Rufus Saron és Ombozi Sára
Április 1-je, dél körül

Egy átlagos tanítási nap ez a mai. A folyosókon nyüzsgés, nevetgélés, néhol morgás a tanárok szigorúsága miatt, de legfőképpen: fáradt arcok jönnek velünk szemben. Ez az idei első tanítási nap, megszokták az emberek, hogy későn fekszenek le és egész nap az ágyban tivornyázhatnak.  
Mindenfelé kisebb- nagyobb csoportokban álló diákokat láthatunk, akik közül néhányan az élményeiket mesélik, megint mások pedig az idei órarendjük miatt panaszkodnak. Az iskola forgatagában senkinek nem tűnik fel egy elhagyatott dobozocska, mely a bejárati csarnokban hever a padlón. Ma reggel, amikor a baglyok hozták a postát, az egyik ügyetlen jószág véletlenül nekirepült egy páncélnak, ami meglazította rajta a kötést, s a cél előtt elhagyta a pakkját. Sajnos a barna madár hiába próbálkozott, hogy újra felkapja terhét, nem sikerült neki, így sorsára hagyta a küldeményt, ami az Eridon és a Levita ház homokórái között landolt. Külsőre igazából nem látszik rajta semmi különös, egyszerű barna papírba csomagolt dologról van szó, melyet gondos kezek kötöttek át spárgával. Fekete tintával és cicomás betűkkel vésték fel a címzettet: Kumagoro plüssnyúl. A körülbelül 30 centis dobozka olyan, mintha időnként meg-megrezzenne.

McKenzie

Teo letaglózva állt az iskola bejáratánál. Vegyes érzések kavarogtak benne, egyrészről még honvágya volt, hiányzott neki a régi élete, a barátai, másrészről viszont új kalandként tekintett az elkövetkező évekre. Ahogy a hatalmas kapu kinyílt, erős hanghatás kísérte, mintha csak beljebb invitálta volna az iskola legújabb diákját. Az impozáns kastélyon ránézésre is látszott, hogy nem egy átlagos hely, az embernek olyan érzése támad, mintha még maga az épület is figyelemmel kísérné minden lépését.
A lány, amint belépett az ajtón, az becsukódott mögötte, ezzel mintegy pontot téve addigi életére.
A nehéz csomagoktól és a hosszú úttól fáradtan, de érdeklődve nézett körbe. Belépve rögtön egy hosszú lépcsősorral találta szembe magát, ami miatt először kicsit méltatlankodott, lévén, hogy utálja a lépcsőket. Ez az utálat annak köszönhető, hogy hosszú ideig lakott panelházban, ahol nap, mint nap sokat lépcsőzhetett.
Első gondolata, hogy minél előbb össze kell barátkoznia valakivel, máskülönben még a szobáját sem fogja megtalálni egy ilyen óriási kastélyban. Már kívülről is látszott, hogy lehetetlenül nagy, de belépve, ismeretlenként még jobban elveszettnek érezte magát.
Új ismeretség reményében nézelődött még kicsit megilletődötten a csarnokban. Az emberek nem tolongtak ezen a környéken, így idegenként meg mégsem akart leszólítani csak úgy találomra embereket. Ki tudja hova sietnek éppen, lehet, hogy órára mennek, vagy ami még kínosabb lenne, ha esetleg tanárt szólítana le.
Lehangoltan vette tudomásul, hogy senki nem akar a segítségére sietni, de kicsit bosszúsan jutott eszébe, hogy igazán küldhettek volna valakit elé a fogadására, hiszen mégiscsak egy elsős diákról van szó, nem várhatják el tőle, hogy rögtön helyt álljon, és úgy közlekedjen ebben a most még labirintusnak tűnő épületben, mintha már több éve ide járna.
Már éppen indulni akart, hogy mindezek ellenére mégis egymaga fedezze fel az iskolát, de egyszer csak valaki erőteljesen meglökte.
- Szia, pont téged vártalak. Igaz, nem teljesen erre gondoltam, de bármilyen furcsa, örülök annak, hogy így belém futottál. Én Teodora vagyok. Nincs semmi bajom, azt leszámítva, hogy gyakorlatilag fogalmam nincs, hogy hol vagyok. Ha már így alakult és ráérsz, boldogan elfogadom, hogy segíts nekem kicsit eligazodni itt nálatok.
Próbáltam megnyugtatni a lányt, aki látszólag zavarba jött, de magamban azért bevallottam, élveztem kicsit a helyzetet, ráadásul így még talán kiengesztelésképpen számíthatok némi segítségre is. Nem is indulhatott volna jobban az első napom, így szélesen rámosolyogtam újdonsült ismerősömre.

