Josheph Beck

Most hogy elmentek a tusa résztvevői, olyan üresnek érzem a levitát. Jó, igaaz, hogy még itt van Ruu, meg a többiek, de már most hiányzik nekem Alex, Vani és a többi levitás tusás. Egy ideig benn ülök a klubhelyiségben, és olvasgatom egy kicsit, e aztán megunom az egyedül létet, és elindulok valamerre. Nem is tudom, hogy hova menjek, csak valakivel tudjak beszelni. Egy kis ideig a vigadófreskó folyosóján  állok. Szeretek ott lenni, mert mindig mosolyt csalnak az arcomra, de aztán onnan is elmegyek. Elkalandoznak a gondolataim, sok minden az eszembe jut, bár legtöbbje tiszta hülyeség. Nem is figyelek arra, hogy merre megyek, csak sétálok. Egyszer csak azt veszem észre, hogy egészen a nyugati szárnyig jöttem el. Itt megállok, és leülök a márványlépcsőre. A könyvem - vagyis a mangám - egész végig a kezemben volt, így itt folytatom az olvasását. Hamar befejezem, mert már nincs sok belőle, majd hátradőlök a lépcsőn, és a mennyezetet nézem. Sokszor megállok itt, hogy az ott lévő freskókat nézegessem.

Joseph Beck

Szeretek itt, a bejárati csarnokban lenni, mert itt nyugodtan tudok gondolkozni, még az itt elhaladó emberek sem zavarnak. Most is, miközben nézem a mennyezetet, gondolataim messze elkalandoznak. El egészen Japánig, ahol azon élnek, akiket mindennél jobban szeretek. Elgondolkodom azon, hogy vajon ők most mit csinálnak. Anya biztos a rendelőjében van, vagy épp Daisuke-vel. Alice meg, hát ő fogalmam sincs, mert nagyon kiismerhetetlen személy. Tudom, hogy a legjobb barátnője vagyok, és ismernem kéne, de szerintem őt még a saját szülei sem ismerik ki teljesen. Ezen gondolatoktól mosolyra húzódik a szám.
gondolataimból egy srác hangja húzott ki, aki eközben leült mellém.
- Szia - köszönök vissza neki, és barátságosan mosolygok rá. - Nem, nem zavarsz.
Nézem a srácot, akit még soha nem láttam ezelőtt, ezért talán új lehet. ezt az ötletet egyből el is vetettem, mert idősebb mint én, tehát akkor csak az az egy lehetőség maradt, hogy ő az egyik diák valamelyik külföldi suliból.
- Milyennek látod eddig ezt az iskolát? - kérdem pár perc némaság után, s közben végig mosolygok. - Vagyis a te iskoládhoz képest - utólag belegondolva, talán nem volt túl jó ötlet ezt megkérdezni, mert lehet egy kicsit tapintatlan ez a kérdés, de most már mindegy, ami történt, megtörtént.

Josh

 A srác arcán némi meglepettséget veszek észre kérdésem hallatán, de azért válaszol. A magyart nagyon töri, nagyon nehezen megy neki. Én is nagyon nehezen tanultam meg, igaz, hogy apám magyar, de eleinte nem voltam túl jó kapcsolatban ezzel a nyelvvel. Így szerintem nem lenne túl tartós a beszélgetés, szóval a továbbiakban angolul folytatom, bár meg kell hagyni, az angol kiejtésem nem a legjobb, de azért remélem megérti.
- Meg kell hagyni, hogy itt tényleg barátságosak az emberek - mondom, már angolul, s közben végig mosolygok.
- Engem Keiko-nak hívnak - válaszolok kérdésére, majd nyújtom felé a kezem, mert bemutatkozásnál azt illik, legalábbis nekem úgy tanították.
- És ez a tusa milyen? Úgy értem milyen érzés részt venni rajta, és megnyerni? - kérdem kíváncsisággal az arcomon. - komolyabb bajuk nem lesz a résztvevőknek? - kérdezem ismét, s most egy kis aggodalom látszik az arcomon.
Kicsit aggódom a levitások miatt, mert bármikor lehet valami baleset vagy bármi, és ey kicsit - nagyon - féltem őket.  Igazság szerint, ha több bátorságom lenne, akkor én is jelentkeztem volna, de nem vagyok az, vagyis annyira bátor mint a többiek.

