A kapu hatalmas szárnyai egy erőteljes dörrenéssel nyílnak ki, mely egy kis előtérbe vezet, ahol bal oldalt a kviddicskupa, jobb oldalt pedig a házkupa található egy mágikus üveg alatt, hogy akinek nem tiszte ne is nyúlkálhasson hozzá csak úgy. Előre tekintve egy hosszú lépcsősor vár, oldalán csak az ősöreg köveket láthatod, hiszen itt festménnyel nem kaptak helyet. Ahogy felérsz és jobbra pillantasz, hatalmas homokórák húzódnak a fal mentén, melyek az aktuális állást mutatják. A házak fő színeiben pompázó kövek (piros, sárga, kék, zöld) a szerzett pontokat, míg a társ színek (bronz, ezüst, arany, fekete) felül a még meg nem szerzett pontokat jelzik. Minden szerzett pont után a lehulló kő színe megváltozik. Felettük hatalmas zászlókon a ház címerek találhatóak. Ezzel a fallal átellenben nyílik a trófeaterem, mely átmenetileg lezárt rész, melyet a diákok egyelőre semmilyen körülmények között sem bolygathatnak meg. Ezen kétszárnyú sötét ajtó mellett érdemes mindig megállni, hiszen a különféle hirdetmények, falulátogatási időpontok itt találhatóak, valamint ha az órarendben valami változás történik azt is itt ismerhetitek meg. A falszakasz végéről indul a nyugati szárny folyosója. A lépcsővel szemben pedig a nagyterembe juthattok (akkor is ott kéne lennie). Ha felpillantunk a magas mennyezetre olyan freskókat láthatunk, melyek az iskola történetének egy-egy momentumát ábrázolják, időrendi sorrendben, míg az üresen hagyott részeken a falakat tetőtől talpig cseverésző festményalakok töltik meg, melyek közül ha jobban megfigyeljük ide inkább a tudományokban jártasabb elmék kerültek.

A faliújságtól nem messze áll a tömör fából készült, nagyjából derékig érő adománygyűjtő lába. A tetejét felnyitva belehelyezheted azt, amit jótékony célra szánsz, legyen az ruhadarab, játék, esetleg könyv, vagy bármilyen holmi, ami még használható, de neked nincsen már rá szükséged. Attól ne félj, hogy esetleg túl nagy a tárgy, amit bele akarsz rakni! Tértágító bűbájjal látták el a ládát. Szóval ne aggódj, minden belefér! Kivéve, ha akarva-akaratlanul kukának nézed és szemetet dobsz bele. Azt a láda kiköpi magából és nagy valószínűséggel jól tarkón is talál.

A csomagjaimat már felvitték az új szobámba, amit még sosem láttam. Az övemen ott lóg a pálcám, amivel aligha akarok bármit is kezdeni; évek óta hozzá sem értem, itt viszont nem lesz egyszerű elkerülni, bár igaz, hogy elég ízlésesek a vésetek rajta - legalább kiegészítőnek jó lesz.
A levélben - amit egy bagoly útján kaptam meg, aki kapásból a nappalimba piszkított, ezzel nem kis felháborodást kiváltva belőlem és a macskámból, Lady Menthaból - az állt, hogy felvételt nyertem ide, én viszont inkább azt mondanám, hogy fizetem a tandíjat a semmiért a szüleink megnyugtatása végett; hogy ide kellett jönnöm teljesen értelmetlenül ahelyett, hogy azt csinálnám, amiben jó vagyok. Azt is leírták, hogy egy diák fog körbevezetni - ha az igazgatóságnak van egy kis jóérzése, ez nem a testvérem lesz, bár ő valószínűleg kihagyná ezt a kis összejövetelt, és egyedül kellene eligazodnom ebben a hatalmas épületben.
Lady nyávog a kezemben tartott kényelmes hordozóban, mire kissé elhúzva a számat pillantok le rá a kapuban. Tudom, nekem sincs kedvem hozzá. Megismerem ezt a nyávogást - "hagyjál békén és simogass", ez az utasítás, mely bár talán kissé ellentmondó, teljes mértékben tudok vele azonosulni.
Azért meg kell próbálnom jó képet vágni ehhez az egészhez, mert akárhogy is számolom, egy évet biztosan itt kell töltenem, elbújva a sajtó szemei elől.
A fülhallgatót kiveszem a fülemből, mikor belépek a hatalmas ajtókon - tekintetem körbehordozom a homokórákon, melyek a pontverseny állását jelzik, a freskókon, a hatalmas lépcsőn, meg egy ládán, a hirdetményeken. Halk sóhajjal lépek oda a papírokhoz - egyelőre nem látok senkit, aki várakozna rám, az emberek csak jönnek-mennek, teszik a dolgukat és rám se hederítenek. Ők nem ismernek fel. Végül is... elvileg ez volt a cél.
Idén elmarad a kviddicskupa, olvasom, miközben a zsebemben gyűlt szemetet a szemetesládába dobom, ami rögtön vissza is köpi a padlóra. Felvonom a szemöldököm, miközben közelebbről is elolvasom a feliratot: adománygyűjtő doboz. Aha...
A szemétért lehajolva végül inkább csak két galleont csúsztatok a ládába, amit már méltóztatik nem visszaküldeni a feladónak. Ez a hely annyira szürke... Annyira semmilyen.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=72&post=821205#post821205][b]Han Zalán Do-hoon - 2020.11.14. 12:28[/b][/url]