A kastély felé sétálva furcsa, édeskeserű érzések kerítettek hatalmukba - minden megtett lépéssel erősödtek és ahogy feltekintettem a hatalmas épület sziluettjére, szinte varázsütésre idéződött fel minden. Öt évet töltöttem el ezen falak közt, öt semmihez sem mérhető évet, ami alatt olyan dolgokat és embereket ismertem meg, akik örökre megváltoztatták a világomat. Azelőtt nem volt ilyen nehéz ide visszatérni, hiszen ha jöttem, vártak, vagy ha nem is, de megörültek nekem, hozzám vágtak egy-két nekem őrizgetett sértést meg kiadagolták a számomra rezervált maró gúnyt... Az utóbbi évben nem bírtam magam rávenni, hogy visszatérjek ide, a temetés után képtelen voltam átlépni a küszöböt, még a gondolatát sem tudtam elviselni, hogy...hogy nincs többé. És annak sem, hogy a tűz emésztette el.
Most mégis, megtorpanás nélkül lépek be a nehezen nyíló hatalmas kapun, csak hogy körülnézve megállapítsam, egy lélek sem tartózkodik itt rajtam kívül. Ha lenne órám, rápillantanék, de szerintem nem véletlen, hogy sosem bíztak a gondjaimra ilyesféle érzékeny, könnyen elveszíthető ketyerét - így csak abban vagyok biztos, hogy időben indultam, így valószínűleg korábban érkeztem a kelleténél. Nem baj, legalább megtehetem, amit régóta tervezgetek már, tudom is, merre van az a folyosó, de minden lépéssel nehezebbé válik megtenni a távot. Aztán egyszercsak ott állok a tablónk alatt és nézem az ismerős arcokat, miközben tüdőmből kiszorítja az összes levegőt az érzés, ami marokra fogja lényemet. Tavaly lett volna a találkozó, öt éve annak, hogy levizsgáztunk, és bár szétváltak útjaink, igyekeztünk tartani a kapcsolatot. Shizu, aki mosolyogva int, óvónéni lett; a világfájdalmat tettető, de csillogó szemű Neko gyakran megfordult nálam látogatóban; a mindig morcos Rent pedig kéznyújtásnyira éreztem a iskolában. Hogyan sodródhatott olyan rövid idő alatt olyan messzire? Még ismerhettem Eirit, még itt jártam, amikor Seren irodájának fele gyerekkuckóvá változott, aztán egyszerre mindketten eltűntek. Tudom, hogy talán sosem tekintett igazán barátnak, vagy nem közelinek, de azt hittem, jobban tudok rá vigyázni és annak érzése, hogy cserben hagytam, sokáig nem hagyott nyugodni.*
- Sajnálom, Ren.-*Tétován cirógattam meg az üreglapot, a rámán pihentetve lecsúszó kezem. Mint később megtudtam, számos emberrel volt körülvéve, akik megpróbáltak neki segíteni, akik figyeltek rá, de ez sem bizonyult elégnek. Csak abban reménykedhetek, hogy most ott van, ahol a kislány, és hogy a démonai nem tudják többé elérni.*
- Kinek fogom így elküldeni az ujjam, ha leharapja egy sárkány?-*Néztem szomorkás mosollyal a szigorú arcvonások tulajára, aki csak vállát megvonva méregetett tovább, valószínűleg sajnálva, hogy nem sértegethet. Eléggé belemerülhettem a tablónézésbe és a nsoztalgiázásba, mert merengéseimből egész közelről hallatszó lépések zaja riasztott fel - kíváncsian fordítottam fejem az érkező irányába.