Josh

ú, remélem nem a rémes kiejtésem miatt mosolyodott el. Mondjuk nem is csodálom, az ő helyében én hangos nevetésben törnék ki. Ezen kétség ellenére, egy enyhén zavart mosollyal viszonzom a mosolyát, és a fülem mögé tűrök néhány kósza, szemembe lógó tincset.
- Na hát akkor én már az első fordulóban kiesnék - mondom egy vigyor kíséretében. - Mármint, úgy értem, hogy a kitartásommal vannak némi gondok. Én bízom benne, hogy háztársaimat nem húzza magával a hírnév hatalma - nem is tudnám elviselni, bár tudom, hogy ők nem ilyenek, és olyanok maradnak, mint voltak. Nagyon megkedveltem őket, és nagyon hiányoznak, így most, hogy eszembe jutnak, egy kicsit elszomorodom, és ujjaimat kezdem tördelni, amiről már próbálok leszokni, de nagyon nehéz. Rossz szokásom, de hát senki sem tökéletes - főleg én nem. Végül csak összeszedem magam, és egy mosolyt küldök Josh felé.
- Oh, ez egy kicsit megnyugtat - felelem, egy mély lélegzetvétel kíséretében, majd egy újabb vigyor következik. Kicsit tényleg megnyugtat a tudat, hogy nem esik a diákoknak komoly bajuk. Mondjuk az is igaz, hogy semmit sem tudnék tenni annak az érdekében, hogy ez így is maradjon.
- A tusa? Hát, nem tudom - habozok egy kicsit, hogy össze tudjam szedni gondolataimat. - Szerintem egy jó dolog, hogy a diákok így össze tudják mérni erejüket, és ez az iskola hírnevének is jót tesz, de engem annyira nem fogott meg - fejtem ki, s remélem ebből meg is tud mindent.

Josh

Hát ha ő mondja, akkor biztos így van, de azért nem vagyok benne biztos, hogy valóban képes lennék rá, sőt szerintem nem menne, de nagyon nem. Lehet erre mondják, hogy fő az optimizmus, ami belőlem nagyon hiányzik ezek szerint. Sok dolognak csak a rossz oldalát látom meg először, persze nem tehetek róla, egyszerűen ilyen vagyok.
Josh mosolyára egy mosollyal felelek, mert mások érzelmei hatással vannak rám is, legyen az rossz, vagy jó. Ha mosolyognak körülöttem az emberek, nekem is mosolyra görbül a szám, és ez szerintem így van jól.
- Nem igazán. És hát nem tetszhet mindenkinek minden - és ez nem is baj. Milyen lenne már a világ ha nem lennének ellentétek, vagyis mindenkinek ugyanaz, mindenik tetszene? Hát szerintem nem lenne a legjobb, de talán háborúk nem lennének. Na jó talán lennének, de nem követelnének annyi emberáldozatot. Vagy igen. Ki tudja?
- Én? - kérdezek vissza, mert őszintén szólva meglepett a kérdése. - Hát én zenélni szeretek nagyon, és az iránt érdeklődöm a leginkább. Nekem a családomat a barátaim után a zene a legfontosabb - és ez nem is csoda, tekintve azt, hogy fő Bagolykő előtt zenesuliba jártam. Bár ezt ő nem tudhatja, de ha jó a felfogóképessége, akkor rájöhet arra, hogy a zene fontos szerepet játszik az életemben. - Meg rajzolni szeretek még nagyon. És te? Mit szeretsz csinálni?