A csomagjaimat már felvitték az új szobámba, amit még sosem láttam. Az övemen ott lóg a pálcám, amivel aligha akarok bármit is kezdeni; évek óta hozzá sem értem, itt viszont nem lesz egyszerű elkerülni, bár igaz, hogy elég ízlésesek a vésetek rajta - legalább kiegészítőnek jó lesz.
A levélben - amit egy bagoly útján kaptam meg, aki kapásból a nappalimba piszkított, ezzel nem kis felháborodást kiváltva belőlem és a macskámból, Lady Menthaból - az állt, hogy felvételt nyertem ide, én viszont inkább azt mondanám, hogy fizetem a tandíjat a semmiért a szüleink megnyugtatása végett; hogy ide kellett jönnöm teljesen értelmetlenül ahelyett, hogy azt csinálnám, amiben jó vagyok. Azt is leírták, hogy egy diák fog körbevezetni - ha az igazgatóságnak van egy kis jóérzése, ez nem a testvérem lesz, bár ő valószínűleg kihagyná ezt a kis összejövetelt, és egyedül kellene eligazodnom ebben a hatalmas épületben.
Lady nyávog a kezemben tartott kényelmes hordozóban, mire kissé elhúzva a számat pillantok le rá a kapuban. Tudom, nekem sincs kedvem hozzá. Megismerem ezt a nyávogást - "hagyjál békén és simogass", ez az utasítás, mely bár talán kissé ellentmondó, teljes mértékben tudok vele azonosulni.
Azért meg kell próbálnom jó képet vágni ehhez az egészhez, mert akárhogy is számolom, egy évet biztosan itt kell töltenem, elbújva a sajtó szemei elől.
A fülhallgatót kiveszem a fülemből, mikor belépek a hatalmas ajtókon - tekintetem körbehordozom a homokórákon, melyek a pontverseny állását jelzik, a freskókon, a hatalmas lépcsőn, meg egy ládán, a hirdetményeken. Halk sóhajjal lépek oda a papírokhoz - egyelőre nem látok senkit, aki várakozna rám, az emberek csak jönnek-mennek, teszik a dolgukat és rám se hederítenek. Ők nem ismernek fel. Végül is... elvileg ez volt a cél.
Idén elmarad a kviddicskupa, olvasom, miközben a zsebemben gyűlt szemetet a szemetesládába dobom, ami rögtön vissza is köpi a padlóra. Felvonom a szemöldököm, miközben közelebbről is elolvasom a feliratot: adománygyűjtő doboz. Aha...
A szemétért lehajolva végül inkább csak két galleont csúsztatok a ládába, amit már méltóztatik nem visszaküldeni a feladónak. Ez a hely annyira szürke... Annyira semmilyen.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=72&post=821206#post821206][b]Vajda Olívia - 2020.11.14. 12:57[/b][/url]