Axel


Vicces. Azt hiszem, hogy ezzel a szóval tudnám leírni az elmúlt 2 napomat. A tegnapi azzal telt, hogy felkeltem és azonnal neki kellett látnom a pakolásnak. Anyám persze berongyolt a szobámba és a fél szekrényemet kirángatta, hogy hogy vihetném így magammal, ha még rendesen sincsenek összehajtogatva?! Mikor végre elvonult, szépen nyugodtan mindent a helyére tettem, ellenőriztem a dolgaimat, este pedig nyugovóra tértem.
Ma reggel, amint felkeltem, egy hatalmasat sóhajtottam. Vissza kell térnem, ismét az emberek közé. Kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz, illetve, hogy most is úgy fognak-e rám nézni mint anno. Tény, sokat segítettek abban, hogy a lelkem megerősödjön, és vissza tudjak szólni, ha valaki nem illendően beszél hozzám, szóval köszönöm nekik, de túl jó munkát végeztek. Ritkán megyek emberek közé, és ők se nagyon jönnek hozzám, mert tudják, hogy elég 2 mondat, és a porig alázom őket. Pedig néha nincs is szándékomban ezt tenni.
3 bőrönddel és 2 kis táskával indultam neki a vonatnak, ami új iskolám felé vitt. Szüleimnek intettem egyet, érzelmes búcsút csak is Annától vettem. Anyámék nem érdemlik meg az ölelkezést, legalábbis tőlem nem. Mikor már a vonaton ültem, és az elindult a lelkem megkönnyebbült. Mostantól élhetek szabadon! A vonat lassan ment, de kiélveztem az egész utat, bármennyire is rövid volt. Végig kifelé bámultam az ablakon, néztem az elsuhanó fákat.
Jó idő volt, érezhetően közeledett a tavasz. Mikor megérkeztem, a szemembe azonnal belesütött a nap, ami nem volt épp egy kellemes érzés, de felkaptam a napszemüvegemet, majd haladtam tovább. Rengeteg cuccom volt, egyedül, ilyen kis apró lány létemre alig bírtam el, mindig elejtettem vagy az egyik bőröndömet, vagy az egyik kis táskát a kezemből. Vettem egy mély levegőt, majd amennyire tudtam, mindent magamahoz szorítottam, és szerencsére hamar felértem új otthonom kapuja elé. Beléptem rajta, majd mikor már a bejárati csarnokban voltam, egy másodperc alatt kiesett szinte minden a kezeim közül. A bőröndjeim szanaszét hevertek a földön, én pedig már nem bírtam tovább, kaptam egy kisebb dührohamot. Belerúgtam az egyik táskámba, majd leültem melléjük a földre.
- A francba már! Mondtam, majd karba fontam a kezemet, és csak üldögéltem. Aki errefelé fog mostantól járni, az biztosan furán fog rám tekinteni, de nem érdekel. Egy ideig még nem fogok felkelni, elfáradtam, és elegem van ezekből a hatalmas pakkokból. Remélem nem mostanában kell majd újra  a kezem közé fognom ezeket, bár, ha minden jól megy, ez így is lesz. Nem szeretnék újra költözködni, utálom.

    Zsebre dugott kézzel baktattam a suli felé. Zalánnal volt találkozóm a legilimencia miatt, amit sürgősen meg kellett már ejtenünk. Állítólag valami egészen különleges és rendhagyó dolgot akar velem megbeszélni és valami harmadik személyről is szó volt. Az óra nem ma lesz, de a megbeszélés ez esetben igen, így időben elindultam és komótosan sétáltam felfelé. Nem különösebben kedveltem a tavaszt, de ez már az a része volt, amikor lengébben lehetett öltözni és nem volt szükség nagykabátra. Csak kicsire.
    Az iskola kapujához érve füst szállt fel a levegőbe, jelezvén, hogy tiltott dolgot művelek, de semmi több. Már hónapok óta nem éltem a lehetőségemmel, így itt volt az ideje. Annyi minden történt, az Edictumban lehozott cikk, Oroszország, a megannyi felesleges veszekedés, meg ugye a pompás hírek. Csoda, hogy az elmém még ép – már amennyire -, és nem alakultak ki szuicid hajlamaim. Már csak a testvérem kéne és esküszöm megkeresném Murphy-t, hogy elbeszélgessek vele, akár a pokolba is utána mennék. Tuti fix. Elnyomva a csikket beléptem az ajtón és ismét zsebre vágtam a kezem. Hol is van pontosan a tanerő szobája? Nem rémlik.
    Beljebb merészkedtem, de volt egy olyan megérzésem, hogy valami baj lesz. Valami egészen rendellenes és értelmetlen dolog fog történni, csak arra nem tudtam rájönni, mi lesz az. Ezt hívom egyébként női hetedik érzéknek, ami az esetek majdnem egészében helytálló. A többi a statisztikai hibahatáron belül helyezkedik el. Megindultam a lépcső felé, hogy ne késsek túl sokat, amúgy is keresgélnem kellett még.

