Asszonykám, Lexine

Most minden jó. A csárda is jól meg, otthon is minden rendben, és a távol levő családtagjaimmal is minden oké. Már alig várom az ünnepeket. Elterveztük már most, hogy egyik nap csak itthon leszünk, aztán bemutatom a szüleimnek Lexit és Elliotot, másnap pedig a nagybátyámékhoz, Ell apjáékhoz megyünk el.
Mivel Bogárka egyre többet van újra itthon, így lazábbak a napjaim, már második napja voltam csak két órát bent. Elég sok a gyökér, főleg így az ünnepek táján. Látják más boldogságát, meg a díszeket mindenhol, és a könnyebb utat választják, részegen minden semmiségnek tűnik.
Így, hogy kevesebb gond szakadt a nyakamba, könnyen beszéltem meg a kis "lakótársammal", hogy napközben meglátogatom az iskolában. Besurranok, talán még ki sem néznek, elvégre nálam idősebbek is járnak oda.
A reggeli két és fél óra meló után hazamentem 11-kor, hogy gyorsan lezuhanyozzak. Ha hozzá megyek, muszáj normális szaggal megjelennem, mert aztán elterjesztik, hogy egy görénnyel találkozgat...
Jó melegen öltöztem, hisz a december megjött, és máris simán tudtam magam mögött nyomokat hagyni a hóban, ahogy feltrappoltam a kastélyig. Dideregve vágtam át a bejáratig, alig vártam, hogy levehessem a kesztyűm meg a sapkám. Amint beléptem, feltűnt, hogy rohadt nagy ez a hely, és minden bizonnyal megállok az első helyen, ahol esélyesnek tartom, hogy rám talál.
Így is tettem, kicsit beljebb sétáltam, és bámészkodva megálltam a lépcsősor aljában. Azért jó páran futkostak körülöttem, de legalább négy embert meg kellett kérdeznem, hogy nem látta-e a barátnőmet, mire megtudták mondani, hogy igen, látták, és valószínű, hogy ez a csarnok útjába fog esni. Nem volt más hátra, mint előre, a kabátom cipzárját lehúzva fújtam ki magam, míg várakoztam.

Asszonykám, Lexine


Kezdtem azt érezni, hogy elfelejtette, várok rá. Talán nem kellett volna azt az üzenetet írnom neki... Összeszorult a gyomrom a gondolattól, hogy most aztán vége, elrontottam. Nem kaptam még választ tőle, de ő már biztosan megkapta a képet. Rágcsáltam ajkamat amíg várakoztam. Csak néztem a többi diákot, és eszembe jutott, hogy már eszembe sem jut a lányokról, hogy meg kéne fűzni őket. Csak arra a lökött szőkére gondoltam, meg a kis bakira, amit...amit azt hittem elkövettem, egészen amíg meg nem láttam. Rohant felém, és csak azt vettem észre, hogy máris a nyakamban landolt. A derekát átölelve szorítottam magamhoz, szélesen vigyorogva. Belepusziltam a hajába, el nem engedtem volna semmi pénzért.
- Már azt hittem, kiakadtál rajta, és el sem jössz... - vallottam be neki a kétségeimet, de vigyorogtam, hisze ezután a reakció után mást nem is tudtam produkálni. Leraktam a földre, és lehajoltam hozzá, hogy a szavaim biztosítékául megcsókolhassam. Egyáltalán nem érdekelt, kik láttak meg minket, azért valószínű, hogy már sejthették, van valami. Már nem is akármi. Ő az enyém, a szerelmem.
- Szeretlek, lökött tyúk - összetúrtam a haját, másik kezemmel még a derekát öleltem, nehogy elmozdulhasson mellőlem. Nem is ment olyan nehezen a kimondása, mint gondoltam.
- Anyuék válaszoltak a levelemre. Már nagyon várják, hogy megismerjenek Téged, meg Elliotot. Kérdezte, hogy mi a kedvenc sütid...majd azt írjuk meg neki, rendben? - kisimítottam arcából a haját, majd a homlokára nyomtam egy puszit. Egy lépésnyit hátraléptem, úgy mértem végig, mert hát eddig nem sikerült. - Hú de csinos barátnőm van - elégedetten vigyorogtam rá.