Reggel kaptam a felkérést, hogy ma vezessek körbe egy új diákot, egy fiút, aki idősebb nálam, de a háztársam lesz. Nem vagyok prefektus, nem azért, hanem mert kiemelten megbízható vagyok. Jó nem, vagyis de, de nem hiszem. Kettő ok miatt vagyok most itt, az egyik az, hogy baromira rosszul tudok amúgy emberekkel kapcsolatot létesíteni és ezt állítólag fejlesztenem kellene, a másik meg az, hogy reggel én voltam az első ember, aki Volkov professzorral szembe ment a folyosón. Kellett nekem korán kelni, éreztem én, hogy baj lesz belőle.
Mivel külön engedéllyel én tízig is alhatnék, hogy igazán szép és kipihent legyek - köszönjük apu, hogy ilyen bőkezűen támogatod az iskolát -, sokáig feküdtem az ágyban, úgy tettem, mintha nem venném észre, hogy a szobatársaim készülődnek valahova, vagy, hogy Zina ugyanazt a könyvet háromszor ejtette le, három különböző helyről. Nem volt most kedvem velük menni, habár szerintem kettejükkel már egész jól kijöttem. A kicsi lány egészen aranyos, olyan, mint egy normális kishúg, Emma pedig, kicsit olyan, mint én, vagyis jól elvagyunk a világunkban, de tudunk közösen is beszélgetni. Szóval miután ők elmentek, vártam még egy picit, hátha visszaalszom, de nem sikerült, így eshetett meg az, hogy éppen belém sikerült botlania a házvezetőmnek, amikor én a könyvtár felé vettem az irányt.
A legutóbb borzalmasan elrontottam a ragálytan vizsgámat, és bár még mindig találtam ki, hogy mi leszek, ha nagy leszek, azért szeretnék javítani. Az egészségügy nem hiszem, hogy az én világom lenne, és az a nagy helyzet, hogy kviddicsen kívül semmiben sem vagyok tehetséges, sőt, azt sem tudom, hogy abban mennyire igen, mert a legutóbbi két alkalommal is hiába ültek kint csapatok edzői a lelátón, nem én voltam az, akit ajánlattal kerestek meg. Vagyis egyelőre minden tekintetben kispadon éreztem magam, de ez nem jelentette azt, hogy úgy is kell kinéznem.
Amikor felbukkanok a lépcsők tetején, minden tökéletes rajtam, a ruhám csodálatosan simul, a szempilláim kiemelik a Vajda kék szemeimet, leomló barna tincseim pedig olyanok, mintha egy fotózásról jönnék. Ha már aludni nem tudtam és menni nem nagyon volt kedvem, legalább nézzek ki úgy, mint egy ember. Vagy jobban. Leérve határozottan indulok a fiú felé, és még az a bájos kis mosolyt is megvillantom felé, amivel illik másokat köszönteni.
- Vajda Olívia, nagyon örvendek, én foglak ma körbe vezetni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=72&post=821218#post821218][b]Han Zalán Do-hoon - 2020.11.14. 19:45[/b][/url]

Annyira hosszan nem várakozok, hogy megterhelő legyen - a forgatásokon órákat kell ülnöm tétlenül, mikor valamiféle fennakadás van -, mégis némiképp enervált vagyok, ami betudható az új környezetnek is. Egy-ketten azért talán észrevesznek; a smink feltűnő, az is, ahogy felöltöztem, mert bár egyszerű, mégis a fiú-lány határon táncol megjelenésem. Nem azért, mert olyan a ruhák szabása, hanem mert én viselem. Minden hajszálam tökéletesen áll, az órákig való készülődés és tervezés eredménye sosem maradhat el. Nem látok visszatükröző felületet, így csak látatlanban igazítom meg a tincseimet.
A lépcsőre terelődik a tekintetem, ekkor pillantom meg a hozzám hasonlóan mugli ruhákba öltözött lányt; szépen összerakott outfit, ékszerek, smink, és az arca is nagyon szimmetrikus. Kihúzom magam, ismét a hajamhoz nyúlok, és halkan megköszörülöm a torkom; felém tart, ő fog körbevezetni, gondolom, de szerencsére én sem múltam ma alul magam. Valami halvány féltékenység azért felrémlik bennem, lévén neki olyan adottságai vannak nőként, amilyenek nekem sosem lesznek, de igyekszem lenyelni a keserű ízt, miközben halvány mosolyt erőltetek az arcomra. A kabátunk egyébként még hasonlít is valamelyest.
- Han Dohoon, de a Moont szeretem. Örülök - hangom könnyed, talán egy kissé magasabb, mint várható volt, mégis kellemesen halk, nem hivalkodó. Nem megjátszott orrhanggal szeretem felhívni magamra a figyelmet ugyanis. - Köszönöm, hogy körbevezetsz, elég hatalmasnak tűnik ez a kastély... nem biztos, hogy eligazodnék egymagam. - Bájcsevegek. Mást nem is nagyon tudnék; még ha igyekszem is nem elárulni, mennyire feszült vagyok ettől a helyzettől, valami biztos meglátszik a highlighter meg a smink alá rejtve. Még egy tétova mozdulatot teszek a kezemmel, hogy amúgy is tökéletes hajam még inkább megfeleljen az elvárásaimnak, de macskám agresszív fújása megzavar a folyamatban.
- Semmi baj, Lady, nem bánt - mondom a macskának. - Sajnálom, nem kedveli az idegeneket. Majd hozzászokik... - Muszáj lesz neki...