Eljött ez a nap is.
A gólyalakom ablakain, A nyári nap sütött be, így az iskolában, már megszokott félhomály helyett, feltűnően világos volt. Sek Karom már pofozással ébresztett, mivel nem volt ínyére az, hogy amíg ő "éhezik" én alszom. Gyorsan letettem a padlóra, majd öntöttem neki a macskaeledelből. Míg én az egyik sarokba felállított paraván mögött felvettem a kék pólómat, és zöld rövidnadrágom, ő hősiesen elpusztította az egész napi ételét. Ma is magammal akartam vinni, kárpótlásul az előző hétért, amikor volt, hogy egy egész napig egyedül volt.
Hogy miért volt különleges a nap? Ma érkezik meg Charlotte, az unokanővérem. Lesétáltam a lépcsőkön, egyenesen a bejárati csarnokhoz. Büszke voltam magamra, hogy már eltévedés nélkül tudok tájékozódni itt, bár tény, hogy ez a leggyakrabban megtett utam. Ha például a nyugati szárnyba kellett volna elmennem, biztos hogy egy alagútban kötök ki.
 A csarnokban négy hatalmas homokóra volt, amik a pontversenyt. Büszke voltam, amikor rájöttem, az én házam vezet toronymagasan. Nem hiába, a tudás háza.
Jaj, de erőltetett volt.
A csarnok ajtaja egyszer csak kinyílt  résnyire, és megláttam a vörös hajú Charlottot.
- Char! Úgy örülök, hogy megjöttél. Hallottam, a szüleid nem nagyon szerették volna, ha idejössz.
Akkor vettem észre, hogy nála volt az én...az én.
- A hegedűm! Köszi, hogy elhoztad nekem. - furcsa, de mintha egy pillanatra jobban örültem volna a hegedűnek...

Vince

---

[Ashley - Késő este az Eridon-Rellon meccs előtt, a Kviddicspályáról visszafelé tartva szeánsz után]

Miután összepakoltunk felvetettem, hogy hozom én a cuccokat. Ashley mégis csak furán nézne ki, ha ő vinné a plédet benne a sok gyertyával meg az órákkal és a könyvvel. Amúgy nem nehéz, szóval nincsen semmi bajom a dologgal. Óvatosan megyünk, meg-megállva, figyelve, nehogy belebotoljunk egy prefektusba vagy egy tanárba. A kastélyig gond nélkül feljutunk, a bejárati csarnoktól azonban, úgy gondolom még figyelmesebbnek kell majd lennünk. Meg is torpanok, hogy szétnézzek, aztán jövök rá, hogy Ashley Eridonos és nekem fogalmam sincs, merre van az Eridon, márpedig biztos, hogy nem hagyom magára.
- Elkísérlek, merre megyünk? - kérdezem halkan, nehogy most bukjunk le, és várom a választ, hogy most merre. Bár gondolom titok lenne, és semmi közöm nincs hozzá, de nagyon illetlen lenne, ha nem tenném. Na meg... valahol jó lenne tudni, merre is keressem az Eridont a jövőben, ha esetleg össze szeretnék vele, vagy valamelyik háztársával, futni.
A helyzet miatt, hogy tilosban járunk, kissé feszült vagyok, és valami arra ösztönöz, hogy minél gyorsabban feljussunk az Eridonba, hogy utána átmehessek a Levitába és ott szépen megnyugodjak. Nem jó a vércukorszintemnek az izgalom, bár ennyi még egyáltalán nem vészes. De még mindig úgy vagyok ezzel a sulival, hogy itt új vagyok, fontos az első benyomás, és nem lenne jó, rosszat tenni. Igaz, ezzel a gondolattal már elkéstem.
- Sietnünk kéne - jegyzem meg suttogva és kicsit gyorsabbra veszem a lépteimet, hogy minél előbb átszeljük a csarnokot a megfelelő irányban.

Isabella

Lángolóan vörös hajú lányka tartott éppen a kastély felé, maga után húzva kofferját, amire gondosan rá volt erősítve egy gyöngybagoly kalitkája. Nem volt semmi kirívó a hölgyemény megjelenésében, talán csak annyi, hogy az év közepén szándékozott beköltözni, de hát eddig Egyiptomban nyaraltak a szüleivel, amit ugyebár semmiféle tanulmány nem zavarhat meg, nem de? Persze, hogy de.
Mindenesetre, ha már végre iskolás lesz, akkor Lizbeth úgy döntött, hogy megadja a módját, és szokásos drága holmijai helyett az iskola egyenruháját ölti magára, elvégre mégiscsak így illik. Igaz, azt hitte, hogy egy másfajta egyenruha lesz végül rajta, de a szülei úgy döntöttek, hogy nem elég jó a lányuknak a Roxfort, ahol ők töltötték diákéveiket, így egy magasabb színvonalt nyújtó intézményt kerestek. Ez lenne a Bagolykő.
A kérdés csak az, hogy hogyan is találja majd meg a házát? Azt írták neki a levélben, hogy Rellonos lesz, amiről a szülei azt mondták, hogy az a Mardekárnak felel meg, úgyhogy sejtette, hogy valahol az iskola alagsorában találhat majd rá, de... elég nagynak tűnt ez a hely. Miután beért a kapun, megállt a bejárati csarnokban, és bármennyire is nagylányos magabiztossággal közlekedett eddig, most kiderült, hogy mégis csak egy gólya, mert tanácstalanul állt meg és nézelődött körbe-körbe.

