[Szív Király]

Kornélnak talán nem volt igaza... azt mondta, hogy neki az a csók mást jelentett, mint Ashleynek, és ha mást jelentett, semminek nem kellett volna változnia, nem? Mégis mintha megváltoztak volna a dolgok. A fiú sokat mosolyog rá, ahhoz képest, mint előtte, és amikor csak figyeli távolról, akkor is sokszor észreveszi Kornél. Régebben nem tette, így Ashley észrevétlenül is sokáig bámulhatta a Nagyteremben. De most időről-időre össze szokott akadni a tekintetük, és ez bosszantó abban az értelemben, hogy nem tudja nézni anélkül, hogy ne bukna le, viszont jó is, mert így a fiú is őt nézi. És... mintha szívesebben venné a társaságát. Persze nem hiszi, hogy bármikor, amikor olyat mondott neki, ami arra utalt volna, hogy hagyja békén, az igazán komoly lett volna, de ezt inkább csak reméli. Viszont azóta mintha jobban örülne, ha látja, bár nem nagyon találkoztak úgy, hogy beszélgetni is tudjanak, így nem is tudta még megkérni arra, amire szerette volna.
Ez a mostani viszont remek alkalom lenne, csakhogy anyával van, de Kornél még így is odajön. Nagyon örül neki, mint mindig, szélesen mosolyog rá, anya meg elküldi őt. Kicsit aggódik, hogy mi fog történni kettejükkel, és majd szétveti a kíváncsiság, miről beszélgetnek, így futva indul a Toronyba, és tényleg csak felkapja a táskáját, és már rohan is vissza, az utolsó lépcsőfokokon ugrándozva érkezik le, majd lassít a tempón. Egy nagylány nem siethet ennyire nyilvánvalóan, legalább egy picit próbálnia kellene fenntartani a látszatot, hogy a szívének királya nem totálisan nélkülözhetetlen a számára, és legalább mérhető kincs az idő, amit vele tölthet.
Anya nem marad tovább, nyilván azért, hogy tudjanak pár szót váltani. Odaadja neki a táskáját, majd ahogy elfordul, azonnal Kornélt nézi, a fiú meg anyát még pár pillanatig, utána meg őt, és bizony ettől a pillantástól vágtázni kezdenek ám a paripák a mellkasában, mintha megsarkantyúzták volna őket.
A szavaira azonban némiképp elszontyolodik, és összezavarodik, mert sosem mondott még ilyet, hogy baj, hogyha elmegy, és nem tölti vele az idejét. Lesüti a pillantását szomorkodva, majd visszaemeli rá, és magyarázkodni kezd.
-Ne haragudj! Sosem maradtam még itt hétvégére, apa nagyon vár mindig, de... majd megkérem rá, hogy maradhassak legközelebb, jó? És vasárnap jövök, addig már csak kettőt kell aludni.-
Elmosolyodik, felemeli a kezét, és mutatja is a kettőt, hogy Kornél is lássa, milyen nevetségesen kevés szám ez (és abba inkább nem gondol bele, ez hány órát, hovatovább hány percet jelent).
Óvatosabbra vált, lassan mozdul, nehogy baj legyen, és előbb a kezét emeli fel megint, hogy Kornél karját megérintve a vállára csúsztassa, ahogy közelebb lép hozzá, oldalra hajtva a fejét a füléhez, amibe suttogni akar. Nem tudja, hogy messzebbről is tehetné, akkor is jól hallaná a fiú. Nem akar ám rosszalkodni, (ó, de mennyire hogy akar!) vagy legalábbis visszafogja magát, és csak a füléhez hajol, hogy más ne hallja.
-Kérlek, ne áruld el senkinek, hogy metamorf vagyok! Így is sokat csúfolnak, amiért kicsi vagyok, és okos... és szociálisan béna.-
Oldalról nézi az arcát, hogy mit reagál, mit mond, vagy bólint-e a dologra, de nem akar hátralépni. Olyan jó illata van, és olyan jó ilyen közel állni hozzá, már ameddig lehet, és a fiú épp nem hátrál el. Ameddig elhitetheti, hogy csak ezért hajolt közel, vagy ha a fiú nem is hiszi, másnak még a látszat tartható. Mindenki másnak a csarnokban.

