatja és megnézi a nagyjából rendbe hozott sebeket az arcon. Az orra elég csúnya, azzal ezzel az apróbb seb javítóval egyelőre nem ment sokra, de a többi egészen rendben lett. A szája és a szeme körül legalábbis. Kicsit eloldalaz és a földre csúszik, lábait felhúzza és átkarolja. Ma már úgy sem fog tudni aludni, nem siet sehova és a büntetés sem érdekli. Fejét a falnak veti és felnéz a rellonosra.
- Nem akartalak bántani, nem tudtam magam kontrollálni ott... akkor. Sajnálom, fogalmam sem volt, hogy érzed, amit én, vagyis valamennyit belőle. Vannak empatikus emberek, na én ezen is túlteszek. Képességem van rá, hogy így átérzem az emberek érzelmeit a sajátjaim mellé, maik kicsit erősebbek, meg manipulálni is tudom... csak nem mindig megy tudatosan.
Magyarázat lenne ez sok dologra, miért utálja, hogy megszeret embereket, mitől a lendülete és a kedvessége, miért tudja ilyen jól elnyomni a negatívat, mert van benne bőven.

Jeronimooooo;;
későn, január 5.
[zárt]

A kreatív nézeteltérés szóra csak egy "pff" hagyja el a száját, amit elhúz, de egyszerűen nem tud mit tenni a helyzettel. Nem fél a fiútól, inkább aggódik érte, már megint úgy érzi rosszat tett, pedig még egyelőre nem volt róla fogalma mivel. Azonban ahogy nekiszegeződik minden, belülről mardosóan tudatosul: ő tette. Legalábbis ezt fordítja le mindegyik szóból. Megint a padlóra kerül, úgy, ahogy az erdei menedékben, de most sokkal higgadtabb a helyzet legnagyobb szerencséjére. Utál beszélni erről az egészről, ő sem érzi magát normálisnak, nem tartja jónak sem és elviselhetőnek önmagát, mégis léteznie kell valahogy neki is. Egyszerűen képtelen mindazt befogadni a lelke, maik őt itt érik, érték az évei alatt, talán túl gyorsan ért el dolgokat, majd esett el ezektől, ugyan így az emberekkel is. Miért nem mondta neki? Mert semmi köze hozzá. Jó ez ebben a formában egy hangyányit hazugság, hiszen már a pályán is érezte, mikor nem őszinte vele és miután hangot adott ennek, Jeremy fejében már elültette a bogarat, aztán a szétcsúszása után pedig... érezte ő, hogy nem kerülhetik egymást örökké, főleg ahogy alakult a közös baráti kör is. Próbálja önmagát sem túlságosan hibáztatni, mégis mindig az jön ki a dologból, bármikor a közelébe kerül valaki, akit megkedvel, azt csak bántja. A nővéreinek keveri a bajt, Jeremyt valami módon mindig bántja, Vincének biztos benne, még ha nem is mondta a fiú, hogy egy kínszenvedés volt mellette lenni miután... miután Ő elment. Nem szeret rossz lenni, ő mindig a jótét lélek akart lenni a mesében, az, akinek kijár a happy end. Ennek ellenére a narrálója valamit eltolhatott, mert nemhogy nem érzi mesésnek a dolgot, de egyenesen kezd valami sci-fi és horror keverékébe átcsapni a nagybetűs léte. Ezt erősítvén Jeremy beszámolója után a leesett állát és a döbbent tekintetét képtelen rendbe szedni.
Mi folyik itt Bagolykőn?
- TESSÉK?!?!?!?!
Kétségbeesett, érzi, ahogy megnyílni készül az a bizonyos csap megint az elfojtott rosszak pedig feltörnének. Név nélkül is olyan, mintha szembesítették volna őt Vele. Pontosan tudja Kiről van szó, de nem akar hinni a fülének. Nem lehet, miért? Hogyan, de ha az, akkor... Davenek tudnia kell. Megint egy ékes bizonyíték, hogy Luca saját igazát bizonyítsa: csak a kislányt tették parkolópályára szó nélkül és léptek meg mellőle tök természetes módon. Sírni tudna? Igen. Elkeseredett? Igen. Talán nincs túl azon, hogy megbántották? valószínű. Igyekszik figyelni a fiúra, de annyira előjött benne, hogy nagyot kell nyelnie, mielőtt bármire reagálna. Az előbb nem akart durva lenni ezzel a visszaérdeklődéssel, mégsem sikerült túl lágyra.
- Pedig szívesebben lennék hercegnő... boldogan és gondok nélkül.
Ennek ellenére nem engedi el az irányítást a kezei közül. Csak a távozni készülő Jeremy után néz.
- Muszáj? - Azért nem Luca lenne, ha nem próbálná megúszni, de ő is tudja, hogy ezzel semmire nem megy. Még egy "Rendben van." szerű dolgot motyog, aztán elindul a navine felé, fejében meg a szokásosnál is jobban kavarog ez az egész.