Csengettyű

Nem bírtam aludni. Végülis nem volt annyira késő. Egész nap csak tanultam. Kicsit pihenni volt kedvem. Sétálni indultam. A folyosón gyertyával világítottam, mert elveszett a zseblámpám. Kissé feledékeny vagyok. Ha a fejem nem lenne a nyakamhoz nőve, azt is elhagynám. Na, nem baj. Nézegetem a falon lévő festményeket. Némelyik elég régi lehet. Páran elég szépre sikerültek. Én is festegetek, de csak hobbiból. Én nem vagyok ilyen ügyes. Vagyis ki tudja. Mintha lenne még itt valaki. Világítok a gyertyával és nézelődök.
- Van itt valaki?
Semmi hang. Megint körbenézek.
- Biztos nincs itt senki. Na, mennyünk tovább.
Elindulok, de az érzés nem szűnik. Hiába akarom magamnak bemesélni hogy nincs itt senki, nem sikerül. Kezd megfagyni a vér az ereimben. Nem vagyok egy félős ember, de ez kezd ijesztő lenni. Majd csak lesz valahogy. Sietősen elindulok a Levita felé, de nálam a sietős nem jelent semmit. Lassú gyerek vagyok. Nem nagyon iparkodom sehova. Van egy mottóm: időm annyi, mint a tenger. Inkább a halál mint hogy siessek.

/Az itt moderáló prefektus figyelmébe: Nem irányítom Mikót, ezt a játékot bagolyban játsszuk, kb. négy soronként küldjük egymásnak, mert eléggé idő híján vagyok, és így gyorsabb a dolog. /

Mathias

Rayne

Ehun

Lotti

-=Az évnyitó előtt és alatt=-

Íme, ott álltam a nagy ajtók előtt. Ugyan úgy, mint tavaly, de teljesen másképp. Az iskola előtt toporogtam, mely a tudást kínálja, pedig nem rég tapasztaltam meg, hogy a tudás lehet kegyetlen, és borzasztó. Minél többet tudunk meg a világról, annál inkább rájövünk, hogy mennyire reménytelen a helyzet. Minél többet tudunk meg egy emberről, annál több antipatikus jellemvonást találunk rajta. Minél jobban megismered magad, annál inkább rájössz, hogy az életed hazugságokból, és ábrándokból áll. A tudás eloszlatja azt a jótékony rózsaszín ködöt, melybe beleszületik az ember.
És mégis, a gyerekeknek iskolába kell járniuk, hogy aztán hasznosak legyenek. Azoik is lesznek, de egyben kiábrándultak is.
Kiábrándultam tártam ki, majd léptem be az ajtón. Nagyobb nyüzsgésre számítottam, de örültem, hogy tévedtem. Évnyitó, mi? Engem úgy sem említenek, a többit meg megkérdezem később. Éhes nem voltam, és ha később mégis megéheznék, akkor ott a konyha.
Odasétáltam a színes kavicsokkal teli homokórákhoz, melyekben most kizárólag fent helyezkedtek el a kavicsok. Nekidöntöttem a vállamat, és néztem, ahogy az emberek bevonulnak a nagyterembe. Diákok egyesével, vagy kettesével, tanárok, aztán egy fura, hosszú, fehér köpenyes alak, majd a többi diák... Csak én nem. Most nem. Nem tudnám adni a vidám, rózsaszín felhős énemet, aki voltam tavaly. Nincs kedvem beszámolni az egész levitának a nyaramról, aztán sajnáltatni magam. Inkább megvárom, hogy elkezdődjön a beszéd, aztán felmegyek a toronyba.