Márk
szeptember 15 - este 7 óra körül

Ma úgy ébredtem fel, hogy kedvem semmi nem fogja szegni. Semmi nem szomoríthat el, mert ma van a szülinapom. Mondjuk igaz, hogy itt ezt senki nem tudja, így teljesen egyedül töltöttem az egész napomat, de nem zavart ez most igazán, a lényeg az, hogy a családom tudja. Kaptam egy pár köszöntőlevelet apám baglya közvetítésében. Sajnálom, hogy nem lehetek most velük, hogy megünnepeljük ezt az egészet, annak nagyon örülnék, de sajnos most egyedül vagyok.
A sok köszöntő között volt egy kis fecni, amire az volt írva, hogy az ajándékaim a postán vehetem át, így azonnal el is indultam. Csak két kis dobozka volt az, szóval nem nagyon értem, hogy azt a bagoly miért nem tudta volna elhozni, de mindegy. Visszatérve a szobámba először a lila csomagolásút bontom ki, amit anyuéktól kaptam, ami egy gitárpengetőt rejt magában. Nagyon szép, tengerkék színű, és egy kanji van ráfestve, pontosabban a szeretet kanjija. Nagyon szép, és pár perc gyönyörködés után vissza is teszem a dobozba, hogy semmi baja ne essen. A másik ajándék aputól jött. Halvány lila gőzöm sem volt, hogy vajon mi lehet benne, de a doboza kicsit nagyobb a másiknál. Lassan kinyitom, és egy medált találok benne. Nagyon gyönyörű, nem is tudom, hogy honnan szerezhette, de az látszik rajta, hogy nem egy mai darab. Mikor jobban szemügyre vettem észrevettem, hogy ez indítható. Kíváncsi vagyok mi van benne, így megpróbáltam kinyitni, de hosszas próbálkozás után sem sikerült. Egész délután ezzel bíbelődtem, de nem jutottam vele semmire. Még most is ezt szorongatom a kezemben, és próbálok rájönni, hogyan is nyílik. De kezdek megéhezni, így fogom magam, és a medállal a kezemben és elindulok a konyha felé. Nem is figyelek a lábam elé, nem nézem hogy ki van előttem, és egészen a a bejárati csarnokig nem volt semmi baj, de akkor valaminek nekimegyek, és egészen medál is kiesik a kezemből. Gyorsan felveszem, és felnézek, hogy lássam mit, pontosabban kit gázoltam el, és az a valaki nem más, mint Márk.
- Szia. Segítesz? - kérdezem, és egy bájos mosolyt villantok, és nyújtom felé a medált, segítségre várva.