[Szív Király]

Megijedt, hogy Kornél komolyan megfedi azért, mert hazamegy a hétvégére ahelyett, hogy vele töltené az idejét. Valahol azt gondolja, mert ezt már megtanulta ám, hogy ez annak a jele lenne, hogy kedveli, és vele akar lenni nagyon, így örül is... meg nem is, mert semmiképp se tud most maradni. De a fiú hamar elárulja, hogy csak vicc volt. Ezek szerint még mindig nem elég ügyes ezekben a dolgokban, mert nem jött rá.
-Akkor jó.-
Mondja egy sóhajjal megkönnyebbülten, majd szélesen elmosolyodik.
-Mamával és Faithivel fogok találkozni, nagyon jó lesz!-
Elvigyorodik izgatottan, már alig várja, mert velük mindig nagyon-nagyon jól érzi magát. Azután eszébe jut, amit kérni akart Kornéltól, így óvatosan nyúl felé, és ahogy a bőrük találkozik, megérzi a már jól ismert pattanó szikrát az ujjhegyein. Már zavarná, ha ez nem lenne...
-Ki az, aki nem?!-
Válaszol keserűen, és az eridonosokon kívül nem sok ilyet tudna mondani. Mondjuk ehhez hozzátartozik az is, hogy nem is tud túl sok nevet... habár eridonos, és ezzel együtt kellene járnia annak, hogy szeret a figyelem középpontjában lenni, ez nincs egészen így, bizonyára az egyéb körülmények miatt. Szerencsére Kornél megenyhül, nem is érti, miért haragudott meg ezért rá, de eldönti, hogy legközelebb inkább nem mondja neki, hogy piszkálni szokták.
-Köszönöm szépen!-
Közelebb hajol, és ad egy puszit az arcára, mert így illik megköszönni a dolgokat. Na jó, azért így köszöni meg nála, mert a szerelme, de van ám más is, amivel magyarázhatja, és ez megnyugtatja, utána hátra is lép, mert tudja, hogy Kornél nem szereti az embereket túl közel engedni a személyes terébe. Közben persze a szavain gondolkozik, azon, milyen különleges is ő. A fiú szájából tényleg nagyon kiváltságos dolognak hangzik, hogy ilyet tud csinálni, még talán képes lesz, és elhiszi neki... na de mit ne hinne el? Pláne, ha őt dicséri. És bár nem szereti, ha túl közel mennek hozzá, önként simítja meg a haját, amitől kicsit megrezzen, de azért nagyon örül is neki. Erről eszébe is jut még valami, amihez eddig nem volt bátorsága.
-Oké, mindjárt megyek, de... Kornél?! Te mindig azt mondod, hercegnő vagyok, szeretnél úgy látni? Mert... a bál jó alkalom lenne rá. Eddig csak farsangra öltöztem hercegnőnek, de az más, és rég volt, sosem voltam még bálban, és gondoltam...-
Egyre gyorsabban beszél, ahogy elmondja, mire is gondolt, mit is szeretne, de nagyon-nagyon-nagyon. Bár, ahogy így utólag elmereng rajta, ostobaság volt megkérdeznie. Kornél sosem megy ebbe bele, hiszen ott mások is vannak, akik majd látni fogják vele, és akkor beszólnak érte, hogy egy ilyen kislánnyal megy el, biztos nem hagynák szó nélkül, és különben is, biztos nem is akarna vele menni, elvégre oda a nagylányokat viszik a nagyfiúk! Kár volt megemlítenie... nagy kár! Ezzel most biztos mindent elront.