Milán

Megérkezett. Már alig várta, noha tudta, hogy a barátkozással óvatosan kell bánnia, és Áronnak, az ikerbátyjának mindenkiről be kell számolnia. Na, persze, csak a megengedett kereteken belül, természetesen. Áron szerint húgának mindenből a legjobb dukál. Még barátokból is. Kissé lelohasztotta kedvét, mikor belépett a bejárati csarnokon a kis fióka, és elbizonytalanodott. Neki ezt a hatalmas poggyászt most fel kéne cipelnie a toronyhoz? Akkor bizony bajban lesz, talán túl sok mindent hozott el otthonról egyszerre…
Pedig őő… kétszer is meggondolta, hogy mit szükséges hoznia feltétlenül. Ja, igazság szerint nem gondolta végig, csak bepakolta, ami épp eszébe jutott. Ha apukája nem szólt volna r-á, tuti a fele szükséges eszközt otthon hagyja. Főleg a könyveket. Ki nem állhatta az olvasást, pláne, hogy diszlexiával küszködött, és kissé gyengén is látott, de szemüveget, ill. kontaktlencsét esze ágában sem volt hordani. Nem ment volna el orvoshoz semmi pénzért, azt se szerette. Szerencsére nem a Roxfortba vették fel, így legalább az angollal nem kell szenvednie.
Végül jobb ötlet híján, miután kicsodálkozta magát, szépen rácsüccsent a bőröndjére. Minek menjen tovább, ha úgyse tudja, merre az arra?
Nem igazán zavartatja semmi, csak vár, amíg arra téved valaki. Vasárnap délután ez meglehetősen nehézkes dolog, a levitások biztos halálra tanulják magukat, a navinések elvannak magukban, ééés a zöldek… na igen, tőlük azért tartott, bár apja meséi szerint itt annyira nem vészes a házak közötti háború. Csupán külön-külön szívatják egymást a diákok, de eddig még kisebb-nagyobb csetepatéknál nem volt durvábbról tudomása.
Verekedni meg nem tilos, csak tanár meg ne lássa. főleg azt ne lássák meg, ha ő kezdte.
Lány létére inkább volt fiús természetű, hála Áronnak, aki még siklóernyőzésre is megtanította, és nagyon bejött neki ez az extrémsport. A gondolkodás már nem annyira.

Loraaa

Ezen a reggelen kivételesen sikerült időben felkelnem, ami nálam azt jelenti, hogy csak háromszor nyomtam ki az ébresztőt. Utálom, amikor valami ilyen brutális hangon és erővel rángat ki a pihe-puha ágyamból. Kicsit irigyeltem is Ellát öltözködés közben, mert Ő még a takaró alatt feküdt összegömbölyödve és horkolt. Az egyetlen olyan görényt sikerült kifognom, amelyik horkol.
Az ablakon túli világ nem sok jóval kecsegtetett, sőt egészen elborzadtam, majdnem vissza menekültem az ágyba. Végül csak sikerült felöltöznöm.
Nem bíbelődtem sokat a ruhákkal, a választásom egy egyszerű fekete, rövidujjú bodyra esett, aminek az elején egy nagy piros szív van, végül egy szűk farmerral és barna csizmával zártam a sort. A szeles idő miatt előkotortam egy sapkát, majd egy kis smink után elindultam... Hogy az ajtóból még visszarohanjak a táskámért és a kabátomért. De csak sikerült eljutnom a Nagyteremig. A reggelimet csak magamba lapátoltam, mert a percek vészesen teltek, és nem akartam elkésni. Be kell vallanom kissé izgultam is, mivel még nem jártam a faluban. Egy igazi, varázslatos faluban, így egyenlőre halvány lila gőzöm se volt, milennek kéne elképzelnem. Annyi biztos, hogy nem lesz tele röpködő emberekkel. Hallottam pár dolgot a többiektől, amiket feltétlenül ki akartam próbálni, remélem Lora a segítsgemre lesz. Van az a magától író penna vagy mi, meg a vajsör, mondjuk azt lehet nem árulják még egy 15 éves egyénnek. Még ha ilyen bájos pofija is van, mint nekem...
Háromnegyed tízkor értem a megbeszélt helyre, a levitás lánynak még nyoma se volt, így hát vártam. És vártam.
Eszembejutott egy dal, amit dúdolni kezdtem, csak úgy halkan magamban, mire a refrénhez értem Lora is befutott.
- Jó reggelt! - köszöntöttem vidáman.