Márk

A mai nap nem is lehetne szebb. Vagyis lehetne, ha otthon lehetnék, a családom szerető ölelésében,elszakadva az itteni dolgoktól, nyugalomban. Ott jobban is élvezném a szülinapom talán, de azért itt sem szomorkodom. A manók biztos adnak valami csokis dolgot, esetleg egy kisebb fajta tortát, és akkor az édesség sem marad el. Mondjuk akkor is örülnék, hogyha ajándékot sem kaptam volna, hisz ez a nap nem is arról szól. Sokkal inkább arról, hogy végre még egy évvel idősebb lettem, egyre közelebb vagyok a felnőtté váláshoz. Bár ennek most nem tudom, hogy örüljek-e vagy sem, mert azért nem feltétlenül jó felnőttnek lenni, a sok kötöttség miatt. Legalábbis szerintem. Na, de az még messze van, most foglalkozzunk inkább a jelennel, és ezzel is medállal, amit most a kezemben szorongatok. Ezzel is kezemben indulok útnak, egyenesen a konyha felé, de csak a bejárati csarnokig jutok el, mivel szó szerint belebotlom Márkba, aki nem is tudom hogyan került oda elém. Segítséget kérek tőle, mire kicsit - szerintem mogorván - és sértődötten válaszol, de azért elveszi a medált. Mi baja van? Valaki felidegesítette, vagy mi? csak nem azért ilyen, hogy is mondjam, dilis, mert véletlenül nekimentem? Az nem lehet. Jó, mondjuk bocsánatot azt ne kértem tőle, de hát csak hanyagolhatom most az egyszer, vagy nem?
- Bocs! - Felelem ugyanabban a sértődött hangnemben, amiben ő is megszólalt, majd a következőt teszem hozzá a lehető leghalkabban, remélve hogy nem hallja meg: - Hogy 15 éve megszülettem. - szűröm ki a számon, alig hallhatóan, de azért egy bájos vigyor az arcomra erőltetek.
- Mi?!? Pálcával? Te eszednél vagy? És mi van, ha félresikerül a varázslat, és elrontod? - Akadok ki kérdésén, mádi kicsit aggodalmas arcot vágva nézem ahogy keresi a pálcáját, de ez az arckifejezés hamar átvált megrökönyödötté. Márk az én kezemet találja megfelelőnek ahhoz, hogy a cuccait valahova elhelyezze. Zsebkendők, vizsgalap, és az én bizonyos órás öngyújtó talált nyughelyet a markomban. És ha ez még nem lenne elég, az egyik zsepi használt, így már ösztönösen, reflexből kiejtem a kezemből a tárgyakat és pár lépést hátrálok, Márkra pedig nem túl biztatóan nézek. Ha nálam lenne a pálcám, és nem lennék ennyire gyáva, és gyenge, tuti ráküldenék az előttem álló srácra egy átkot, de ez így most lemarad, így csak a szúrós pillantásomat élvezheti.
- Akkor csinálj valamit! De légy kíméletes! Kérlek.- mondom, Márk szemébe nézve, majd kezem a szememre helyezem, hogy ne lássam milyen szörnyűségeket akár tenni az egyetlen olyan tárggyal, amit az apámtól kaptam, és tetszik, gyakorlatilag a szívemhez nőtt.

Márk

 Nem igazán értem Márkot, min akadt ki annyira, de biztosra veszem, hogy miattam lett ilyen hülye. Pedig nincs rá semmi oka, hisz nem mentem neki olyan erővel, hogy bármi baja essen, és nem is ejtett el semmit, ami törékeny lenne, meg amúgy is nem szándékos volt. Ilyen bárkivel előfordul, nem kell ezt ennyire magára vennie, de úgy látszik, ez a fiú ennyire sértődékeny, bár már ismerhetném annyira, hogy ez ne lepjen meg.
- Azt ajánlom is, különben.... - mondom, még mindig ugyanabban a hangnemben, amiben az előbb megszólaltam. Nem is tudom.mit fenyegetőzök itt, tuti nem venné be, és a régi közös "emlékek" után joggal hiheti azt, hogy nem tudnék neki ártani. Ami mondjuk igaz is, de azért nem kell félteni, ha nagyon akarok, tudok kemény lenni, bár az már nagyon nem én lennék, és szerintem azzal se mennék sokra. Tehát ez a kis "kirohanásom" nagy valószínűséggel semmit nem ért. De azért egy próbát megért.
Aztán a kezembe tesz egy jó pár zsepit, az öngyújtót, és valami vizsgaszerűséget, és az már egyik használt zsepi láttán kiejtem a kezemből az egész mindenséget, mire reakcióképpen csak egy szúrós pillantást kapok, amit állok, nem akarok ismét gyengének tűnni, de nagyon nehezen tudom megállni, hogy ne forduljak el, és végül lesütöm a szemem, amit eltakarok, hogy ne lássam milyen szörnyűség éket akar művelni az egyik legkedvesebb ajándékkal amit valaha kaptam az apámtól. Amikor kimondja a varázsigét kikukucskálok az ujjaim között és megkönnyebbülve veszem tudomásul hogy nem esett semmi baja. Végre fellélegezhetek, ess kezemet is elveszem az arcom elől.
- Kösziiii! - mondom, arcomon már egy hatalmas mosollyal, és megölelem,s ha engedi, akkor még egy puszit is adok az arcára. Nagyon örülök, hogy végre sikerül kinyitni, és végre megláthatom, mit rejt a medál belseje. Lassan, és óvatosan nyitom fel, és amit látok, az megdöbbent, és könnyek szöknék a szemembe. Egy apró képet rejt, ami mellesleg még mozog is. Nem hatna meg annyira, ha csak egy egyszerű kép lenne, de ezen anyu, apu, és én vagyok. Egy nagyon régi, fekete-fehér kép, egy boldog pillanatról, amikor még kicsi voltam. Ezen a képen ott van minden boldogság, ami akkor körülvett, és most ismét eláraszt. Egy pár percig csak némán nézem, és a könnyeimmel küszködöm, majd ismét Márkra pillantok, és felé nyújtom megint a medált.
- Segítessz? Ismét. - kérdem, arcomon egy halvány mosollyal, remélve, hogy megérti, arra célzok, hogy rakja a nyakamba.