[Szív Király]

Nézi, ahogy Kornél arca megváltozik, és nyel egy nagyot. Nagyon ijesztő, de nem futhat mindig el, hiszen ez most talán nem annyira neki szól. És különben is, még sosem történt baj...
Hevesen bólogat a szavakra, de a háta mögött keresztezi az ujjait. Reméli, soha nem fogja megtudni senki nevét, aki csúfolja, vagy legalábbis nem fogja Kornél megkérdezni, mert úgy érzi, annak nagyon rossz következményei lennének.
Halkan kifújja a bennrekedt levegőt, majd összeszedi a bátorságát, hogy megkérje arra, amit szeretett volna tőle. Még mosolyogni is tud, ahogy a fiú válaszol, és megpuszilja az arcán, de nem számított rá, hogy a fiú ennyire lemerevedik. Nem tudja pontosan, miért, mármint azt tudja, hogy nem szereti az embereket a maga közvetlen közelében, de hogy mindig így végződjenek az ő mozdulatai, az elkeserítő. Meg kell várnia, hogy Kornél érjen hozzá, de ez meg igazságtalan, hogy ő nem teheti csak úgy, a fiú meg, nos... igen. Talán nem kéne hagynia, hogy csak úgy felemelje, és arrébb pakolja, amikor úgy dönt, vagy hogy játsszon a hajával, de el se tudja képzelni, hogy elhúzódjon. Azt olyan komoly dolognak gondolja, mintha... mintha megpofozná, és ő nem akarja megpofozni.
A fiú indulásra készteti, de még valami eszébe jut, amit szeretne, így azt is elhadarja, rögtön meg is bánva. Ahogy félig visszakérdez-kijelent, már nincs visszaút, így megint csak bólogat rá, majd bátortalan hangszínnel, de annál nagyobb elszántsággal belül még hozzáteszi:
-Kérlek...-
Várja a választ, azon tipródva, talán vissza kéne szívnia az egészet, mert ebből baj lehet, de akkor Kornél válaszol. A nagykislány arca azonnal felderül, fogkrémreklámba illő mosollyal, majd megfordul és elszalad a bejárati ajtóhoz. Kinyitja, de még visszanéz, és integetni kezd.
-Vasárnap találkozunk!-
Kiáltja, majd ki is szalad az ajtón anya után. Lehet, hogy nem nyert háborút, de a csaták száma gyarapszik az ő javára.

[Bálint]

Három lopakodó alak a kastély felé. Egy nagykislány, egy sárkányróka, és Quasimodo. Na jó, nem, nem a toronyőr, bár a plédkupaccal a hátán Bálint nagyon hasonlít rá, azért azt meg kell hagyni. Talán el kellene mondania neki, hogy ez a mese jutott eszébe - gondolja, de aztán inkább elveti az ötletet, és csak lopakodik tovább a sötétben. Elérik végre a nagy ajtókat, és próbál annyira feltűnésmentesen benyitni egy legalább 50 kg-os kétszárnyú fa kaput, amennyire lehetséges.
Megtorpan a fiú hangjára, és rá is mosolyog, kedves tőle, hogy elkíséri. Maga fölé mutogat, mivel a másodikon van a portré, amin át be lehet jutni az Eridonba.
El is indul a megfelelő irányba a folyosón, a pálcáját maga előtt tartva, szerencsére égnek a fáklyák, így nem volt szüksége, hogy meggyújtsa. Gondosan, nagyon halkan kerüli ki a -szerencsére- bóbiskoló "riasztóportrét", ami pontosan azért kapta a nevét, mert ha a folyosón bóklászó diákokat lát, akkor kiáltozva riasztja a kastély megfelelő lakóit, erre pedig nincs szükségük.
-Erre, vigyázz a harmadik lépcsőfokkal!- súgja neki, de nem fűzi hozzá, mit csinál az, mivel nem akar túl sokat beszélni.