Shayleen
Ruha | Szünetben délelőtt

Annyira hiányzik neki. Pontosabban hiányoznak. Az egyik személy, akiről Alíz mindig kérdezgeti, a másik pedig a legjobb barátnője. Elmentek a szünetre, de már most hiányoznak neki. Elenával, aki itt tölti a szünetet, megbeszélték, hogy együtt karácsonyoznak, de sehol sem találja a lányt. Nem egyszer volt már olyan, hogy eltűnt, de ilyenkor vajon mit csinálhat? Talán olyan dolgokat csinál, amiket nem szabad, esetleg senki nem nézné ki belőle. Valamikor ki kéne derítenie. Most viszont az egyik barátnőjét várja, akivel elméletileg a csarnokban kell találkoznia. Mivel a faluban tett sétát, így kabátot muszáj volt húznia, de itt bent olyan meleg van, hogy nem képes magán tartani. Alapból nem az a fázós típus, sőt inkább a hideget szereti, mintsem a meleget. Így most egy hatalmas ruhanemű alól figyeli a tébláboló embereket. Az illető, akit keres, lehet, hogy nem vette észre, mert már legalább fél órája ácsorog itt. De ez sem zavarja a lányt. Ha Mina mégsem jönne, akkor majd az ünnepek után lemegy hozzá a faluba, és akkor adja át az ajándékát. Amúgy sincs messze, valamint a lány biztos a faluban, vagy az iskolában tölti a szünetet, hacsak a szülei nem viszik el valahová. De erről nem tud semmit, így majd 28-a körül meglátogatja. Régen nem látta a levitást, viszont Karácsony közben sem szeretné zavarni őket. Valamint azt sem tudja, hogy most Dwayne-nél van, vagy Zójánál. Ezt az apró dolgot elfelejtette megkérdezni. Nem mintha bármelyik szülőjével is rossz lenne a viszonya, de talán Zójával többet beszélt volna, és jobban megismerte volna.
Épp már indulna fel a szobájába, mikor meglát egy számára nem éppen kedves személyt.
~ Mégis, hogy kerül ide? Ezt nem hiszem el, sehol sem lehet nyugtom tőle? - kérdezi magától, és csapot-papot ledobva indul meg unokatestvére felé. Nem nagyon érdekli a táska és a kabát sorsa, majd, ha végzett a lánnyal felkapja őket. Gwen értékeli a dolgait és vigyázni is szokott rájuk, viszont most nagyon ki van akadva. Mégis mit keres itt Shayleen? Hiszen neki otthon kéne lenni.
- Mégis mi a francot keresel TE itt? - a névmást direkt emeli ki, csakhogy hangsúlyozza a dühének okát. Egyáltalán nem bírja a csajt. És ez az érzés kölcsönös.

Jeremy;;
későn, január 5.
[zárt]


Sáláláláá... Dudorászás, kicsi ugrabugra, aztán pedig lapos kúszás a fáklyák között a homályos folyosón. Luca teljesen fel van pörögve, nagyon jó kedve van, de már megint tilosban mászkál, de mentségére szóljon, most tényleg már a körlete felé tart vissza, bár van egy pár órás fáziskésése. Vincével egészen eddig cseverésztek az Eridon bejáratánál, de hamar eszmélt, hogy holnap délután neki edzést is kell tartania, szóval fittnek és üdének kell lennie, nem pedig menő és elvarázsolt szabályszegőnek. Sajnos. Ez a kedves kis világnézete relatíve háttérbe szorult, bár inkább csak átalakult a "mit csinál egész nap" ütemterve.
Vince és Luca jót báloztak, még mondjuk le nem léptek, de még utána is milyen jó volt nekik. Aztán szilvesztereztek. Az külön élmény volt, vagyis többszörös. Lucában fordult valami, megint, de teljesen pozitív irányba. Nagyon döcögős volt számára december végéig az is, merjen-e bármit lépni arra, amit kap az eridonostól. Azonban bátran, vakon és teli energiával rohant neki a dolognak, és ahelyett, hogy bármit bánna, inkább csak iszonyatos vigyorgás fogja el minden gondolatától az elmúlt hetének. Luca ismét kivirult, mosolyog, vidám, pörög, örömködik és szeret, olyan erősen, ahogy csak tud. Vonzalom és a viszonzott érzések hatalmas ragaszkodást tudnak benne ébreszteni. Már korábban is tapasztalta ezt magán, barátoknál is, de most ezt is szépen lassan, és erősebben kezdi már Vince felé mutatni a tapadásával...
Erős lány ő, sikerült magában a sok rosszat is, pont a fiú segítségével jó mélyre temetni, meg egy részét elűzni így tényleg minden kezd szép és idilli lenni, már gyanúsan, de persze Lucánkban fel sem merül, hogy ilyenkor szokott jönni bumm, derült égből a villámcsapás, és valami olyan történni, amitől a szépen újra virágzó meséje a darabjaira hullik majd.
Sietős léptekkel keveredik le a bejárati csarnokhoz a magasból, hogy irányát egy rejtett folyosó felé vehesse, amivel a szárnyak között lerövidítheti az útját, ám ekkor a fáklyák sikeresen kialszanak körülötte, meg is torpan egy percre, hiszen kinyílt a nagy ajtó és a hűvös levegő megcsapta őt, amitől a hideg is kirázta. Hát ez remek. A pálcája után kezdett matatni a táskájában, de eszébe jutott, hogy véletlenül se hozta magával, hát ez igazán remek. Kitapogatva a falat próbálja elhagyni a csarnokot, mielőtt összefut valami járőröző prefektussal... vagy rosszabb, az egyik testvérével.