Ölelgessünk spenótokat *-*

Visszatértem. Ez a két hét távol a kastélytól nagyon hosszúnak tűnt. De most végre itt vagyok ismét, és folytathatom ott, ahol befejeztem. Vizsgák, kviddics,vizsgák, kviddics, aztán ismét a tanulás sokasága, és persze a kviddics. Ez a sport az itteni életem részévé vált, mióta bekerültem a csapatba, és még csapatkapitány helyettes is lettem. Kíváncsi vagyok mi minden történt ezalatt a két hét alatt, bár nem hiszem hogy olyan sok minden, max letudtak néhány vizsgát, és kész. Igazából nem gondoltam volna, hogy én haza fogok látogatni még a szünet előtt, de hát ez így alakult. Az öcsém nagyon rossz állapotban volt, és elvileg kétes volt, hogy túléli egy az elmúlt napokat, és hát ezért mentem haza. Látni akartam őt mindenképp, mert abba belepusztultam volna ha úgy halna meg, hogy még csak nem is láttam. Bár azt sem élném túl, ha meghalna, mert olyan kis cukorfalat. Neki élnie kell.
Szóval otthon voltam, és mindvégig ott voltam anyu és Hayate, na meg a pici Ryuu mellett, és mindenben támogattam őket. És szerencsére jobban lett a kis drága, bár elvileg bármikor visszaeshet ebbe az állapotba mert gyenge a szíve, de nagyon remélem, bírni fogja.
Na de akkor most öröm van, és boldogság, hog minden újra a régi, és szép, meg minden. Meg is érkeztem, de egy pár percig csak állok az ajtó előtt, majd egy mélylélegzetvétellel benyitok, és ami fogad, hát az valami elképesztő. Valaki nagyon vicces kedvében van. Ölelj meg egy zöldet. Hát ez milyen....... Remek ötlet. Én is!! Kiáltanék fel, de helyette csak ledobom magam mellé a táskám, és körülnézek, és ölelgetnivaló spenótka után kutatva. És meg is van az áldozat; egy kis tökmag épp húzza maga után... öhm... rajzolni? Igen, rajzolni. De jó! Én is akarok rajzolni. Azonnal utánuk baktatok, és mikor utolérem őket.
- Hellósziamizújság? - köszönök az ezer wattos vigyorral az arcomon, hol a kis picúrra, hol az idősebb zöldségre nézve. - Juj rajzoljunk!! - kiáltok fel, és gyorsan fel is kapok egy ceruzát. - Tökmag, mit rajzolunk ennek a zöldségnek? - kérdezem a kis sráctól, fejemmel a másik fiúra bökve. Na ebből mi fog kisülni?