Havas.

Mint a mérgezett egér, Eris úgy rohangál már hetek óta ide-oda a tantermek, a klubhelyiség és az edzések között. Mióta Ombozit elvitték, őt kinevezték prefektusnak, meg a csapatkapitányuk helyettesének, úgyhogy nagy a nyüzsgés, a teher, a fiú nélkül pedig olyan szürreálisnak tűnik minden, mintha csak egy rossz álomban lenne. Pláne, hogy még azt a dögöt is etetni kell a hegy gyomrában... Akárhogy is, eléggé meg van tervelve Kowaink testileg és lelkileg is, és a tetejébe még hallott egy olyan pletykát, hogy Ombozit látták errefelé, úgyhogy kevés szabadidejében sétálgat, hogy reményét leplezve diákokat büntethessen csekélységek miatt. A mai napon is a szokásos iskolai egyenruháját hordja talárjával, mellén ott csillog az ezüst P betűs jelvény, ő pedig fejét belebújtatva az Átváltoztatástan tankönyvébe mormol és magolja a varázsigéket meg a hozzájuk tartozó szöveget, elvégre nemsokára dolgozatot fognak írni. Ha ez nem lenne elég, ma este még egy hatvan centis beadandót is meg kell írnia Felagundnak az órai viselkedése miatt, szóval van elég gondja szegénynek, nem is törődik azzal, hogy merre viszi a lába.
Befordul a következő folyosón, átkel a Fecsegő Dámák folyosóján, lemegy egy emeletet, megküzd a hétfejű főnixszel, átússza az óperenciás tengert, elindul lefelé a bejárati csarnok lépcsőjén, ami egyébként a Nagyterembe vezet, aztán leér a tágas előtérbe. Csak ekkor néz fel a könyvéből, hogy szúrós szemekkel végigmérhesse, hol kötött ki. Morog egy pár sort a lépcsők miatt, s mielőtt visszafordulna a tananyaghoz, még előtte kioktatja az egyik festményt, aki beázott első emeleti folyosóra panaszkodik.

###

Lelloly
//kérlek csak zenével olvasd. akkor válts, mikor újat linkeltem.//

Don't be a naughty Eskimo! Don't be a naughty Eskimo...
Kellemes füstös.
A füst kellemes.
Leonie igen határozottan ma érkezik s Keith akármekkora elégedettséggel is hempereg a puha selyemmé változott padlón, egy perccel se húzná tovább az időt, hogy újra láthassa őt. További engedményekre is hajlandó; lemond arról, hogy anyaszült meztelenül osonjon ki a vasútállomásig, bár sokan azt a köldökig felnyesett, indiántollakkal tarkított inget se mondanák feltétlenül elfogadható viseletnek, amit gyorsan magára kap. A nadrág Lelloly kedvence.
One Size Fits All...
Bizonytalan céltudattal vág neki az útnak, elugráló lépcsőfokokkal, fallal, képekkel, ködben úszó pulzáló foltokkal és narancssárga léggömbökkel maga körül, hajába túrva meg is áll néha röhögni a semmin. Olykor az elsőre határozott támasznak tűnő fal se bizonyul elég erősnek, hogy megtartsák a keresztbe-kasul táncikáló fiút, de legalább
legalább...
legalább...
Mi ez, az északi torony?
uplalla! Rükverc.

Legalább szép az idő. Szép?
Keith autóban utazó kutyát idézve dől ki derékig a legközelebbi ablakból és az erős kora tavaszi szél némileg segít is szétfújni a körülötte terjengő...áradó átható illatfelhőt. Sajnos nem tudni, ez eddig hány gyanútlan elsőssel találkozott már, akik már a cseppet árulkodó illatától is szárnyas vízilovakkal akarnak utazni, mert Keith mély gondolataiba merülve nem nagyon figyelte maga körül az embereket.
Valamivel el kellett ütni az időt, míg hazajön a kedvenc kis csipkebokra. Különben se szívesen adna neki olyan cukorkát, amiről nem tudja, hogy nagyon-nagyon finom, és a ma szopogatott édesség merőben újszerű.
Sálak, repülő parókák...ja, csak egy kóbor macska, fanyar festménylakók, nemigen esik ám el. Ilyenformán alig fél órába kerül, míg elér a bejárati csarnokig. Szól a blues. ómamám.  
Your mouth...
- Your mouth is your religion...
I heard your story when you come home
You said you went to see your sister last night. - És így szól Keith. Kellemes csípőrázós jazzes tánclépések a csarnokon át.